05. 18.
Izraelben 2018 júliusában a Knesszet 62 „igen” és 55 „nem” szavazattal elfogadta a nemzetállami alaptörvényt. Ennek legfontosabb pontjai a következők[1]:
1a. Izrael a zsidó nép hazája [homeland], amelyben megalapították Izrael államot.
1b. Izrael állam a zsidó nép nemzetállama, amelyben az érvényesíti természeti, vallási és történelmi jogát az önrendelkezésre.
1c. A nemzeti önrendelkezési jog érvényesítése Izrael államban egyedül a zsidó népet illeti meg.
3. Az egységes és teljes Jeruzsálem Izrael fővárosa.
4a. Az állam nyelve a héber.
4b. Az arab nyelvnek különleges státusa van az államban.
5. Az állam nyitva lesz a zsidó bevándorlás és a száműzöttek [exiled] összegyűjtése előtt.
7. Az állam a zsidó letelepítést [settlement] nemzeti értéknek tekinti, és azon fog munkálkodni, hogy elősegítse és támogassa azt.
Ayman Odeh, az arab pártok koalíciójának akkori vezetője úgy nyilatkozott, hogy ezzel „Izrael egy zsidó szupremációs törvényt fogadott el, és közölte velünk, hogy mindig másodendű állampolgárok leszünk”.[2]
A törvényt – írja Miriam Berger – sok baloldali izraeli, valamint a liberális amerikai zsidók is elutasították és rasszistának és antidemokratikusnak minősítették.
Ez a nyilatkozat nemcsak azt mondja ki, hogy Izrael a zsidók történelmi hazája [historic homeland], ami a cionista ideológia alapja, és a zsidó állam létezése mellett szóló érv, hanem tovább megy ennél és egyértelműen leszögezi, hogy a zsidóknak – és csak a zsidóknak – van kizárólagos önrendelkezési joguk Izraelben.
A törvény nem definiálja Izrael állam határait, de abból, hogy az „egységes és teljes” Jeruzsálemet tekinti fővárosnak, a „zsidó letelepítést”, vagyis a ciszjordániai és kelet-jeruzsálemi zsidó telepeket pedig „nemzeti érték”-nek nevezi, arra következtethetünk, hogy annak – következésképpen a kizárólagos önrendelkezési jognak is! – nemcsak a szűkebben vett, 1967 előtti Izraelre, hanem az egész „történelmi” országra, vagyis „Izrael földjére” ki kell terjednie.
És itt kezdődnek a tulajdonképpeni problémák. A nemzetközi jogi értelemben elismert, vagyis a „megszállt területek” nélküli Izraelben ez a törvény kétségtelenül nacionalistának és diszkriminatívnak minősíthető, hiszen Izraelt a zsidó nép nemzetállamának, nem pedig az izraeli állampolgárok államának tekinti. De azt már nehezen lehetne állítani, hogy a szóban forgó törvény antidemokratikus is, hiszen a mindenki által legitimnek tekintett választások nyomán kialakult parlamenti többség szavazta meg. És azt sem lehet kétségbevonni, hogy egy olyan államban, amely önmagát demokráciának tekinti, önrendelkezési joga – szigorúan véve – csak a többségnek lehet, függetlenül attól, hogy ezt a többséget „nemzeti” vagy „(állam)polgári” jelzővel illetjük. Egy nemzetállamban (pontosabban nemzeti államban) nem érvényesülhet több önrendelkezési jog.
Feltéve, ha az illető állam lakossága vagy legitim kormánya bele nem egyezik abba, hogy kisebb-nagyobb részei elszakadjanak tőle.
De, mondom, az igazi probléma nem ezzel, hanem a nemzetállami mivoltot vagy jelleget Kelet-Jeruzsálemben és Ciszjordániában („azaz” Júdeában és Szamáriában[3]) is érvényesítő felfogással és politikával van. Amilyen mértékben kiterjed – a terepen lépésről lépésre, az ebben gondolkodó fejekben (és nyilvánosságban) pedig teljesen – ez a nemzetállamiság a Jordán és a Földközi-tenger közötti egész térségre, vagyis Nagy-Izraelre mint kvázi-államra és benne a júdeai-szamáriai magterülere, olyan mértékben válik ugyanez a térség egy másik, szintén nemzetállami logika szerint az egykori brit palesztin mandátum egész területét felölelő, az izraeli, kelet-jeruzsálemi, ciszjordániai és gázai palesztinokat (a menekültekkel együtt) egyetlen nemzeti tömbé egyesítő kvázi-állammá.
Az egyetlen, de nagyon lényeges különbség a két egybeeső kvázi-állam, Palesztina/Izrael földje között az, hogy csak az egyik mögött áll ott egy reális, a szóban forgó területet ténylegesen ellenőrzése alatt tartó állam.
