02. 25.
Már egy ideje vártam arra, hogy Robert Kagan, akit nemrég felesége, a State Department harmadik legfontosabb posztját betöltő Victoria Nuland kapcsán emlegettem, megszólaljon. Ezt most meg is tette, Szuperhatalom vagyunk, akár tetszik, akár nem című[1], a Foreign Affairs március-áprilisi számában megjelenő esszéjével.
Ennek a lényegét az alábbiakban foglalom össze:
Az elmúlt század drámai történéseinek nagy része azoknak a nagyhatalmaknak volt köszönhető, amelyek aspirációi nagyobbak voltak, mint a képességei.
Az amerikaik problémája ennek épp az ellenkezője. Globális hatalmi képességeik túlnőnek a saját helyükről és szerepükről kialakított felfogásuk keretein. Nem úgy tekintenek önmagukra mint egy bizonyos fajta világrend legfőbb védelmezőjére; soha nem karolták fel ezt a „nélkülözhetetlen”[2] szerepet. Az amerikaiak kontinentális nézőpontja okozta azt a vad ingadozást a közöny és a pánik, a beavatkozás és a visszavonulás és önkorlátozás között, ami egy évszázad óta tart. Ez a hol ilyen, hol olyan megközelítés megzavarta és félrevezette a szövetségeseket és az ellenfeleleket, és gyakran olyan konfliktusokat generált, amelyeket el lehetett volna kerülni, ha az amerikai hatalmat és befolyást világosan és szilárdan a békés, stabil és liberális világrend szolgálatába állítjuk.
A 20. század tele van szórva olyan külföldi vezetők és kormányok maradványaival, amelyek alábecsülték az Egyesült Államokat, Németországtól (kétszer) és Japántól a Szovjetunióig, Szerbiáig és Irakig. Ha nem akarjuk, hogy a 21. század ugyanezt a mintát kövesse – legveszélyesebben a Kínával való versengésben –, akkor az amerikaiak nem kereshetnek kibúvókat, és vállalniuk kell azt a szerepet, amelyet a sors és saját hatalmuk kiszabott rájuk. Donald Trump négy éve után az amerikaiak talán megérdemlik az egyenes beszédet.
A probléma az, hogy az Egyesült Államok immár több mint egy évszázada nem közönséges ország, nem közönséges érdekekkel. Egyedülálló hatalma egyedülálló szerepet ró rá. A bangladesieknek és a bolíviaiaknak végül is szintén érdekük a globális stabilitás, és nekik sem lenne jó, ha egy másik Németország uralkodna Európa, egy másik Japán pedig Ázsia fölött. De egyikük sem állna elő azzal, hogy nemzeti érdekük ezt megakadályozni, mivel nem tudnák ezt megtenni, mint ahogy az Egyesült Államok sem tudott mit tenni, amikor 1789-ben leginkább ki volt téve egy kilátásban lévő európai hegemón fenyegetésének.[3] A világrend akkor vált az Egyesült Államok ügyévé, amikor a 20. század elején a régi világrend összeomlott, és ő lett az egyedüli ország, amely képes volt egy újat létrehozni, amelyben érvényesíthette az érdekeit.
Az amerikaiak ennek ellenére még mindig visszavágynak egy ártatlanabb és egyszerűbb múlt világába. Talán önkéntelenül is arra vágynak, hogy kisebb legyen a hatalmuk. A realisták szerint minden sikertelen háború, Vietnamtól Irakig a szicíliai hadjárat[4] megfelelője, amely a maga végső őrültségével Athén Spártával szembeni vereségéhez vezetett a Kr. előtti 5. században. Egy egész generáció nőtt fel abban a hitben, hogy az egyértelmű afganisztáni és iraki győzelem elmaradása azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államok immár semmit sem képes erőt alkalmazva megvalósítani.
Az igazság azonban az, hogy a nemzetközi hatalom lényegi eloszlása nem változott meg annyira, mint ahogy sokan gondolják. A Föld még mindig kerek, Amerika még mindig egy óceánokkal és gyengébb hatalmakkal körülvett nagy, elszigetelt kontinens; a többi nagyhatalom még mindig más nagyhatalmakkal telezsúfolt régiókban helyezkedik el, és ha valamelyik hatalom ezekben a térségekben túl erőssé válik ahhoz, hogy a többi ellensúlyt alkothasson vele szemben, akkor a potenciális áldozatok még mindig a távoli Amerikához folyamodnak segítségért.
