03. 20.
Spengler (no, nem az igazi, hanem David P. Goldman, aki ezen a néven jegyzi geopolitikai cikkeit az Asia Timesban) egy lépéssel tovább ment[1] nálam, és az új, szuperkontinentális Hármas szövetség megjelenéséről beszél. Íme:
Az amerikai külpolitika rögeszméje a kommunizmus bukása után a Nyugat-barát oroszországi demokrácia volt, és a külpolitikai establishment soha nem bocsátotta meg Vlagyimir Putyinnak, hogy Oroszországot visszatérítette egyfajta autoritárius kormányzás alá, amely – néhány rövid év kivételével – a történelem során végig osztályrésze volt.
Ez a rögeszme Joe Bidennel visszatért – és vele együtt a neokonzervatívok is, akik a csődöt mondott George W. Bush-adminsztráció külpolitikáját meghatározták.
Biden elnök március 16-i Putyin-ellenes kirohanása, amelyben lelketlen „killer”-nek nevezte Putyint, a legbárgyúbb kijelentések közé tartozik, amit egy amerikai elnök valaha elkövetett – márpedig ez elég zsúfolt mezőny. Először is államfők legfennebb háború idején szokták ily módon sértegetni egymást.
Másodszor a Biden-adminisztráció azt hirdeti, hogy aggasztja a Kínával folyó versengés, de Amerika nyomása Oroszországot beletuszkolta egy vonakodó, de elszánt szövetségbe a Középső Birodalommal[2].
Harmadszor – és ez a legfontosabb – Nyugat-Európa eltökélte magát arra, hogy kibővíti Oroszországgal fennálló kapcsolatait. Biden kifakadása arról fogja meggyőzni Párizst és Berlint, hogy ez az adminisztráció pont olyan ütődött, mint az előző volt. Biden ABC-interjúja (03. 18.) előtt már Victoria Nuland politikai ügyekért felelős államtitkárrá való kinevezése is [lásd még: 01. 24-25.] félreérthetetlen jelzés volt Moszkvának és Amerika európai szövetségeseinek.
2014 elején Nulandnak lehallgatták egy mobiltelefonos beszélgetését Amerika ukrajnai nagykövetével, amelyben a Majdan-puccs utáni ukrán kormány összetételére vonatkozóan úgy osztogatta a parancsait, mint valami gyarmati alkirály.
Nuland neokonzervatív, Dick Cheney egykori alelnök helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója volt, és Robert Kagan felesége, aki az egyik legkövetkezetesebb szószólója az amerikai hatalom segítségével történő globális átalakulásnak.[3]
2014-ben meg volt győződve arról, hogy az amerikaiak által irányított ukrajnai Majdan-lázadást meg lehet ismételni Oroszországban is. Az oroszországi rendszerváltás az amerikai neokonok és a hírszerzői közösség nagy részének fixa ideája volt, amióta csak Putyin átvette a hatalmat a korrupt, tehetetlen és alkoholista Borisz Jelcintől.
Moszkva (valamint Párizs és Berlin) Nulad újbóli kinevezését, akárcsak Biden nyilvános Putyin elleni vádját úgy fogják értelmezni, hogy Washington tényleg hisz a moszkvai rendszerváltásban.
Putyinnak nyilván megvannak a maga belső problémái, de az őt esetleg kiszorító erők nem az Amerika-barát demokraták, hanem a hadsereg és a titkosszolgálatok „eurázsiai” elemei lesznek, amelyek úgy vélik, hogy Putyin túl gyengének bizonyult a Nyugattal szemben.
Az európaiak válasza Washington új politikájára az lesz, hogy meg kell erősíteni Putyint. Február 4-én Emmanuel Macron francia elnök újból dialógusra, nem pedig konfrontációra hívott fel Oroszországgal. 2019-ben kijelentette, hogy „az európai kontinens soha nem lehet stabil és biztonságos, ha nem javítjuk és tisztázzuk a kapcsolatainkat Oroszországgal.”
Frank-Walter Steinmeier német elnök azt mondta a 2020-as Müncheni Biztonsági Konferencián, hogy a „konstruktívabb kapcsolatok” Moszkvával a német külpolitika fő prioritását jelentik, a jelentős különbségek ellenére. Németország és Oroszország be fogja fejezni a Nord Stream 2 gázvezetéket szeptemberre, a Trump-adminisztráció szankciói ellenére.
Lehet, hogy a neokonzervatívok újból munkához látnak a Biden-adminisztráció idején, de már nincs meg bennük az az átütő erő, amivel túl sok kárt okozhatnának.
