03. 03.
Jennifer Rubin, a Washington Post kommentátora és az egyik legérdekesebb pályaívű neokon (vagy inkább volt neokon) publicista[1], akit előző bejegyzésemben (03. 02.) annak kapcsán idéztem, hogy a konzervativizmus – szerinte – kirekesztette magát az amerikai értékrendből, és így mint politikai erő „értéktelen”[2] , egy másik cikkében[3] még ennél is tovább ment:
Egy józan Republikánus Pártnak – egy „jobbközép” pártnak – csak akkor van értelme, ha úgy véljük, hogy van bázisa, és megfelelő távolságra helyezkedik el a Demokrata Párttól. Nem világos, hogy valóban szükség van-e egy pót-Demokrata pártra.
Ha a Demokrata Párt kizárólag Bernie Sanders szenátor vagy Alexandria Ocasio-Cortez képviselő híveiből állna, akkor helyet lehetne találni egy jobbközép párt számára. De a GOP-propaganda ellenére, nem ez a helyzet. Egy balközép jelölt lett az elnök. Egy centrista párt akkor válhat szükségessé, ha a demokraták elgaloppírozzák magukat.
Ha a politika elkövetkező korszakát átgondoljuk, egy alapelvhez kell tartanunk magunkat: egy jobboldali, populista és autoritárius pártnak nem szabad megengedni, hogy hatalomra kerüljön. Bebizonyosodott róla, hogy veszélyes, rasszista és mélységesen Amerika-ellenes [fundamentally un-American].
Ez az elképesztő belpolitikai arrogancia méltó párja a nemzetközi téren megmutatkozó szuperhatalmi arroganciának, amit például Robert Kagannél vagy korábban Charles Krauthammernél tapasztalhattunk.
A két dimenziót szép szintézisbe foglalta legutóbb Thomas Wright, a Brookings Center on the United States and Europe igazgatója. Wright érdekes módon nem tartozik azok közé, akik a Brookings-ból átléptek az adminisztrációba, de ez valószínűleg nem zavarja, hiszen így jóval szabadabban és nyíltabban képviselheti annak ideológiáját és politikai stratégiáját.
Egyik februári policy paperjében arról írt, hogyan lehetne újjászervezni vagy inkább új életre kelteni a „szabad világ”-ot.[4] Íme:
A szabad világ megújítása
Ez a stratégia elsősorban a szabad társadalmak megerősítésére és megvédelmezésére összpontosít egy olyan világban, amely nem biztonságos a demokrácia számára. A 2. világháború utáni modellhez tér vissza, amely a hasonló gondolkodású országok közötti sokoldalú együttműködésen alapult.
A mai világban ennek három lényegi eleme van: az ellenállóképesség [resilience], a szolidaritás és a nemzetközi rend alakítása.
Az ellenállóképesség körébe tartozik – többek között – az autoritárius államokkal való gazdasági, kulturális, politikai és technológiai együttműködés stratégiai felülvizsgálata is, hogy biztosíthassuk az autoritárius rendszer negatív külső hatásaival szembeni védettséget. Ide tartozik például a gazdaság szelektív leválasztása a kínai gazdaságról a nemzetbiztonsági szempontból kritikus területeken.
Az autoritárius országok most bátrabban igyekeznek megfélemlíteni a demokratikus országokat, főként a kis és közepes hatalmakat. Ezt azért tehetik meg, mert a szabad világ nem egységes. Mindegyik nemzetnek gondoskodnia kell magáról. A szabad világ keretében az Egyesült Államok azon lesz, hogy létrehozza a Nato V. cikkelyének politikai megfelelőjét – ha egy autoritárius hatalom megpróbál illegitim módon erőszakoskodni egy szabad társadalommal, kollektív válaszban lesz része.
A szabadvilág-stratégia keretében az Egyesült Államok együtt fog működni más szabad társadalmakkal, hogy megerősítse a liberális normákat, és hogy új struktúrákat hozzon létre ott, ahol a létezőek nem megfelelőek. A szabad világ új életre keltésének a stratégiája oly módon mélyíti el és modernizálja a liberális demokráciák közötti együttműködést, hogy az összhangban legyen a bennünket Kínával szembesítő stratégiai versengéssel.
Az európaiak bizalmatlanok a szabadvilág-stratégiával szemben, mert az ideológiainak tűnik. De ez a stratégia elsősorban befelé irányul – az egyenlőség hiányára, a korrupcióra, az új technológiákra és a Kínával szembeni versenyképesség gyengülésére koncentrál. A demokrácia védelmét, nem a terjesztését tekinti feladatának.
Európa tehet lépéseket abban az irányban, hogy megvédje szuverenitását és érdekeit az Egyesült Államok és Kína lépéseivel szemben, hogy aztán ezt az új képességét arra használja, hogy támogassa a liberális nemzetközi rendet, ahelyett, hogy az Egyesült Államokat és Kínát egyenértékűeknek tekintené. Ezek azok a stratégiai kérdések, amelyek fel fognak merülni Európa számára, amint szembesül egy nacionalistább és versenycentrikusabb világgal. (Kiemelések tőlem – M. G.)
03. 05.
Nagy kérdés, hogy a szabadvilág-ideológiának ez az újramelegítése képes lesz-e valóságos nemzetközi politikai erővé válni, ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy a Biden-adminisztráció talál ehhez partnereket. Már azokon az országokon kívül, amelyek (mint például Tajvan és Ukrajna, de nyugodtan ide sorolhatnánk még Litvániát, Lengyelországot és Romániát is) gyakorlatilag hadiállapotban lévőnek tekintik magukat „autoritárius” szomszédaikkal, és ahelyett, hogy a tényleges helyi erőviszonyokat tekintetbe véve valamilyen reális kompromisszumra törekednének, ezt a „hadiállapotot” szeretnék a „szabad világ” egészére, vagy legalábbis Amerikára is kiterjeszteni.