Ian Lustick, a Pennsylvaniai Egyetem tanára[4] 2013-ban[5] megállapította:
A Jordán folyó és a Földközi-tenger között egy és csak egy tényleges állam létezik – Izrael. Amely ismételten bizonyságot tett arról, hogy képes elküldeni és el is küldi fegyveres erőit ennek a területnek bármelyik sarkába, valahányszor csak szükségesnek látja. A Palesztin hatóság névleges kormányzási hatásköre bizonyos kérdésekben és a Hamász gázai pozíciója nem változtat azon, hogy szinte semmi nem mehet be ebbe az egész térségbe és nem jöhet ki onnan, amit az izraeli állam nem hagy jóvá. Úgyhogy a kérdés nem az, hogy lehet-e egy állam Palesztinában/Izrael földjén. A válasz erre nyilvánvaló. Van. A kérdés az, hogy milyen az az állam, és megváltoztatható-e?
Lustick cikke végén nem valami szívderítő következtetésre jut:
Nem azt állítom, hogy a betelepülések által okozott tényleges változásoknak van döntő jelentőségük. Egyáltalán nem. Algériában majdnem kétszer annyi telepes volt, mint amennyi a Zöld vonaltól keletre most van, és valamennyit evakuálták. Az evakuálást azonban nem az algériai Felszabadítási Front (FLN) eszközölte ki az ENSZ segítségével, hanem az a francia Negyedik Köztársaság bukásának, a Hexagonban éveken át tartó rendkívüli állapotnak, az Algériában kitört borzalmasan véres forradalomnak és a franciaországi politikai életet teljesen átalakító radikálisan új alkotmány bevezetésének a komplex következménye volt. A lényeg az, hogy nem a telepek jelentik a problémát önmagukban véve, hanem az a hatalmi konstelláció és szándék, amely létrehozta, amely folyamatosan bővíti és amely védelmezi őket. Álláspontom szerint azok az erők, amelyek megsemmisítettek minden olyan erőfeszítést, amely két állam kialakítására irányult, annyira mélyen beágyazódtak Izraelbe, és olyan szilárdan gyökereznek az ideológiai, kulturális és amerikai intézményi- politikai realitásokban, hogy sokkal nagyobb erőkre lesz szükség ezek átalakításához azoknál, amelyek az izraeli és az ENSZ-politika normális folyását szabályozzák.
Az én üzenetem nem reményteljes. Az egész helyzet mélységesen tragikus. Miközben a Palesztina átalakítására irányuló minden cionista terv mélyén ott szunnyadtak az elkerülhetetlen ellentmondások, az 1967 utáni időszak egy igencsak biztató távlatot nyitott a sikeres felosztás [partition] számára. Mély szomorúsággal állapítom meg, hogy ez a távlat gyakorlatilag elenyészett mint politikai program. De a zsidó értékekhez, a kormányzás demokratikus alapelveihez és a konfliktus szörnyű választóvonalának mindkét oldalán ott lévő, általam ismert és szeretett emberi lényekhez való kötődésem azt követeli tőlem, hogy nézzek szembe ezzel a szomorúsággal a rendelkezésemre álló eszközökkel. Nem vagyok próféta, sem politikai vezető. Politikatudós vagyok. Amivel tartozom, nem több és nem kevesebb annál, mint hogy annak a politikai helyzetnek a tőlem telhető legjobb elemzésével szolgáljak, amely a békemozgalom hőseinek nehéz munkáját veszedelmekké változtatja annak számára, amit ők maguk a legdrágábbnak tekintenek.
A kétállami megoldás mellett foglaltam állást 1969-től kezdve, és a sors iróniája, hogy éveken keresztül öngyűlölő zsidónak tartottak, mert támogattam a két államot. A szenvedély, amit belevittem mindebbe, abból a bizonyosságból fakadt, hogy a [megszállt ] területek intenzív betelepítése végzetes lesz annak a demokratikus, zsidó és nagyszerű államnak a cionista álma számára, amit felvállaltam. Isten nem fogja bejelenteni, hogy ez az álom mikor válik vagy vált hiú [üres] reménnyé. De ennek a politikai elképzelésnek minden híve maga kell hogy megítélje, hogy mikor jön el az az idő. Máskülönben az álom feltételezett érvényessége csak azokat fogja erősíteni, akik készen állnak arra, hogy a zsidó életet Izrael földjén szisztematikus erőszakra és permanens elnyomásra alapozzák.
