01. 11.
Nem sokkal azután, hogy elküldtem a Capitolium ostromával kapcsolatos kérdésekre adott válaszaimat, bukkantam rá az általam ott említett, Roland Barthes-ra visszavezethető Trump-interpretáció egy érdekes változatára[1], amelynek szerzője, egy Amerikába szakadt európai[2], szerepjátszó puccsnak nevezte a január 6-i washingtoni eseményeket.
Íme:
Ami január 6-án történt a Capitol Hillen, az egyedülállóan bizarr és szokatlan (rendkívüli) volt, de talán nem úgy, mint első pillanatra tűnt. Nem puccs volt, ha puccson a hatalom törvényellenes és erőszakos megszerzését értjük. Ez a nap kétségtelenül illegális és erőszakos volt, de hogyan vezethetett volna a hatalom megszerzéséhez egy csomó jelmezes tarkabarka figura felbukkanása a szenátus üléstermében? Ez az esemény még arra sem nagyon volt alkalmas, hogy ürügyül szolgáljon Trump számára egy katonai fellépésre. A puccs teljesen másfajta politikai aktus. Gondoljunk csak a 2016-os Törökországra.
Mégsem volna ellenemre, hogy puccsnak nevezzék, és ez az, amit a legérdekesebbnek találok az egészben. Ami történt, nem értelmezhető az amerikai politikai hagyomány keretében. És azért fontos, mert egy radikális elmozdulást (változást) jelez: míg egy a szó szoros értelmében vett puccs pontosan beleillik ebbe a tradícióba, a 6-án történtek egyszerűen elképesztőek. Nézzük csak meg a Capitóliumból származó, legtöbbet megosztott fotókat[3].
Az egyiken egy viking-sisakot viselő, szarvakkal felékesített figura a szenátus pódiumán modellt áll, míg a társai fotókat készítenek róla. Egy másik mélázva fekszik a padlón, és mintha telefonálna. (A szarvas vikingről kiderült, hogy ő Jake Angeli hivatásos színész.) Egy további képen egy vigyorgó inszurrekcionista, bojtos-Trumpos gyapjúsapkában, épp elemel egy olvasóállványt, amelyen a házelnök pecsétje látható. Mély benyomást tettek rám azok is, a kintiek közül, akiknek a ruháin lévő betűjelek a „Polgárháború. 2021. január 6.”-felirattá álltak össze, mintegy a címéül annak a produkciónak, amelyben éppen felléptek. Az este vége felé, amikor a szenátus, komorabb hangnemben, újrakezdte munkálatait, a zendülőket a Grand Hyatt lobbijában lehetett észrevenni, amint javában koktéloztak. Közben, míg a Capitol Hill-i események mentek a maguk útján, a tőzsdei index 400 pontot emelkedett. Ami nem is rossz teljesítmény egy puccstól.
Ez nem színház volt, mivel egy színdarabban játszani biztonságos és kockázatmentes tevékenység, hanem szerepjáték[4], ami határozottan veszélyesebb lehet a résztvevők szempontjából – öt ember halt meg az események alatt. A „puccs” nagyjából akkor ért véget, amikor a fő összeesküvőt átmenetileg kitiltották a szociális médiákból. Nem a valóságos világban játszódott le, de azok, akik részt vettek benne, ezt így élték meg. Még érdekesebb, hogy azokat is elragadta a képzelet, akiket a szenátusban sokkoltak az események, és még mindig azt hiszik, hogy egy igazi puccskísérletet kellett is meghiúsítani. Úgy tűnik, Washingtonban röpke két óra alatt hamisítatlan puccstapasztalatra tehet szert az ember. A cselekmény egyfajta virtuális valóságban játszódik, amelyben szörnyű balesetek történhetnek és történnek is, de mindez valahogy nincs tragikusabb hatással a politikai rezsimre, sem azokra, akik otthonról nézik az egészet.