Befolyásuk csúcsán, George W. Bush adminisztrációja idején az a meggyőződés uralkodott Washingtonban, hogy Amerika fő exportcikke a demokrácia, és ennek az ideológusai egy trockista szektához méltó pártfegyelmet erőltettek a Republikánusokra.
Amerika szövetségesei nevettek ezen a jobboldali marxizmuson. Akkoriban Joschka Fischer, a Zöld Párt mostani rangidős politikusa volt Németország külügyminisztere. Pár éve elmondta nekem: „Nagy szerencse, hogy a politikai karrieremet szélsőbalosként kezdtem. Amikor 2003-ban Washingtonban találkoztam a neokonzervatívokkal, azonnal felismertem bennük a régi elvtársakat. Fogtam Richard Perle és David Frum An End to Evil című könyvét, majd levettem Trockij Permanens forradalmát a könyvespolcomról, és oldalanként összevetettem őket. Néhány terminológiai változástól eltekintve ugyanaz a könyv volt.”
Victoria Nuland, azaz Robert Kagan ezeket írta a Foreign Affairs március-áprilisi számában:
Eljött az ideje, hogy közöljük az amerikaiakkal: nincs menekvés a felelősség elől, és a haza megóvásán túli feladatokon kell gondolkodniuk. Meg kell érteniük, hogy a Nato és egyéb szövetségek célja nem az, hogy az amerikai érdekek közvetlen sérelmeivel szemben, hanem hogy annak a rendnek az összeomlása ellen jelentsenek védelmet, amely a legjobban szolgálja azokat az érdekeket. Őszintén meg kell mondani nekik, hogy a világrend fenntartásának feladata soha nem ér véget és sok kiadással jár, de előnyösebb az alternatíváknál. Ez Joe Biden és az új adminisztráció feladata.[4] (Kiemelés tőlem – M. G.)
Lehetetlenség Kagan szónoklatából megállapítani, hogy milyen politikát is tart szem előtt. De ahogy a dolgok állnak, Joe Biden lesz a keresztapja annak a kínai-orosz-európai egyesülésnek [coalescence], amely uralkodni fog Eurázsiában és a világgazdaságban.
03. 22.
Antony Blinken, Joe Biden külügyminisztere lehet, hogy „gitárosnak nem utolsó”, de nem túl jó politikus. Ez egyértelműen kiderül abból a meglehetősen provokatív bevezető szövegből, amellyel (Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadóval együtt) az alaszkai amerikai-kínai találkozó nyilvánosságnak szánt részét indította.
A színvonalas Spectator című hetilap amerikai kiadása az alaszkai találkozót „diplomáciai katasztrófának”, „bukásnak”[5] nevezte. Persze egy konzervatív orgánumról van szó, amely nem pozitív értelemben elfogult a demokratákkal szemben. De attól még lehet igaza.
Az alaszkai találkozó publikus szövegkönyvét elolvasva[6] persze árnyaltabb lesz az összkép, amint ez a hamarosan elkészülő összefoglalómból is ki fog derülni. A lényeg azonban már most elmondható: hiába mondta azt Blinken közvetlenül a találkozó előtt[7], hogy „ez nem stratégiai dialógus”, mégis azzá vált, mégpedig pontosan azért, mert a folytatása nem az amerikai külügyminiszter által eleve elutasított újabb tárgyalási fordulókban, hanem a világpolitika alakulását meghatározó konfrontáció kiéleződésében fog megmutatkozni.
Blinken március közepén kifejtette a kongresszusban, hogy Washington bizonyos követelményeket fog Kína elé állítani, és csak akkor lehet szó további találkozókról, ha Peking „érzéklhető haladást” ér el ezek teljesítésében. „Nem akarjuk, hogy illúziókat tápláljanak afelől, hogy keményen fogunk fellépni nagyon problematikus viselkedésükkel szemben.”
Michael Hirsch, a Foreign Policy hírszerkesztője ezeket az éles kijelentéseket „már-már ultimátum”-nak nevezte, de Elbridge Colby, akinek 2017 és ’18 között a Védelmi minisztériumban éppen a „stratégiai konfrontációt” középpontba állító Nemzetvédelmi stratégia kidolgozása volt a feladata, érdekes módon még sincs megelégedve nemcsak Blinken külügyminiszter, hanem egyáltalán Biden elnök külpolitikájának a sarokkövével, hogy ti. „a demokrácia győzni fog, győznie kell” (lásd itt és itt). Colby szerint „ez mintha azt jelentené, hogy ki kell állni a demokráciával szembeni fenyegetések ellen, bárhol is mutatkozzanak azok – vagyis kihívást intézve mind Kína, mind Oroszország ellen”.[8] (A szerző kiemelése – M. G.)