Az Egyesült Államok – állapította meg kissé szomorkásan Arnold Toynbee brit történész az 1930-as évek elején – „lustán mozgósítja mérhetetlen hatalma csekély töredékét”. Akkoriban az amerikai védelmi kiadások a GDP két és három százaléka között voltak. Ma, kicsivel három százalék fölött állnak. Az Eisenhower-adminisztráció idején, az 1950-es években – ezt gyakran nevezik az amerikai külpolitikai önmérséklet [restraint] nagyszerű időszakának – az akkor 170 milliós Egyesült Államoknak majdnem egymillió katonája volt külföldön. Ma, amikor sokak szerint veszélyesen túlterjeszkedett, nagyjából 200000 amerikai katona tartózkodik külföldön, 330 millió lakosból.
Mellőzve most azt a kérdést, hogy ez vajon az amerikai hatalom „csekély töredékének mozgósítását” jelenti-e, szögezzük le, hogy Amerika most békére van berendezkedve. De ha – valamilyen kínai lépésre, mondjuk egy Tajvan elleni támadásra válaszolva – az amerikaiak átváltanának háborús vagy akár csak hidegháborús üzemmódra, az Egyesült Államok egy egészen másfajta lénnyé [an entirely different animal] alakulna át.
A hidegháború teljében, Ronald Reagan elnöksége alatt Amerika a GDP-je hat százalékát költötte védelemre, és hadiipara annyi és olyan minőségű fegyvert állított elő, hogy a szovjetek ezzel egyszerűen nem tudták tartani a lépést. A kínaiak hasonló helyzetben találhatják magukat. „Hat hónapig vagy egy évig szabadon garázdálkodhatnak”, mint Isoroku Yamamoto, a japán hadiflotta második világháború alatti parancsnoka mondta a japán haderőről. De hosszú távon, mint ugyancsak ő figyelmeztetett, egy felingerelt Amerikával és szövetségeseivel szemben ugyanarra a sorsra juthatnak, mint az USA más riválisai.
A kérdés nem az, hogy az Egyesült Államok vajon képes-e még felülkerekedni egy globális konfrontációban, legyen az forró vagy hideg, Kínával vagy bármilyen más revizionista hatalommal. Az igazi kérdés az, hogy el lehet-e kerülni a legrosszabb fajta ellenségeskedéseket, hogy Kínát és más hatalmakat rá lehet-e venni arra, hogy céljaikat békés eszközökkel érjék el, hogy a globális versengést a gazdasági és politikai színtérre korlátozzák, és így megóvják magukat és másokat is a következő nagy háború borzalmaitól, vagy egy másik hidegháború szintén félelmetes összeütközéseitől.
Kína ma azt a szerepet tölti be az amerikaiak felfogásában, amelyet korábban Németország és a Szovjetunió: egy ideológiai ellenfélét, amely közvetlen csapást tud mérni az amerikai társadalomra, és megvan az a képessége és az az ambíciója, hogy veszélyeztesse az Egyesült Államok pozícióját egy kulcsfontosságú régióban és talán bármely más térségbern is.
A kínaiak, akik a történelem figyelmes tanulmányozói, lehet, hogy nem fogják elkövetni azt a mások által elkövetett hibát, hogy lebecsülik az Egyesült Államokat. Az pedig, hogy az amerikaiak is levonták-e a saját történelmük tanulságait, majd kiderül. Ez nem lesz egyszerű, ha meggondoljuk, hogy a liberális világrend fenntartását a legtöbb külpolitikai szakértő lehetetlennek és immorálisnak tartja. Az ő javaslataikkal az a legnagyobb baj, hogy indokolatlan optimizmussal szemlélik az amerikaiak által vezetett világrend valószínű alternatíváit. Realisták, liberális internacionalisták, konzervatív nacionalisták és progresszívek – mind azt hiszik, hogy amennyiben Washington nem fogja eljátszani azt a szerepet, amelyet az elmúlt 75 évben játszott, a világgal nem lesz semmi gond, és az amerikai érdekek ugyanúgy érvényesülni fognak. De sem a közelmúlt történelme, sem a jelenlegi körülmények nem indokolják ezt az idealizmust. Az amerikai világrend alternatívája nem a svéd világrend. Az nem a történelem vége lesz, nem egy olyan világ, amelyben a jog és a nemzetközi intézmények vagy a felvilágosodás eszményei érvényesülnek. Hanem a hatalmi vákuumok, a káosz, a konfliktusok és a téves kalkulációk világa – egy igencsak hitvány hely.