Azt jelenti ez, hogy a capitóliumi extravaganza lényegtelen volt? Egyáltalán nem. Bizonyos értelemben jelentősebb volt, mint egy igazi puccs. Egy puccsnak legalább lett volna értelme, míg a komoly politika szinte teljes felváltása a föld alatti fantazmagóriával és szerepjátszással szédületet okoz. A világhoz való hagyományos viszonyulásunk összeomlóban van. Semmi sem tűnik valóságosnak, és nem tudjuk, mit gondoljunk vagy mit mondjunk erről az új helyzetről. A káoszt megelőző szenátusi vitában odakiáltott a kollégáinak: „Legyetek bátrak. Ejtsétek bámulatba a nézőket.” Profetikus szavak. Bámulatba estünk.
Trumpra nem úgy kell gondolni, mint egy autokratikus uralkodóra, mint egy kemény tényekkel számoló politikusra, hanem mint olyasvalakire, aki annyira benne él a saját álomvilágában, hogy most azt várja, hogy a valóságos világ eseményei mintegy maguktól ezeknek a látomásoknak a logikáját kövessék. Trump számomra mindig a fantázia abszolút nulla fokát jelentette: a való élet frusztrációi és kellemetlenségei miatti ingerlékenységet, egy olyan életre való vágyakozást, amelyet nem korlátoznak a politikai korrektség és a jó modor szabályai. Csak az igazi kreatív tett hiányzott, a képzelt világ komplex viszonyrendszere. Sajnos úgy tűnik, hogy ezeknek a pszichoanalitikus bántalmaknak csak egyetlen kipróbált gyógyszere van: a képzeletet rá kell kényszeríteni, hogy a valóságnak ütközzön, és január 6-án pontosan ez történt.
Trump nem a hatalom, hanem a szabadság embere – szabadság alatt bármilyen szertelen vágy teljesülését értve, itt és most –, olyasvalaki, aki az amerikai társadalom befolyásos és egyre jelentősebb erőit képviseli.
Ez valaminek a kezdete. Sok tekintetben vészes kezdet, de hihető volna, hogy az elmúlt pár évben elszabadult démonokat vissza lehet zárni a palackba? James Madison úgy érvelt a The Federalistban, hogy a pártoskodás által okozott erőszakot [the violence of faction] úgy lehet megtörni, ha az érdekek és pártok nagyobb változatosságát teremtjük meg, úgy, hogy többség ne alakulhasson ki [so that a majority is not allowed to arise]. Ez a tanulság ma is megszívlelendő, amikor a pártoskodás által okozott erőszakot azzal lehet megtörni, ha megsokszorozzuk a forrásait és – paradox módon – jobban szabadjára engedjük, mint ahogy Madison is szabadjára akarta engedni a pártoskodást, és őrültnek is tartották, amiért ezt kimondta. De egy új James Madison és egy új Alexander Hamilton munkája ma akadályokba ütközne, mert a virtuális társadalom intézményi szerkezete – a virtualizmus politikai elmélete – még kidolgozásra vár. Ez komoly reformokat igényel az internet, a technológia és a média megszervezésében. Még csak a kezdeteknél tartunk.
01. 12.
Trump most nekiment a falnak, és rádöbbent a keserű valóságra, mint – elnézést a szentségtörő hasonlatért – Jézus a keresztfán, aki belehalt ebbe. De a lényeg, hogy akik hittek Őbenne, azok ezt nem így élték meg, azok számára ő elkerülhetetlenül feltámadt. Vagyis, akik Jézust keresztre feszítették, ezzel nem oldották meg az ő megjelenése által okozott problémát. Sőt.
A magam részéről nem hiszem, hogy Trump politikai értelemben valaha is „feltámad”, és nem azért, mert az amerikai demokrácia szent helyén esett szörnyű sérelem miatt fognak republikánus hívei kiábrándulni belőle, hanem épp ellenkezőleg, azért, mert sokan – legalábbis azok, akik a látomások logikáját követő reál-események szereplőivé váltak és fognak ezután talán még nagyobb számban ilyen típusú politikai szereplőkké válni – gyávának tekinthetik.
Szerintem január 6-án nem kérte senki arra, hogy ott legyen a Capitóliumban, ezért nem is kellett volna bejelentenie, hogy – mint már jeleztem – velük megy, ha nem is mint pantokrátor, legalább mint pankrátor[5], hogy aztán csak úgy eltűnjön a színről, ami zsigeri gyávaságát a saját hívei előtt is nyilvánvalóvá tette. És ezt még betetőzte azzal, hogy az „ostromot” követően megtagadta őket.
