Nem Putyinnal kell foglalkozni, hanem Oroszországgal.
07. 21.
Most pedig nézzük meg egy kicsit közelebbről a francia álláspontot az ukrajnai háború kérdésében.
Az előző bejegyzésemben idézett Pascal Boniface ezeket írja a háború Franciaországot érintő stratégiai következményeiről[1]:
A háború komoly hatással van Franciaország geopolitikai DNS-ére, amely legalábbis az Ötödik Köztársaság kezdetétől folyamatosnak mondható. Franciaország számára mindig fontos volt az, hogy jó kapcsolatokat ápoljon Moszkvával – mint a Szovjetunió, illetve Oroszország fővárosával –, hogy megfelelő mozgástere legyen például Washingtonnal szemben. Ez a sajátosság most mély álomba merült. Ameddig Vlagyimir Putyin hatalmon van, Franciaország nem tarthat fenn erőteljes és autonóm kapcsolatokat Oroszországgal. Ezt a Nato tagjai árulásnak tekintenék. És különben is Párizs nem kíván különleges kapcsolatokat fenntartani egy olyan országgal, amely fegyveres agressziót hajtott végre és háborús bűnöket követ el.
Franciaország mindig síkra szállt az európai stratégiai autonómia mellett, ami fontos összetevője volt a Mitterand és utódai által is folytatott De Gaulle-i külpolitikának. Ez a perspektíva ma elérhetetlennek tűnik, legalábbis rövid távon. Ha Emmanuel Macron 2019 novemberében azt mondta, hogy a Nato az agyhalál állapotában van, akkor mostantól fogva az európai stratégiai autonómia van az agyhalál állapotában. Síkra szállni mellette azzal a kockázattal járna, hogy szembemegyünk a szükséges nyugati szolidaritással.
A Nato soha nem volt ennyire hatalmas és egységes. Az amerikai jelenlét Európában soha nem volt ennyire elfogadott és ennyire igényelt. Egyetlen európai ország sem gondolja inmmár azt, hogy eltekinthet az amerikai segítségtől, ha meg akarja védeni magát az orosz veszéllyel szemben. Ehhez a Washingtonnal szembeni stratégiai és katonai függőséghez hozzáadódik az energiafüggőség. Európa Oroszország felé fordult, hogy ne függjön a stratégiailag túlságosan bizonytalan arab-perzsa öböltől. Ezentúl majd az Egyesült Államok felé fog fordulni, amelytől a környezetre ártalmasabb és drágább nyersanyagokat fog kapni. Németország versenyképességére befolyással lesz a drágább energia, hiszen gazdasági modellje nagymértékben az Oroszországtól importált olcsó gáztól függött.
Mit tehet ilyen körülmények között Franciaország?
Megtehetné, hogy saját mozgásterét elveszítve alkalmazkodik az új helyzethez, és megpróbálja átvenni Nagy-Britannia szerepét, az Egyesült Államok legjobb szövetségesévé válva. Vannak Franciaországban olyanok, akik már évek óta ezt szeretnék.
De Franciaország gondolhatja azt is, hogy csupán a történelem egy pillanatáról van szó, és nem kell kockáztatni a jövőt. Franciaország stratégiai DNS-e új erőre kaphat. Számára mindenekelőtt az a fontos, hogy meg tudja őrizni a mozgásterét. Ehhez meg kell védelmezni a francia hadiipart, mivel az Egyesült Államok arra törekszik, hogy ezen a területen ne legyen konkurenciája, még a szövetségesei között sem.
És azt is fontos észben tartani, hogy Franciaország nem csak nyugati ország, és hogy nekünk ki kell állni a multilateralizmus mellett, amit az Egyesült Államok nem mindig tesz meg. Ragaszkodni kell ahhoz, hogy a nyugati világot ne állítsuk szembe a világ többi részével, ami nem teljesen idegen a Nato-tól és bizonyos tagállamaitól. Tudomásul kell venni, hogy a világ többi része nem úgy gondolkodik, mint a Nyugat, és ez utóbbi már nem egyedül irányít mindent, mint korábban. A Nato néha úgy viselkedik, mintha egyfajta vezető szerepet akarna visszaállítani, az Oroszországgal és Kínával szembeni védelemre hivatkozva. Kétséges, hogy az afrikai, ázsiai és a latin-amerikai országok támogatják ezt. Pontosan ebben ragadható meg Franciaország különleges, a multilateralizmust védelmező szerepe mint egy olyan országé, amely persze nyugati, de azért több, mint pusztán nyugati ország. Ezért kell fejlesztenünk Franciaország kapcsolatait a nem nyugati országokkal, még akkor is, és talán főként akkor, ha nem osztják a nyugati álláspontot Oroszországgal kapcsolatban. Franciaországot nem lehet bezárni egyfajta nyugati táborba, amely hatalmas ugyan, de immár nem rendelkezik a hatalom monopóliumával.
Nem szabad összetéveszteni a nyugati közösséget a nemzetközi közösséggel, mint bizonyos nyugati országok teszik. Franciországnak meg kell akadályoznia azt, hogy a nyugati világ szembekerüljön a világ többi részével, mert nem biztos, hogy ebből a Nyugat győztesen kerül ki. (Kiemelések tőlem – M. G.)