Eljött az ideje, hogy közöljük az amerikaiakkal: nincs menekvés a felelősség elől, és a haza megóvásán túli feladatokon kell gondolkodniuk. Meg kell érteniük, hogy a Nato és egyéb szövetségek célja nem az, hogy az amerikai érdekek közvetlen sérelmeivel szemben, hanem hogy annak a rendnek az összeomlása ellen jelentsenek védelmet, amely a legjobban szolgálja azokat az érdekeket. Őszintén meg kell mondani nekik, hogy a világrend fenntartásának feladata soha nem ér véget és sok kiadással jár, de előnyösebb az alternatíváknál. A nyílt beszéd elmulasztása vezetett az ország jelenlegi rossz helyzetéhez, ahhoz, hogy egy csomó megzavarodott és dühös ember meg van győződve arról, hog a vezetői feláldozzák az amerikai érdekeket a saját alávaló, „globalista” érdekeik oltárán. Ennek nem az az orvossága, hogy agyonrémísztjük őket Kínával és egyéb veszélyekkel, hanem az, hogy megpróbáljuk megmagyarázni, újra, hogy miért fontos az a világrend, amelyet megteremtettek. Ez Joe Biden és az új adminisztráció feladata. (Kiemelések tőlem – M. G.)
02. 28.
A „békés, stabil és liberális világrend” szólamaiba csomagolt leplezetlen és „soha véget nem érő” amerikai globális hegemóniának ez a leplezetlen kinyilvánítása nem új dolog. Tulajdonképpen csak megismétli azt, amit Robert Kagan társa és bizonyos értelemben elődje, a 2018-ban elhunyt Charles Krauthammer 1990 szeptemberében[5], majd még egyértelműbben, 2004-es előadásában kifejtett[6].
A 2004-es és a mostani szöveg között azonban van egy lényegbevágó különbség. Előbbi az iraki háború teljében íródott, amikor a neokonok által támogatott vagy inkább irányított ifjabb Bush elnöksége idején az éppen aktuális „egzisztenciális ellenséggel, az arab-iszlám totalitarizmussal” háborúzni kellett.
Krauthammer szerint:
Mindenütt támogatjuk a demokráciát, de csak ott áldozunk vért és pénzt, ahol az stratégiai szempontból szükséges – vagyis a szabadságra nézve halálos veszedelmet jelentő egzisztenciális ellenség elleni globális háború központi helyein.
Nos, nyugodtan kimondhatjuk, hogy az a bizonyos „egzisztenciális ellenség” szörnyűnek szörnyű volt ugyan a maga nemében, de távolról sem volt olyan globális jelentőségű, mint ahogy azt a szép szóvirágokat sűrűn alkalmazó neokonok vélték. És nagyon valószínű az is, hogy az amerikai lakosság sem azért vált „zavarodottá és dühössé”, mert nem mondták meg neki elég nyíltan, hogy mi is a küzdelem tétje, hanem többek között azért, mert teljesen felesleges és kilátástalan távoli kvázi-háborúkat kényszerítettek rá.
De ne akadjunk fenn ezen, mert Robert Kagan szerint „Amerika most békére van berendezkedve”, és a feladat az, hogy a jelenlegi globális hatalmi status quo (értsd: az amerikai dominancia globálisan is, és valamennyi fontos régióban, azaz Kelet-Ázsiában, a Közel-Keleten és Európában) fennmaradjon. Én ugyan nem vagyok annyira meggyőződve erről, mint Kagan, de fogadjuk el, hogy most még talán így van.
És hogy ez így is maradjon, csupán arra van szükség, hogy a Biden-adminisztráció meggyőzze az Egyesült Államok és a világ közvéleményét arról, hogy a némi ingadozásokkal ugyan, de lényegében egy évszázada uralkodó „amerikai világrend” fenntartásának feladata „soha nem ér véget”. Azaz csak most fog igazán – mint tudatosított egyetemes kötelezettség vagy inkább misszió – új nemzetbiztonsági és védelmi stratégiává és explicit külpolitikai programmá válni.