Egy január 7-én reggel közzétett videóban, amelyet az Axios[6] még látott, ezeket mondta:
Azok a tüntetők, akik behatoltak [infiltrated] a Capitóliumba, bemocskolták az amerikai demokrácia székhelyét
Azoknak, akik erőszakcselekményekhez folyamodtak és romboltak: ti nem képviselitek a mi országunkat. És azoknak, akik megszegték a törvényt: ti fizetni fogtok.
Az én kampányom következetesen felhasznált minden törvényes lehetőséget arra, hogy kétségbe vonja a választási eredményeket. Az egyedüli célom az volt, hogy biztosítsam a választás tisztaságát. Azért harcoltam, hogy megvédjem az amerikai demokráciát.
A kongresszus most hitelesítette az eredményeket. Az új adminisztrációt január 20-án be fogják iktatni. A figyelmem most arra irányul, hogy biztosítsam a hatalom sima, rendezett és zökkenőmentes átadását.
Ami a pártoskodást vagy széthúzást illeti (nem felszínes politikai, hanem társadalmi értelemben), erről Jim VandeHei[7], az Axios alapító-vezérigazgatója ezeket írja:
A lázadás és a tömeges félretájékoztatás miatt szétszakított Egyesült Államokban politikai és társadalmi átrendeződés zajlik a szemünk láttára [in real time]: három Amerikává hasadunk szét.
Amerika – modern kori alapító összetevőit tekintve – kék Amerikává, vörös Amerikává és Trump Amerikájává esik szét, amelyek mindegyike saját politikával, saját társadalmi hálózattal, saját médiacsatornákkal rendelkezik.
A republikánusok és talán Amerika számára is egzisztenciális kérdés, hogy Trump Amerikája vajon elhomályosítja-e a hagyományos Vörös Amerikát az elkövetkező években.
A veszély: Trump Amerikájának bizonyos részei, amelyeket a Twitter és a többiek letiltottak, elszakítják azokat a kötelékeket, amelyek összekapcsolják őket a többi Amerikával, és lényegében illegalitásba vonulnak [going underground]. Kevesebbet fogunk tudni róluk, és talán kevesebbet fogjuk vizsgálni, hogy mit beszélnek és csinálnak.
A Republikánus párt kettészakad, ami a 2016-ban levált viszonylag csekély számú Never Trumperekkel kezdődött, akikhez négy évvel később csatlakozott a republikánus establishment új rétege, amelyet elriasztott Trump választás utáni viselkedése.
Nem tudhatjuk, hogy ez a csoport [faction] milyen nagyra fog nőni. De az világos, hogy a „Trump és ők” saga fogja dominálni az elkövetkező hónapokat és talán éveket.
Most még nem állnak rendelkezésünkre olyan nyilvánvaló tények, amelyek azt mutatnák, hogy Trump Amerikája jelentősen visszaesett, a választásról szóló hazugságok és a Capitóliumot megostromló csőcselék akciója ellenére.
A Kék Amerika emelkedőben van minden területen: megszerezte a képviselőház, a szenátus és a Fehér Ház ellenőrzését; dominálja a hagyományos médiát és a meghatározó közösségi platformokat; és a Big-Tech cégek munkavállalói révén befolyásolni tudja a vállalati döntéseket.
A lényeg: eljött el az ideje annak (inkább, mint eddig bármikor), hogy olvassunk és gondolkozzunk: ez az ország most gondolja újra a politikát, a szólásszabadságot, az igazság definícióját és a hazugságok árát. Ez a pillanatot – és mostani döntéseinket – gyermekeink unokái is tanulmányozni fogják.
