04. 01.
Niall Ferguson tehát azt mondja, hogy „aki kormányozza Tajvant, az uralkodik a világon”.
Ez eszembe juttat egy fontos részletet Halford Mackinder első világháború után megjelent könyvéből[1], amelyben 1904-ben kifejtett koncepcióját[2] a szövetségesek győzelme utáni helyzetre alkalmazta. Íme:
Amikor diadaluk pompás ünneplése közepette a győzedelmes római hadvezérek behajtottak a városba, a kocsin mindig volt mögöttük egy rabszolga, aki a fülükbe súgta, hogy halandóak. Amikor államférfiaink a legyőzött ellenséggel tárgyalnak, egy légies kerubnak időről időre a fülükbe kellene súgnia a következőket:
Aki kormányozza Kelet-Európát, uralkodik a magterületen;
aki kormányozza a magterületet, uralkodik a világszigeten,
aki kormányozza a világszigetet, uralkodik a világon.
1919-ben, amikor a fenti sorok íródtak, a legyőzött ellenség természetesen Németország volt. Amelyről Mackinder ezeket írta:
Amennyiben Németország úgy határozott volna, hogy védekező állásban marad a Franciaországgal közös rövid határszakaszon, és fő erőit Oroszország ellen veti be[3], nem lehetetlen, hogy a világon jelenleg látszólag béke lenne, ám e békére rávetné árnyékát egy német Kelet-Európa, mely a teljes magterület felett rendelkezik. A brit és az amerikai szigetlakók túl későn ismerték volna fel a stratégiai veszélyt.
Mackinder szerint a geopolitikai értelemben vett Kelet-Európa nagyjából az Enns–Moldva–Elba vonalától, vagyis Bécstől és Berlintől Moszkváig húzódó területet[4] foglalta magában. Karl Haushofer német geográfus és geopolitikus, mint jó Mackinder-tanítvány ezt tökéletesen megértette, és éppen ezért Der Kontinentalblock című, 1940-’41 fordulóján írt, és 1941-ben megjelent, de már nem terjesztett könyvében nem hódítással, hanem a német-orosz stratégiai szövetség hosszú távú fenntartásával próbálta meg elérni a „német Kelet-Európa” és a „teljes magterület” közötti geopolitikai szinergia megteremtését.[5] (Jellemző a németek geopolitikai vakságára, hogy miközben Berlinben gyakorlatilag ignorálták Haushofert, Moszkvában nagyon is felfigyeltek rá.)
Németország, amely geopolitikai értelemben még mindig ahhoz a tenger mélyén fekvő ország-roncshoz hasonlít, amelyről Haushofer fia írt[6] nem sokkal a kivégzése előtt, ma nincs abban a helyzetben, hogy akár önmagában, akár Franciaországgal együtt megkössön egy ehhez hasonló stratégiai szövetséget Oroszországgal.
Viszont megteheti ezt Kína, bár arról nincs tudomásom, hogy Pekingben olvasták-e, és ha igen, helyesen értelmezték-e Mackinder általam nemrég (03. 19.) már szóba hozott Kínával kapcsolatos mélyértelmű megjegyzését. Ennek lényege az, hogy a kulcsövezetet vagy a magterületet körülölelő belső, azaz kontinentális peremívnek[7] nem a „kelet-európai”, hanem a kelet-ázsiai, azaz kínai „emeltyű”-je fog „szövetségre lépni Oroszországgal”, ami „előrevetítheti a világbirodalom megjelenését”. Jellemző, hogy a brit földrajztudós elfelejtette odaírni, hogy „a másik” világbirodalomra gondolt. Hiszen a „brit birodalmi rendszer” akkor (1904-ben) még teljes épségében megvolt.
