Minden attól függ, hogy ennek az évnek az őszén vagy a végén hol fog húzódni az ukrán és az orosz hadsereg közötti frontvonal.
2023. 01. 31.
A Foreign Affairs, miután több cikkben is foglalkozott az ukrajnai háború lehetséges kimenetelével, állásfoglalásra kért egy sor szakértőt az alábbi állítással (debate statement) kapcsolatban[1]:
Az ukrajnai háború legvalószínűbb kimenetele egy olyan tárgyalásos megállapodás lesz, amely kimondja, hogy Kijev bizonyos területi engedményeket tesz Ukrajnának.
A megkérdezettek közül 23-an egyetértettek, 9-en semlegesek voltak, 39-en pedig nem értettek egyet a vita alapjául szolgáló állítással. De ennél talán fontosabb, hogy a második és harmadik csoportba tartozók egyértelmű többsége is úgy látja, hogy Ukrajna legalább a Krímet vagy a február 24-e előtt is orosz ellenőrzés alatt lévő donbaszi területeket kénytelen lesz átengedni, de formális békemegállapodás nem lesz, vagyis az alapvető konfliktusos helyzet fennmarad. Ezt az általános tendenciát támasztja alá az is, hogy a területi engedményekkel egyetértők többsége szintén azt tartja valószínűnek, hogy lesz egy de facto határvonal, de anélkül, hogy a két fél lemondana a saját területi igényeiről.
Egyszóval senki sem tud semmi biztosat, ami az előreláthatatlan szférájában zajló háborúról lévén szó, természetes.
Ezért aztán Matthew Parrishoz, a Spectator és a Times kolumnistájához folyamodtam, aki a múlt hét egyik hajnalán egyszer csak felriadt és elkezdett aggódni az ukrajnai háború miatt. Nem sokkal azelőtt az egyik barátja kissé megleckéztette, mert az egyik eszmefuttatását az “Amint megnyertük a háborút Ukrajnában” fordulattal vezette be.[2] Ezeket írja:
De mit jelent “megnyerni a háborút”? Vajon értelmünk keresőlámpája, a háttérben mindazzal, amit már tudunk valóban bevilágítja az előttünk elterülő tájat? Vagy olyan dolgok történhetnek, amelyekre egyszerűen nem is gondoltunk?
Ukrajna nagyon messze van annak a modern, liberális, demokratikus nyugati államnak a modelljétől, amely felé mi henyén azt képzeljük, hogy a népe boldogan menetelhet, “ha megnyerte a háborút”. Nézzenek csak meg egy videót az ukrán acéliparról Donyeckben, és jusson eszükbe micsoda fejfájást okozott Nyugat-Németországnak az, hogy bevonszolja Kelet-Németországot a modern európai gazdaságba. A gazdag Németország még mindig küszködik azzal az árral – mind kulturális, mind gazdasági értelemben –, amit ezért fizetnie kellett. Egy napon majd felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért is tapsoltunk annyira az ukránoknak, amikor azért harcoltak, hogy megtartsák azt az oroszul beszélő keleti rozsdatemetőt.
Ha Ukrajna korábban egy cudar ország volt, akkor sok tekintetben továbbra is az marad, polgárai szenvedése és áldozatvállalása ellenére. A totális háború elnyomja a kételyt, de én nem hiszek az átváltozásban.
Ezért hadd búcsúzzam egy Grimm-mesével, ami van annyira valószínű, mint a most menő Walt Disney-változat. Képzeljük el 2023/24 telét. Putyin vagy az utóda hajlik a megállapodásra. Egy olyan kompromisszumról suttog mindenki, amely a Krímet átengedné Moszkvának. Kijev felkiált: “Soha!” Biden, Scholz, Macron és talán (halkabban) Sunak/Starmer[3] bizalmasan arra biztatja Zelenszkijt, hogy ne kockáztassa a Krím miatt a megállapodást.[4] Ő tétovázik, mert egy új Ukrán Patrióta párt a militarista jobboldalról nagyon nyomul. “Győzelem vagy halál!”