Különben – mondja Kagan – a 21. század ugyanazt a mintát fogja követni, mint az ezt megelőző. Felfogásából egyértelműen következik, hogy ha például Kína megtámadná Tajvant, vagy valamilyen más „revizionista hatalom” folyamodna erőszakhoz a saját érdekszférájához tartozónak vélt területen, Amerika ezt közvetlen és azonnali hadüzenetnek tekintené. És nem azért, mert ez sértené a saját nemzetállami értelemben vett egzisztenciális érdekeit, hanem azért, mert felrúgná azt a világrendet, amely az amerikai világdominanciát és ezzel úgymond a világbékét biztosíthatja.
A már említett Krauthammer 2009-ben, vagyis Obama elnöksége kezdetén írta[7]:
Amikor a maximális [amerikai] dominancia korszaka 20 évvel ezelőtt [azaz 1989-ben] elkezdődött – amikor mindenki meglepetésére egy unipoláris, nem pedig egy hidegháború utáni multipoláris világ jelent meg –, tétováztunk, hogy elfogadjuk-e ezt a kihívást. És nemcsak a liberálisok. Jeane Kirkpatrick – a Szovjetunió elleni küzdelem egyik hőse – 1990-ben úgy érvelt[8], hogy miután fél évszázadon keresztül harcoltunk a fasizmus, a nácizmus és a kommunizmus ellen, „itt az ideje, hogy feladjuk a szuperhatalmi státusz kétes előnyeit”, hogy feladjuk a múlt „szokatlan terheit”, és hogy „visszatérjünk a ’normális’ időkhöz”. Ahelyett, hogy kiegyensúlyozó szerepet töltenénk be Európában és Ázsiában, törekedjünk arra, hogy „normális ország legyünk normális időkben”.
Krauthammer elégedetten jegyezte meg, hogy az amerikai konzervatívok nagy többsége (a marginalizálódott Pat Buchanan kivételével) elutasította ezt a „visszavonulásra való felhívás”-t. A balközép orientációjú clintoni liberális internacionalisták is vonakodtak teljesen felkarolni az amerikai hegemóniát, de végül is „bátran beavatkoztak a balkáni háborúkba”, és kiegyeztek a „nélkülözhetetlen nemzet” átmeneti státusával. Az Obamával felerősödő „új liberalizmus” azonban határozottan arra törekedett, hogy „Amerikát teljesen beolvassza a nemzetközi közösségbe – inter pares, mégcsak nem is primusként”.
A mai liberális internacionalizmus – jegyezte meg 2009-ben a neokon Krauthammer – nem balközép, hanem bal-liberális. És sokkal messzebb megy el korábbi clintoni inkarnációjánál az amerikai dominancia elutasításában.
Obama a későbbi években nemcsak az iszlám demokráciával és az izraeli-palesztin megbékéléssel kapcsolatos reményeit volt kénytelen feladni, hanem azokat a meglehetősen naiv elképzeléseit is, hogy a hegemónia és a dominancia kiiktatható a nemzetközi politikából, és így az amerikai külpolitikából is. Krauthammer fenti írásában rosszmájúan idézi az ENSZ-közgyűlesen megtartott 1997-es felszólalását, amelyben ilyesmiket mondott: „egyetlen nemzet sem uralkodhat vagy próbálhat meg uralkodni más nemzeteken”, vagy: „a nemzetek közötti hatalmi egyensúly nem fog működni”. A lényeg az, hogy a globális és regionális dominanciára való törekvés végeredményben az ő elnöksége (főként a második mandátuma) alatt is meghatározó jegye maradt az amerikai külpolitikának.
Ami Trumpot illeti, ő az amerikai konzervatívok ez évi politikai konferenciáján (CPAC) megtartott több mint egy órás beszédében (amelynek szokás szerint semmilyen érdemi tartalma és üzenete nem volt, már azon túl, hogy továbbra is kézben akarja tartani a pártot) nem csak a sérelmeit sorolta, hanem dicsekedett is egy kicsit:
Amikor otthagytam a hivatalt, mi gyakorlatilag véget vetettünk a véget nem érő háborúknak, ezeknek a véget nem érő háborúknak, amelyek egy örökkévalóság óta tartanak. Egy örökkévalóság óta. Véget nem érő háborúk, 19 év Afganisztánban. Mi kivontunk onnan mindent, hogy szinte már semmi sem maradt ott, és most hallom, hogy ők meg vissza akarnak menni. Történelmi békemegállapodásokat kötöttünk a Közel-Keleten. Egyetlen csepp vérveszteség nélkül. És mellesleg egyetlen amerikai katona sem halt meg Afganisztánban több mint egy év alatt. Gondolkodjanak el ezen. Egy sem. Azoknak a csapatoknak a legnagyobb része hazatért.
