01. 26.
Az elmúlt hét végén a tizenegy időzónát magában foglaló Oroszországon hatalmas tiltakozási hullám söpört végig (a képeket és a térképet lásd itt és itt). Alekszej Navalnij vakmerő hazatérése (itt és itt), feleségével együtt tanúsított hihetetlen elszántsága, majd a Putyin kacsalábon forgó kastélyát bemutató videó, amelyet január 23-áig már hetven millióan néztek meg a You Tube-on, most olyanokat is kivitt az utcára, akik eddig nem vettek részt ilyesmiben.
A sok helyt Belaruszt éltető tömeg valahogy mégis egészen más volt, mint a fehéroroszoké (az egyik tüntető például mintha Dosztojevszkij valamelyik novellájából lépett volna ki, amikor egy rendőrnek felajánlotta a „fogolycserét”, amit az el is fogadott: ha a létszám fontos neki, akkor ne a kapálózó hölgyet vigye be, hanem őt, és máris megindult, önként, befelé). Itt most nem a „demokrácia” követelése állt a középpontban, hanem a Putyinnal és az egész „gyűlöletes” és „korrupt” hatalommal való leszámolás. Nem hasonlított ez sem a Capitólium ostromára (bár valamelyik képen itt is látható egy jól kitetovált sámán, a szarvaival), sem a portlandi anarchistákra, akik (mármint ez utóbbiak) ideológiai és tűzszerészeti szempontból nyilván sokkal képzettebbek voltak[1], de mivel nagyjából ugyanabban az idősávban helyezkednek el, lehetnek itt mégis némi korrespondenciák.
Tudom, hogy ez mélységesen igazságtalan és anakronisztikus, de nekem valahogy Lenin 1917 áprilisi hazatérése (szintén Németországon keresztül!) is eszembe jutott. Most nincs világháború, amibe belefáradt már mindenki, a katonákkal az élen, mégis, a pandémia és sok egyéb miatt is, van a világban némi háborús atmoszféra, vannak az összeomlás küszöbére eljutott hatalmas államok, csak az új és korszerű áprilisi téziseket kell még megfogalmazni.
Mindenesetre a mostani orosz tüntetések emblematikus figurája számomra az a vécékefét buzogányként forgató idős hölgy marad, aki Navalnij egyik Putyin elleni hatásos érvére válaszolt ezzel.
Nézzük most meg, mit mond az orosz tüntetésekről két orosz, nem kormánypárti megfigyelő.
Alexander Baunov (Carnegie Moscow Center)[2]:
A szombati [január 23.] széleskörű tiltakozás minden kétséget kizáróan rendszer-, elit- és korrupció-ellenes volt, de nem volt feltétlenül liberális, Nyugat- és demokrácia-barát. Nem meglepő, hogy az ilyen tiltakozások nemcsak a hatóságokat félemlítik meg, hanem a társadalom sikeres szegmentumait is: azokat, akik nem tartoznak a rendszer támogatói közé.
Ezúttal hiányoztak a korábbi tiltakozásokon és Belaruszban megszokott humoros jelszavak és plakátok. A tüntetők nagyon komolyak, sőt barátságtalanok voltak. A jelszavak közül hiányoztak a törvényre, a demokráciára és az alkotmányra való megszokott hivatkozások. Ez a demonstráció most a hatalmat gyakorlók ellen irányult, amelyet nem valamilyen választási csalás vagy városrendészeti visszaélés váltott ki, hanem egy, a rendszernek hadat üzenő ellenzéki aktivista elleni gyilkossági kísérlet, majd az azt követő letartóztatás.
A Borisz Nyemcov 2015-ös meggyilkolását követő tiltakozásoktól eltérően, a január 23-i moszkvai tüntetésre nem a fővárosi liberális intelligencia képviselőinek a jelenléte nyomta rá a bélyegét, és ez a korábbi eseményeknél sokkal kevésbé volt békés jellegű.
