03. 09.
Amerikában elkezdődött a legádázabb küzdelem a Grand Old Party politikai túléléséért. Vagy más megfogalmazásban – és a másik oldalon –: a színtiszta többségi demokrácia kivívásáért.
Dana Milbank, a Washington Post kolumnistája minden körülményeskedés nélkül leszögezi[1]:
Trump nyílt rasszizmusa a GOP-t lényegében fehér-nacionalista párttá változtatta, amelyben főként a faji elfogultság áll a republikánus szavazatok hátterében. De az egyre inkább multikulturális Amerikában az ilyen emberek nincsenek többségben. Úgyhogy egy fehér-nacionalista párt számára egyetlen út vezet a hatalomhoz: ha antidemokratikussá válik, vagyis akadályozza a nem fehéreket a szavazásban, és aláássa maguknak a választásoknak a hitelét. Egyszóval a demokrácia a republikánusok ellen dolgozik, következésképpen a republikánusok a demokrácia ellen dolgoznak.
Biden elnök győzelme rávilágít a republikánusok fehér nacionalizmus felé fordulásának fő politikai problémájára: ha sokan mennek el szavazni, a demokraták győznek. És a republikánusok győzelmi esélyei egyre rosszabbodnak, amint a faji kisebbségek válnak többséggé, és a faji kérdésekben túlnyomóan progresszív fiatalok lépnek az idősek helyébe.
Ezért a republikánusok valójában nem a demokraták ellen harcolnak. Ők a demokrácia ellen harcolnak.
Milibank egyik korábbi cikkében[2] jelezte, hogy a kutatások alátámasztják mindezt:
Trump csak felgyorsított egy évtizedek óta tartó tendenciát, hogy ti. a pártok faji alapon definiálják újra önmagukat. Legújabban a Michigani Egyetem munkatársai által folytatott nagyszabású kutatás mutatott rá arra[3], hogy jelenleg a republikánus szavazatok legfőbb hajtóereje a faji ellenszenv – nagyobb mértékben, mint a vallás, a kultúra, az osztályhelyzet vagy az ideológia. És fordítva, most a faji liberalizmus minden egyéb tényezőnél jobban motiválja a bármilyen színű demokratákat.
Hogy a Washington Post, a „digitális-titkosszolgálati komplexum” zászlóshajója[4] hangsúlyosan képviseli ezt az álláspontot, azon nem csodálkozom. De azon már igen, hogy a neokonok média-végvárában, a The Bulwarkban meghúzódó egykori neokon-vezér, William Kristol is (egyébként a WP szerzőjéhez, Jennifer Rubinhoz hasonlóan) úgy véli, hogy nem az amerikai konzervativizmussal kell törődnie, hanem „az országgal és a demokratikus rend megőrzésével”. Azzal, hogy „mit lehet most elérni, ami Amerika javát szolgálhatja”.[5]
Kristol szerint:
Amikor Margaret Thatcher leszögezte, hogy „a valós tények konzervatívak”, tulajdonképpen azt mondta ki, hogy ő azért konzervatív, mert a valós tények azok, amik.
És ezen valós tények egyike az, hogy az ország konzervatív pártjának egy veszedelmes, antidemokratikus csoportja [faction], amely elég egyértelműen többségben van, semmibe veszi az igazságot, a jogállamiságot, vagyis a mi liberális demokráciánk alapjait.
Én szeretném megmenteni az amerikai konzervativizmust. De most jobban foglalkoztat az, hogy megmentsem az amerikai demokráciát, amit most sokkal sürgősebbnek érzek.
Ennek legbiztosabb módja pedig az, hogy az anti-Trumpisták legyenek Biden-pártiak[6]:
Miért ne fontolnánk meg a Demokrata párt Biden-szárnyával való összefogást?
Hát, nem tudom. Majd kiderül, hogy ki ment meg kit, és hogyan.
*
03. 10.
2013. január 10-én felküldtem a HVG – akkor még számomra elérhető – Felhőjébe a Mi a baj a neokonokkal? című bejegyzésemet, amelyet (a Világnapló című blogommal együtt) először a HVG tüntetett el, majd az egy ideig a blogomat még elérhetővé tevő fn.hu is. Sebaj, mivel a szöveg megvan, felteszem a „saját” Felhőmbe, és az ÚjHét Felhőjébe is, ahonnan – remélem – nem tünteti el senki.
Mi a baj a neokonokkal?
Az, hogy a kelleténél okosabbak.
A neokonok geopolitikai szempontból – mint az eddigi bejegyéseimből is kiderült, és az ezutániakból talán még inkább ki fog derülni – nem tartoznak a kedvenceim közé. Ugyanakkor nem szeretném letagadni, hogy eszük vagy inkább eszességük komoly vonzerőt gyakorol rám. Ez persze nemcsak nekik – mindenekelőtt főkolomposuknak, Bill Kristolnak – köszönhető, hanem jelentős mértékben atyamesterüknek, Leo Straussnak is, akinek Az üldöztetés és az írás művészete című tanulmánya – és az abban foglaltakat kiválóan példázó Spinoza- és Maimonidész-értelmezése – mindig a szemem előtt lebeg, amikor a nyilvánosság számára írok.