Ha jól értelmezem Ian Lustick szavait, akkor az ő esetében a demokratikus cionizmus álma nagyjából a 2010-es évek elején omlott össze. A nagy kérdés az, hogy az izraeli zsidók világos többsége hasonló következtetésre jut-e legalább most, a 12. órában, amikor úgy tűnik, hogy a zsidó állam felépítése „Izrael földjén” (tehát nem csak a szűkebben vett Izraelben) konvergál a palesztin állam megteremtésének a reményével „Palesztinában”, vagyis nem csak a Palesztin hatóság és Gáza területén.
05. 21.
A palesztinok ön-összeszedése a nevükkel kezdődik: „Mi Izrael palesztin állampolgárai vagyunk, nem izraeli arabok” – írta pár napja egyikük a New York Timesnak. Az öndefinícióval függ össze az is, hogy nem tekintik magukat „izraeli arab kisebbség”-nek, pontosabban egyáltalán nem tekintik magukat „kisebbség”-nek, függetlenül attól, hogy abban az államban, amelynek az állampolgárai a zsidók egyértelmű (közel 80 százalékos) többségben vannak.
Eric R. Mandel, a MEPIN (Middle East Political Information Center) igazgatója például elmondja, hogy amikor egy általa szervezett szemináriumon, amelyen „arab kutatók, diákok és izraeli arab polgármesterek” is részt vettek, megkérdezte tőlük, hogy abban az esetben, ha valami csoda folytán azok a gazdasági természetű jogtalanságok, amelyeknek ki vannak téve, eltűnnének, „elfogadnák-e, hogy egy zsidó államban élnek, és vállalnák-e annak a felelősségét, hogy kisebbségi állampolgárok, egyikük sem válaszolt igennel, igazolva, hogy számukra ez a létükkel kapcsolatos [existential], nem pedig gazdasági kérdés. Nem hiszik azt, hogy Izraelnek egyáltalán joga volt ahhoz, hogy megteremtsék azon a földön, amely valamikor muszlim vagy az ő ősi otthonuk volt.”[6]
Peter Beinart, a New York-i Jewish Currents főszerkesztője, akit Biden Kína-politikája kapcsán már idéztem ebben a blogban[7], egy fontos esszében rámutat arra, hogy „nem lehet megérteni, mit csinál Izrael most Jeruzsálemben – palesztinokat űz ki [Kelet-] Jeruzsálemből, hogy egy zsidó várost teremtsen – anélkül, hogy megértenénk, hogyan született meg Izrael: a palesztinok kiűzésével, hogy meg lehessen teremteni a zsidó államot. Ameddig a zsidók nem szembesülnek a Nakbával, a Nakba soha nem ér véget.”[8]
Itt áll tehát előttünk a Lustick által is említett tragikus helyzet két oldala: a palesztinok nem ismerik el, hogy Izrael zsidó állam, még akkor sem, ha azt a holokauszt szörnyűségeit követően a zsidók bibliai hazájában hozták létre, az izraeli zsidók, a par excellence visszatérők pedig azt nem ismerik el, hogy az elűzött palesztinoknak joguk van visszatérni oda, ahol a zsidó állam megteremtése előtt az ő elődeik otthona volt.
Steven A. Cook, a New York-i Council on Foreign Relations munkatársa, aki még 2009-ben készített egy listát arról, hogy mit érdemes az arab-izraeli vagy közel-keleti békefolyamatról elolvasni[9], most arról írt egy kemény cikket[10], hogy ez a soha véget nem érő „békefolyamat” az izraeliek és a palesztinok számára tulajdonképpen a soha véget nem érő háborút jelenti.
Íme:
A jeruzsálemi Sheikh Jarrah negyed palesztin családjainak kilakoltatásával kezdődött zavargások sokkal mélyebben gyökereznek: két közösség harcban áll azért, hogy kétségbe vonja egymás identitását. Természetesen nincs ebben semmi új, de a 2014-es gázai konfliktus utáni években az izraelieknek és az amerikaiaknak az volt az érzésük, hogy a folyamatos izraeli-palesztin konfliktus legalább megfékezhető. Ezt a nézőpontot csak megerősítették az elmúlt nyári Ábrahámi megállapodások. Úgy tűnt, hogy Izrael, erőt mutatva, a Palesztin hatóság gyengeségeit és a térségbeli geostratégiai érdekek összjátékát kihasználva a palesztin kérdést helyi üggyé fokozhatja le.
Csakhogy az izraeliek és a palesztinok közötti konfliktus, lényegét tekintve, az identitásról szól – arról, hogy az ellentétes oldalakon állók kölcsönösen kétségbe vonják egymás identitását. Ezt nem lehet jóindulatú diplomaták bizalomerősítő lépéseivel, biztonsági garanciákkal és fejlesztési segélyekkel elsimítani. Ezért annyira hiú az a remény, hogy az izraeliek és palesztinok között időről időre kitörő erőszak-rohamok közepette majd mindkét fél beletekint a szakadékba, és elkerüli a legrosszabbat. Ahányszor csak a bombák és az ágyúk elhallgatnak, a két fél soha nem jut közelebb ahhoz, hogy kigondolja, hogyan lehetne együttélni, mivel tudatosan és kollektív módon nem hajlandóak elismerni a másik legitim létezését.