Tulajdonképpen most is erről van szó: két „világbirodalom”, azaz – mai szóhasználattal: szuperhatalom – van, és nagyon jó, hogy így van, mert ez legalább megteremti annak a lehetőségét, hogy globális hegemónia kimérájának kergetése helyett kialakulhasson a világban valamiféle hatalmi egyensúly Amerika és Eurázsia között.[8]
Ennek két feltétele van. Az első az, hogy a két szuperhatalom (az Egyesült Államok és Kína) kölcsönösen elfogadja egymást, vagyis ne áltassa magát azzal, hogy fölébe tud kerekedni a másiknak. A második pedig egy új nagyhatalmi koncert kialakulása, amiről Richard Haassnak és Charles Kupchannak jelent meg nemrég egy nagyon fontos esszéje[9].
04. 02.
Mivel Amerika jelenlegi egyértelműen Kína-ellenes beállítottsága miatt az első feltétel teljesülése kizárt, marad a második lehetőség, amelyen legalább érdemes elgondolkodni. Richard N. Haass a New York-i Council on Foreign Relations elnöke (ez adja ki a Foreign Affairs-t, Amerika legbefolyásosabb külpolitikai folyóiratát), Charles Kupchan pedig a Georgetown Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora. Lássuk, mit javasolnak.
Amikor a nagyhatalmak megmérkőznek egymással a hierarchia és az ideológia kérdésében, az rendszerint háborúkhoz vezet. Ha el akarjuk ezt kerülni, higgadtan tudomásul kell venni, hogy a második világháború után nyugati vezetés alatt kialakult liberális rend a 21. században nem biztosíthatja a globális stabilitást. Meg kell találni a módját, hogyan lehet ebből a helyzetből egy életképes és hatékony kiutat találni.
A 21. században a stabilitást leginkább a jelentős hatalmak globális koncertje segítheti elő. Mint a 19. századi Európai koncert története is bizonyítja (ebben az Egyesült Királyság, Oroszország, valamint a náluk csekélyebb erőt képviselő Franciaország, Poroszország és Ausztria vett részt), egy irányító szerepet betöltő országcsoport meg tudja fékezni a multipolaritással rendszerint együttjáró geopolitikai és ideológiai versengést.
A nagyhatalmak együttesének két olyan jellegzetessége van, ami igen hasznossá teszi őket a most kialakuló világhelyzetben: a politikai befogadókészség és az eljárásmódok informális jellege. A befogadókészség azt jelenti, hogy helyet kap az asztalnál minden geopolitikailag befolyásos és jelentős állam, függetlenül attól, milyen a politikai rendszere. Ezzel a belpolitikával összefüggő ideológiai különbségeket el lehet választani a nemzetközi együttműködés problémáitól. A koncert informális jellege pedig azt, hogy lemond a kötelező és érvényesíthető procedúrákról és megállapodásokról, ami világosan megkülönbözteti az ENSZ Biztonsági Tanácsától. A BT túl gyakran hatásvadász szólamok nyilvános fóruma, és tevékenységét gyakran megbénítják a vétójoggal rendelkező állandó tagok vitái. Egy koncert ezzel szemben privát jellegű, és kombinálja a konszenzusteremtést a rábeszéléssel és a manőverezéssel – ami nélkülözhetetlen, mert a nagyhatalmak érdekei néha közösek, néha azonban ellentétesek. Azzal, hogy valódi és tartós stratégiai párbeszédet tesz lehetővé, a globális koncert letompítja és kezeli az elkerülhetetlen geopolitikai és ideológiai különbségeket.
A globális koncertnek hat tagja lenne: az Egyesült Államok, az Európai Unió, India, Japán, Kína és Oroszország. A demokráciák és a nem demokráciák egyenrangúak benne, és a részvétel a hatalom és a befolyás, nem pedig az értékek vagy a rendszer függvénye. A koncert tagjai együtt a globális GDP és a katonai kiadások nagyjából hetven százalékát teszik ki. Így ez a hat nehézsúlyú résztvevő biztosítja a koncert kellő geopolitikai befolyását, és megóvja attól, hogy egy cselekvésképtelen beszélgető fórummá váljon.
