03. 18.
Evan S. Medeiros, a Georgetown University School of Foreign Service oktatója 2009 és 2015 között, vagyis Obama alatt, a Nemzetbiztonsági Tanács kínai részlegének igazgatója volt. A Foreign Affairsben most megjelent esszéjében vázolja azt az érdekes csapdahelyzetet (ő nem nevezi annak), amelybe a Biden-csapat Kína-politikája került[1]:
Az Egyesült Államok Kína-politikája számára az jelenti a végső kihívást, hogy meg szereznie a belső támogatást ahhoz, hogy az amerikai gazdaságot megfelelő befektetésekkel termelékenyebbé, innovatívabbá, vonzóbbá és versenyképesebbé tegye. Valóságos közhellyé vált amerikai politikai körökben, hogy a legjobb Kína-politika: befektetni az oktatásba, az infrastruktúrába és a kutatás-fejlesztésbe. A kongresszusban azonban nincs meg a politikai akarat és az egység, hogy ezt megtegye. Következésképp sokan, beleértve Bident is, egy új Holdraszálláshoz hasonló programot sürgetnek, amely elősegítené ezeket a befektetéseket. A versengés Pekinggel lehetne ez a misszió, de széleskörű támogatást szerezni e célkitűzés számára azt jelenti, hogy Kínát ugyanolyan globális veszedelemként kell beállítani [framing], mint egykor a Szovjetuniót. Más szavakkal, ugyanazok az érvek, amelyek ennek a befektetési programnak az elindításához szükségesek, rákényszeríthetnek bennünket arra, hogy Kínát kérlelhetetlen ellenséggé tegyük. Vagyis az Egyesült Államok előteremti a versengéshez szükséges befektetést, de azon az áron, hogy ezzel hosszantartó konfrontációt generál.
Nos, az indiai-csendes-óceáni „négyes” (virtuális) csúcstalálkozója, majd Blinken külügy- és Austin védelmi miniszter Japánban és Dél-Koreában tett látogatása, végül az előjelekből ítélve[2] igencsak fagyosnak ígérkező alaszkai találkozó az amerikai külügyminiszter és nemzetbiztonsági tanácsadó, valamint kínai megfelelőik között garantálja a „hosszantartó konfrontációt”. És eközben a nagy washingtoni „kínai misszió” helyett Kína és Oroszország közös Holdprogramja, és várható közös platformra kerülése került, illetve kerülhet hamarosan a középpontba.
Frederick Kempe, a befolyásos Atlantic Council elnöke nemrég arról írt, hogy a közös Holdbázisra vonatkozó megállapodás, amelyről előző bejegyzésem egyik lábjegyzetében már említést tettem:
az eddigi legdrámaibb jele annak, hogy Moszkva a jövőt Kínával és nem az Egyesült Államokkal együtt képzeli el, és stratégiai szempontból egyre inkább Kína mellett sorakozik fel.
Kempe szerint[3] „bölcs dolog volna, ha Biden nem növelné az előző adminisztráció hibáit, amelyeket az túlságosan Kína-központú politikájával elkövetett”, és „sürgősen felülbírálná Oroszország-stratégiáját, amely azzal kezdődhetne, hogy az Oroszország hanyatlására vonatkozó hamis percepciókat félre kell tenni, mert azok csak elterelik a figyelmet egy stratégiaibb megközelítés szükségességéről”.
Ugyanezt hangsúlyozta Dimitri K. Simes, a The National Interest kiadója és Center for the National Interest elnöke (és a moszkvai hatalmi viszonyok egyik legjobb ismerője) is valamivel korábban[4]:
Az amerikai-orosz kapcsolatok jövője nagyrészt Amerikától függ. Ha az Egyesült Államok nem éri be a megkérdőjelezhetetlen hegemóniánál kevesebbel, Oroszország minden kétséget kizáróan komoly akadálya lesz ennek, és fel van készülve arra, hogy kihívást intézzen ellene.
Biden elnök „stratégiája” ennél sokkal egyszerűbb és célravezetőbb volt. Amikor az ABC munkatársa megkérdezte tőle: azt gondolja-e, hogy Putyin „gyilkos”, így válaszolt: „Azt.” És még hozzátette: „Az árat, amit ezért fizetni fog, hamarosan meglátják.”
Az atlantista Ulrich Speck reggeli külpolitikai szemléjében azt mondja, hogy az amerikai-orosz kapcsolatokban nem kell komoly válságra számítani, hiszen Biden régebben már többször is „gengszter”nek [thug] nevezte Putyint. Aki egyébként azzal reagálta le a dolgot, hogy jó egészséget kívánt neki.
Az orosz nagykövetet mindenesetre hazahívták, és ami ennél fontosabb (és nyilván nincs köze Biden elszólásához): Lavrov külügyminiszter március 22-én és 23-án Pekingbe látogat. A kínai-amerikai megbeszéléseket – előzetesen – kommentáló Global Times ezzel kapcsolatban megjegyzi:
A kínai-orosz stratégiai partnerség megerősítése mellett, Amerika is egy olyan téma lesz, amely érdekli Pekinget is és Moszkvát is. Mivel az Egyesült Államok konzultált szövetségeseivel Kínával való találkozása előtt, Kína szintén megoszthatja információit közeli stratégiai partnerével [close strategic partner], amely újabban rendkívüli nyomásnak és rosszindulatnak van kitéve Amerika részéről.