Immár eléggé világos lehet, hogy azok a 73 éve tartó erőfeszítések, amelyekkel, ha integrálni nem is tudták a palesztinokat, de legalább megpróbálták aláásni az identitásukat, csődöt mondtak. Ez elkerülhetetlen volt. A történelmi emlékezet erős, és azzal, hogy „izraeli arabok”-nak nevezik őket, egy hamis arab szóval[11] jelölik Jeruzsálemet, és falvakat semmisítenek meg, nem lehet eltörölni. A Zöld vonalon belül a palesztinok az Izrael megteremtése előtt ott lévő népesség maradékának tekintik magukat, és nyugati parti és gázai rokonaikkal közös a megfosztottságban és veszteségben gyökerező identitásuk. Hogy az izraeli palesztin állampolgárok miért mentek most ki az utcára, amit korábban nem tettek, azt nem lehet biztosan tudni, de a jeruzsálemi események összjátéka[12] kellőképpen feltüzelte őket, hogy újból kinyilvánítsák, kicsodák azzal az államhatalommal és társadalommal szemben, amelynek a puszta léte tagadja az ő valóságukat. Ez nem az erőszak jóváhagyása, csupán próbálom megérteni, hogy ebben az esetben honnan származik.
A másik oldalon pedig ott vannak, természetesen, az izraeliek, akiknek a számára mindennél fontosabb a zsidók és az ország [land] közötti történelmi kapcsolat. A cionizmus gyakorlati és logikus következménye – Izrael állam – nem születhetett volna meg például Ugandában, mivel ott a vallási dimenzió és annak vonzereje hiányzott. Izrael megalapítói világi gondolkodásúak voltak, de megértették, hogy az országhoz [land] való bibliai kötődés nélkül jogigényük nem volna érvényesebb, mint az ott lakó araboké. Így a palesztin vezetésnek és Palesztina támogatóinak az állandó igyekezete, hogy aláássák ezt a történelmi kötődést, amire bőven van példa, nem Izrael, hanem az izraeli identitás elleni támadás. A válasz jól látható az izraeli kormány és a nemzetközi zsidóság legnagyobb részének ama törekvésében, hogy kihangsúlyozzák a Jeruzsálem körül koncentrálódó zsidó nemzeti mivoltot [Jewish nationhood] – aminek az időnkénti hevessége és vadsága pontosan azzal függ össze, hogy a palesztinok és támogatóik kétségbe vonják ezt a jogalapot. A zsidók sem felhagyni nem fognak ezzel, sem bocsánatot nem fognak kérni a létükért, és így válnak lehetségessé a kilakoltatások és a légicsapások.
Az izraeliek és palesztinok közötti konfliktus megoldására irányuló javaslatokkal, tervekkel, menetrendekkel meg lehetne tölteni egy egész szobát, a padlótól a plafonig.[13] Mégis, a rengeteg idő és erőfeszítés ellenére, amit erre fordítottak, a békének még csak a közelébe sem tudtak érni. Miért? A minden oldalon jelen lévő rosszhiszeműség és politika megnehezítette a dolgokat, de a mélyebb okok az identitással függnek össze. Ha ugyanis bármelyik fél engedményt tesz valamilyen alapkérdésben – Jeruzsálem, menekültek, visszatérési jog, határok –, veszélybe sodorja az identitását. Nem Jeruzsálem Izrael örök fővárosa és a zsidó élet középpontja? Hogy lehetne akkor megosztani? És hogy beszélhetnénk palesztin államról, ha annak nem Jeruzsálem a fővárosa? A palesztin visszatérési jog felhígítja Izrael zsidó identitását. A zsidók visszatérési joga, amit az izraeli törvény lehetővé tesz, csak még jobban kitörli és megsemmisíti a palesztin identitást.
05. 24.
Mivel az ún. kétállami megoldás a jelen körülmények között immár teljesen irrelevánssá vált, csak abban az egy államban gondolkodhatunk, amely egyrészt adott, a maga lehengerlő[14] és alkalmanként brutális módján, másrészt sok izraeli és sok palesztin számára elérendő cél: Izrael földje/Palesztina. Két nép egymást kizáró ugyanegy állama – ugyanott.