A globális koncert az egyoldalú akciókat is kevésbé ártalmassá teheti. Az érdekellentétek ugyan nem fognak eltűnni, de ez az új, kizárólag a nagyhatalmi diplomáciának szentelt eszköz ezeket az ellentéteket kezelhetőbbé fogja tenni.
Ami a nemzetközi rendszert illeti, az mind a bipolaritás, mind pedig a multipolaritás jegyeit magán fogja viselni. Két egyenrangú versenytárs lesz – az Egyesült Államok és Kína. De a hidegháborútól eltérően ideológiai és geopolitikai versengésük nem fog kiterjedni az egész világra. Épp ellenkezőleg, az EU, Oroszország és India, valamint olyan további jelentős államok, mint Brazília, Indonézia, Nigéria, Törökország és Dél-Afrika, megpróbálják majd a két szuperhatalmat egymás ellen kijátszani, és azon fognak igyekezni, hogy jelentős mértékű autonómiával rendelkezzenek. Kína és az Egyesült Államok pedig nagy valószínűséggel csökkenteni fogják a stratégiai szempontból kevésbé fontos instabil térségekben való elkötelezettségüket, másokra – vagy senkire sem – hagyva a potenciális konfliktusok kezelését. .
04. 03.
Bár Maxim Suchkov moszkvai Amerika-szakértőnek alighanem igaza van, amikor azt írja, hogy ez végre egy értelmes javaslat, de a geopolitikai pragmatizmus hiánya miatt esélytelen, tegyük fel mégis, hogy a Haass és Kupchan által elképzelt nagyhatalmi koncert valahogy mégis létrejött. És vizsgáljuk meg, hogyan tudná a pillanatnyilag két kritikus térségben (azaz Kelet-Európában és Kelet-Ázsiában) is a háború veszélyét magában hordozó helyzetet megoldani.
Az elfogultan atlantista, de jó szemű Ulrich Speck rámutat az Ukrajna és Tajvan közötti nyilvánvaló konvergenciára: „Oroszország Ukrajna, Kína Tajvan lerohanásával fenyeget.”
Mivel Tajvannal az utóbbi időben eleget foglalkoztam, lássuk most kicsivel részletesebben a kelet-európai „hadszínteret”.
Miközben Ukrajna körül Belarusztól a Krímig szinte mindenütt orosz csapatmozgásokról adnak hírt a nyugati és ukrán médiák (lásd itt, itt és itt, az amerikai védelmi miniszter „Ukrajna szuverenitását, területi integritását és euro-atlanti törekvéseit rendíthetetlen támogatásáról” biztosította, Joe Biden elnök pedig lényegében ugyanezt közölte Zelenszkij ukrán elnökkel.
Ez megfelelő kontextusba helyezi a kivételesen nem konfrontáció-párti washintoni Quincy Institute munkatársának, Anatol Lievennek az álláspontját, amely szerint konfliktus esetén megismétlődhet a 2008-as grúziai forgatókönyv.[10]
A 2008-as háború – írja Lieven – azzal kezdődött[11], hogy a grúziai csapatok behatoltak a vitatott dél-oszétiai területre, és megtámadták az ottani orosz „békefenntartó” erőket. Oroszország akkor ellentámadásba lendült, és legyőzte a grúz hadsereget. Ebből a nyilvánvaló igazságból a Bush-adminisztráció, a kétpárti establishment és az amerikai média megteremtette a „Grúzia elleni orosz aggresszió” históriáját. Ugyanez az establishment és média támogatta Grúzia és Ukrajna Nato-tagságát, és arra bátorította a grúzokat, hogy tekintsék magukat az Egyesült Államok szövetségeseinek, akikért Amerika harcolni fog egy oroszellenes háborúban.