A Biden-adminisztráció kijelentette, hogy „váll váll mellett áll szövetségeseivel és partnereivel az emberi jogok védelmében”. Vagyis Bidennek Oroszországban nem Putyin, hanem Navalnij a partnere, Navalnij szövetséges a Putyin elleni küzdelemben. Az oroszországi belső erőpróbában Washington valószínűleg azért is foglalt ilyen módon állást, mert válaszolni kívánt a 2016-os orosz választási beavatkozásra.[3]
Leonyid Ragozin (rigai bázisú szabadúszó orosz újságíró)[4]:
A január 23-i tüntetés egy hosszú tiltakozás-sorozat kezdete, amely a szeptemberi parlamenti választásokat Vlagyimir Putyin elnök két évtizedes uralmának a legitimitásáról szóló népszavazássá fogja tenni, akár meghamisítja azokat, akár nem.
Úgy tűnik, az orosz társadalom ma három egyenlőtlen részre oszlik. Navalnij és Putyin elkötelezett hívei alkotják a két kisebbséget, míg a középen elhelyezkedő többség az orosz elnök pragmatikus támogatóiból áll, akik inkább a tömeggel tartanak, és mindig figyelemmel kísérik az ország általános hangulatát.
Ez azt jelenti, hogy egy egyszeri esemény megváltoztathatja politikai preferenciáikat, ha például a jelenlegi vezetéssel szembeni ellenállás elér egy kritikus tömeget. Ez történt 1991-ben, amikor a Moszkvában bekövetkezett demokratikus forradalom az egész szovjet állam összeomlásához vezetett. A kommunista keményvonalasok katonai puccskísérlete erős ellenállásba ütközött, ami a rendszer bukását eredményezte.
Nagyon hasonló dolog történt 2020-ban Belaruszban, ahol a nép hirtelen fellázadt diktatorikus elnöke, Alexander Lukasenko ellen, amikor is a többség az ellenzék tüntetéseihez és ellenállásához csatlakozott. Lukasenko még tartja magát, de legitimitását egyértelműen elvesztette.
Navalnij valami hasonló fordulatban reménykedik, amikor tiltakozásra hívja fel az embereket. Valószínűleg nem számít azonnali sikerre. Inkább a tavasszal és nyáron felpörgő választási kampányra szeretné felkészíteni őket, amikor többen mennek majd az utcára.
Bár sokakat magával ragad Navalnij félelmet nem ismerő viselkedése, ez elég kilátástalan küzdelem lesz. Azoknak a millióknak, akik Putyint feltételesen támogatják, jó okuk van arra, hogy azt higgyék, többet veszíthetnek, mint nyerhetnek a bukásával. A kilencvenes évek tapasztalata és a térségbeli országok helyzetének józan felmérése ezt tanácsolja nekik.
Putyin rendszere szerény, de elfogadható életszínvonalat biztosít – egy szinten a szegényebb EU-országokéval, és sokkal magasabbat, mint ami Ukrajnában vagy Grúziában, a Nyugat-barát reformok két feltételezett modell-országában elérhető.
Ukrajna, amely zűrzavaros időket élt meg egy forradalmat és a 2014-es orosz katonai támadást követően, komoly madárijesztő marad az oroszok számára. Egyrészt a kijevi majdan forradalma nem tudta megdönteni az oligarchikus rendszert, vagy – ahogy sokan nevezik – a maffia-államot. Másrészt Putyin ukrajnai beavatkozása világosan megmutatta, milyen messzire hajlandó a rendszer elmenni, ha egy szabadságmozgalom elfojtásáról van szó.
Az oroszországi politikai zavargások perspektívája előrevetíti az ország dezintegrálódásának az árnyát, ami a szomszédokkal való katonai konfliktusokhoz vagy belső felkelésekhez vezethet. Sok orosz attól is tart, hogy az Oroszországgal nem együttérző vagy egyenesen ellenséges Nyugat üdvözölné a centrifugális erőket, amelyek felbomlasztanák az országot, mint ahogy ez Ukrajnában is történt.
A Nyugat teljesen megfeledkezik arról, milyen óriási kihívást jelenthet a világ számára, ha Oroszország, a maga nukleáris arzenáljával és egyéb halálos fegyvereivel, több millió harcra és gyilkolásra kiképzett biztonsági személyzetével elkerülhetetlenül a belső zűrzavarok útjára lép, mivel képtelen megvalósítani a demokratikus hatalomátadást. És ami a legrosszabb, nincs semmilyen pozitív elképzelése az orosz lakosság számára, mint ahogy a kelet-európai országok számára volt, amikor szívesen látták őket az Európai Unióban és a Nato-ban.
