12. 05.
Amolyan vihar előtti csönd szállt a világra ennek a különös évnek a decemberén. Senki sem tudja-tudhatja, mi fog pontosan történni az elkövetkező hónapokban, de azt – gondolom – valamennyien érzékeljük – és nemcsak a járvány miatt –, hogy egyfajta vészhelyzet van. Közeledünk egy olyan pillanathoz, amikor el fognak dőlni dolgok, és ha az most még nem is fog kiderülni, hogy mi lesz mindennek a végkifejlete, az már igen, hogy milyen irányban-irányokban haladunk majd – elkerülhetetlenül – arrafelé.
A legvalószínűbb (legalábbis Európában) az integrálódás és a dezintegrálódás valamiféle kombinációja, amire már eddig is sok minden utalt (én is leírtam már, hogy e két tendencia egyidejű jelenlétével kell számolni), de most mindkét folyamat sokkal határozottabb formát fog ölteni, és egyben visszafordíthatatlanná is válik.
12. 17.
A magyar–lengyel vétó, pontosabban a vétóval való fenyegetés körüli hűhó (a december 10-11-i EU-csúcs előtti „felvonulási tervek” – lásd itt, itt és itt –, majd a kompromisszumot – itt és itt – követő megkönnyebbülés, illetve elkeseredés – itt és itt – igencsak elterelte a figyelmet a lényegről, vagyis az Európai Unió egzisztenciális válságáról, és annak lehetséges geopolitikai következményeiről, amelyek nincsenek (nem lesznek) tekintettel az ideológiai szekértábor-sztereotípiákra.
Luuk van Middelaar, aki Herman Van Rompuy volt ET-elnök beszédírója volt, és jelenleg a Leideni Egyetem EU-jog professzora, úgy véli, hogy a mostani csúcson elért kompromisszum (az 1800 milliárdos költségvetés és felújítási alap jóváhagyása, az ún. jogállamisági mechanizmussal együtt) „nem sokat segít az EU-t szétszakító alapvető válság megoldásában”[1]:
A jogállami feltételrendszernek a költségvetéssel való összekapcsolását mindkét fél egy olyan ideológiai küzdelem részének tekinti, amelyben alapvető értékek forognak kockán. A kompromisszummal tulajdonképpen abban egyeztek meg, hogy továbbra sem tudnak megegyezni.
Ez azonban az éleződő vita miatt egyre nehezebbé, sőt talán tarthatatlanná is válik. Néhányan, így például Mark Rutte holland miniszterelnök is, meglebegtették a gondolatot, hogy az EU jobban ellenne Magyarország és Lengyelország nélkül.
Az elmúlt hónapok kilátástalan vitái különösen azokat töltik el keserű érzésekkel, akik az 1989-es demokratikus átmenetet látva arra számítottak, hogy Közép- és Kelet-Európa gyors ütemben beilleszkedik a csapatba, hogy „ők” olyanok lesznek, mint „mi”. Ha voltak is menet közben véleménykülönbségek, vagy bizonyos dolgok hátráltatták a felzárkózási folyamatot, ez nem okozott problémát ameddig az út a demokrácia és az egységes EU irányába vezetett.
Most viszont, hogy Orbán és Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök nyilvánosan meghúzták a határokat, ez az előfeltevés többé már nem állja meg a helyét. Vagy a legjobb esetben is nagyon hosszú játszmává vált, amelynek nem biztos, hogy jó vége lesz.
A jogállamiság körüli harc nyilvánvalóvá tette az EU-projekt egyik fájó ellentmondását, nevezetesen, hogy az EU alapító okirata által középpontba helyezett közös értékek és az EU földrajzi ambíciója, a liberális demokrácia melletti elkötelezettség és az egész kontinenst felölelni akaró szándék nem feltétlenül egyeztethetőek össze.
Ez a földrajzi húzóerő, hogy a keleti országokat egyesítsük és tereljük be a karámba, volt az oka annak is, hogy a régebbi EU-tagok nem akartak vagy nem tudtak válaszolni Orbán 2014-es provokációjára, hogy ő egy „illiberális demokráciát” akar az EU-n belül megteremteni. Senki sem akarta megfizetni annak a politikai és gazdasági árát, hogy megállítsa ezt a kisodródást. Az Orbánnak valóban ártó lépések – mint például a kétoldalú befektetések leállítása – még most sincsenek napirenden.
Az alkotmány és a politikai projekt közötti feszültség Németországban a legerősebb. A háború utáni Szövetségi Köztársaság identitása szempontjából az alapvető jogok tiszteletben tartása megkerülhetetlen. Ugyanakkor Európa kelet-nyugati megosztottságának a meghaladása, amely a hidegháború idején magát Németországot is megosztotta, szintén államvallás ott. Miközben Párizsnak vagy Hágának nem okoz gondot egy Lengyelország és Magyarország nélküli Európai Unió, Németország számára ez elképzelhetetlen.