Tbilisi, Mikel Saakashvili elnökkel az élen a Nato-tagság amerikai támogatását és a partnerségi nyilatkozatokat úgy értelmezte, hogy zöld utat kapott Dél-Oszétia visszafoglalására. Mivel az amerikai politikusok, kormánytisztviselők és diplomaták nem tudták és nem is akarták elismerni, milyen felelőtlen szerepet játszottak abban, hogy a grúzok ezt a borzasztó hibát elkövették, nem is tanulhattak a hibáikból.
Ha Ukrajna most háborúba keveredik Oroszországgal, veszíteni fog, és az Egyesült Államok és a Nato nem fog harcolni érte. Ez Washington súlyos megaláztatását fogja jelenteni, Oroszországot pedig Kína karjaiba taszítja.
Egy másik, március 23-i cikkében Lieven felhívja a figyelmet[12] arra, hogy egy új orosz-ukrán konfliktus nem fog csupán Kelet-Ukrajnára korlátozódni:
A térség leggyúlékonyabb vitája lehet, hogy nem is magában Ukrajnában, hanem Transnistriában, a volt moldovai szovjet köztársaság önállósodott orosz nyelvű tartományában van, amelyet 1992 óta egy orosz „békefenntartókból” álló helyőrség véd. Moldovában a függetlenség óta a volt kommunisták és a mérsékelt nacionalisták voltak hatalmon, akik el akarták kerülni az új konfliktusokat. Ez most megváltozhat, miután 2020 decemberében az erősen nacionalista és Nyugat-barát Maia Sandut választották meg elnöknek, aki felszólította Oroszországot, hogy vonja ki csapatait Transnistriából.
A Dnyesztermelléki orosz erők katonai szempontból nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak, mivel – a Krímtől, a Donbasztól, Abháziától és Dél-Oszétiától eltérően – Ukrajna és Moldova teljesen elvágja őket Oroszországtól. Ha ezek az országok blokád alá veszik őket, az orosz csapatok nem kaphatnak utánpótlást. Eddig sem Moldova, sem Ukrajna nem fenyegetett blokáddal – annak ellenére, hogy az utóbbi 2014 óta rendkívül ellenséges Oroszországgal szemben –, mert attól féltek, hogy Oroszország erre háborúval válaszol. Dmitri Trenin, a moszkvai Carnegie Center igazgatója azt írta, hogy egy ottani blokád Oroszországot a „konfliktus vagy megaláztatás” dilemmája elé állítaná, és nem kétséges, hogy Putyin melyiket választaná.[13]
Háború esetén fennáll annak a veszélye, hogy Oroszország a főként orosz nyelvű ukrajnai területek jóval nagyobb részét fogja elvenni. Oroszország ezt már könnyen megtehette volna 2014-ben is, de Putyin akkor még nem akarta a Franciaországgal és Oroszországgal fennálló kapcsolatok teljes megszakadását előidézni, azt remélve, hogy még kialakítható velük valamilyen partnerség. Az elmúlt év alatt azonban erről még az orosz külügyi és biztonsági establishment legliberálisabb elemei is lemondtak.
Amennyiben háborúra kerül sor, Oroszország biztos lehet a győzelemben. Az orosz haderő óriási fölényben van az ukránnal szemben, az amerikai segítség pedig, bár valamelyest javíthat a helyzeten, valószínűleg nem képes kiegyenlítheti a mérleget.
De mindennél fontosabb, hogy Oroszország abszolút biztos lehet abban, hogy az Egyesült Államok és a Nato nem fog harcolni Ukrajnáért, mint ahogy nem tette ezt meg sem 2008-ban Grúziában, sem 2014-ben Ukrajnában.
Az említett válságok idején a Pentagon határozottan ellene volt az amerikai beavatkozásnak, és ez a hozzáállás nem valószínű, hogy megváltozik, ha új háborúra kerül sor. És nemcsak egy amerikai-orosz háború katasztrofális veszélye miatt, hanem azért sem, mert ez kolosszális előnyt jelentene Kína számára.
