Az érdekcsoportok nem magyaráznak meg mindent.
12. 27.
David Ignatius ezt írja a Washington Postban Biden külpolitikájáról[1]:
Minden kedélyeskedése és ír sármja ellenére Biden egyáltalán nem szentimentális. Trump csak beszélt arról, hogy ki kell vonulni Kabulból; Biden megcsinálta. Trump csak beszélt egy új diplomáciai fordulóról Moszkvával; Biden megcsinálta. Az embernek az az érzése, hogy Bident az a bizonyos kissingeri folyosó kísérti, ahol a rend és a kiszámíthatóság többet ér a demokráciáról szóló közhelyeknél.
A baj az, hogy Biden realpolitik-gépezete egy olyan adminisztrációra van felszerelve, amely minden kongresszusi piros lámpánál megáll. És egy olyan demokratikus rendszer működteti, amely bizonyítottan képtelen konszenzust teremteni, ami félelmet kelt a szövetségesekben és felbátorítja az ellenfeleket.
Még el sem kezdődtek a januárra kitűzött orosz-amerikai, illetve Oroszország-Nato tárgyalások, de az amerikai kongresszus 16 demokrata és 4 republikánus tagja december 24-én máris demonstratív videokonferenciát tartott Zelenskiy ukrán elnökkel, amelyben Ukrajnát feltétlen támogatásukról biztosították Oroszországgal szemben.
Rob Portman republikánus szenátor, a beszélgetés fő szervezője , egy demokrata szenátortársával közösen jegyzett cikkében leszögezte[2]:
Hét évvel ezelőtt[3] a Méltóság forradalmában Ukrajna népe szembeszállt az Oroszország által támogatott vezetőivel, és saját akaratából úgy döntött, hogy a Nyugat felé fordul.
A kongresszusban kiálltunk amellett, hogy növeljük az Ukrajnának szánt biztonsági segélyt: az Egyesült Államoknak fe kell gyorsítania a támogatás ütemét, és a légvédelmi, tankelhárító és hajók ellen irányuló rendszerek és az elektronikus hadviseléshez szükséges eszközök rendelkezésre bocsátását.
Az Egyesült Államoknak folytatnia kell egy nemzetközi koalíció kiépítését azokkal a partnereivel, akik tisztában vannak az Oroszország által jelentett veszéllyel. Ez a megközelítés a kongresszusban kétpárti támogatást élvez, mivel kollégáink megértették, hogy a transzatlanti egység alapvető fontosságú ennek a veszélynek az elhárításában.
Ukrajna, Grúzia, a balti államok és a Szovjetunió többi volt „köztársasága” a szabad és demokratikus jövő mellett döntöttek – a Nyugat és nem Oroszország mellett. Ha ezeket az országokat nem leszünk képesek támogatni, az azt jelenti, hogy belenyugszunk abba, hogy Oroszország újból megfossza a független kelet-európai népeket az identitásuktól és a sorsuk irányításától.
A Nyugat mostani válasza fogja meghatározni azt, hogy az elkövetkező évtizedben hogyan alakul a viszonyunk Oroszországgal és Putyinnal. Ha szövetségeseinkkel együtt kiállunk Ukrajna mellett, az biztosítani fogja a szabad és stabil Európát.
Roger Wicker, a szenátus védelmi bizottságának rangidős (republikánus) tagja még ennél is határozottabban írja elő az amerikai elnöknek, hogy mi a feladata[4]:
Először, Biden elnöknek világossá kell tennie, hogy nincs olyan szcenárió, amelyben Oroszország le fogja rohanni Ukrajnát, pont. Ez azt jelenti, hogy minden opcióval számolunk, és nem teszünk engedményeket.
Másodszor, Biden elnöknek fel kell fegyvereznia Ukrajnát azokkal az új fegyverrendszerekkel, amelyekre égetően szüksége van. Az Egyesült Államoknak légelhárító rendszereket kell felajánlania, hogy az ukrán légteret meg lehessen védeni.