Úgyhogy nem meglepő, hogy Angela Merkel, aki irányította az Orbánnal és Morawieckivel lefolyt tárgyalásokat, akár azon az áron is kész megmenteni a kontinens egységét, hogy rossz lesz a bizonyítványa liberalizmusból. Ő az egyetlen „nyugati” EU-vezető, akit mindkét politikus tisztel, hiszen, hozzájuk hasonlóan, ő is egy kommunista diktatúrában nőtt fel.
Az elért kompromisszum ezért csak átmeneti megoldás lehet, és nem hidalhatja át az EU-t szétfeszítő alapvető különbségeket.
E tekintetben az európai helyzet nyugtalanítóan hasonlít azokhoz az állapotokhoz, amelyek az Egyesült Államokban az 1776-os függetlenségi nyilatkozat és a rabszolgaságot eltörlő 1861-65 közötti polgárháború között uralkodtak. És, akárcsak Amerikában, az alapelvek és a geográfia közötti feszültségek feloldása csak két vagy három generáció alatt remélhető. Különösen, hogy az EU nem fog Abraham Lincoln stílusában háborút viselni azért, hogy rendbe tegye a dolgokat.
A problémát azonban végül is meg kell valahogy oldani. Tudjuk, hogy Merkel a kellemetlen dolgokat a jövőre hagyatkozva szokta elrendezni. Ezt nevezi ő „stratégiai türelem”-nek. Ahhoz azonban, hogy a jövő, amelyre Merkel fogadni látszik, valóban „stratégiai” legyen, azok, akik kiállnak az EU értékei mellett, pénzügyi, gazdasági és politikai nyomást kell hogy gyakoroljanak azokra, akik semmibe veszik őket.
12. 20.
Middelaar a Politico.eu-ban december 10-én megjelent cikke után a Financial Times-nak is nyilatkozott[2] a kérdésről, egy másik EU-szakértővel, Brigid Laffannal, a European University Institute Robert Schuman központjának az igazgatójával együtt:
Luuk van Middelaar kifejtette, hogy „most hozták meg 2020 legnagyobb horderejű döntéseit”. Francia-német nyomásra sikerült keresztülvinni, hogy a gazdaságilag gyengébb tagállamok jelentős vissza nem térítendő támogatásban részesüljenek, amihez le kellett még győzni a jogállamiságra vonatkozó rendelkezéssel kapcsolatos „utolsó akadályt”.
„Ez módosította Németország Európában elfoglalt pozícióját – mert ebben a pénzügyi kérdésben már nem északon, hanem középen helyezkedik el. A december 10-11-i döntések nyomán a Bizottságnak megnő a hatalma, hogy forrásokhoz jusson a pénzpiacokon, és az EU-adók kérdése is napirendre fog kerülni. Úgyhogy ez komoly politikai és szakpolitikai áttörés volt.”
A 2020 decemberi brüsszeli csúcs „ugyanazt az érzést kelti az emberben, mint az 1988 júniusi hannoveri Európai Tanács” – mondja Brigid Laffan. Az a csúcs jóváhagyta az egységes piacot, és útjára indította az eurót megtervező Delors-bizottságot.
Middelaar szerint 2020 tavasza és nyara a „geopolitikai magányosság” időszaka volt az EU számára, a kínai „maszk-diplomácia” és a járvány helyzetre adott amerikai válasz „összeroppanása” közepette. Ez „kiváltotta azt a megfoghatatlan érzést, hogy egyedül maradtunk – tehát tisztáznunk kell, mi az, ami összeköt bennünket”.
Angela Merkel személyes hozzájárulása „nagyon sokat jelentett”. „Az Európai Tanács doyenjeként cselekszik”, mint olyan vezető, aki – a nagy többségtől eltérően – megérti mind Nyugat-, mind pedig Kelet-Európát.
Laffan ehhez még hozzátette, hogy mindebben a Brexit is „nagyon üdvös” szerepet játszott. Rákényszerítette a tagállamokat, hogy arra összpontosítsanak, ami összekapcsolja őket, és amit meg akarnak óvni. „Az EU-ban a szabályozás politikáját felváltotta a hatalom politikája.”
Martin Sandbu, a Financial Times kommentátora végül így összegezte a dolgot:
Ha a történelem ezt a csúcsot ugyanolyan kiemelkedőnek fogja ítélni, mint a hannoverit, akkor jusson eszünkbe, hogy mindkettőre a német elnökség idején került sor.
12. 22.