Csapdába esve Zelenszkij azért könyörög, hogy a nyugati hatalmak fedezzék. Mi meg szeretnénk menteni, de a közel két éve tartó háború után azt akarjuk, hogy érjen véget ez a pusztító ellenségeskedés, és reméljük, hogy az ukrán nép szintén ezt akarja. A hidegtől és az éhségtől szenvedő ukránok kétségbeesetten várják az egyre többe kerülő nyugati segélyt, miközben Kijev – ahol a belpolitika kezd felbomlani – több tankot és rakétát követel, hogy visszaszerezze a Krímet. A nyugati türelem kezd fogyatkozni.
És erre a télre, igen, már-már nosztalgiával gondolunk vissza. Mint egy olyan időszakra, amikor minden olyan egyszerűnek látszott. “Megnyerni a háborút” – milyen könnyű is volt.
2023. 02. 01.
Szándékosan válsztottam (és választok általában) olyan forrásokat, amelyek “a Nyugat” szemszögéből személik és ítélik meg a dolgokat, mert “a Nyugat” háborújáról lévén szó, döbbenjenek csak rá ők, hogy zsákutcába jutottak. És akik látni vélnek valamilyen kiutat, azokra is oda kell persze figyelni.
Itt van például Chris Chivvis, a Carnegie Endowement kutatásvezetője, aki 2018 és 2021 között magas rangú hírszerző tisztként Európával foglalkozott (National Intelligence Officer for Europe), és most a The Economistban[5] a mielőbbi béketárgyalások mellett érvel:
Szimpatizálok Ukrajnának azzal a vágyával, hogy addig szeretne harcolni, amíg ki nem veri az orosz hadsereget Ukrajna egész területéről. Biztos vagyok benne, hogy az ukrán vezetők attól tartanak, hogy a béketárgyalások demoralizálják az ukrán csapatokat, amelyek olyan bátran harcolnak. Az ügyük igazságos. De a háborús céljaik irreálisak. A nyugati tankok a kötelezettségvállalás szimbólumai, és végül növelni fogják Ukrajna esélyeit az orosz erődítményekkel szemben. De nem hoznak áttörő változást.
Ukrajna nem érheti el legfőbb célkitűzéseit a nyugati támogatás még komolyabb megnövelése nélkül. Ezért van, hogy nemcsak tankokat, hanem F-16-os vadászgépeket, Grey Eagle drónokat, nagy hatótávolságú ATACM rakétákat és repeszlövedékeket is kért. Egy elhúzódó konfliktus során Ukrajna talán visszaszerezheti a Donbaszt; de újabb rohamokra is sor kerülhet Kijev ellen. A Nyugatnak azonban itt nincsenek olyan létfontosságú érdekei, amelyek indokolhatnák az eszkalációs veszélyt, a katonai, politikai és emberi veszteségeket, amelyekkel Ukrajna legfőbb céljainak a támogatása járna.
Akik a háború folytatása mellett vannak talán azt hiszik, hogy a tárgyalásoknak van katonai alternatívája, ami megoldja az Oroszország és Ukrajna közötti alapvető konfliktust. De nincs. Igen, szép volna, ha Ukrajna visszaszerezne még bizonyos területeket. De milyen áron és milyen stratégiai nyereséggel? Még abban a valószínűtlen esetben is, ha a Nyugat éveken keresztül kitartana Ukrajna mellett és végül is kiszorítaná Oroszországot valamennyi ukrán területről, Oroszország valószínűleg újrakezdené a háborút valamikor, hogy visszaszerezze, amit elveszített és megőrizze a büszkeségét. Egy rendszerváltó művelet Moszkvában megakadályozhatná ezt, de rendkívül kockázatos volna.
Ahhoz, hogy a diplomácia beinduljon kemény beszélgetésekre lesz szükség, hogy a nyugati vezetők meggyőzzék Ukrajnát, helyezkedjen realistább álláspontra háborús céljait illetően. Ha közben nagyobb nyilvánosságot kapnának a tárgyalásokkal kapcsolatos elképzeléseik is, az segíthetne Zelenszkijnek, hogy rábeszélje erre saját állampolgárait és titkosszolgálatait. (Kiemelések tőlem – M. G.)
2023. 02. 02.
