03. 30.
Hogy Kínának miért fontos Tajvan, azt könnyű kitalálni. De miért annyira fontos Amerikának?
Elbridge Colby, a Pentagon volt, Trump alatti stratégája (legutóbb itt foglalkoztam vele, korábban pedig A poszt-trumpisták – – című bejegyzésben) a saját példáján keresztül világítja meg a dolgot Laure Mandeville-nek, a Le Figaro Amerika-szakértőjének adott interjújában[1]:
Rögeszmésen csak Tajvanra koncentrálok[2], mert úgy vélem, hogy a sziget fontosabb, mint Nyugat-Berlin volt a hidegháború idején. Mindent meg kell tennünk, hogy megvédjük. Berlinnek óriási volt a szimbolikus jelentősége, de csak egy szimbólum volt. De Tajvannak, szimbolikus jelentőségén túl, valódi stratégiai súlya van. És azt se felejtsük el, hogy az egész félvezető-ipar ide fészkelte be magát. Természetesen a térség valamennyi országa azt akarja, hogy Amerika ellensúly maradjon. De a kulcstényező az Egyesült Állmok kredibilitása.
Szóval, a kulcsszó a kredibilitás. Vagyis Amerika birodalmi hírneve. Amely Tajvan elveszítésével odalesz. Legalábbis Niall Ferguson szerint, aki legújabb Bloomberg-kommentárjában arról ír[3], hogy a tajvani válság véget vethet az amerikai birodalomnak:
Trump annyira sikeresen fordította az elit- és a közvéleményt Kína ellen, hogy Biden elnöknek nem maradt más választása, mint hogy tavaly ő is beálljon a sorba. Ennek az lett a kissé meglepő eredménye, hogy most egy olyan adminisztrációt vezet, amely sok tekintetben harciasabb, mint az elődje.
Trump nem volt hidegháborús harcos. Egykori nemezetbiztonsági tanácsadójának a visszaemlékezései szerint az elnök szeretett valamelyik serpája feje búbjára bökni: „Ez itt Tajvan” – mondta, majd rámutatott az Ovális irodában lévő elnöki asztalra, és azt mondta: „Ez Kína.” „Kína két lábnyira van Kínától” – mondta egy republikánus szenátornak. „Mi nyolcezer mérföldre vagyunk onnan. Ha elfoglalják, nem tehetünk ellene az égvilágon semmit [there isn’t a f***ing thing we can do about it].”
Tanner Greer, akinek elég pontos ismeretei vannak Tajvan biztonságáról, azt írta, hogy a Népfelszabadító Hadseregnek „minden téren hasonló szintű fegyverrendszerei vannak, mint amit a tajvaniak felvonultathatnak (vagy megvásárolhatnak tőlünk a jövőben), és bizonyes rendszerek esetén egyszerűen jobbak, mint a tajvaniak”. Még fontosabb, hogy megoldották, hogyan tartsák távol az amerikai fegyveres erőket Tajvantól. Mint Lonnie Henley, a George Washington Egyetem Kína-szakértője rámutatott egy kongresszusi meghallgatáson a múlt hónapban, „ha képesek vagyunk semlegesíteni Kína integrált légvédelmi rendszerét, legyőzhetjük őket katonailag. Ha nem, akkor valószínűleg nem”.
Történészként nagyon veszélyesnek látom a helyzetet. Az Egyesült Államok Tajvan melletti elkötelezettsége verbálisan erősebbé vált, miközben az ország katonailag gyengébb lett. Miközben az elkötelezettséget „sziklaszilárd”-nak mondják, de a konzisztenciája valójában olyan, mint a finom homoké, fennáll annak a veszélye, hogy mindkét oldal elszámolja magát.
Egy Tajvanról szóló fontos új tanulmányban (lásd: 02. 14. ) Robert Blackwill és Philip Zelikow, az amerikai külpolitika veterán szakértői és gyakorlói négy lehetséges opciót sorolnak fel, amelyek közül ők az utolsót preferálják: „Az Egyesült Államoknak fel kell készülnie arra, hogy lehetetlenné tegye Kína számára a Tajvanhoz való nemzetközi hozzáférés megakadályozását, beleértve ebbe a felkészülésbe az amerikai háborús készletek előzetes elhelyezését és a Tajvan önvédelme szempontjából létfontosságú utánpótlás kiszállítását… Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek hihetően és láthatóan el kell tervezniük, hogy a fegyveres erőik elleni támadásra úgy fognak reagálni, hogy megszakítanak minden pénzügyi kapcsolatot Kínával, befagyasztva és elkobozva a kínai vagyonokat és kintlevőségeket.”
Blackwillnek és Zelikownak abban igazuk van, hogy a status quo tarthatatlan. De három alapkérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogyan lehet az elrettentést meggyőzőbbé tenni. Az első, hogy minden olyan lépés, amely arra irányul, hogy Tajvan védelmi képességeit megerősítsék elkerülhetetlenül dühös választ fog Kína részéről kiváltani, növelve annak a valószínűségét, hogy a hidegháború forróvá válik – különösen, ha ebbe Japánt is explicit módon bevonják. A második kérdés az, hogy ezek miatt a lépések miatt Kínának egyre kevesebb ideje marad arra, hogy cselekedjen, még mielőtt az amerikai elrettentés feljavítása befejeződik. A harmadik pedig az, hogy maguk a tajvaniak vonakodnak attól, hogy a saját nemzetbiztonságuk kérdéseit ugyanolyan komolysággal kezeljék, mint ahogy az izraeliek kezelik a saját államuk túlélését.