A Merkel személyes szerepét és fontosságát már a Die Zeitnak adott novemberi interjújában is kiemelő Orbán Viktor[3] december 18-i rádióbeszélgetésében van egy érdekes mellékmondat[4]:
…nem szeretném – mondta –, hogy akár a németek, akár a nyugat-európai, Magyarországtól különböző gondolkodású országok úgy éreznék, hogy ő rajtuk, ő fölöttük arattunk győzelmet, mert a cél nem ez volt, hanem hogy egy közös, ésszerű európai álláspont jöjjön létre. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Ezt én hajlamos vagyok úgy értelmezni, hogy a magyar miniszterelnök „a németeket” elkülöníti „a nyugat-európai, Magyarországtól különböző gondolkodású országok”-tól. Ez azt jelentheti, hogy – legalábbis magyar és lengyel, vagyis „kelet-közép-európai” nézőpontból – Németország nemcsak az észak–déli, hanem a nyugat–keleti koordinátán is középen helyezkedik el.
Miközben Németország az EU-bizottság (vagyis „Brüsszel”) pénzügyi hatalmának[5] a megnövelése érdekében még csak „északról”, a jogállami feltételrendszer ügyében tanúsított kompromisszumkészségével már éppenséggel „nyugatról” volt kénytelen középre mozdulni. Ezzel lényegében elfoglalta azt a geopolitikai szempontból nélkülözhetetlen hegemón pozíciót, amelyet Németországnak mint európai Zentralmachtnak el kell foglalnia ahhoz, hogy maga Európa, vagyis az Európai Unió válhasson – globális értelemben – Zentralmachttá.
Ehhez azonban nemcsak Németországnak, hanem az egész EU-nak kell – Amerika és Kína (valamint Oroszország) között – egy kissé keleti irányba elmozdulnia. Éppen csak annyira, hogy valóban középen helyezkedhessen el a két nagy rivális ellentéte által meghatározott világpolitikai erőtérben.
Nem véletlen, hogy az EU éppen ma délután fogja aláírni azt a nagyszabású befektetési megállapodást Kínával, amelyről már 2013 óta tárgyalnak, de csak a mostani különleges geopolitikai helyzetben sikerült – elsősorban német, de mondhatjuk úgy is, hogy német-francia nyomásra – tető alá hozni.
A tárgyalásokat – írja a Süddeutsche Zeitung[6] – elsősorban Berlinből siettették. Július óta, amikor Németország az EU-tanácsi elnökséget átvette, a szövetségi kormány kinyilvánított célja volt a befektetési megállapodás aláírása. Ami így akár Angela Merkel külpolitikai öröksége lehetne.
Az európaiak kalkulációja a következő: ha Kínából valamikor ki lehet csikarni egy olyan szerződést, amely az európai vállalkozók számára a mostaninál jobb piaci részesedést biztosít, akkor az most van, amikor Kína súlyos kereskedelmi háborút visel az Egyesült Államokkal. A kínaiak legnagyobb félelme az, hogy amennyiben az európaiak csatlakoznának Amerikához, kétfrontos kereskedelmi háborúban találhatják magukat. Ameddig a kiszámíthatatlan Donald Trump volt az elnök Párizs, Berlin vagy Brüszel számára ez ki volt zárva. De Joe Bidennel már másként alakulhatnak a dolgok.
A megállapodást hevesen ellenző atlantista lobbi képviselői (elsősorban az Amerika-párti EU-parlamenti képviselők és szakértők [7]) pontosan tudják, hogy itt egyáltalán nem csak gazdasági vagy merkantilista szempontokról van szó, hanem kőkemény geopolitikáról.
Az Európai Unió geopolitikai önállósága forog kockán. Ha egyfelől a közös hitelfelvétel döntő áttörést jelenthet az európai „szuverenistákkal” szemben a föderális Európa irányába, másfelől az Amerikától független Kína- és Oroszország-politika lehet az annyit emlegetett európai „stratégiai autonómia” sarokpontja.
[1] Luuk van Middelaar: Europe’s existential crisis. Politico.eu, 2020. dec. 10. A szerző új könyve (Das europäische Pandemonium: Was die Pandemie über den Zustand der EU enthüllt) 2021 tavaszán fog megjelenni a Suhrkampnál.
[2] Vö. Martin Sandbu: Latest EU summit has the potential to be momentous. FT, 2020. dec. 16.
[3] „Angela Merkelnek – mondta Orbán – adtam egy kéretlen tanácsot, és azt mondtam neki: maradj, mert ha nem maradsz, Európában komoly problémák lesznek. De nem tudtam meggyőzni. Eltökélt abban, hogy távozzon.” (Orbán Viktor interjúja a Die Zeit című németországi hetilapnak. kormany.hu, 2020. nov. 26.)
[4] Orbán Viktor a Kossuth rádió „Jó reggelt, Magyarország!” című műsorában. kormány.hu, 2020. dec. 18.
[5] Lásd ezt részletesebben: Peter Lindseth–Cristina Fasone: Rule-of-Law conditionality and resource mobilization – the foundations of a genuinely ‘constitutional’ EU? verfassungsblog.de, 2020. dec. 11.
[6] Furcht vor der Handelskrieg. SZ, 2020. dec. 18.