Marcin Terlikowski, a Lengyel Külügyi Intézet (PISM) védelmi szakértője rögtön lecsapott Chivvis legfőbb érvére:
A Nyugatnak nem “létfontosságú érdeke”, hogy Ukrajna győzedelmeskedjen Oroszországgal szemben? Onnan nézve, ahol én vagyok nagyon is létérdekekről van szó. Megállítani az orosz neo-imperializmust, egyszer s mindenkorra – Lengyelország és Oroszország más szomszédai számára ez hosszú távon a lét vagy nemlét kérdése [a matter of survival]. Pont. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Csakhogy “a Nyugat”, ha létezik egyáltalán, máshol van. Legfőképpen Amerikában, ahol január végén a Pentagon négy magasrangú tisztségviselője egy minősített eligazításon arról tájékoztatta a képviselőház védelmi bizottságát, hogy az ukrán fegyveres erők a közeljövőben nem lesznek abban a helyzetben, hogy visszafoglalják a Krímet[6].
A Politico szerint ez az értékelés azt visszhangozza, amit Mark Milley tábornok, az egyesített vezérkarok főnöke január 20-án a Defense Contact Group ramsteini tanácskozásán mondott: “Továbbra is fenntartom, hogy ebben az évben nagyon, de nagyon nehéz volna katonailag kiverni az orosz csapatokat az Oroszország által elfoglalt ukrán területek egészéről.”[7]
Mike Rogers republikánus képviselő, a védelmi bizottság elnöke, aki a minősített tájékoztató konkrét tartalmával nem foglalkozott, egy interjúban elmondta a Politicónak, hogy “a háborúnak ezen a nyáron be kell fejeződnie”, és ezért sürgette, hogy az Egyesült Államok gyorsan lássa el fegyverekkel Ukrajnát a közelgő offenzívára, Kijev pedig “vázolja fel világosabban, hogyan fog a konfliktus véget érni”:
Van egy irányzat, amely szerint a Krím beletartozik ebbe. Oroszország soha nem fogja elhagyni és feladni a Krímet. Putyinnak kell eldöntenie, mivel tud együtt élni, hogy győzelmet hirdessen. Mit lehet kivitelezni? Ebben még nincs egyetértés. Úgyhogy azt hiszem, arra lehet számítani, hogy a mi kormányunk és a Nato-vezetők némi nyomást fognak Zelenszkijre gyakorolni azzal kapcsolatban, hogy a győzelem hogyan nézzen ki. És ez mindennél inkább segít majd nekünk abban, hogy Zelenszkijt és Putyint asztalhoz ültessük, hogy befejezzék ezt a dolgot ezen a nyáron.
2023. 02. 03.
Annak, hogy “ez a dolog” annyira kényelmetlenné, a végkifejlet pedig hirtelen annyira sürgőssé vált több oka is lehet. Az egyik mindenképpen az, hogy Biden 2024-ben indulni akar a második mandátumáért, és egy olyan háború, amelynek nem látszik a vége, egyre fenyegetőbben tornyosul ( ) fölé[8]:
Vezető kongresszusi demokraták amiatt aggódnak, hogy ha Ukrajna egyszerűen őszig nem jut előbbre, a választók eltöprengenek azon, hogy a kormányzat vajon miért is fordított annyi pénzt, fegyvert és időt Ukrajna támogatására. Attól tartanak, hogy a demokrácia melletti kiállásról szóló rengeteg szöveg keveset nyom a latban, ha Kijev gyenge lábakon áll, Moszkva pedig erőre kap.
Biden egyáltalán nem szentimentális[9], ha a külpolitikáról van szó. Ezt bizonyítja az afganisztáni kivonulás elrendelése is. De most, Ukrajnában és Ukrajnával csapdába kerülhet. Nagyon sok minden függ attól az európai és a globális geopolitikában, hogy az ukrajnai háború milyen véget fog érni. Ebben igaza van Hal Brandsnek, az egyik legharciasabb amerikai külpolitikai stratégának. Amerika számára már a legvalószínűbb kimenetel, a békemegállapodás nélküli tűzszünet, vagyis a koreai típusú megoldás puszta ténye is kész katasztrófával érne fel. Hiszen a “radikálisan racionális vagy racionálisan radikális” Putyin, ahogy François Hollande volt francia elnök jellemezte őt Nicholas Vinocurnak[10], egy viszonylag szerény területi nyereséggel is “együtt tud élni, hogy győzelmet hirdessen”, mint ezt én már jóval korábban, A győzelem kritériuma című bejegyzésemben is megírtam. Ukrajna ugyanakkor ezt vereségként élné meg, ennek minden következményével.