07. 22.
Ebben az önálló francia geopolitikai mozgástér sajátos menekülési útvonalát felvázoló gondolatmenetben számomra az a különös, hogy mennyire könnyen tudomásul veszi, mondhatni magától értetődőnek tekinti – az adott helyzetben, vagyis „ameddig Vlagyimir Putyin hatalmon van” – Oroszország elveszítését és az európai stratégiai autonómiáról való lemondást. Pascal Boniface és a hozzá hasonlóan nem atlantista, a francia politika önálló mozgásteréhez ragaszkodó francia geopolitikai gondolkodók a jelek szerint úgy vélik, hogy pillanatnyilag egy olyan politikai konjunktúrával állnak szemben, amely átmenetileg nem tesz lehetővé Párizs számára semmiféle önálló orosz és egyáltalán kelet-európai politikát.
Ez a szerintem elhamarkodott és megalapozatlan elképzelés két premisszán alapul. Egyrészt abból indul ki, hogy az ukrajnai háború kizárólag az orosz „fegyveres agresszió”-nak köszönhető és a Nato-bővítés eddigi politikája és Ukrajna nyugati geopolitikai bekebelezése nem játszott, illetve nem játszik ebben semmilyen szerepet.
A másik hamis premissza az, hogy Putyin olyan hatalmas stratégiai hibát követett el Ukrajna megtámadásával és a Nyugat, valamint a Nato korábban nagyon is bizonytalan egységének az újjáélesztésével, hogy veresége elkerülhetetlen, ami előbb vagy utóbb hatalma elveszítéséhez fog vezetni. Elég lesz tehát az önálló orosz és kelet-európai politikát majd akkor elővenni, amikor az „orosz veszély” elmúlik, és Európa eltekinthet a közvetlen „amerikai segítség”-től.
Boniface videójának közben a szerző blogjában megjelent[2] a teljes (és kissé megfésült) szövege, amelynek az akkor általam tudatosan mellőzött[3] befejező részét most idézem:
Nem ez [ti. a lengyelek és a litvánok által képviselt radikálisan oroszellenes, az orosz állam legitimitását is kétségbe vonó politika] a legjobb módja Putyin meggyengítésének. Épp ellenkezőleg, ez a legjobb módja a megerősítésének. Oroszországgal szemben azt az üzenetet kell megfogalmaznunk, hogy Ukrajna részleges vagy teljes meghódítása elfogadhatatlan. Ugyanakkor azt az üzenetet is el kell juttatnunk hozzá [vagyis Oroszországhoz mint olyanhoz, nem pedig Putyinhoz], hogy mint ország nem forog veszélyben. Továbbá azt is, hogy amint az ukrán kérdés megoldódik, a nyugatiak nem fogják feldarabolni, leigázni [l’asservir] vagy egyszer s mindenkorra meggyengíteni. Aki ezt akarja, az akadályozza a tűzszünet vagy a béke elérését.
Szerintem ez az elképzelés felszínes és naiv. A francia szakértő úgy képzeli, hogy pusztán azért, mert „a Nyugat közli Oroszországgal”, hogy Ukrajnának nemcsak a teljes, de a részleges meghódítása is elfogadhatalan, vagyis a Nyugat által támogatott Ukrajna remélt egyértelmű és teljes győzelme nélkül Moszkva szépen ki fog vonulni Ukrajnából. És majd vigasztalódik azzal, hogy a derék nyugatiak nem fogják feldarabolni vagy egyszer s mindenkorra meggyengíteni.
Tegyük fel, hogy Putyin valamilyen oknál fogva hamarosan lemond, vagy megbuktatják. Nem tudok elképzelni a Kremlben olyan utódot, aki vevő lenne az ilyesfajta üzenetekre.
A Pascal Boniface-hoz hasonlóan gondolkodó francia politikusok és szakértők láthatóan nincsenek tisztában azzal, hogy Oroszország radikálisan hátat fordított a Nyugatnak, amely tulajdonképpen még a francia szakértő szerint is csupán egy bizonytalan és veszélyes ideológiai-hatalmi konstrukció.
Ha Franciaország nem akar bezárkózni „egyfajta nyugati táborba”, ha valóban komolyan veszi a multilateralizmust, akkor azzal az Oroszországgal kell szembenéznie, amely van, nem pedig azzal, amely csupán a reményeiben létezik. Ehhez persze azt is tudomásul kellene venni, hogy tűzszünet esetleg lehet Ukrajna és Oroszország között, béke azonban nem. Ami Európa egészét (tehát Nyugat-Európát is) súlyosan destabilizálja, és nem teszi lehetővé Párizs számára, hogy „kimeneküljön” Európából.
[1] Pascal Boniface: Guerre en Ukraine: l’ADN stratégique français en question. pasalbonigace.com, 2002. júl. 11.
[2] Vö. Pascal Boniface: Éviter la „polonisation” de l’Europe. pascalboniface.com, 2022. júl. 20.
[3] A befejező részre azért nem tértem ki akkor, mert abban a kontextusban fontosabbnak tartottam a szerzőnek az európai politika „litvanizációjával vagy polonizációjával” szembeni nagyon is helyénvaló kritikáját.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2022. július 22-én.