Ebben van némi igazság. És még azt is hozzátehette volna, hogy ő a Németországban állomásozó amerikai csapatok létszámát is alaposan le akarta csökkenteni, de az új adminisztráció ezt leállította.
A baj csak az, hogy a „véget nem érő háborúknak” egyáltalán nem vetett véget, sőt. A Szíriában, Irakban, Afganisztánban és egyebütt a Közel-Keleten (a világ többi részét most mellőzve) ma legalább annyi, ha nem több amerikai katona van, mint négy évvel ezelőtt. Vagyis tulajdonképpen semmi sem változott. Az igaz, hogy ha rajta múlt volna a dolog, akkor a Közel-Keletről és Európából, sőt talán még Dél-Koreából és Japánból is elég sok katonát hazarendelt volna.
Csakhogy nem rajta múlt. Hanem azon a bizonyos katonai-ipari komplexumon, vagy security establishmenten[9], amelyiknek a növekvő hatalmára és veszélyességére Eisenhower elnök figyelmeztetett először 1961-es búcsúbeszédében.
Trump mérlege (legalábbis ezen a téren) meglehetősen komplex. Egyrészt kétségtelenül igyekezett tartani magát a mostani beszédében is hangoztatott háborúellenes szólamaihoz (amelyeket ő kivételesen komolyan vett, persze lehet, hogy a maga módján ő mindent komolyan vett, és semmit sem vett komolyan), másrészt a MAGA[10]-szólamok elkerülhetetlenül magukkal hozták a háborús párt nagyfokú megerősödését, amivel szemben az elnöki funkció gyakorlásának elmulasztása mellett Trump már csak azért is tehetetlen volt, mert a legnagyobb részüket ő maga nevezte ki a legfontosabb katonai és nemzetbiztonsági funkciókba.
Ebből végül is az általam korábban már emlegetett Behemót igazi arculatának legalább részleges feltárulása következett, ami Nyugat-Európában és Dél-Koreában elriasztotta Amerikától a szövetségeseit, de Kelet- és Észak-Európában, a Közel-Keleten, valamint Indiában, Vietnamban, Ausztáliában,Tajvanon és Japánban komoly reményeket ébresztett bennük atekintetben, hogy egy potenciális katonai konfliktus esetén Washington Oroszországgal, Iránnal, illetve Kínával szemben katonailag is támogatni fogja őket.
03. 02.
A nagy kérdés az, hogy hol helyezkedik el ebben a sorban a Biden-adminisztráció liberális internacionalizmusa. És hogyan viszonyul ez a csapat az amerikai dominanciához, vagy Kagan kicsit óvatosabb megfogalmazásában: „az amerikaiak által vezetett világrend”-hez? Az Egyesült Államok „egyedülálló hatalma” és amit ez tulajdonképpen jelent: a globális és a regionális primátus (Európában, a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában) nyilván számukra is evidencia. Mert nyilván ők sem szeretnék, hogy – Robert Kagan szavaival élve – „egy másik Németország uralkodjon Európa, egy másik Japán pedig Ázsia fölött”.
Induljunk ki Biden első külpolitikai tárgyú beszédéből, amelyet az Antony Blinken által vezetett State Departmentben tartott[11]:
Amerika visszatért. A diplomácia visszakerült külpolitikánk középpontjába. Ez a diplomácia Amerika leginkább becsben tartott demokratikus értékeiben gyökerezik: mi védelmezzük a szabadságot, támogatjuk az egyetemes jogokat, tiszteletben tartjuk a jogállamiságot, és minden személlyel méltósággal bánunk. Ez a mi globális politikánk, a mi globális hatalmunk éltető eleme. Ez a mi erőnk kiapadhatatlan erőforrása. Ez Amerika megingathatatlan előnye.
Valóban? Lehet ilyen szóvirágokra globális hatalmat alapozni? Ez a buborék a reálpolitika első érintésére szétpattant.A Biden-adminisztráció jóváhagyta egy olyan hírszerzői jelentés nyilvánosságra hozatalát, amelyből kiderül, hogy Szaúd-Arábia de facto uralkodója, Mohammed bin Salman királyi herceg 2018-ban jóváhagyta Jamal Khassogi újságíró meggyilkolását.
