Az ukrán vezetésnek sürgősen el kell döntenie, hogy az ország nagy részének a megmentése a célja, vagy az, hogy a végkimerülésig folytassa – a Nyugat érdekében – ezt a bér-háborút.
10. 17.
Az orosz származású és komoly orosz kapcsolatokkal rendelkező Dimitri K. Simes, a Center for the National Interest (az egykori Nixon Center) elnöke és a National Interest kiadója a következőket írja a lehetséges tűzszünetről[1]:
Az orosz vezérkar és a titkosszolgálatok a jelek szerint opciókat készítenek elő a Kreml számára arról, hogyan lehet minél több fájdalmat és minél több kárt okozni Ukrajna külföldi támogatóinak. Ma az az elfogadott vélemény Oroszországban, hogy az ország nem Ukrajnával, hanem a kollektív Nyugattal áll harcban; vagyis a Nyugatnak kell szenvedést okozni ahhoz, hogy Moszkva minimális célkitűzéseit elérjék.
Megbízható források szerint a vezérkar által kidolgozott, taktikai atomfegyverekre is kiterjedő opciókban nemcsak Ukrajna területe szerepel célpontként. Azt senki sem tudja pontosan megmondani, hogy milyen körülmények között valósulhatnak meg ezek a tervek, de ha az ukrán haderő valóban képesnek bizonyul arra, hogy visszafoglalja Kerszont, felszámolja a Krímhez vezető szárazföldi hidat, megsemmisítse a kercsi hidat és intenzívebbé tegye az orosz területek elleni már most is egyre komolyabb légicsapásokat, nagyon kockázatos lenne továbbra is Putyin visszafogottságára számítani.
Egy jó kapcsolatokkal rendelkező középbeosztású tábornok azt állította, hogy a főparancsnok parancsai szerint fognak eljárni. De minden olyan elképzelés, hogy a Nato nyíltan beléphet a háborúba anélkül, hogy masszív megtorlásnak lenne kitéve, helytelen. “Reméljük, hogy soha nem kerül sor ilyesmire, de vannak olyan készenléti tervek, amelyek minden eshetőséget számításba vesznek, és ezek között vannak olyanok, amelyek megelőző csapásokat írnak elő ellenséges célpontok ellen, amennyiben azokat Oroszország ellen készülnek felhasználni.”
Putyin nagyon is megfontolna egy olyan tárgyalásos megállapodást, amely elfogadható lehet a Nyugat számára. Ez magában foglalna egy tűzszünetet, bizonyos békefenntartó játékszabályokkal, amelyek biztosítanák, hogy a tűzszünet tartósabb legyen. Oroszországnak fel kellene adnia azt az álláspontját, hogy az újonnan elcsatolt tartományok egész területe – beleértve a most ukrán ellenőrzés alattiakat is – Oroszországhoz kell hogy tartozzon. Moszkvának le kellene mondania a Zelenszkij-kormány elmozdítására vonatkozó eredeti követeléséről is. Ukrajnának viszont azt kellene elfogadnia, hogy az Oroszország által ellenőrzött területeket nem kapja vissza az újabb tárgyalásokig. A tűzszünet megtiltaná az Oroszország elleni szabotázs- vagy terrorcselekményeket is, amelyeket Ukrajna egyre inkább folytat a Nyugat nem is olyan hallgatólagos jóváhagyásával.
Az elkövetkező hónapokban a háború tárgyalásos befejezése iránti igény növekedhet mind Nyugaton, mind pedig Oroszországban. Kijevnek joga van ahhoz, hogy meghozza a saját döntéseit, de ahhoz nem, hogy ő szabja meg, milyen szintű támogatást kap a Nato-tól, vagy hogy meddig kap támogatást, különösen, ha a Nato-tagállamok fennmaradása a tét. Súlyos hiba volna továbbra is azt állítani, hogy a Nato addig támogatja Ukrajnát, ameddig csak kell, anélkül, hogy a könnyen ellenőrizhetetlenné váló konfliktus diplomáciai megoldására törekednénk. A béke nélküli diplomácia ritkán lehet hatékony, ha a háború már folyik. De ha egy jelentős nukleáris hatalommal állunk szemben, a diplomácia nélküli katonai erő nem vezethet tartós eredményekre, és olyan példátlan katasztrófát okozhat,amelynek a következményei felfoghatatlanok. A liberális világrend nevében érvényesített szélsőségesség attól még szélsőségesség. A békéhez bátorságra és előrelátásra van szükség, de ha nem teszünk erre kísérletet, akkor a kötelességmulasztás vétkébe esünk. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Gideon Rachman, a Financial Times vezető külpolitikai kommentátora, aki – a háborúval kapcsolatos nyugati álláspontot illetően – szintén jó forrásokkal rendelkezik, így látja a helyzetet[2]:
Ukrajna leglelkesebb támogatói számára már a diplomácia puszta emlegetése is a megbékítéssel egyenlő. Ők azzal érvelnek, hogy a háború befejezésének egyetlen elfogadható és valóságos módja az, ha Putyin vereséget szenved. Ez szépen hangzik mint elvi álláspont, de gyakorlatilag nem sok haszna van.
Természetesen az volna a legjobb, ha Oroszország teljes vereséget szenvedne, és egy új bűnbánó kormány kerülne hatalomra Moszkvában – amely ki fogja fizetni a háborús kártérítést és Putyint háborús bűnösként bíróság elé állítja. De ennek, bár a lehetősége fennáll, nagyon kicsi az esélye. A belátható jövőben sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy amint a lehetőségei szűkülnek, az orosz vezető és környezete a további eszkalációt választja.