Az Axios persze egy bizonyos irányzathoz tartozik, de ettől függetlenül, megbízható forrás, és főként mindig a lényegre koncentrál. Főnöke „felosztását”, vagy inkább Amerika feloszlását én azonban – Madison szellemében! – módosítanám egy kicsit: szerintem a konzervatív tábor legalább három részre fog szakadni, úgymint: az establishment hagyományos piacpárti belpolitikáját és harcias külpolitikáját folytató szárnyra, a Trumpot elengedni nem akaró, de egyre tanácstalanabbá váló szárnyra, és végül azokra, akik mindkét csoporttól eltávolodva és a Republikánus párttal kötött átmeneti szövetségüket felmondva illegalitásba vonulnak, és az egyre nyomasztóbb többségbe kerülő országgal szemben fokozatosan egy másik ország polgáraivá válnak, ennek minden lehetséges következményével.
A „baloldalon”, vagyis a demokrata táborban többé-kevébé szimmetrikus dezintegrálódási folyamatot látok: az Obama-érából jövő mérsékeltek bel- és külpolitikai folytonosságot prédikáló szárnya lesz a meghatározó egy ideig, de a radikálisok átfogó belpolitikai, sőt alkotmányreformokat és lényeges külpolitikai hangsúlyváltozásokat követelő szárnya is fokozatosan erősödni és önállósulni fog. Végül a pártpolitika szélső övezetéhez tartozó antifa és az ún. éber harcosok (woke warriors) tábora – a másik oldal radikálisainak aktivizálódásától is függően – szintén hallatni fog magáról.
Hogy aztán ez a széttagolódás, a madisoni „nagyobb változatosság” valóban hozzásegít-e ahhoz, hogy ne alakulhasson ki semmiféle, az ország egészét ellenőrzése alatt tartó „többség”, vagy épp ellenkezőleg, Amerika teljes kaotizálódásához vezet, az majd hamarosan kiderül.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható: https://geonaplo.wordpress.com/ .
[1] Bruno Maçães: The roleplaying coup. City Journal, 2021. jan. 7.
[2] Bruno Maçães Portugália Európa-ügyi minisztere volt, jelenleg pedig a Hudson Institute munkatársa, és az egyik legmerészebben gondolkodó geopolitikus. Kötetei: Dawn of Eurasia (2018); Belt and Road (2019); History has begun: the birth of a New America (2020). Idén tavasszal fog megjelenni Geopolitics for the End Time című könyve. Róla még lesz szó. A Hudson Institute székháza mellesleg a washingtoni Pennsylvania Avenue-n van, tehát a szerző akár élőben is végignézhette a nagy vonulást.
[3] Ezek nem pont azok a képek, amelyeket a szerző említ, de azért jelzik az általános hangulatot.
[4] Szerepjátékot (persze nem ilyet) mi is játszottuk elég gyakran 1965-’66-ban Váradon, Deutsch Veráéknál (neki épp akkoriban, vagy kicsit később?, jelent meg a Forrás-kötete, és Szele Peti, a férje is, aki a váradi nyomdában dolgozott, irodalmi babérokra tört, velem, a „premontrei” diákkal és reménybeli költővel és másokkal együtt, természetesen), egy szépen berendezett polgári lakásban. Emlékszem, az egyik ilyen „mím”-re Moldova György húga is lejött Pestről, akinek én ceremoniálisan kezet csókoltam, amin ő borzasztóan meglepődött, aztán persze azt hitte, ez is csak játék, pedig én, a szalárdi, a fővárosi hölgynek kijáró tiszteletet nagyon is komolyan gondoltam. Az akkoriban szabadult Tirnovan Vid is a társasághoz tartozott, és neki egyszer azt kellett „mímelnie”, hogyan szökik meg egy rab a börtönből.
[5] Vö. Paul Farhi: 6 ways Donald Trump’s wrestling career previewed his campaign. WP, 2015. dec. 26. A cikkből kiderül, hogy Trump az 1980-as évektől kapcsolatban állt a a World Wrestling Entertainment-tel, és 2007-ben fellépett például a WrestlMania című show műsorban. Mint „baby face”, mint jófiú például azt játszotta, hogy legyőzi a „gonosz” Vince McMahont, a WWE valóságos vezetőjét (aki mellesleg jó barátja volt).
[6] As allies abandon him, Trump says he’ll plan for „seamless transition of power”. Axios, 2021. jan. 7.
[7] Jim VandeHei: Our new reality: three Americas. Axios, 2021. jan. 10.
 | VálaszTovábbítás |