03. 04.
Mindezek után nem nehéz „megjósolni”, mit is tehetne egy létező nagyhatalmi koncert annak érdekében, hogy a kritikus kelet-európai és kelet-ázsiai helyzetet – egy igazi geopolitikai konvergencia jegyében – megoldja.
(1) Kelet-Európa
– a nagyhatalmak – történelmi és geopolitikai okokból – tudomásul veszik, hogy a Krím Oroszország része;
– Ukrajna biztonságpolitikai szempontból semleges ország lesz[14], föderális alkotmányos szerkezettel; a Dnyesztermellék visszakerül a jelenleg is semleges Moldova ellenőrzése alá egy föderális állami struktúra keretében;
– az Európai Unió vezető tagállamai (Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Lengyelország) kilépnek a Nato-ból és javasolják annak feloszlatását; ezzel egyidejűleg létrehozzák az Európai Unió közös hadseregét és az Európai Biztonsági Tanácsot; az öt említett tagállam megvalósítja egymás között az európai atomfegyver-megosztást (nukleare Teilhabe); amennyiben újból kérni fogja felvételét az Európai Unióba, ennek természetesen Nagy-Britannia is része lesz;
– Oroszország végrehajtja Belarusz soft annexióját, és kijelenti, hogy amennyiben a többi kelet-európai ország Nato-tagsága is megszűnik, semmilyen formában sem fenyegeti a szóban forgó országok területi épségét és biztonságát; Európában hatalmi egyensúly alakul ki az Európai Unió és Oroszország között;
(2) Kelet-Ázsia
– Kína – hongkongi mintára – ellenőrzése alá vonja Tajvant; amit a többi nagyhatalom tudomásul vesz; egyúttal kijelenti, hogy a Dél-kínai-tengeren semmilyen formában sem fogja akadályozni a tengerhajózást;
– Japán felmondja az amerikai-japán szövetséget, és bejelenti, hogy független nagyhatalomként virtuális atomhatalomból tényleges atomhatalommá válik; a többiek (Kínát is beleértve) ezt tudomásul veszik;
– az Egyesült Államok felszámolja az ún. első szigetlánc mentén lévő katonai bázisait és kivonja onnan a csapatait, és az ún. második szigetlánc mentén építi ki stratégiai védelmi vonalát, amit a többi nagyhatalom tudomásul vesz; ezzel Kelet-Ázsiában megszűnik az amerikai katonai hegemónia, és Kína, Japán, valamint a csendes-óceáni nagyhatalomként továbbra is megmaradó Amerika között bizonyos hatalmi egyensúly alakul ki.
Természetesen egy pillanatig sem gondolom, hogy a nagyhatalmi koncert nemcsak hogy létrejön, de meg is tudja valósítani mindazt, amit a fentiekben röviden vázoltam.
Ezzel a radikálisan irreális javaslattal – mint a 14. lábjegyzetben már jeleztem – csupán az volt a célom, hogy rámutassak a jelenlegi világhelyzet súlyos háborús veszélyt magában hordozó robbanékony jellegére. Ez körülbelül annyira befolásolhatja a tényleges folyamatok alakulását, mint a The National Interesttől kölcsönzött kobakját vakargató emberke a sistergő bomba felrobbanását.
[1] Halford J. Mackinder: Democratic Ideals and Reality, 1919. A legfontosabb részletek magyarul: Demokratikus ideálok és a valóság. In: Csizmadia Sándor–Molnár Gusztáv–Pataki Gábor Zsolt: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal. Második kiadás, 2002. 28-35. Az idézet a 35. oldalon. Annak idején a fordító – Pásztor Andrea – több szövegváltozatot is készített, de a végén valahogy mégsem a legjobb ment a nyomdába. De én pontosan emlékszem mindegyikre, úgyhogy most a végső – javított – változatot idéztem.