Harmadszor, a Nato-nak további csapatokat kell odaküldenie. Az ukrán katonai csúcsvezetők világosan megmondták, hogy ők készek a végsőkig harcolni, de az inváziót csak nyugati közreműködéssel lehet visszaverni. A Nato-csapatok számának megnövelése elrettentheti Putyint az inváziótól, és bizonyságot tesz arról, hogy a Nato az európai biztonság pillére.
Sajnos a Biden-adminisztráció eddig semmiféle világos cselekvési irány kijelölésére sem volt hajlandó. Bár sok szó esik arról, hogy a Krím 2014-es lerohanása óta megtanultuk a leckét, Biden elnök elsősorban a diplomáciát és az örökös dialógust részesíti előnyben. Ez az üres taktika azonban soha nem fogja megfékezni az orosz medvét.
Biden elnök esetleg beleegyezhet abba, hogy a Donbas korlátozott autonómiát kapjon az orosz invázió elkerülése érdekében. Ez morális győzelem volna Putyin számára. Szétmállasztaná az ukrán szuverenitást, és bebizonyítaná, hogy Putyin kierőszakolhatja a szovjet birodalom újjászervezését. És megnehezítené Ukrajna esélyeit, hogy egy nap csatlakozzon a Nato-hoz.
Ukrajna nem szerződéses szövetséges, de itt mégis Amerika megbízhatósága [credibility] forog kockán. Ha gyengeséget mutat Ukrajnában, annak globális kihatásai lehetnek.
12. 28.
Képes lesz Biden ezzel a kétpárti kőfallal szembemenni? És azokkal a kelet-európai szövetségesekkel, amelyek – bízva a washingtoni hátszélben – nyíltan ellene fognak fordulni, ha a legcsekélyebb engedményt is meg meri tenni az oroszoknak egy geopolitikai szempontból nagyon is ésszerű kiegyezés érdekében?
Szerintem Amerika igazi gyengesége nem egy esetleges ukrajnai kompromisszumban, hanem akkor fog megmutatkozni, ha Biden és legközelebbi munkatársai nem lesznek abban a helyzetben, hogy meghozzák az ország tényleges érdekeinek megfelelő kompromisszumos döntéseket mind Európában, mind a Közel-Keleten, mind pedig a legfontosabb helyszínen, vagyis Kelet-Ázsiában.
„Ha Kína a fő versenytársad, akkor ne provokáld Oroszországot. Ez a legnyilvánvalóbb dolog, amit tenni kell” – nyilatkozta az amerikai közrádiónak Kishore Mahbubani, a szingapúri Asia Research Institute munkatársa. Ezt nyilván Joe Biden is tudja, de kérdés, hogy képes lesz-e ennek megfelelően alakítani a politikáját.
Zheng Yongnian, a hongkongi Advanced Institute of Global and Contemporary China Studies alapító igazgatója a Global Timesnak adott interjújában két érdekes dolgot mondott Amerikáról[5]. Az egyik:
Egy olyan decentralizált társadalomban, mint az Egyesült Államok bármilyen triviális ügy kiválthat egy fekete hattyú-eseményt. Közelednek az időközi választások, és mind a Republikánus, mind pedig a Demokrata párt egyre inkább radikalizálódik. A fekete hattyú események előreláthatatlanok. De az emberek attól még lelkileg teljesen fel lehetnek erre készülve. Az Egyesült Államok nagyon törékeny társadalom, és bármi megtörténhet.
A másik Tajvannal kapcsolatos:
Az amerikai politika úgynevezett pluralizmusa és sokfélesége miatt sok ottani politikus nem alkalmazkodik semmilyen adott adminisztrációhoz. Az Egyesült Államok tajvani politikáját nagy mértékben túszul ejtették az érdekcsoportok. Valójában maga Biden is nagyon aggódik emiatt. Az amerikai adminisztráció elveszítette az ellenőrzését saját Tajvan-politikája fölött, pontosan úgy, ahogy a belpolitikája fölötti ellenőrzést is elvesztette.