Colby mindezzel a Realpolitik követelményeit állítja szembe:
Mind a bal-, mind pedig a jobboldalon sokan megelégelték azt, hogy az amerikai külpolitikának a demokrácia és a globális fejlődés oltalmazásával kell foglalkoznia. Az amerikaiak ennél többet érdemelnek.
Nekünk az amerikai érdekeket kell szem előtt tartanunk egy kompetitív, vetélkedő világban. Ezek a felvilágosult érdekek gyakran találkoznak másokéival, de mégis csak a mi érdekeink. A „Realpolitik”-nak van némi cinikus, óvilági felhangja. Ám azt jelenti, hogy a lényegre koncentrálunk, és azokkal fogunk együttműködni, akik osztoznak az érdekeinkben.
Mindenekelőtt Kínára kell koncentrálnunk, amely az Egyesült Államok mellett messze a legfontosabb eleme a nemzetközi rendszernek. Ha Peking domináns pozícióba kerül Ázsiában, a világ legnagyobb piacán, globális elsőbbségre tesz szert – ami lehetővé teszi számára, hogy a hatalmát rákényszerítse az Egyesült Államokra, és meggyengítsen bennünket. Egyetlen más globális veszélyforrás sem képes ezt megtenni – sem Oroszország, sem Irán, sem Észak-Korea. Jól mondta Winston Churchill: ha a döntő színtéren rendbe tesszük a dolgokat, minden egyebet elrendezhetünk később.
Ez megköveteli, hogy együtt dolgozzunk mindazokkal, akik segítenek elérni Amerika céljait. A Biden csapat úgy tűnik, arra számít, hogy a demokráciák majd felsorakoznak az Antony Blinken által „techno-autoritarizmusnak” nevezett ellenféllel szemben. De a teljes körű felsorakozás valószínűtlen. Mint Angela Merkel kancellár a Pekinggel Biden beiktatása előtt megkötött befektetési egyezménnyel bebizonyította, a „szabályokon alapuló nemzetközi rend” retorikai felkarolása nem zárja ki az önérdeket. Sok demokrácia, különösen Európában, nem úgy reagál a fenyegetésekre, mint az Egyesült Államok, amely már régóta csendes-óceáni hatalom. Ezt felismerve azokkal az országokkal kell együtt dolgoznunk, amelyek megfelelő erőforrásokat fordítanak a Kínával való konfrontálódásra, mint amilyen India és Vietnam, vagy azokkal, amelyek készek tehermentesíteni bennünket a csekélyebb veszélyforrásokkal kapcsolatban, mint amilyen Irán – akkor is, ha ezek a partnereink nem a demokrácia modelljei.
Hosszú idő óta először az Egyesült Államok nincs túlnyomóan uralkodó helyzetben [not overwhelmingly predominant]. Ez azt jelenti, hogy nem tékozolhatjuk el a hatalmunkat, a pénzünket és az eltökéltségünket. Inkább azokkal a veszélyekkel kell törődnünk – mindenekfölött Kínával –, amelyekkel szembesülünk, ahelyett, hogy egy globális ideológiai küzdelemre pazarolnánk őket, vagy hogy visszavonulnánk, abban a reményben, hogy a világ majd számunkra kedvezően stabilizálódik magától is. Ez az irányvétel az egyetlen lehetséges opció, amely tekintettel van az amerikaiak nagy többségének a szükségleteire és kockázattűrő képességére. Így ebben a pillanatban és ebben a korszakban ez az egyetlen felelős politika a mi demokráciánk számára.
Ez lényegében azt jelenti, hogy a demokrácia győzelméért folytatott küzdelem helyett Amerikának (és a világnak) a Kína elleni háborúra kell felkészülnie.
Azt pedig, hogy a David Goldman, alias Spengler által kissé talán túl magától értetődőnek tekintett „Hármasszövetséggel” mi lesz, majd meglátjuk. Ha egy olyan világban élnénk, amelyben a külpolitikai érdekek majdhogynem egybeesnek a gazdasági és a kereskedelmi érdekekkel, akkor minden további nélkül megerősödhetne a Kína, Oroszország és Nyugat-Európa között már ma is meglévő együttműködés. De egy olyan világban, amelyben a háború újból lehetséges, Németország, Európa legmeghatározóbb és egyben leghatározatlanabb országa teljesen kiszámíthatatlanná válik. Ha például a szeptemberi választások után egy olyan koalíció kerül hatalomra, amelynek a Zöldek és szociáldemokraták lesznek a meghatározó tényezői, a CDU pedig – kiesve a hatalomból – elkezd lemorzsolódni, milyen lesz majd ennek a tulajdonképpen pacifista kormánynak az ellenzéke?