Ha már Romániát szóba hoztam, megemlíteném még azt, hogy a Jennifer Rubin által felvázolt belpolitikai karantén, amibe ő az amerikai Republikánus pártot szeretné bezárni, lehetetlenné téve számára, hogy tényleges politikai szereplő legyen, Romániában az elmúlt bő másfél évtized alatt kipróbálásra került, mégpedig a posztkommunista PSD-vel szemben.[5] Ahelyett ugyanis, hogy a „rendszer” („sistemul”) azt segítette volna elő, hogy a PSD normális szociáldemokrata párttá váljon (már amennyire ez Európának ezen tájain egyáltalán lehetséges), inkább azt sulykolta teljes politikai, média-, büntetőjogi és nem utolsó sorban a „szolgálatok”-ra támaszkodó erejével, hogy nincs helye a nap alatt, és egyszerűen el kell tűnnie mint politikai tényezőnek.
Románia tulajdonképpen már a „szabad világ” önvédelmét biztosító „5. cikkely” nélkül, vagyis avant la lettre megvalósította azt, amit az amerikai „neokon katonai-szellemi komplexum”[6] („the neocon military-intellectual complex”) akart eddig, és a „digitális-titkosszolgálati komplexum”[7] („digital-intelligence complex”) akar majd ezután megvalósítani.
Nem kételkedem abban, hogy sikerrel is fognak járni, mint ahogy Romániában is sikerrel jártak. De nem számoltak és nem számolnak – sem Bukarestben, sem Washingtonban – azzal, hogy ez a „győzelem”, vagyis két jelentős társadalmi bázissal rendelkező párt[8] kiiktatása a politikai rendszerből, oda fog vezetni – mint ahogy részben már oda is vezetett –, hogy maga a politikai rendszer fog csődöt mondani, ugyanis a hatalmon lévő konglomerátummal (nevezzem most így) szemben előbb-utőbb meg fog szerveződni egy valóságos ellentársadalom, a „renszerben” részt venni nem akaró politikai erőkkel (ilyen most a trumpista GOP, Romániában pedig az AUR mint első fecske ezek sorában[9]), amelyeket csak egy ellen-erővel vagy ellen-túlerővel, vagyis a politikai pártokon és választott képviselő testületeken alapuló, ám demokratikus körülmények között diszfunkcionálissá vált hagyományos berendezkedés formális felszámolásával lehet majd megfékezni, amire korábban Fukuyama kapcsán már utaltam[10].
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Munkássága összefoglalását 2015-ig lásd itt.
[2] A március elsején megjelent cikkben (lásd az előző bejegyzés 13. jegyzetét) azt írja, hogy „ameddig a konzervativizmusnak nincs egy olyan kormányzati filozófiája és politikai agendája, amely az amerikai értékekből táplálkozik, az iránta érzett lojalitás üres”, és csak arra szolgál, hogy „a gyűlölködés, a kultusz-imádat és a rasszizmus gyűjtőhelye legyen”. A másik oldalon állók nyilván hasonlóképpen viszonyulnak az ehhez hasonló nézetekhez. Ez az ideológiák vagy kvázi-ideológiák közötti polgárháborús állapot ma általánosnak tekinthető Amerikában (is). A szerző egyébként 2013-ban még bízott abban, hogy a 2016-os elnökválasztáson egy megfelelő „stratégákkal” rendelkező republikánus elnök szakíthat a „katasztrofális Obama-korszak elfuserált külpolitikájával”. (Jennifer Rubin: Who will clean up Obama’s foreign policy mess? WP, 2013. szept. 27.) De ezt még a Right turn (Jobbkanyar) című rovatában írta.
[3] Jennifer Rubin: Pundits are wrong. We don’t need a functional GOP. WP, 2021. febr. 21.
[4] Thomas Wright: Advancing multilateralism in a populist age. Brookings, 2021. február.
[5] A romániai helyzet egyik érdekessége, hogy miközben Traian Băsescu kulcsszerepet játszott a PSD semlegesítésében (2004-ben és 2009-ben is gyanúsan szoros győzelmet aratott a PSD jelöltjeivel szemben az elnökválasztáson), és sokáig a „rendszer” és az azt kiszolgáló sajtó és elit értelmiség kedvence volt, egy ideje felesleges zavaró tényezővé vált. Lásd erről bővebben: Medgyesi Ákos: Elena Udrea – nyolc év, Ioana Băsescu – öt év. ujhet.com , 2021. márc. 2. Ez a helyzet Klaus Johannis, pontosabban Iohannis jelenlegi elnököt is gondolkodóba ejtheti.
[6] Vö. Jacob Heilbrunn: The neocons strike back. How a discredited foreign policy ideology continues to wreak havoc in Washington and around the world. The New Republic , 2020. jan. 23.
[7] Eric Felten: 60 years after Eisenhower’s warning, distinct signs of a ’Digital-Intelligence Complex’. RealClearInvestigations, 2021. febr. 23.
[8] Romániával kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy a PSD kirobbanthatatlannak tűnő társadalmi beágyazottsága nem az országban általában, hanem csak a Regátban, vagyis a Kárpátokon túl szembetűnő, ami a későbbiekben még komoly problémákat okozhat.
[9] Vö. Petru Romoșan: Ne întoarcem în interbelic. corectnews.com, 2020. dec. 9; Eugen Mihăescu: Strălucirea aurului umbrește. corectnews.com, 2020. dec. 15.
[10] Fukuyama tételesen kimondja, hogy „az Egyesült Államokban csak a mélyállam lehet azalkotmányos kormányzás folyamatosságának a biztosítéka”.