Ebben az épp most [vagyis 2013 januárjában] lezáruló egyetemi első félévben a neokonzervativizmusról tartott kurzusomat – diákjaim nem kis megdöbbenésére – Xenophón Hierón, avagy a zsarnokságról című írásának a részletes elemzésével kezdtem. Azért is, mert Strauss két fontos tanulmányban is foglalkozik vele (a másodikban a múlt század másik jeles gondolkodójának, Alexandre Kojève-nek a kritikájára válaszol), de azért is, mert a Hierón nekem is az egyik kedvencem. Szimonidész, a költő és a szürakuzai zsarnok párbeszéde, amelyben az utóbbi elpanaszolja, hogy a sorsa annyira kibírhatatlan, hogy a legjobban akkor járna, ha felkötné magát – ezt persze lehet, csak azért mondja, nehogy a bölcs valami csellel elfoglalja a helyét –, azzal zárul, hogy Szimonidész kifejti a zsarnoknak: tegyen úgy, mintha igazi népbarát lenne, kedveltesse meg magát alattvalóival, és akkor minden problémája megoldódik, és egyeduralma nem forog majd állandóan veszélyben.
Erre mit ad Isten, épp az utolsó óra előtt, a következőket olvasom Bill Kristol The Spirit of Republicans or the Taste of Xenophon című jegyzetében:
Mint Xenophón tudatlan, de rendületlen csodálója, elképesztett egyik olvasóm emailje, amelyet úgy gondolom, más olvasóim is élvezni fognak.
„Miután elolvastam a The Weekly Standard website-ján, hogy Chris Christie-nek [New Jersey konzervatív kormányzójának, aki nem átallotta az elnökválasztás finisében Obamát agyba-főbe dicsérni a hurrikán idején tanúsított viselkedése miatt] az elfogadottsága milyen magas, gondolkodóba estem: vajon a republikánusok mostani gondjai nem abból fakadnak-e, hogy nem olvasnak elég Xenophónt?
Christie valószínűleg egyetlen sort sem olvasott Xenophóntól, de mélyen belelátott a mai Perzsia lelkivilágába, és 3:2 arányban meggyőzte a közszolgálati szakszervezetektől függő családokat, a kisebbségeket és a nőket, hogy ő, New Jersey modernkori történelmének egyik legkonzervatívabb kormányzója, kiváló munkát végez. Ez olyasmi, amit csak egy Xenophón agyalhatott ki. Legyen egy bátor és racionális terved, és győzzél meg egy ellenséges csoportot egy ellenséges ország kellős közepén, hogy te vagy az ő emberük. Ez igazán figyelemre méltó tett.
Úgyhogy az jár a fejemben, vajon azok a negatív vélemények, amelyeket Christie újabban a republikánusokról megfogalmazott, nem olyasmik-e, mint azok a gyakori áldozatok és fohászkodások, amelyekkel Xenophón az istenek kegyét kereste végig az Anabázisz [a Perzsiából való visszavonulás] idején. Az emberek nagy többsége manapság nem azért liberális, mert tudatosan jutott erre a meggyőződésre, hanem azért, mert úgy hisz benne, mint ahogy az átlagember szokott hinni istenben. Aminek tekintélye van, az iskola, a tévé, a sajtó, azt mondja nekik, hogy a republikánusok a gonosz megtestesítői. Valóban, nem túlzás azt állítani, hogy a republikánusok elleni gyűlölet az Utolsó Ember istene. (Azt hiszem, Allan Bloom mondta azt, hogy ’a polgárellenes düh az utolsó ember ópiuma…’.) Úgyhogy Christie áldozatot mutat be – mert így kell tennie – ennek a gyűlöletes istennek. Ehhez az istenhez fohászkodik. Ezt az istent karolja fel a nyilvánosság előtt.
Ezt számtalan formában megtehetné valamennyi republikánus, csak éppen Xenophón szellemében kellene eljárnia. Ehelyett a republikánusok pózolnak, csak hogy valami eredményt érjenek el, mert képtelenek különbséget tenni a szofista pózolás és a szokratikus irónia között. Nem értik meg, hogy az istenek kikövetelik maguknak, ami az övék, és hogy az államférfi feladata az, hogy a racionális vezetést ne csak igaznak, hanem elfogadhatónak is láttassa azok előtt a hatalmak és előítéletek előtt, amelyeket az ész nem tud megváltoztatni.
A republikánusok problémája nem az eszmékkel van. Sem a kisebbségekkel, vagy a bevándorlókkal, vagy a nőkkel. A retorikájukkal és a józan eszükkel van baj.