Amerikát (és a világot) nem kis dilemma elé állítaná az, ha Oroszország elfogadná a tűzszünetet, Ukrajna viszont nem.
Herfried Münkler, a legjelentősebb és legbefolyásosabb német geopolitikai gondolkodó egyik 2022. decemberi interjújában foglalkozott a tűzszünet által felvetett problémákkal[11]. Íme:
A háborút és a diplomáciát nem kell feltétlenül elválasztani egymástól. Mindkét tényező együttes működését kell szemügyre vennünk.
“A háborúnak vége, jöhet a diplomácia”, mint sokan szeretnék, nem reális perspektíva. Egyelőre valószínűleg tűzszünet lesz a dolog vége, békeegyezményre semmi kilátás.
A két fél háborús céljai nagyon távol állnak egymástól. Oroszország esetében ez Ukrajna mint önálló politikai szereplő szétzúzása, Ukrajna pedig helyre akarja állítani a Krím elcsatolása és a donyecki és luhanszki kis szeparatista területek létrehozása előtti határait. Ha a harcok folytatódnak, egyik fél sem fogja ezeket a célokat elérni. A békeegyezmény egyet jelentene e célok elérhetetlenségének a beismerésével; a tűzszünet ezt függőben hagyja.
Sem Zelenszkij, sem pedig Putyin nem fogja magára venni azt a terhet, hogy megmagyarázza a lakosságnak, miért nem tudta elérni ezeket a célokat. Ezért ki fogják jelenteni, hogy fegyverszünetről van szó, a háborúnak csak egyelőre van vége. Aztán majd kiderül, mennyire stabil a tűzszünet. Észak- és Dél-Koreában évtizedek óta tart. Az akkori frontvonal lesz itt majd releváns.
Ahhoz, hogy az oroszokat le lehessen ültetni a tárgyalóasztalhoz, európai és amerikai szempontból fontos még inkább megerősíteni az ukrán hadsereget. A fegyverek és a lőszerek szállításával képesek kell hogy legyenek arra, hogy az orosz féllel megértessék: a háború folytatása mérhetetlenül magas árat követel. Másképpen kell eljárni Ukrajnával. Itt azt kell jelezni: ha tárgyalni akartok egy valamelyest megbízható orosz tárgyalási ajánlatról, akkor mi vállaljuk az újjáépítés részleges finanszírozását, és a formális Nato-csatlakozás alatti biztonsági garanciákat [Sicherheitsgarantien unterhalb eines formellen Nato-Beitritts] nyújtunk nektek, ami biztosítja, hogy az oroszok nem arra fogják felhasználni a tűzszünetet, hogy újjászervezzék erőiket és az első adandó alkalommal újrakezdjék a háborút. Ez azt jelenti, hogy akkor nem csak ukrán, hanem európai és amerikai csapatokkal találnák szembe magukat. Ezt a viszonylag magas árat a Nyugatnak meg kell fizetnie ahhoz, hogy a háború befejeződjön. És ezt fel kell ajánlani az ukránoknak, különben valószínűleg nem lesznek hajlandók leülni a tárgyalóasztalhoz.
Münkler lehengerlő gondolatmenetének két problematikus pontja van. Az egyik az, hogy Oroszország háborús céljait illetően nem veszi figyelembe azt, hogy Oroszországnak már 2022 júniusa óta a Krím megtartása és a (nem teljes egészében) elfoglalt négy déli oblaszty elcsatolása a háborús célja, vagyis egy viszonylag csekély területi nyereség, ami Ukrajnának viszont, mint fentebb már utaltam rá, megfizethetetlenül nagy területi veszteség. Vagyis Putyinnak nem kell “frontálisan” az egész ország vagy akár Kijev elfoglalására törekednie, hogy Ukrajnát “szétzúzza mint önálló politikai szereplőt”, ugyanis pontosan tudja, hogy az ukránok egy ilyen tűzszüneti határt soha nem fogadnának el, ha pedig végül kénytelenségből, a Nyugat nyomására elfogadnák, akkor az polgárháborúhoz és a Nyugat elleni lázadáshoz vezetne. Tehát Ukrajnát mint “önálló politikai szereplőt” és egyben mint nyugati szövetségest így maguk az ukránok számolnák fel – amennyiben az a bizonyos frontvonal nem lenne kedvező a számukra.