A különösen Washingtonból jövő harcias retorika azt mutatja, hogy a Nyugat talán szívesebben venné, ha Oroszország virágzó demokrácia helyett egy senkinek sem kellő eurázsiai pusztasággá válna, amelyet az ellenséges nacionalista rezsimek cordon sanitaire-je vesz körül. Ez a perspektíva még a legliberálisabb oroszokat is elriasztaná attól, hogy kihívást intézzenek Putyin uralma ellen. (Kiemelés tőlem – M. G.)
01. 28.
Jellemző az amerikai külpolitikai blob elképesztően anakronisztikus gondolkodásmódjára[5], hogy például Michael McFaul volt moszkvai nagykövet (2012 és 2014 között) egy 2021 januári Foreign Affairs-esszében[6] úgy tesz, mintha ő, a „korcs utód” újrajátszhatná George Kennan 1947-es szerepét, amelyet a Szovjetunió hatalmi ambícióiról szóló valóban korszakos írásával[7] alapozott meg. McFaul megfeledkezik – sok minden egyéb mellett – például arról, hogy maga Kennan, nem sokkal azután, hogy az általa bevezetett kategóriák (például a containment) hivatalos politikává váltak, tulajdonképpen már 1948 végétől amellett érvelt, hogy a szovjet kormánnyal pozitív dialógust kell folytatni, de a Truman-adminisztráció, különösen az 1949-ben a külügyminiszteri posztra kinevezett Dean Acheson lesöpörte az asztalról az ő javaslatait. Ennek lett a következménye, hogy Kennan ki is lépett a külügyminisztériumból, és egészen 2005-ben, 101 éves korában bekövetkezett haláláig annak az amerikai külpolitikának az egyik legkövetkezetesebb – realista – kritikusává vált, amelyet látszólag ő indított útjára.
A volt diplomata nem értett egyet azzal, hogy az amerikai adminisztráció, vagy mondhatjuk azt is, hogy a gyakorlatilag szinte azonnal önvezérlésűvé és önjáróvá vált behemót az oroszok ellen irányuló szövetségeket kezdett létrehozni, ahelyett, hogy leült volna tárgyalni velük a közöttük fennálló nézeteltérésekről. Memoárjában[8] ezt írta erről: „Arra számítottunk, hogy el tudjuk érni céljainkat… anélkül, hogy bármiféle engedményt tennénk, ’mintha valóban mindenhatók volnánk, és remélhetnénk, hogy meg tudunk birkózni ezzel’. Módfelett kételkedtem abban, hogy ez a helyzet.”
1998-ban, amikor Magyarországot, Lengyelországot és Csehországot felvették a Nato-ba, ugyanezért mondta Thomas L. Friedmannek[9] a következőket:
Azt hiszem, ez az új hidegháború kezdetét jelenti. Az oroszok fokozatosan egyre ellenségesebben fognak erre reagálni. Azt hiszem, ez egy tragikus tévedés. Semmi ok nem volt erre. Senki nem fenyegetett senkit. E miatt az expanzió miatt az alapító atyák foroghatnak a sírjukban. Kötelezettséget vállaltunk arra, hogy egy egész sor országot megvédünk, miközben nincsenek meg ehhez az eszközeink, és komoly szándékunk sincs erre.
Be kell vallanom, hogy, mint sok korabeli cikkem és tanulmányom[10] tanúsítja, ekkoriban én is elkötelezett híve voltam a Nato-bővítésnek, igaz, hogy nem annak, amely végül majdnem az egész Közép- és Kelet-Európára kiterjedt, hanem a bővítés szelektívebb változatának, amely nemhogy a 2010-’14 között felvétellel kecsegtetett Ukrajnára és Grúziára, de Romániára és Bulgáriára sem terjedt volna ki. 2000 nyarán például Jeszenszky Géza akkori washingtoni magyar nagykövet meghívására tartottam egy angol nyelv vitaindító előadást a követség egyik fogadásán, amelyben kiemeltem a visegrádiak, különösen Lengyelország és Magyarország szerepét abban, hogy a nyugati befolyás fontos vehikulumaiként „hozzájáruljanak a kelet-európai térség stabilizáláshoz”.