[2] Lásd A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei című 2008-as tanulmányom első részét (1. 1902-1914).
[3] Ennek a „Mi lett volna, ha?”-okoskodásnak az akkori lehetőségek mezejében elhelyezkedő magyar kihatásait A magyar-német geopolitikai viszony című tanulmányom 3. részében, valamint a Demokrácia és nemzeti hegemónia a száz év előtti Magyarországon című tanulmányomban taglaltam (lásd különösen ez utóbbi 9. lábjegyzetét).
[4] A térképet lásd a Geopolitikai szöveggyűjtemény 30. oldalán.
[5] Lásd a 2. lábjegyzetben idézett tanulmány második részét (2. 1939-1941).
[6] Albrecht Haushofer, Karl Haushofer fia, akit pár nappal a háború vége előtt végzett ki az SS, mert részt vett a Hitler elleni sikertelen merényletben, pontosan vázolta a Németország által 1941. június 22. után befutott útvonalat: „Kibontott vitorlákkal indították útjára a hajót, a vihar kellős közepén, egy zátonyokkal teli szorosban. Győzelmi énekük túl korán zendült fel, de kudarcot vallottak, és az ő kudarcukban mi is osztozunk. A végső pillanatban a kormánygyeplő kicsúszott a kezünkből. Ezzel a sorsunk megpecsételődött, és a tenger el fog nyelni bennünket.” Karl Haushoferről 1945 őszén a szövetségesek megállapították, hogy nem követett el semmilyen bűncselekményt. 1946 márciusában feleségével együtt öngyilkos lett.
[7] Mackinder A hatalom természetes színterei című világtérképét lásd itt, jobb minőségű (elérhető) változatban pedig a pécsi Szilágyi István Mackinderről szóló tanulmányának 8. oldalán. Valamint természetesen a Geopolitikai szöveggyűjtemény 26. oldalán.
[8] Lásd eről bővebben A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei című 2008-as tanulmányomat.
[9] Rochard N. Haass és Charles Kupchan: The new concert of powers. How to prevent catastrophe and promote stability in a multipolar world. Foreign Affairs, 2021. márc. 23.
[10] Anatol Lieven: Again, Washington jumps to conclusions over Ukraine-Russia skirmish. responsiblestatecraft.com, 2021. ápr. 2.
[11] Independent International Fact-Finding Mission on the Conflict in Georgia. Report. September 2009
[12] Anatol Lieven: We have no intention of fighting Russia so stop arming Ukraine for battle. responsiblestatecraft.com, 2021. márc. 23.
[13] Vö. Dmitri Trenin: Europe and Russia: the current impasse and the way out. insideover.com, 2021. febr. 22.
[14] Vö. Lyle J. Goldstein: The shadow of a new cold war hangs over Europe. The Ukraine question is at the crux of European security. The National Interest, 2021. márc. 30. A U.S. Naval War College professzora azt javasolta, hogy Ukrajnáról alkut kell kötni Oroszországgal. E szerint Ukrajna teljes jogú Nato-tagállam lenne, cserében viszont Amerika elismerné a Krím Oroszországhoz tartozását. „Bár – jegyzi meg a szerző – az Egyesült Államok nemzetbiztonsága szempontjából előnyösebb volna Ukrajna semlegesítése, a Nato-tagság szükséges ahhoz, hogy Kijev (a washingtoni héják seregéről nem is beszélve) belemenjen bármiféle olyan kompromisszumba, ami a feszültségek csökkenéséhez vezethetne.” Ez a jóhiszemű javaslat is azt mutatja, hogy nincs semmi értelme felemás kompromisszumokon gondolkodni, ha egyszer – legalábbis szerintem – ezek sem reálisak. Sokkal helyesebb egy radikálisan irreális javaslattal előállni, mert az legalább rávilágít az adott helyzetben benne rejlő súlyos háborús veszélyre.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