Így az lesz, ami már volt. Mert „mélységes mély a múltnak kútja”[15]:
És szóla az Úr Mózesnek a Moáb mezőségén, a Jordán mellett, Jerikhó ellenében, mondván:
Szólj Izráel fiaianak, és mondd meg nékik: Mikor átmentek ti a Jordánon a Kanaán földére:
Űzzétek ki akkor a földnek minden lakosát a ti színetek elől, és veszessétek el minden írott képeiket, és minden ő öntött bálványképeiket is elveszessétek, és minden magaslataikat rontsátok el!
Űzzétek ki a földnek lakóit, és lakozzatok abban; mert néktek adtam azt a földet, hogy bírjátok azt.
Ha pedig nem űzitek ki annak a földnek lakosait a ti színetek elől, akkor akiket meghagytok közülük, szálkákká lesznek a ti szemeitekben, és tövisekké a ti oldalaitokban, és ellenségeitek lesznek néktek a földön, amelyen lakoztok.
És akkor amiképpen gondoltam, hogy cselekszem azokkal, úgy cselekszem majd veletek. ( 4Mózes 33, 50-53; 55-56.)
Ebbe a paradigmatikus élethalál-helyzetbe bele van kódolva mindkét fél pusztulása. Ami bibliai, „mózesi” értelemben azt jelenti, hogy vagy az egyiké vagy a másiké.
Nyilvánvaló, hogy ebben a szövegben egy teológiai, nem pedig etnikai logika érvényesül. Az új fordítású magyarázatos Biblia a Stuttgarter Erklärungsbibel (1992) alapján azonban megjegyzi: „Az őslakosok elűzésének tulajdonképpeni okát [a szerző vagy szerkesztő] a bálványáldozat kísértésében sejteti, az előtérben viszont a fizikai fenyegetettség áll.”[16] Vagyis jelen van, illetve volt az etnikai konfliktus dimenziója is.
Ma alapvetően – mint Steven Cook pontosan leírja – egy identitáskonfliktussal állunk szemben, amelyben jelen van a vallási dimenzió is, de már nem ez a meghatározó tényező, hanem az önrendelkezéshez, vagyis a nemzeti önállósághoz való jog feltétlensége – mindkét nép esetében. Az alaphelyzet azonban azonos: ugyanazon a területen belül nem érvényesülhet két ellentétes önrendelkezési jog, mint ahogy – a babiloni fogságból való visszatérés idején élő szerző(k) szerint – nagyjából két és fél ezer évvel ezelőtt nem érvényesülhetett kétfajta vallás.[17]
Hogyan lehet egy ilyen zsákutcából kijutni? Fareed Zakaria, miután a 14. jegyzetben idézett cikkében elég meggyőzően vázolja Izrael regionális szuperhatalmi helyzetét, megjegyzi:
Csak az erkölcsi belátás van hátra. [What is left is morality.] Izrael – ez az erős, gazdag és biztonságban lévő ország – közel öt millió ember fölött uralkodik anélkül, hogy politikai jogokat adna nekik. Ez szinte egyedülálló helyzet a posztkoloniális világban. Az izraeli vezetők valós kifogásokat sorakoztathatnak fel: a palesztin vezetés komoly ajánlatokat utasított vissza a múltban; ezen kívül megosztottak és ingadozók. De mindez végül is nem változtat a lényegen, hogy ti. a palesztinok lealacsonyító és megalázó körülmények között élnek. Megtagadják tőlük az önrendelkezést, ami ma egyetemes jog.
Az elmúlt két évtizedben Izrael egyre hajthatatlanabb álláspontot foglalt el a palesztin kérdésben. A mai kormány sokkal szélsőségesebb, mint a korábbi jobboldali kormányok – Begintől Saronon keresztül Olmertig –, amelyek mind tettek engedményeket a béke érdekében.
De az ország liberális demokrácia maradt. Olyan emberek alapították, akik mélyen hittek abban, hogy új országuk nemcsak a nacionalizmust testesíti meg, hanem az igazságosságot és az erkölcsiséget is. Sokan vannak Izrelben, akik szenvedélyesen érvelnek amellett, hogy az ország rátalálhat arra az útra, amelyen haladva nemcsak a biztonság garantálható, de a palasztinok is méltósággal élhetnek. Az egyedüli remény – ami most elég távolinak tűnik – az, hogy ezek az erők meg fognak erősödni, és egy napon elvezetik oda az országot, hogy megadja a palesztinoknak a saját államukat.