Ma egyáltalán nem vagyok büszke erre az akkori – a geopolitikai beképzeltség tüneteit mutató – geopolitikai felfogásomra, amely sok rokon vonást mutat mindazzal, amit ma a lengyelek és a románok Belarusz, Ukrajna és Moldova felé képviselnek. Egy lényeges különbséggel: nem voltam oroszellenes, és mindig úgy gondoltam, hogy Oroszország számára biztosítani kell egy megfelelő kelet-európai befolyási övezetet (ez akkori álláspontom szerint Belaruszra, Moldovára, valamit Ukrajna keleti harmadára is kiterjedt volna, a Krímet is beleértve).[11] Egy másik, 2008. januári tanulmányom már sokkal kiegyensúlyozottabb álláspontot tükröz.
A konzekvenciákat azonban már 2001 szeptemberében levontam, amikor egyrészt világossá vált, hogy – elsősorban Bill Clintonnak és Madeleine Albrightnak köszönhetően – a Nato-bővítés „parttalan” változatának a koncepciója győzedelmeskedett, másrészt George W. Bush, a neokonok vagy inkább (és pontosabban) a „Vulcanusok” eszközeként,[12] hozzálátott a „véget nem érő háborúk”-kal fenntartott amerikai globális dominancia megteremtéséhez.
2001 szeptemberében, az Afganisztán elleni háború elkezdésekor, a Népszabadságban és a Provinciában megjelent cikkemben írtam[13]:
Úgy tűnik, hogy Amerika, „a leghatalmasabb nemzet a Föld színén”, ahogy az amerikai elnök szeptember 22-én elmondott rádióbeszédében a mérhetetlen elbizakodottság istenkísértésének engedve fogalmazott, a 20-21. század fordulóján elérkezett egy olyan történelmi csúcspontra, ahonnan már nem vezet út tovább felfelé.
Kennanre és McFaulra visszatérve, amikor utóbbi most azt írja[14], hogy „tragikus”, mennyire érvényes ma is az a viselkedésmód, vagyis „a határozott és éber fékentartás” Oroszországgal szemben, amit George Kennan közel 75 évvel ezelőtt, 1947-ben javasolt, tulajdonképpen csak azt húzza alá, mennyire vak az a nem Kennan, hanem „a behemót” által képviselt politika, amely békességet csak akkor tud elképzelni Oroszországgal, ha „az ottani vezetés és talán az egész kormányzati rendszer megváltozik”.
Vagyis a pillanatnyilag a nyilvánosságban abszolút fölényben levő liberális Amerika „rendszerváltozást” akar elérni Oroszországban (nem különben Kínában). A neokon Bret Stephens New York Times-cikkének a címe[15] világosan jelzi ezt: „Elsők a disszidensek: külpolitikai doktrína Biden számára.”
Valahol valaki azt írta Bidenről, hogy „nem értelmiségi – és ez jó dolog”.[16] Lehet, hogy tényleg jó dolog, mert azt jelentheti, hogy a sok híve és munkatársa által felkarot autokráciák elleni ideológiai háborút talán képes lesz visszafogni, még mielőtt az tényleges háborúvá fejlődik.
Mark Galeotti, a nem éppen oroszbarátságáról híres brit RUSI munkatársa nemrég azt írta a Putyinnal szemben kritikus The Moscow Timesban[17], hogy „senkinek sem jó Oroszország újbóli démonizálása”. A londoni orosz szakértő figyelmeztet:
Pontosan akkor, amikor a Nyugat külpolitikai válaszúthoz érkezett, Oroszország is döntő fontosságú belpolitikai döntéseket hoz, és egy represszívebb politikai modell irányába mozdul el.
Minél inkább érzik úgy a vezetői, hogy egy ellenséges és beavatkozó Nyugat veszélyezteti őket, és minél inkább képesek erről meggyőzni a lakosság legalább egy részét, annál valószínűbb, hogy tovább sodródnak a külső konfrontáció és a belső leszámolás irányába.