Hiszen Amerikában sem Biden jelenti az igazi problémát. Hanem az, aki (és ami) utána következik.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Spengler (David P. Goldman): Life after death for the neoconservatives. Biden’s embrace of neocon dogma will accelerate a Chinese-Russian-European coalescence that will dominate the world’s economy. Asia Times, 2021. márc. 19.
[2] A „Középső Birodalom” kifejezés a kínaiak máig használatos önelnevezése. Kína történetéről lásd Salát Gergely könyvét és Hoppál Krisztina tanulmányát.
[3] Ez tekinthető a neokon hitvallás alapjának. A legtisztábban ezt az irányzat megalapítója, az egykori trockista Irving Kristol fogalmazta meg a The neoconservative persuation című 2003-as írásában: „Egy nagyobb nemzetnek szélesebb körű érdekei vannak. És azoknak a nagy nemzeteknek, amelyek identitása ideologikus, mint a tegnapi Szovjetunió volt, és mint amilyen ma az Egyesült Államok, anyagi természetű gondjaik mellett elkerülhetetlenül ideológiai érdekeik is vannak. Az Egyesült Államok, ha csak rendkívüli események közbe nem jönnek, mindig úgy fogja érezni, hogy kötelessége megvédeni egy demokratikus országot, ha azt antidemokatikus belső vagy külső erők megtámadják. Ezért szolgálta nemzeti érdekeinket az, hogy kisegítsük Franciaországot és Nagy-Britanniát a 2. világháborúban. Ezért tartjuk szükségesnek ma, hogy megvédjük Izraelt, amikor a túlélése veszélybe került. Nincs szükség bonyolult geopolitikai kalkulációkra a nemzeti érdekkel kapcsolatban. Az egész mögött egy tény húzódik meg: az Egyesült Államok hihetetlen katonai fölénye a világ többi országával szemben, bármilyen kombinációba bonyolódnak is. Ezt a fölényt senki nem tervezte meg, és ennek ellenére még ma is sok amerikai nem ismeri el… A Republikánus párt idősebb, hagyományos tagjai nehezen tudják feldolgozni a külpolitikának ezt az új valóságát. De egy véletlen [szeptember 9] miatt, amit a történészek majd mérlegelni fognak, mostani elnökünk [George W. Bush] és adminisztrációja nagyon is otthon van ebben az új politikai környezetben, bár sem ő, sem a pártja nyilvánvalóan nem számítottak erre a szerepre. Következésképpen a neokonzervativizmus új életre kelt, miközben még sorra jelentek meg róla a gyászjelentések.” (American Entreprise Institute, 2003. aug. 20.) (Kiemelés tőlem – M. G.) Különösen a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti analógia az árulkodó. Ez az analógia még abban az 1952-es írásában is tetten érhető, amelyben kikelt azok ellen, akik a McCarthyzmus idején védeni próbálták a kommunisták polgári jogait. „A kommunizmus – írta Kristol – egy eszme, és ennek az eszmének a lényegéhez tartozik, hogy egyben konspiráció is, amely minden olyan társadalmi és politikai rendet felforgat, amelyben nem uralkodik.” Zack Cooper és Hal Brands, a Biden-kormányzat mostani ideológusai pontosan ezt az álláspontot képviselik ma, pár nappal ezelőtt ismertetett cikkükben.)
[4] A cikk bővebb ismertetését lásd itt.
[5] Fred Fleitz: A diplomatic disaster in Alaska. Why the Biden administration’s meeting with Chinese officials was a debacle. spectator.us, 2021. márc. 19.
[6] Secretary Antony J. Blinken, National Security Advisor Jake Sullivan, Director Yang and State Councilor Wang at the top of their meeting. www.state.gov, 2021. márc. 18.
[7] Michael Hirsch: Why Washington is ed up with Beijing. Decades of failed efforts to woo China explain the Biden administration’s tough talk ahead of Alaska meeting. Foreign Policy, 2021. márc. 17.
[8] Elbridge Colby: Biden’s global, muscular liberalism is an indefensible foreign policy in 2021. WP, 2021. márc. 21.