Zakaria – aki talán a Biden-adminisztráció álláspontját is tükrözi ebben a kérdésben, és aki annak idején Obamához is közel állt – nem ért egyet azokkal, akik szerint a helyzet nem folytatódhat így tovább:
Folytatódott, és ezután is folytatódni fog. Végül is ez nem olyan kérdés, amit hatalommal – akár politikai, akár katonai hatalommal – meg lehetne oldani. Megoldást kizárólag az erkölcsi belátás [moral persuasion] hozhat. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Blinken külügyminiszter május 23-án interjút adott Fareed Zakaria GPS című beszélgető műsorának. Ebben, néhány aktuális, főként a gázai tűzszünettel kapcsolatos kérdés mellett, megjegyezte:
A palesztinoknak és az izraelieknek egyaránt egyenlő mértékű lehetőségeket, biztonságot és méltóságot nyújtó intézkedéseket kell a mindennapi életükben megtapasztalniuk – amit Ön is érintett az eheti Washington Post-cikkében.
Nos, körülbelül ennyire számíthatnak a palesztinok ettől az adminisztrációtól. Vagyis jóformán semmire.
Blinkenben legalább van némi empátia, ami Biden elnökből teljességgel hiányzik. Miután a „kétállami megoldás”-t természetesen ő is „az egyedüli válasz”-nak nevezte a konfliktus megoldására, a Demokrata párton belüli ellentéteket firtató kérdésekre válaszolva megjegyezte:
A pártom továbbra is támogatja Izraelt. Legyen itt valami egészen világos. Ameddig a térség félreérthetetlenül ki nem mondja, hogy tudomásul veszi: Izraelnek mint független zsidó államnak joga van a létezéshez, nem lesz béke.
Peter Beinart Joe Biden riasztó izraeli kartotéka című 2020. januári írásában elmondja[18], hogy Biden – mint Obama alelnöke – úgy került be a Fehér Házba, hogy sokkal szorosabb kapcsolatai voltak az establishmenthez tartozó amerikai zsidó csoportokkal, mint Obamának :
Chicagóban Obama legközelebbi zsidó szövetségesei az olyan progresszívek voltak, mint David Axelrod vagy Arnold Jacob Wolf rabbi, akik kritikusan szemlélték az izraeli politikát. Ezzel szemben Biden 2008-as kampányának a pénzügyi főnöke egy AIPAC–aktivista, Michael Adler volt.
Michael Oren, Izrael volt washingtoni nagykövete Visszaemlékezéseiben idézi Bident, aki azt mondta neki, hogy „nem lehet különbség köztünk” [no daylight between us] – ami szembe ment Obama álláspontjával. Biden erősen támaszkodott Dennis Rossra is, aki [alelnöksége idején] a Nemzetbiztonsági Tanács egyik igazgatója volt, és az AIPAC volt alkalmazottai által alapított Washington Institute for Near East Policy-ból került oda.
Biden, egyik volt munkatársa szerint, „a legtöbb külpolitikai kérdést alapvetően politikai ügyként kezelte”. „Úgy vélte, hogy a palesztinok soha nem fogják megadni nekünk azt, amire szükségünk van, ha viszont az izraeliekkel szemben keményen lépünk fel, azért itthon komoly politikai árat kell fizetni.”
Ami az izraeli-palesztin konfliktust illeti, Oren feljegyzi memoárjában, hogy Biden néha az alábbi kényelmetlen analógiához folyamodott: „Soha ne feszítsd magad keresztre egy kicsi kereszten.” Az üzenet: a palesztinok nem eléggé hajlékonyak vagy fontosak ahhoz, hogy érdemes lenne foglalkozni velük.
Most persze változott a helyzet, mert Bidennek számos kérdésben komoly generációs és egyúttal politikai megosztottsággal kell számolnia a Demokrata párton belül az ún. progresszív és a mérsékelt szárny között[19], és úgy tűnik, hogy az izraeli-palesztin konfliktussal ez most a külpolitikában is éreztetni fogja a hatását. Különösen, ha az elnök – mint az várható – nem reagál a Bernie Sanders[20] szenátor és Alexandria Ocasio-Cortez képviselő által vezetett baloldali-radikális szárny fő követelésére, hogy az Egyesült Államok ebben a konfliktusban ne legyen részrehajló, és különösen ne váljon a Netanjahu-kormány apologétájává. Mivel – mint Sanders a New York Times-ban megjelent cikkében rámutat – „a tényállás az, hogy továbbra is Izrael az egyedüli szuverén autoritás Izrael és Palesztina földjén [in the land of Israel and Palestine]”, az ő felelőssége, hogy a békét előkészítse. Ehelyett azonban – Netanjahu több mint egy évtizedes jobboldali kormányzása alatt – inkább „megerősítette saját egyenlőtlen és antidemokratikus kontrollját”.
05. 25.