Tekintsünk most el a tajvani kérdéstől, amellyel ebben a bejegyzésben nem szeretnék foglalkozni, és koncentráljunk a lényegre: a Biden-kormányzatnak, sem a bel-, sem a külpolitikában nem túl nagy a mozgástere (Trumpnak pedig még annyi sem volt, mint most Bidennek). De az érdekcsoportok, bár jelentős szerepet játszanak[6], nem magyaráznak meg mindent, mert itt távolról sem csak a pénzről van szó. Egy 2018-as interjúban mondtam a következőket:
A globális geopolitika nem a különböző racionális sémákhoz igazodik. A geopolitikai egyensúly például egy racionális elképzelés, de az a hatalom – Amerika –, amely aktuálisan a világhegemónia birtokában van, vagy azt hiszi, hogy a birtokában van, ezt – a nemcsak az emberekben, hanem a Leviatánban is működni látszó thümosz miatt – nem tűri el.[7]
Ez a bizonyos, „a Leviatánban is működni látszó”, vagy ha úgy tetszik szuperhatalmi thümosz, ez a különleges indulat, amely az athéniakat is fűtötte[8], fűti mindazokat Amerikában – az utolsó kiskatonától a tábornokokon és a mindig megbízható különböző tisztségviselőkön keresztül a médiákban és a karosszékekben harcolókig –, akik meg vannak győződve arról, hogy a világelsőség amolyan amerikai hitbizomány, amiről sem Kelet-Ázsiában, sem a Közel-Keleten, sem pedig Európában nem lehet lemondani. És akik éppen ezért mindent el fognak követni azért, hogy Biden ne kössön alkut Putyinnal.
[1] David Ignatius: Biden’s foreign policy. WP, 2021. dec. 22.
[2] Rob Portman and Jeanne Shaheen: Ukraine stood with the West in 2014. Today we must stand with Ukraine. WP, 2021. dec. 24.
[3] Vagyis 2014-ben, amikor az Amerika által nyíltan (is) támogatott tüntetések megbuktatták az oroszbarát Janukovics-kormányt.
[4] Roger Wicker: How Biden Can Outfox Putin in Ukraine. The National Review, 2021. dec. 21.
[5] Zheng Yongnian: Biden admin loses control over Taiwan policy, mirroring loss of control at home. globaltimes.cn, 2021. dec. 28.
[6] Biden éppen most írta alá a védelmi törvényt , amely a Pentagon általa javasolt 715 milliárdos költségvetését 740 milliárdra emelte. Ez érthetővé teszi azt is, hogy bár mindkét házban a demokraták vannak többségben, a törvényt több republikánus szavazta meg, mint demokrata.
[7] Vö. Amit érzékelek… Részlet a Transindex életút-interjújából (Ivácson András Áron). Alternatívák könyve. VI. Beszélgetések. 1995-2018. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2020. 320.
[8] „Nem tapasztaltad-e – kérdezi Szókratész Glaukóntól Az államban –, hogy az indulat [thümosz] megvívhatatlan és legyőzhetetlen, s akiben ez megvan, annak a lelke mindig és minden körülmények között rettenthetetlen és legyőzhetetlen?” (Platón Összes Művei. II. Európa, Budapest, 1984. 122.) Ez a lelki „rettenthetetlenség” és „legyőzhetetlenség” természetesen nem garantálhatta a győzelmet az athéniak számára a valóságos (peloponnészoszi) háborúban. Mint ahogy a németek számára sem az első világháborúban, hiába volt meg ez az indulat a német katonai és politikai vezetőkben is az első világháború előtt. Az ő nézeteiket foglalta össze és tárta a világ elé Friedrich von Bernhardi tábornok, volt vezérkari tiszt, a Vom heutigen Kriege című kétkötetes könyv szerzője. Az 1911-ben megjelent második kötetet Germany and the Next War címmel 1912-ben Angliában, majd 1914-ben Amerikában is kiadták.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2021. december 29-én.
