12.09.
Egyfajta megállapodás körvonalazódik az „ötök” (az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Olaszország) és Oroszország között. Mindkét fél felvonultatta a másik oldalt sakkban tartó „nehéztűzérségét”: Putyin a divízióit és az európai olaj- és gázellátás teljes leállásának a bevállalását (háború esetén), Washington és a nyugat-európai kulcsállamok pedig a „nukleáris” opciót, a minden eddiginél keményebb és átfogóbb szankciók bevezetését (SWIFT-rendszerből való kizárás, a Nord Stream 2 leállítása „invázió” esetén stb.) – amennyiben Oroszország valóban megtámadja Ukrajnát.
De miről is van szó tulajdonképpen? Dmitri Trenin nem sokkal a december 7-i Biden–Putyin-videóbeszélgetés elkezdődése előtt jól foglalta össze a helyzetet:
A beszélgetés kimenetele szempontjából nem az a legfontosabb, hogy milyen hatással lesz Putyinra a szankciókkal való fenyegetés, hanem az, hogy Biden mennyire kezdi el komolyan venni Oroszország biztonsággal kapcsolatos aggályait. A legkomolyabb eredmény az lehet, ha elkezdődnek az európai biztonságról szóló tárgyalások, a stratégiai stabilitással foglalkozókkal párhuzamosan. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Őszintén szólva én – mint előző bejegyzésem befejező részéből is kiderül – nem láttam erre esélyt. Vagyis alábecsültem – nem először – Joe Bident. Mindjárt kiderül, miért.
A videóbeszélgetésről kiadott hivatalos közlemények (az amerikait lásd itt, az oroszt pedig itt) ebben – mint az várható volt – nem sokat segítenek.
Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó, aki Antony Blinken külügyminiszterrel és Eric Greennel, a Nemzetbiztonsági Tanács oroszországi és közép-ázsiai igazgatójával együtt ott ült Biden mellett a beszélgetés alatt, már valamivel bőbeszédübb volt a találkozó utáni sajtótájékoztatójában. Miután kellő dramaturgiai érzékkel[1] felhívta a figyelmet arra, hogyan fenyegette meg Biden az orosz elnököt („Én most az Önök szemébe nézek, és kimondom, mint ahogy Biden elnök is ma Putyin szemébe nézett, és kimondta, hogy mindazt, amit nem tettünk meg 2014-ben, most készek vagyunk megtenni.”), kitért a lényegre is:
Az Egyesült Államok és európai szövetségeseink egy szélesebb körű megbeszélést [discussion] kezdeményeznek, amely ki fog térni stratégiai kérdésekre, beleértve a mi stratégiai aggályainkat Oroszországgal kapcsolatban és Oroszország stratégiai aggályait. Ezt meg tudtuk csinálni a hidegháború teljében, és kialakítottuk azokat a mechanizmusokat, amelyek hozzájárultak az instabilitás csökkentéséhez.
A leginkább figyelemre méltó mozzanat ebben az egészben az, hogy itt nem az „európai szövetségesek”-ről van szó általában, hanem egészen pontosan „négy jelentősebb Nato-szövetséges”-ről[2] [major Nato-allies], vagyis Franciaországról, Nagy-Britanniáról, Németországról és Olaszországról, amelyek vezetőivel (Emmanuel Macron elnökkel, Angela Merkel kancellárral, Boris Johnson miniszterelnökkel és Mario Draghi miniszterelnökkel) Biden mind a Putyinnal folytatott beszélgetése előtt, mind az után egyeztetett.
A leleményes franciák ezt a Nato-grémiumot rögtön el is nevezték „az Ötök”-nek, tehát azonnal mintegy intézményesítették is, mint az Elysée közleményéből kiderül. A közlemény szövege azt is egyértelművé teszi, hogy Biden nem külön-külön egyeztetett a többiekkel, hanem egy közös videó-megbeszélést tartottak mind a Franciaország és Németország égisze alatt folyt ún. normandiai tárgyalások újrafelvételéről, mind pedig „az európai béke és biztonság fenntartásáról”.