Chris Christie mutathatja az irányt, amerre haladni kell. Az persze biztos, hogy messze van ő egy athéni hőstől. Nyersebb, rikítóbb és érdesebb ő annál. De hát demokráciában élünk. Érvelése értelmes, részletekbe menő és megyőző. Túl sok lenne a jóból, hogy politikai éleslátásához még Xenophón stílusa is társuljon.”
Azt mondtam a fiatal szerzőnek, hogy szeretném az emailjét publikálni. „Ez megtiszteltetés volna” – válaszolta. De – Xenophón szellemében? – hozzátette: „Bár szeretném a nevemet mellette látni, mivel jogi egyetemre járok, azt hiszem okosabb, ha névtelen maradok.”
A neokonok gondolkodásmódját eredeti és kreatív módon megvilágító szöveg – és magatartás. Csak egy gond van vele: a szerző (aki még sokra fogja vinni a neokon táborban) még túl fiatal és tapasztalatlan ahhoz, hogy jobban elrejtse nemcsak a nevét, hanem egyáltalán a mondanivalóját. Veszélyes – már úgy értem, a „konzervatív ügy” szempontjából veszélyes – dolog ennyire nyíltan fogalmazni.
És még valami: az amerikai (neo)konzervatív vezetők igazi problémája az, hogy a demokraták jelentős részével talán el tudják hitetni, hogy valójában az ő isteneiknek áldoznak, de a republikánus bázissal – a „borzalmas tagság”-gal, ahogy egy sokat tudó magyar politikus fogalmazott jó húsz évvel ezelőtt –, amely az előválasztásokon kegyetlenül megrostálja őket, nem. (Kiemelések tőlem – M. G.)
*
Mit tehetnék ehhez most (bő nyolc évvel később) hozzá: csak annyit, hogy vajon mit fognak a neokonok akkor csinálni (vagyis kigondolni, mert számukra ez a cselekvés, ezért vonzódom hozzájuk, bár nem szeretem, amiket kigondolnak), szóval mit fognak akkor csinálni, amikor majd kiderül, hogy nemcsak a Republikánus pártot kell a „borzalmas tagság” miatt sorsára hagyniuk, hanem esetleg – nemsokára – a Demokrata pártot is, amelynek, hogy Jennifer Rubin szerencsés kifejezésével éljek, szintén jó esélye van arra, hogy „elgaloppírozza magát”.
Akkor majd az ilyen-olyan ideológiák hínárjával küszködő blobnak nem lesz más választása, mint hogy azokhoz csatlakozzon, akik a tényleges hatalmat a lényegre törően és teljesen ideológiamentesen gyakorolják[7], és segítsen nekik abban, hogyan lehet „egy ellenséges ország kellős közepén” úgy kormányozni, hogy megkedveltessék magukat alattvalóikkal.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Dana Milbank: Republicans aren’t fighting Democrats. They’re fighting democracy. WP, 2021. márc. 5.
[2] Dana Milbank: A massive repudiation of Trump’s racist politics is building. WP, 2020. júl. 3.
[3] Nicholas A. Valentino és Kirill Zhirkov: Blue is black and red is white? Affective polarisation and the radicalized schemas of U.S. party coalitions. MPSA, 2018. szept. 11.
[4] A Washington Post tulajdonosa és kiadója az Amazon internetes óriáscég. Susan Gordon, aki több mint három évtizedet töltött a CIA-nál, 2019 júniusában (ekkor az országos hírszerzés igazgatóhelyettese volt) egy nyilvános rendezvényen magasztalta az Amazon Web Service, az Amazon számításifelhő-részlegének az erényeit, és azokat a felhő-szolgáltatásokat, amelyeket a tech-óriás nyújt a CIA-nak. Ekkor elmondta a hallgatóságnak, hogy a hírszerzői közösségnek az a 2013-as döntése, hogy több évre kiterjedő 600 millió dolláros szerződést írjon alá az AWS-szel „hatalmas előrelépést jelentett. Ez a befektetés, amelyet annyi évvel ezelőtt eszközöltünk, hogy kipróbáljuk és hasznosítsuk a felhő hatalmát egy olyan partnerrel, amely velünk együtt akart tanulni és növekedni, nemcsak hogy felkészített bennünket a jelenre, de kijelölte a helyünket a holnap számára is.” Gordon 2019 augusztusában kivált az állami szolgálatból, és nem sokkal később egy olyan védelmi vállalkozás igazgatótanácsához csatlakozott, amely szorosan együttműködik az AWS-szel. (Lásd Szervezkedik a „szabad világ” című bejegyzésem 7. jegyzetét.) – Mivel a RealClearInvestigations cikkét Zeusz közben ledobta az Olümposzról, vagyis ki a Felhőből, úgy döntöttem, hogy most inkább idézek belőle, és nem hivatkozom – feleslegesen – a linkre.
[5] William Kristol: The facts of life. The country takes priority over conservative navel gazing. thebulwark.com, 2021. márc. 1.
[6] Vö. William Kristol: What about Joe? Why can’t anti-Trump become work-with-Biden? thebulwark.com, 2021. febr. 22.
[7] Lásd a 4. jegyzetet.
