Kína eldöntötte: háború nélkül fogja megoldani a tajvani kérdést
11. 08.
Őszintén szólva Elbridge Colbyt okosabbnak gondoltam annál, semhogy egyfolytában a Tajvan elleni imminens kínai katonai akció veszélyét emlegesse. Előző bejegyzésemben ismertetett WSJ-cikke óta is azt hajtogatja (lásd itt és itt), hogy „Kína két éven belül lerohanhatja Tajvant”, vagy hogy „Kína legjobb stratégiája az, ha katonai erőt alkalmaz, fait accompli-t hajtva végre az Amerika által vezetett koalíció sebezhető tagjai ellen, főként azok ellen, amelyek Washingtonhoz vannak kötve, mint Tajvan és a Fülöp-szigetek”.
Az ennedik amerikai cikk – és nem a Breibartban, hanem a The Atlanticben, egy komoly liberális lapban –, amelyik arról elmélkedik, hogy „mi fogja Kínát háborúba taszítani”[1] ezt írja:
Kína geopolitikai célja nem titok. Xi, akárcsak az elődei, Kínát Ázsia és végső fokon a világ meghatározó [preponderant] hatalmává szeretné tenni.
Ez azért érdekes, mert Kína tulajdonképpen már ma is Ázsia meghatározó országa és a világ Amerika mellé lassan, de biztosan felnövő másik szuperhatalma – mint ez éppen az amerikai védelmi stratéga könyvéből[2] is kiderül. Annak egyik beszédes grafikonja ugyanis azt mutatja, hogy a kínai GDP 2018-as vásárlóerő-paritással mérve egyrészt nagyobb (21.41 ezer milliárd $), mint az amerikai[3] (20.54), másrészt nagyobb, mint a legfontosabb szomszédaié (India, Japán, Dél-Korea, Indonézia, Ausztrália) együttvéve.
Joseph S. Nye pedig, a neoliberalizmus „atyja”, képes összehasonlítani a kínai elnököt a lökött német császárral[4]: „Borzasztó tapintatlanság és ügyetlenség volt jellemző arra a módra, ahogy II. Vilmos császár Németországot nagyobb hatalommá akarta tenni. Valami hasonló mondható el a Deng Xiaoping türelmes megközelítésmódjával szakító Xi Jinping elnök ’Kína-álmá’-ról is.”
Nincs Amerikának ma olyan szerencséje, mint Angliának volt az első világháborúban a kulcsfontosságú döntések jogát a katonai és civil héjáknak átengedő Vilmos császárral. Sokkal inkább elmondható, hogy ma inkább annak a helyzetnek a fordítottja fenyeget. Mint ahogy erre Fritz Stern már 2008-ban is utalt A birodalmi hübrisz című híres esszéjében. „Mi is tanulhatunk a birodalmi hübris veszélyeiből és őrültségeiből” – írta a The Failure of Illiberalism című 1972-es, a 20. század első felének német politikai kultúrájáról szóló nagyon tanulságos könyv szerzője. Igen, Amerika tanulhatott volna ebből, de nem tanult.
Közben az Amerikában a kínai kommunista héják szócsövének tekintett Global Times főszerkesztője így ír a tajvani kérdésről[5]:
Az anyaország és Tajvan, valamint a Peking és Washington közötti véleményháború a Tajvani-szoros körüli helyzettel kapcsolatban feltétlenül hosszú ideig fog tartani. Nevezhetik ezt „a szavak háborújá”-nak.
A tajvani kérdés lényegében a kínai-amerikai viszonyról szól és a kettejük közötti versengésről [competition of strength]. Ezért nem korlátozódik a Tajvani-szoros térségére, és a katonai akcióban sem merül ki. Inkább egy hatalmas és átfogó feladatnak [project] tekinthető, amely Kína felemelkedésével egyszer s mindenkorra megoldja a tajvani kérdést. A döntő versengés a fejlődés hajtómotorjaival, a hatalom növekedésével és az erősödő eltökéltséggel kapcsolatos.
A Tajvani-szorosban bármikor bekövetkezhetnek különféle surlódások vagy akár váratlan balesetek. Ez a versengés bonyolult körülmények között fog lefolyni. Az a fél, amelynek lendületesebb lesz a fejlődése, amely gyorsabban kap erőre és amelynek az eltökéltsége határozottabb támogatásban részesül, a másik fölébe kerül.
Ennélfogva az anyaországi netezőknek nem kell türelmetlenkedniük. Washington és a tajvani hatóságok nagy lármát csapnak és kicsinyes húzásokkal próbálják megzavarni az anyaország szilárd Tajvan-szorosi stratégiáját. Válaszképpen az anyaországnak elegánsan és nyugodtan kell résztvennie a véleményháborúban, csak semmi izgalom, foglalkozzunk velük sokat és erőt mutatva.
Forró közvélemény-háború lesz a Tajvani-szoros két oldala között, egyik tetőpont jön majd a másik után. A helyzetet nyugodt viselkedéssel kell kezelni. Sok embert aggodalmaskodik amiatt, hogy mennyi időbe fog telni a tajvani kérdés megoldása.
A válaszom erre az: ez nemcsak attól függ, hogy milyen erőfeszítéseket teszünk a Tajvani-szorosban. Minél gyorsabban nő Kína összesített ereje, annál hamarabb kerül sor a tajvani kérdés teljes megoldására, és annál hamarabb fog Amerika végül is rákényszerülni arra, hogy elfogadja Tajvan újraegyesülését.
A fentieket én úgy értelmezem, hogy Kína jelen pillanatban úgy látja: célszerűbb háború nélkül megoldani a tajvani kérdést, ami nem zárja ki kisebb csetepaték esetleges kialakulását. Most az tűnik valószínűnek, hogy Peking nemcsak Amerikával nem akar egyelőre háborúzni, de a Tajvan elleni teljes körű inváziót is elvetette mint megoldási lehetőséget.
[1] Michael Beckley és Hal Brands: What Will Drive China to War? The Atlantic, 2021. nov. 1.
[2] Elbridge A. Colby: American Defense in an Age of Great Power Conflict. Yale University Press, 2021.
[3] Előrejelzések szerint tíz éven belül Kína a nominális GDP-vel számolva is megelőzi Amerikát.
[4] Joseph S. Nye: Is the US sleepwalking toward war with China? aspistrategist.org, 2021. okt. 6.
[5] Hu Xijin: Taiwan question will eventually be solved with China’s growing comprehensive strength. Global Times, 2021. nov. 7.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2021. november 8-án.