Úgy tűnik, hogy ez a „közeli stratégiai partnerség” épp most indulhat el a „de facto szövetség”-gé válás útján, mint ahogy erre Dmitri Trenin, a Carnegie moszkvai intézetének igazgatója is rámutat.
03. 19.
Halford Mackinder 1904-es nagy tanulmányának[5] vége felé két érdekes – és földrajzi, azaz geopolitikai szempontból logikus – lehetőséget vet fel, amelyek mindegyike megváltoztathatta volna az akkor érvényesülő globális hatalmi erőviszonyokat. Az egyik – a britek régi félelme –, hogy ti. Németország szövetségre léphet Oroszországgal, ami lehetővé tenné a hatalmas eurázsiai erőforrások összekapcsolását a német Kultur-ral és technikai szervezettséggel. Ez a hatalomkoncentráció fölébe kerekedhetett volna az Eurázsiát körülölelő ún. külső vagy inszuláris peremív országai (Nagy-Britannia, Dél-Afrika, Ausztrália, az Egyesült Államok, Kanada és Japán) által a 20. század elején alkotott és lényegében máig fennálló globális tengeri hatalomnak.
A hatalom természetes színterei. Kulcsövezet: teljesen szárazföldi; külső peremív: teljesen óceáni; belső peremív: részben szárazföldi, részben óceáni. Mackinder 1904. (Nagy-Britannia és Japán a kontinenshez való közelsége ellenére a külső peremívhez tartozik.)
Ezt a problémát a britek több mint száz évvel ezelőtt azzal oldották meg, hogy az 1904-es Entente cordiale után 1907-ben Oroszországgal is (németellenes) szerződést kötöttek.
Mackinder másik – igazán zseniális – felvetése az volt, hogy amennyiben „a japánok által megszervezett” kínaiak „kapcsolnák össze a tengereket a nagy kontinens erőforrásaival”, „ők jelentenék a világ szabadságát veszélyeztető sárga veszedelmet, mert ők kapcsolnák össze a tengereket a nagy kontinens erőforrásaival”[6]
Most hogy Amerikában kezdenek felerősödni az ázsiaiakkal szembeni előítéletek, kíváncsian várom, mikor fognak a Demokrata Párt „haladó erői” fellépni az ellen, hogy az amerikai külpolitika szerint egy újfajta „sárga veszedelem”, vagyis a kínai „kommunista rendszer” fenyegeti Amerika és „a világ szabadságát”.
Ami Mackindernek azt meglátását illeti, hogy geopolitikai szempontból csak egy „a japánok által megszervezett” Kína vehető számításba, abban – az akkori európai „fehér ember” előítéletein túl – sok igazság van. Kína önmagában tényleg képtelen lett volna hagyományos berendezkedésének 19. századi megfenekléséből adódó geopolitikai nyomorúságától megszabadulni, aminek nem oka, hanem csupán a következménye volt a kolonialista hatalmak kínai garázdálkodása. Ehhez arra volt szükség, hogy – a brutálisan fellépő japánok helyett – az oroszok, pontosabban a szovjetek szervezzék meg őket, ami a leninista hatalmi szerkezet korai importálásán túl, az 1949 utáni másfél évtizedben tényleges szervező munkát jelentett.
Ennek lett az eredménye az immár autochton módon kíméletlen kínai kommunista modernizáció, ami lerakta az alapokat a Teng Hsziao-ping által elkezdett nyitás és az eredeti struktúra lényegi elemeit megőrző második, „nyugatos” modernizáció számára.
Ezt akarja most Amerika megfékezni, és meg is tudná ezt tenni, de ehhez nem vagy nem csak Japánnal és Ausztráliával kellene összefognia, hanem – Oroszországgal. Ehelyett azonban Amerika most követi el a lehető legsúlyosabb hibát, amit egy nagyhatalom elkövethet: a szó szoros értelmében összekovácsol saját maga ellen egy olyan ütőképes és mindenre elszánt szövetséget, amelynek a kialakulása immár nemcsak regionális szinten, vagyis Kelet-Európában és Kelet-Ázsiában veszélyeztetheti komolyan a pozícióit, hanem globálisan is.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Evan Medeiros: How to craft a durable China strategy. Washington must reconcile interdependence and conflict. Foreign Affairs, 2021. márc. 17.
[2] US signals tough stance ahead of first meeting with China. Financial Times, 2021. márc. 18.
[3] Frederick Kempe: The China-Russia moonshot is one more reason for Biden to rethink his Putin strategy. atlanticcouncil.org, 2021. márc. 14.
[4] Dimitri K. Simes: Getting serious about Russia. The National Interest, 2021. febr. 25.
[5] Halford J. Mackinder: A földrajz mint a történelem kulcsa [1904]. In: Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Második kiadás. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Budapest, 2002. 16-27.
[6] I. m. 27.