Galeottinak jók az információi, amit az is bizonyít, hogy Margarita Szimonjan, az orosz állami médiák egyik kulcsfigurája éppen most arról tartott beszédet az „Orosz Donbasz” fórumon Donyeckben, hogy „Oroszország Anyácska hazavárja Donbaszt”.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] A Biden beiktatása után utcára vonuló és amerikai zászlókat égető portlandi és seattle-i tüntetők ilyen feliratokat lobogtattak: „Nekünk nem Biden kell, hanem a bosszúállás!”, „Minket nem lehet kormányozni!”, „Nem kellenek zsaruk, börtönök, határok és elnökök!”
[2] Alexander Baunov: The new face of Russian protest. carnegie.ru, 2021. jan. 25.
[3] A Demokrata Pártban egyesek még ennél is tovább mennek. Hillary Clinton és Nancy Pelosi egy január közepi podcastban a január 6-i ostromról beszélgettek. Clinton kijelentette: „Pelosi [képviselőházi] elnök és én egyetértünk: a Kongresszusnak létre kell hoznia egy a 9/11-es bizottsághoz hasonló vizsgáló testületet, hogy kiderítsük Trump Putyinhoz fűződő kapcsolatait, és megakadályozzuk azt, hogy egy bábfigura még egyszer elnök lehessen.” „Nagyon szeretném látni – mondta – a híváslistáját, hogy lássam, beszélt-e Putyinnal azon a napon, amikor a felkelők megrohanták a Capitóliumot.” Pelosi egyetértett egy ilyen bizottság felállításával. „Nem tudom, Putyin milyen politikai, pénzügyi vagy személyes dolgokat tud róla, de ami a Capitóliumon történt, az ajándék volt Putyinnak, mivel ő alá akarja ásni a demokráciát a mi országunkban és az egész világon” – mondta Pelosi, és hozzátette: akik részt vettek a lázadásban, „Putyin bábjai” voltak.
[4] Leonid Ragozin: What is Alexey Navalny’s endgame? But can his political project succeed while the West continues to be openly hostile to Russia? aljazeera.com, 2021. jan. 23.
[5] Vö. Alex Ward: The revenge of the blob. vox.com, 2020. dec. 8. Lásd még: David Samuels: The Aspiring Novelist Who Became Obama’s Foreign-Policy Guru. How Ben Rhodes rewrote the rules of diplomacy for the digital age. The New York Times Sunday Magazine, 2016. máj. 5.
[6] Michael McFaul: How to contain Putin’s Russia. A strategy for countering a rising revisionist power. Foreign Affairs, 2019. jan. 19.
[7] „X” (George F. Kennan): The sources of Soviet conduct. Foreign Affairs, 1947. július.
[8] George F. Kennan: Memoirs: 1925–1950. Boston, 1967.
[9] Thomas L. Friedman: Now a word from X. NYT, 1998. máj. 2.
[10] Vö. Molnár G.: A Nato-bővítés geopolitikája. Beszélő, 1997/3.
[11] Lásd a Beszélőben megjelent tanulmányom 3. fejezetének egyik térképét (7. ábra: Európa a Nato-bővítés után).
[12] Vö. James Mann: Rise of the Vulcans. The history of Bush’s war cabinet. Penguin Books, 2004. A „Vulcanusok” hat vezető képvidselője Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Colin Powell, Paul Wolfowitz, Richard Armitage és Condoleezza Rice volt.
[13] Molnár G.: Civilizációk összecsapása, civilizációk csődje [2001]. Alternatívák könyve. IV. Kolozsvár, 2018. 291.
[14] Lásd a 6. jegyzetet.
[15] Lásd ezzel kapcsolatban: Bret Stephens: Dissidents first: a foreign policy doctrine for Biden. NYT, 2021. jan. 25.
[16] Heather Hurlburt: The next U.S. president isn’t an intellectual – and that’s a good thing. foeignpolicy.com, 2021. jan. 15.
[17] Mark Galeotti: No one benefits from renewed demonizing of Russia. The continued presentation of a Russian threat that is both outsized and out of control is profoundly problematic for the West itself. The Moscow Times, 2021. jan. 14. A Foreign Policy egyik cikke is hasonló szellemben foglal állást: Jeff Hawn: Navalny’s bravery is unlikely to shift Putin’s entrenched power. There’s no sign of defection from Russia’s security forces, let alone the army. foreignpolicy.com, 2021. jan. 25.