De ez csak taktikai részletkérdés. A lényegesebb pont az, hogy az egész dolog azon áll vagy bukik, hogy a Nyugat és végső soron Amerika hajlandó lenne-e csapatokat küldeni Ukrajnába, vagyis ezt a valóban igen magas árat megfizetni, és a formális Nato-tagság nélkül is gyakorlatilag az 5. cikkellyel felérő kötelezettséget vállalni? Szerintem biztosan nem, ez ugyanis azt jelentené, hogy Amerika az orosz-ukrán konfliktus kiújulása esetén hadiállapotba kerülne Oroszországgal, amit – a kínai “veszély” miatt[12] – nem engedhet meg magának. Meg azért sem, mert – mint Chris Chivvis nagyon pontosan megfogalmazta – “a Nyugatnak nincsenek Ukrajnában olyan létfontosságú érdekei, amelyek indokolhatnák az eszkalációs veszélyt, a katonai, politikai és emberi veszteségeket, amelyekkel Ukrajna legfőbb céljainak a támogatása járna”.
Ha viszont a Nyugat, Amerikával az élen ezt nem tenné meg, akkor minden bizonnyal megtenné – és szerintem, ha a helyzet úgy kívánja, meg is fogja tenni – Lengyelország. A lengyel politika gyakorlatilag 2014 óta, de még inkább 2022. február 24. óta háborús készültségben van (“on war footing”, ahogy az angolszászok mondják). 2022-ben a GDP 2,42%-át költötték védelmi kiadásokra, 2023-ban pedig Mateusz Morawiecki miniszterelnök bejelentése szerint el akarják érni a 4%-ot. Szóval hihetelen ütemben fegyverkeznek és szervezik újjá a hadseregüket, az ukrajnai orosz invázióra adott európai válasz tekintetében pedig vezető szerepet játszanak.
Vagyis Lengyelország a fentebb vázolt – hipotetikus – helyzetben nagy valószínűséggel külön kétoldalú védelmi szövetséget kötne Ukrajnával, és csapatokat küldene az országba, amelyek szükség esetén felvennék a harcot az ukránok oldalán az oroszokkal. Ami azt is jelentené, hogy a két ország között társadalmi szinten is elmélyülő szoros partnerség, sőt egyfajta testvériség valóban egy “az európai politikán belüli erős hatalmi blokk kialakulásáhozhoz vezetne”, ami “Európa geopolitikai súlypontját kelet felé mozdítaná el”, mint Diane Francis, az Atlantic Council munkatársa írta nemrég.
A kérdés csak az, hogy ez a blokk – akkor – hogyan viszonyulna “a Nyugat”-hoz.
*
Valójában nincs sok értelme a különböző lehetőségeket, vagy akár a legvalószínűbbnek tűnő lehetőséget is latolgatni addig, ameddig ki nem derül, hogy nagyjából ennek az évnek az őszén vagy a végén hol is fog húzódni az ukrán és az orosz hadsereg közötti frontvonal.
Ezért rendelek én is alá mindent ebben a blogban annak, hogy a lehetőségekhez képest minél közelebb kerüljek a háború ködének az eloszlatásához. Amit persze nem lehet maradéktalanul megtenni, hiszen az a bizonyos clausewitzi köd, az előreláthatatlanság, inherens tartozéka a háborúnak.
[1] Will Ukraine wind up making territorial concessions to Russia? Foreign Affairs asks the experts. FA, 2023. jan. 24.
[2] Matthew Parris: What would ‘winning’ in Ukraine mean? The Spectator, 2023. jan. 23.
[3] A brit miniszterelnök és az ellenzéki Labour vezetője.