Erre föl, miután az amerikai „diplomácia” úgy döntött, hogy a herceggel szemben semmilyen szankciót sem foganatosítanak, Blinken külügyminiszter ezt azzal indokolta, hogy az Egyesült Államok nem akarja Szaúd-Arábiával megszakítani a kapcsolatokat, mert „itt nagyobb dologról van szó, mint egy személyről”.
Ez a viselkedés nemcsak a Demokrata párt „haladó” köreit háborította fel, hanem a Bident amúgy támogató külpolitikai szakértőket és a vezető lapokat is[12]. Michael McFaul stanfordi professzor szerint „nem bizonyíthatod be valakiről, hogy gyilkos, hogy aztán ne tegyél semmit ellene személy szerint”.
A GOP-nek – mint Jennifer Rubin[13] a Washington Postban állítja – „nincsenek értékei”, a „konzervatív” kifejezésnek pedig, amelynek immár „semmiféle intellektuális súlya sincs”, egyszerűen „nincs értelme”. Nagy kérdés azonban, hogy amennyiben a hatalmi politikába át nem váltható magaslatokban mozog, a „demokrata” kifejezésnek és egyáltalán a demokráciának van-e és főként lesz-e „intellektuális súlya” és „értelme”. Már azon túl, hogy eléggé átlátszó paravánja legyen a szuperhatalmi politikának, mint azt a Robert Kagan-féle „liberális világrend” esetében láttuk.
Joe Biden szerint feltétlenül van és lesz. A virtuális müncheni biztonsági konferencián elmondott beszédében az amerikai elnök ezeket mondta[14]:
Őszinte akarok lenni mindannyiukkal: most egy alapvető vita kellős közepén leledzünk, amely világunk jövőjéről és irányáról szól. Egy törésponton [inflection point] állunk, amelynek egyik oldalán azok érvelnek, akik szerint, tekintve a jelenlegi kihívásokat, az autokrácia a legjobb előremutató út, a másik oldalán pedig azok, akik úgy vélik, hogy a demokrácia alapvető – hogy a demokrácia nélkül nem szembesülhetünk ezekkel a kihívásokkal.
A történészek, amikor majd megvizsgálják ezt a pillanatot úgy fogják jellemezni, mint egy töréspontot, ahogy mondtam. És én hiszek abban – minden porcikámmal[15] –, hogy a demokrácia győzni fog, győznie kell. Be kell bizonyítanunk, hogy a demokrácia még eredményesnek bizonyulhat az emberek számára ebben a megváltozott világban. Ez, szerintem, a mi felvillanyozó küldetésünk.
Együtt kell felkészülnünk a Kínával való hosszú távú stratégiai versengésre. Ez minden bizonnyal kemény lesz. Ez az, amire számítok, és amit üdvözlök, mert hiszek abban a globális rendszerben, amelyet Európa és az Egyesült Államok, az indiai-csendes-óceáni térségben lévő szövetségeseinkkel együtt, az elmúlt 70 év alatt annyi erőfeszítéssel felépített.
Jennifer Rubin fentebb idézett cikke arra utal, hogy a Bident támogató elitnek az amerikai belpolitikában nincs szüksége partnerre. Úgy gondolják, a politikai rendszer működőképessége fenntartható úgy is, hogy abban csak azok vesznek részt, akik osztják azokat a bizonyos „értékeket”. Hasonló a helyzet a Biden-féle „globális rendszer”-rel is, amelynek a jelek szerint szintén nem lehetnek részei azok, akik nem vettek részt a felépítésében. (Most ne foglalkozzunk azzal a kellemetlen kérdéssel, hogy akkor hogyan lehet az a bizonyos rendszer „globális”.)
Így mindenképpen feltevődik a kérdés: mi történik akkor, ha ezek a kirekesztettek vagy, ha úgy tetszik „önkirekesztők” hosszú távon fennmaradnak, és nem óhajtanak abban a belpolitikai, illetve abban a globális politikai rendszerben részt venni, amely az ő szempontjukból az önfeladással lenne egyértelmű? Akkor egy olyan világba jutunk – vagy tulajdonképpen már el is jutottunk –, amely belpolitikailag a polgárháború, külpolitikailag pedig a háború szélén táncol.