A bizonytalan jövőben felsejlő Zakaria-féle erkölcsi belátással és a progresszív demokraták jóhiszemű, de a Ian Lustick által említett izraeli és amerikai „intézményi-politikai realitásoknak”-nak meg sem kottyanó javaslataival a palesztinok nem sokra mennek. Ezért jobb híján, a Palesztin Hatóság bénaságát és tehetetlenségét látva, radikalizálódnak és egyre inkább a Hamásszal szimpatizálnak, amit jól mutat az is, hogy május 21-én az iszlám hívek félbeszakították a Palesztin Hatósághoz közel álló jeruzsálemi mufti szentbeszédét, és a Hamász vezetőit élteve a gyakran Abbász palesztin elnök mellett szereplő főpapot eltávolították az al-Aksza mecsetből. De Mahmúd Abbász palesztin elnök is azért napolta el (újból) az ottani választásokat, mert az az előrejelzések szerint a Hamász győzelmét jelentette volna.
Izraeli oldalon sem sokkal jobb a helyzet. Az Antony Blinken külügyminiszter közel-keleti útjával foglalkozó vezércikkében például a Jerusalem Post a következőket írja:
Sokatmondó, hogy a palesztinokkal kapcsolatos erőszakhullámokból levont következtetések – legyen szó az intifadákról vagy a Hamasz elleni gázai kampányokról – drasztikusan különböznek egymástól Izraelben és a világ többi részében.
A világ nagy része számára az erőszak azt bizonyítja, hogy a kétállami megoldásra most nagyobb szükség van, mint eddig bármikor.
A legtöbb izraeli azonban teljesen más következtetésre jutott és azt kérdezi, hogyan várhatja el a világ Izraeltől, hogy kivonuljon a Nyugati Partról, amikor a legutóbbi ilyen kísérlet – 2005-ben Gázában – keserű termést hozott, amit az ország ma is kénytelen betakarítani.
Világos, hogy amikor most Blinken idejön a térségbe és találkozik a palesztin, egyiptomi és jordániai vezetőkkel, valamilyen pozitív horizontot szeretne felrajzolni. Ezért a kétállami megoldást biztosan sűrűn fogja emlegetni
De realistának és óvatosnak kell lennie, hogy ne keltsen hamis várakozásokat.
Ahhoz, hogy a kétállami megoldás valaha is felmerüljön, szükség lesz Izrael támogatására, és ahhoz, hogy ez a támogatás összejöjjön, drámai változásokra lesz szükség a helyszínen. Új feltételeket kell teremteni ahhoz, hogy az izraeliek kritikus tömege egyáltalán elkezdjen újból megbarátkozni ezzel a gondolattal.
Azt hiszem mindenki számára világos, hogy a kétállami megoldás mantrája csak az amerikai és európai politikusoknak és szakértőknek való, és az érintettek nem kérnek belőle. Izrael előbb-utóbb formálisan is annektálni fogja a ciszjordániai zsidó telepeket és a Jordán-völgyét, mert ezek demográfiailag és stratégiailag Izrael szerves részét alkotják. A terület fennmaradó kb. 65 százalékát demilitarizálják és valamilyen formában – gazdaságilag mindenképpen – szintén integrálják Izraelbe. És Gázában is valami hasonló fog bekövetkezni, miután egy utolsó, sok áldozatot követelő invázióval megsemmisítették a Hamaszt.
Nagyon nehéz lesz végrehajtani, de szerintem sikerülhet. A probléma csak az, hogy így Izrael, a saját véráldozatával Izrael földjén, tehát a Jordán és a Földközi-tenger közötti egész területen nemcsak magának teremt saját államot, hanem a palesztinok számára is megteremti annak az előfeltételeit, hogy ők pedig létrehozzák Palesztinát – ugyanott.
Ha politikai, jogi, vallási stb. szempontból talán nem is, demográfiai szempontból mindenképpen.
Uri Mendes ezredes, a Nyugati Partot és a Gázai Övezetet ellenőrző izraeli katonai adminisztráció (COGAT) igazgatóhelyettese a Knesszet külügyi és védelmi bizottságának 2018. márciusi ülésén ezeket mondta: „A júdeai és szamáriai palesztin népességet 2,5 – 2,7 milliósra becsüljük.” Megjegyezte, hogy a palesztin összeírás a létszámot 3 millióra teszi.
Avi Dichter, a bizottság elnöke és a Shin Bet titkosszolgálat volt vezetője azt mondta, hogy a gázai 2 millió palesztinnal együtt összesen mintegy 5 millió palesztinnal lehet számolni azon a két területen, amely az 1967-es háborúval került Izraelhez.
Az izraeli magasabb becslést alapul véve, és ezt hozzáadva az Izraelben a Központi Statisztikai Hivatal szerint élő 1, 84 millió arabhoz, az Izraelben és az Izrael által elfoglalt területeken élő arabok összlétszámát 6, 5 millió körülire tehetjük.