[4] Kyrylo Budanov, az ukrán katonai hírszerzés főnöke, akinek a szava sokat nyom a latban Zelenszkij és mások számára Kijevben, így nyilatkozott a Washington Post tudósítójának: “A Krím vissza fog térni hozzánk. De többet mondok: minden a Krímben kezdődött 2014-ben, és ott is fog véget érni.” (Ukraine intel chief predicted Russia’s war. He says Crimea will be retaken. WP, 2023. jan. 31.)
[5] Talks between Russia and Ukraine would save lives, argues Christopher Chivvis. The Economist, 2023. jan. 29.
[6] Vö. Ukraine can’t retake Crimea soon, Pentagon tells lawmakers in classified briefing. politico.com, 2023. febr. 1.
[7] Nyilván ezért mondta azt a tábornok a Pentagon 2022. novenber 16-i hivatalos sajtótájékoztatóján , nem sokkal az ukránok harkovi és kerszoni sikerei után, hogy olyankor kell tárgyalni, és keresni a politikai megoldást, amikor te erősebb vagy, az ellenfeled pedig gyengébb. Egyébként pedig ebből a tulajdonképpen Ukrajnáról szóló tájékoztatóból is az derült ki, hogy az amerikai katonai vezetők számára Kína “a legnagyobb geopolitikai kihívás”, nem pedig Oroszország. Amikor valaki Kínáról kérdezte, Milley tábornok valósággal szárnyalni kezdett: “Az Egyesült Államok hadserege verhetetlen, a leghalálosabb háborús gépezet a földön. Az Egyesült Államok hadserege áll az első helyen, és az a szándékunk, hogy ez így is maradjon. Kínának nem lesz jobb hadserege, mint nekünk, de meg fogják ezt próbálni, ám nem fognak eljutni odáig. Mi leszünk az elsők öt év múlva, tíz év múlva és 50 év múlva is.” Mivel arról már kellőképpen meggyőződtek, hogy az orosz hadsereg nem jobb, mint az övéké, innentől kezdve számukra már csak időpocsékolás az egész ukrajnai háború.
[8] Vö. Biden’s next 2 years: A brutal war and a rough campaign. A war with no end in sight threatens to loom over Biden and his expected reelection bid. politico.com, 2023. jan. 26.
[9] Vö. David Ignatius: Biden’s unsentimental foreign policy strategy. WP, 2023. jan. 4.
[10] Vö. Nicholas Vinocur: Vladimir Putin is not mad, just ‘radically rational,’ says former French president. politico.eu, 2023. febr. 1.
[11] Vö. Wiederaufbau und Sicherheitsgarantien: Was muss passieren, damit der Krieg endet? Interjú Herfried Münklerrel. web.de, 2022. 12. 13.
[12] Ennek érdekes friss megnyilvánulása az, hogy Blinken külügyminiszter lemondta most esedékes pekingi látogatását az Egyesült Államok légterébe „tévedt” kínai kém-ballon miatt, ami Richard Aldoust, a Bard College professzorát az 1960-as U-2-es válságra emlékezteti, ami miatt az Eisenhower és Hruscsov közötti csúcstalálkozó maradt el. Aldous szerint valódi aggodalomra az ad okot, hogy „az U-2-es válság a hidegháború egyik legveszélyesebb időszakának a kezdetét jelezte”. Erről viszont nekem a Korf-féle óra jut eszembe, amelyet Birodalmi hübrisz című 2018. augusztusi bejegyzésemben egy más kontextusban már idéztem egyszer, de most megint megteszem: Christian Morgenstern: A Korf-féle óra (Der Korfsche Uhr): Korf egy órát feltalál, / hol a két pár mutató / közül egy előre jár, / másik hátramutató. // Ötöt mutat – és hetet; / fél hetet – és fél hatot, / az időt nem félheted, / ha ez órát láthatod. // Mert az idő, míg az óra / neki Janus-arcot ád / (ezt akarta alkotója): / közömbösíti magát. Kálnoky László fordítása. (Klasszikus német költők, II. kötet, Európa Könyvkiadó, 1977, 277.)
A szerző Geonapló-bejegyzése 2023. február 4-én.