*
Megjegyzés az olvasónak: kéretik a lábjegyzeteket is elolvasni, mert sokminden lapul ott, nemcsak az esetleges hivatkozások (akárcsak az Alternatívák köteteiben). A fejfa-metaforával írnám körül, hogy miről van szó: a mostanában sajnos eléggé elhagyatott (de azért nem felügyelet nélküli) hegyközszentimrei pincelakom (vö. Szentimrei pimodán, Alternatívák könyve, VI. 307-313.) földszintjén, a gádor előterében van két kipreparált szentimrei csónakos fejfa. Ezek egyikén, ha jól odafigyel az ember, észreveheti, hogyan minősül át a sematikus szomorúfűz világfává, a három világ (al-, e- és túl-) hordozójává.
Szóval a lábjegyzetek az „alvilágból” merítik az erejüket, az idézetek pedig a világfa (vagy egyszerűbben: az égig érő paszuly) ágain teszik lehetővé a lépegetést egyre feljebb.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Robert Kagan: A superpower, like it or not. Why Americans must accept their global role. Foreign Affairs, 2021/márc.-ápr.
[2] Utalás Madeleine Albright akkori amerikai külügyminiszter 1998-as szavaira: „Az erő alkalmazásával való fenyegetés [Irak ellen] és a mi ottani felsorakozásunk teszi lehetővé, hogy a diplomáciát katonai erővel támogassuk meg. De ha erőt kell alkalmaznunk, ez azért van, mert mi vagyunk Amerika; mi vagyunk a nélkülözhetetlen nemzet. Mi emelt fővel járunk, és messzebb belelátunk a jövőbe, mint a többi ország, és látjuk, milyen veszély fenyeget valamennyiünket.” (NBC Today, 1998. febr. 19.)
[3] 1789-ben kis híján háborúra került sor az Egyesült Államok és a Napóleon vezette Franciaország között, mert Washington elismerte Angliának azt a jogát, hogy a semleges hajókat átkutassa. 1800-ban békét kötnek.
[4] Vö. Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Budapest, 1985. VI-VII. könyv, 467-619; 723-727.
[5] Vö. Charles Krauthammer: The unipolar moment. Foreign Affairs, 1991/1.
[6] Vö. Charles Krauthammer: Democratic realism. An American foreign policy for a unipolar word. Irving Kristol Lecture, American Entreprise Institute Annual Dinner, 2004. febr. 10.
[7] Charles Krauthammer: Decline is a choice. The new liberalism and the end of American ascendancy. The Weekly Standard, 3009. okt. 19.
[8] Vö. Jeane J. Kirkpatrick: Beyond the cold war. Foreign Affairs, 1990/1. Kirkpatrick Ronald Reagan elnöksége alatt az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete volt.
[9] Erik Felten, a realclearinvestigations.com szerzője egy még jobb, a jelen és a közeljövő hatalmi valóságát pontosabban tükröző kifejezést javasol: a „digitális-hírszerzési komplexum”-ot. Erre később majd visszatérek.
[10] make America great again
[11] Remarks by president Blinken on America’s place in the World. 2021. febr. 4.
[12] Nicholas Kristof: Biden lets a Saudi murderer walk. NYT, 2021. febr. 26; Fred Ryen: Say it ain’t so, Joe. WP, 2021. márc. 1. Kristof a New York Times vezető kommentátora, Ryen pedig a Washingron Post kiadója.
[13] Jennifer Rubin: The worst-kept secret: Conservatism has no value(s). WP, 2021. márc. 21. Rubin 2005-ben, amikor a neokon Commentarytól a Washington Posthoz szegődött, még „konzervatív perspektívából” kommentálta a dolgokat Right turn című rovatában. Ez a nézőpontja akkor változott meg, amikor kiderült, hogy a GOP nem alkalmas arra, hogy a John McCain által képviselt és a neokonok által támogatott demokráciaterjesztő szuperhatalmi politika bázisa legyen. Majd meglátjuk, hogy a Biden és Kamala Harris által vezett Demokrata párt meddig marad a kedvence, különösen, ha Biden kiegyezik Iránnal. (2012-ben például több cikkben is szapulta Obama külpolitikáját, főként az orosz „reset” és Izrael miatt.)
[14] Vö. Remarks by president Biden at the 2021 virtual Munich Security Conference. 2021. febr. 19.
[15] Ez Biden egyik kedvenc szavajárása. Előző bejegyzésemben idéztem azt a mondását, hogy Xi kínai elnöknek „egyetlen demokratikus porcikája sincs”.