A taktikai atomfegyverek tényleges bevetése nem zárható ki. A nyugati vezetők gyakori hivatkozása erre és a lehetséges válaszokra a nem nyilvános tájékoztatók tartalmára utal.
1962-ben a nukleáris zsarolás hátterében ott volt a titkos diplomácia, ami végül is elhárította a veszélyt. Ez a fajta diplomácia most hiányzik.
A nagy hiba az, ha a diplomáciát az erős katonai támogatás alternatívájának tekintjük. Ellenkezőleg, a két megközelítés ki kell hogy egészítse egymást.
Néhány nyugati katonai vezető nehezen viseli el, hogy ukrajnai erőfeszítéseik nem kapnak egyidejű diplomáciai támogatást. Egy magas rangú katonai forrás megjegyezte: “A katonai akció önmagában nem hatékony. Csak akkor lehet az, ha gazdasági és diplomáciai erőfeszítésekkel párosul. És túl kevés a diplomácia.”
Azok akik Nyugaton egy esetleges békemegállapodásról gondolkodnak, tág paramétereket fektetnek le. Oroszországnak visza kell vonulnia legalább a február 24-i invázió ellőtti határokra. Ukrajnának mint életképes államnak a jövőjét biztosítani kell – a tengeri kijárattal, a saját légtere fölötti ellenőrzéssel, és valódi biztonsági garanciákkal. A Krím státusa lesz a legnehezebb kérdés bármilyen tárgyaláson. De a magas szintű diplomácia pontosan arról szól, hogy a megoldhatatlan problémákra kreatív megoldásokat találjanak. Pontosan erre van szükség.
10. 18.
Ha a “tág paraméterek” által fémjelzett “esetleges békemegállapodás”-nak “nagyon kicsi az esélye”, akkor mi lehet a realitásokkal számoló “kreatív megoldás”? Nyilvánvalóan a végleges rendezést elodázó, de a harci cselekményeket beszüntető tűzszünet, amit Alexander Baunov (10. 12.) és Dimitri Simes hangsúlyoz.
Orosz szempontból nyilván az volna a legjobb megoldás, ha a tűzszünetet, a nukleáris fenyegetés fenntartása mellett, valójában a tényleges katonai helyzet stabilizálódása kényszerítené ki. A Kijev és más városok, illetve az energetikai infrastruktúra elleni rakéta- és drón-támadások már nem az ország elfoglalását célozzák, hanem Ukrajna általános katonai, gazdasági és végső soron politikai helyzetének az ellehetetlenítését (lásd itt és itt ), ami természetesen enyhítheti az oroszok által ellenőrzött dél-keleti területekre nehezedő nyomást. És – nem utolsó sorban – kiélezheti az Amerika és Európa, illetve Kelet- és Nyugat-Európa közötti ellentéteket, különösen az Ukrajnának megígért EU-s pénzügyi támogatások akadozása ( lásd itt és itt ) miatt. Az az egyre gyakoribb és türelmetlenebb ukrán érv pedig, hogy e nélkül Ukrajna gyakorlatilag nem tudja működőképes állapotban tartani az országot, és így a háborút sem folytathatja sokáig “a Nyugat védelmében” nem hangzik valami meggyőzően.
Olha Stefanishyna, az EU-integrációért felelő ukrán miniszterelnökhelyettes nemrég két brüsszeli tárgyalási fordulója között ezeket mondta a Financial Timesnak: “Ettől függ , hogy a tanárok megkapják-e a fizetésüket, hogy az orvosi személyzet, a szociális gondozók és a nyugdíjasok megkapják-e a pénzüket, hogy el tudjuk-e látni a kormányzati funkciókat. Reméljül, hogy levonják a tanulságokat [lessons will be learned], és nem hagynak bizonytalanságban bennünket.”
Az ukrán vezetésnek sürgősen el kell döntenie, hogy az ország nagy részének a megmentése a célja, vagy az, hogy a végkimerülésig folytassa – a Nyugat érdekében – ezt a bér-háborút.
A valóság az, hogy az ukránoknak (és feltétlen támogatóiknak) nincsenek jó opciói. Ha folytatják a háborút, miközben az oroszok, a kisebb-nagyobb visszavonulások ellenére lényegében stabilizálják a frontot, az ország gazdasági és pénzügyi összeomlását, valamint befolyásos nyugati politikai és média-körök fokozódó háborús “kifáradását” (fatigue) kockáztatják. Ha viszont – akárcsak “átmenetileg” is – kénytelenségből elfogadják a tűzszünetet, a radikális nacionalisták minden bizonnyal fel fognak lázadni.
Vagyis fennáll annak a lehetősége, hogy a fenyegető belháború miatt nem valósulhat meg az a tulajdonképpen racionális forgatókönyv, hogy az “átmeneti” területi veszteségek után és árán, a jelenlegi politikai és katonai vezetés, mint hős és áldozat, akár Nato-tagság nélkül is megkapja az áhított nyugati biztonsági garanciákat, és – ami legalább ennyire fontos, ha nem még fontosabb – a nyugati pénzügyi támogatást immár a nélkülözhetetlen újjáépítésre fordítsa.
[1] Dimitri K. Simes: How to avoid a nuclear war over Ukraine. The National Interest, 2022. okt. 16.
[2] Gideon Rachman: Diplomacy should not be a dirty word in the Ukraine war. FT, 2022. okt. 17.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2022. október 18-án.