Ez nagyjából megfelel a Jordán-völgye és a Földközi-tenger között élő zsidók létszámának.[21] (Reuters, 2018. márc. 26.)
[1] Read the full Jewish nation-state law. The Jerusalem Post, 2018. júl. 19.
[2] Miriam Berger: Israel’s hugely controversial „nation-state” law, explained. Supporters call Israel’s new Jewish nation-state law a „defining moment”. Critics say it’s „apartheid”. vox.com, 2018. júl. 31.
[3] Ahogy a jobboldali cionisták nevezik.
[4] Legújabb könyve: Paradigm Lost: From Two-State Solution to One-State Reality. University of Pennsylvania Press, 2019.
[5] Ian S. Lustick: The danger of two-state messianism. thedailybeast.com, 2013. okt. 2.
[6] Eric R. Mandel: Is this the start of Israel’s first Jewish-Arab civil war? Jerusalem Post, 2021. máj. 19.
[7] Lásd a Stratégiai ambiguitás című bejegyzés 9. jegyzetét.
[8] Vö. Peter Beinart: Teshuvah: a Jewish case for Palestinian refugee return. Jewish Currents, 2021. máj. 11.
[9] Steven A. Cook: What to read on the Middle East peace process. Foreign Affairs, 2009. júl. 22. Magyarul a legjobb összefoglaló munka erről: Rostoványi Zsolt: Együttélésre ítélve. Zsidók és palesztinok küzdelme a Szentföldért. Corvina, 2006.
[10] Steven A. Cook: Israel’s war will never end. For Israelis and Palestinians, ethnic violence isn’t a temporary problem. It’s a lasting identity. Foreign Policy, 2021. máj. 13.
[11] Jeruzsálem arab neve al-Kudsz („A szent” vagy „A szent hely”). A hivatalos izraeli dokumentumokban az „Urszalim” elnevezést használják, amely a héber és az angol névből származik.
[12] A már említett kilakoltatás mellett főként a Templom-hegyen lévő és a palesztin tüntetők menedékhelyéül szolgáló al-Aksza mecset elleni rendőrségi támadás jöhet itt szóba.
[13] Lásd a 9. jegyzetet.
[14] Fareed Zakaria május 21-i cikkében ezeket írta: „Izrael most a Közel-Kelet szuperhatalma. Egy főre eső nemzeti jövedelme 14-szer nagyobb, mint Egyiptomé, 8-szor nagyobb, mint Iráné és majdnem kétszer akkora, mint Szaúd-Arábiáé. GDP-je 5 százalékát költi kutatásra és fejlesztésre, többet, mint bármely más ország. Katonai téren még szembetűnőbb az aránytalanság. Izrael 1967-ben hat nap alatt legyőzte az egyesült arab erőket. Ma a küzdelem órák alatt eldőlne. Izraelnek nagyobb a védelmi költségvetése, mint Iránnak, és mind mennyiségi, mind minőségi téren fölényben van vele szemben az olyan kulcsfontosságú területeken, mint például a légierő. Ezen kívül, természetesen, egyedül Izraelnek van nukleáris arzenálja a térségben.”
[15] Thomas Mann József és testvérei című tetralógiája ezekkel a szavakkal kezdődik.
[16] Biblia magyarázó jegyzetekkel (BMJ). A Magyarországi Református Egyház Kálvin János kiadója, Budapest, 2004. 203.
[17] Az ókori Közel-Keleten a vallás minden ország (és főként minden birodalom) esetében alapvetően (állam)hatalmi kérdés volt. Az Újasszír Birodalom (Kr. e. 883-612) idején például a meghódított és tartományokba szervezett területeket „Assur (isten) országának” nevezték. (Vö. Vér Ádám: Az újasszír birodalom. Rubicon. Birodalmak, 2021/5-6. 21.) Lásd még: Molnár G.: Mi lett volna, ha? Szanhérib és a zsidók megmaradása. In: Liber Amicorum. Emlékkönyv Hermán M. Jánosnak. 2011. – Ami az ún. jövevényeket illeti, ők „védett polgárként bizonyos jogokat élvezhettek anélkül, hogy teljes jogú állampolgárok lettek volna” (2Móz 22,20; 3Móz 19,33). (BMJ, 1568.)
[18] Peter Beinart: Joe Biden’s alarming record on Israel. Jewish Currents, 2020. jan. 27.
[19] David Smith: Cracks open in Democratic support for Israel as old guard is challenged. The Guardian, 2021. máj. 22.
[20] Bernie Sanders: The U. S. must stop being an apologist for the Netanyahu government. NYT, 2021. máj. 14.
[21] Jeffrey Heller: Jews, Arabs nearing population parity in Holy Land: Israeli officials. Reuters, 2018. márc. 26.