Az igazi Biden-bombát azonban a szókimondó amerikai elnök december 8-i sajtónyilatkozata jelentette[3], amelynek a lényege ez volt:
A jó hír, a pozitív hír az, hogy a szakértőink [our teams] állandó kapcsolatban álltak egymással. Reméljük, hogy péntekre [ december 10.] be tudjuk jelenteni, hogy magasabb szintű találkozókra kerül sor nemcsak köztünk, hanem legalább négy jelentősebb Nato-szövetségesünk és Oroszország között, hogy megbeszéljük Oroszország aggályait a Nato-val kapcsolatban, és hogy képesek leszünk-e vagy sem kidolgozni bármiféle megállapodást, ami lehűtheti a kedélyeket a keleti fronton.
– Arról beszélnek, hogy amerikai csapatokra lehet szükség Ukrajnában és Ukrajna körül, hogy megállítsuk az inváziót. Kizárja-e ezt, vagy napirenden van a kérdés?
– Nincs napirenden. Morális és jogi kötelezettségünk van Nato-szövetségeseinkkel szemben, amennyiben megtámadnák őket, az Ötödik cikkely értelmében. Ez egy szent kötelesség. Ez a kötelezettség nem terjed ki Ukrajnára.
Az Oroszországgal kötendő megállapodásnak már a puszta gondolata is felháborította és rémületbe ejtette azokat a kelet-európai (lengyel-balti-román-ukrán) és brit politikusokat és véleményformálókat, akik meg voltak és meg vannak győződve arról, hogy Oroszországgal semmiféle érdemi tárgyalásra nem kerülhet sor. Putyinnal szemben őszerintük csak a minél intranzigensebb elrettentés politikája lehet helyénvaló.
A Biden nyilatkozatára azonnal reagáló december 8-i Financial Times-cikk (amelyet a 2. lábjegyzetben már említettem), idézi egy „keleti Nato-állam” meg nem nevezett magas rangú tisztségviselőjét:
Semmilyen körülmények között sem szabad megengedni, hogy vita bontakozzon ki a garanciákról az európai biztonság keretében. Azonnal és a gyökerénél kell elvágni bármilyen Moszkvával kötendő kompromisszumról szóló tárgyalást [must be immediatly cut at the root].
Az idézett személyiség szerint (aki akár Mazowiecki lengyel miniszterelnök is lehet) ezt a véleményt legalább féltucat európai Nato-tagállam osztja. Lengylország és a három balti állam biztosan. Románia – talán. De nem érdemes találgatni, mert hamarosan kiderül.
És hogy Amerikában is nagyon komoly ellenfelei vannak a Moszkvával kötendő kompromisszumnak, azt a Washington Post vezércikke jól mutatja[4]:
A „megbékítés” [appeasement] és a müncheni analógia lehet, hogy elcsépelt. Mégis Putyin kiagyalt – és fegyverrel kikényszerített – biztonsági garancia-kérését Biden nem fogadhatja el, nem merészelheti elfogadni, mert ezzel egész Európát destabilizálja az autokratikus Oroszország előnyére. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Hihetetlenül erős és vad kampány fog elkezdődni Biden ellen, ha az általa beharangozott megbeszélésekre valóban sor kerül.
À suivre.
[1] Ami pedig az egész háborús dramaturgiát illeti, erről Alexander Baunov, a Carnegie moszkvai elemzője megírta, hogy erre valójában Bidennek volt szüksége, hogy megmutathassa a világnak: „megállította Putyint és megakadályozta a háborút”. „Ez – tette hozzá – nem volt akármilyen teljesítmény, és erős védelmet jelentett azokkal szemben, akik már azért is bírálták amiért egyáltalán leállt [pontosabban leült] Putyinnal beszélgetni. Ezzel magyarázható, egyebek mellett, hogy a fenyegető háború elképzelése mintegy önálló életre kelt már a csúcs előtt, és legalább annyira elkezdte befolyásolni az érintett felek viselkedését, mint a tényleges események. A közeledő háborúról szóló közbeszéd forrásai a nyugati médiák, az ottani politikusok és szakértők [valamint a megfelelő tényeket kiszivárogtató szolgálatok – M. G.] voltak, nem a Kreml, amely inkább titkos műveletekkel szeret operálni, hogy a céljait elérje, nem pedig azzal, hogy nyíltan mozgósíja csapatait, ami egyszerűen csak arra szolgál, hogy megerősítse vele tárgyalási pozícióit.”
[2] Vö. Biden makes diplomatic concessions to Russia with Nato talks plan. FT, 2021. dec. 8.
[3] Remarks by President Biden Before Marine One Departure. whitehouse.gov, 2021. dec. 8.
[4] The U.S. must stand firm for Ukraine – and international law. WP, 2021. dec. 8.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2021. december 9-én.