A kérdés csak az, hogy a Biden-adminisztráció milyen hamar fog szembesülni a tajvani krízissel, legyen az egy könnyű „karantén”, egy teljes blokád, vagy egy meglepetésszerű partraszállás. Ha Max Hastingsnak igaza van[4], akkor ez a 2. hidegháború kubai rakétaválsága lesz, csak fordított szereposztásban, mivel a vitatott sziget még annál is messzebb van Amerikától, mint Kuba Oroszországtól. És ha Stavridisnak van igaza[5], akkor Tajvan inkább az 1914-es Belgiumra vagy az 1939-es Lengyelországra hasonlít.
De én egy másfajta analógiára gondolok. Lehet, hogy Tajvan az lesz az amerikai birodalom számára, ami Szuez volt a brit birodalom számára 1956-ban: az a pillanat, amikor a birodalmi oroszlánról kiderül, hogy papírtigris. Amikor Nasszer egyiptomi elnök államosította a Szuezi-csatornát, Anthony Eden összefogott Franciaországgal és Izraellel, és megpróbálta azt katonai erővel visszavenni. Amerika ellenkezése a font értékének zuhanásához és Nagy-Britannia megaláztatásához vezetett.
Ami engem illet, én nehezen tudom elképzelni, hogy a Biden-adminisztráció egy Tajvan elleni kínai támadásra a katonai erőnek és a pénzügyi szankcióknak azzal a kombinációjával fog válaszolni, amelyet Blackwill és Zelikow vázol. Jake Sullivan hatásosan írt arról, mekkora szükség van egy olyan külpolitikára, amelyet az amerikai középoszály támogatni tud.[6] Felgyulladni Tajpejért[7] nem biztos, hogy megfelel ennek a várakozásnak.
Maga Biden pedig vajon hajlandó lesz-e kockáztatni a pandémia utáni fellendülést egy olyan sziget kedvéért, amelyet Kissinger egyszer már készen állt csendben áruba bocsátani a hidegháborús détente kedvéért. És kit fog a Blackwill és Zelikow által Tajvan miatt elképzelt pénzügyi krízis jobban sújtani – Kínát vagy az Egyesült Államokat?
A két szuperhatalom közül az egyik folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 3.5%-ára nőtt, a nettó nemzetközi befektetési pozíciója pedig majdnem mínusz 14 ezer milliárd, és az nem Kína.
Gondoljunk bele, mit jelenthet az, ha az Egyesült Államoknak szembe kell néznie a negyedik és legnagyobb tajvani válsággal 1954 óta. A vietnami vereség öt évtizeddel ezelőtt végül is nem sokat számított. De elveszíteni Tajvant, vagy nem is harcolni érte – ezt egész Ázsiában az amerikai fölény [predominance]végeként értelmeznék a most indiai–csendes-óceáninak nevezett térségben. Ez igazolná azt a nem mai keletű hipotézist, hogy Kína primátusa két évszázados hanyatlás és „megaláztatás” után visszatér Ázsiába. Azt jelentené, hogy Kína áttörte az első „szigetláncot”, amelyről a kínai stratégák úgy vélik, hogy bekeríti őket, továbbá azt, hogy Peking ellenőrzése alá kerül a microchipek Mekkája, ahogy a tajvani TSMC-t nevezik. Egészen biztosan zuhanna a dollár és az amerikai kincstárjegyek értéke. Ez lenne Amerika Szueze.
A róka[8] mindig jó futó volt. De a fortélyos külpolitika azzal a veszéllyel jár, hogy olyan sok mindennel vagy kénytelen foglalkozni, hogy a végén már elveszítheted a fonalat. A sün, épp ellenkezőleg, csak egy valamit tud, de az a legfontosabb dolog. A legfontosabb az lehet, hogy aki kormányozza Tajvant, az uralkodik a világon. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Kommentár hamarosan.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Elbridge Colby: „Évitons les ’croisades’ et concentrons-nous sur la Chine”. Le Figaro, 2021. márc. 25.
[2] Ezzel, mint olvasóim bizonyára már észrevételezték, én is így vagyok, pedig nem voltam a Pentagon stratégája.
[3] Niall Ferguson: A Taiwan crisis may mark the end of the American Empire. America is a diplomatic fox, while Beijing is a hedgehog fixated on the big idea of reunification. bloomberg.com, 2021. márc. 21.
[4] Vö. Max Hastings: America is headed to a showdown over Taiwan, and China might win. bloomberg.com, 2021. márc. 14.
[5] James Stavridis: How the US military is preparing for a war with China. Juicy targets include artificial islands in the South China Sea. asia.nikkei.com, 2021. márc. 7. Stavridis nyugalmazott tengernagy, volt Nato-főparancsnok karrierje nagy részét a Csendes-óceánon töltötte. 2021-ben jelent meg 2034: A novel of the next World War című, Elliot Ackermann-nal közösen írt kötete, amelyről kritikusai megállapították, hogy egyetlen hibája ban: a túl késői dátum.
[6] Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó 2020-ban társszerzője volt egy nagyobb tanulmánynak: Making U.S. foreign policy work better for the middle class. Carnegie Endowment, 2020. szeptember.
[7] Utalás a Mourir pour Danzig? (Meghalni Danzigért?) 1939-es francia háborúellenes jelszóra (lásd itt és itt) .
[8] Ferguson cikke elején Isaiah Berlint idézi, aki Arkhilokhosz ókori görög költő egyik töredékét idézve azt írta, hogy „a róka sok mindent tud, de a sün tudja a legfontosabbat”.
