04. 19.
De mit jelent mindez Kelet-Európa szempontjából? Ami a kelet-európai (vagy a brit külpolitika-csinálók körében az első világháború vége felé elterjedt és később Rumsfeld volt amerikai védelmi miniszter által felkapott szóhasználattal: „új-európai”) politikusokat és média-harcosokat illeti – az Amerikával kapcsolatos „nagy reménységek” hiábavalóságára nem is annyira Bidenék ébreszthetik rá őket, hanem például az ebben a blogban már többször (legutóbb itt) idézett Elbridge Colby, a Biden utáni potenciális új-konzervatív adminisztráció reménybeli stratégája.
Colby, aki mint helyettes védelmi államtitkár 2017 és 2019 között az amerikai védelmi stratégia kidolgozását felügyelte, most pedig Wess Mitchellel együtt a Marathon Initiative vezetője a varsói Klub Jagiellońskinak adott rendkívül tartalmas és sokmindent megvilágító interjújában – többek között – ezeket mondta[1]:
Amerika számára az a legfontosabb, hogy megakadályozza Kína ázsiai dominanciáját. Ezért prioritás számunkra Ázsia. Ez nem azt jelenti, hogy Európa nem fontos, de Európa sokkal kisebb, mint Ázsia, és Európa sokkal kevésbé van veszélyben, mint Ázsia. Kína gazdasági befolyása és katonai ereje nagyobb Ázsiában. Ezért kell nekünk, amerikaiaknak erre összpontosítanunk. Csak az Egyesült Államok töltheti be ezt a fajta kritikus kiegyensúlyozó szerepet Ázsiában, amely azért fontos, mert Ázsiában egyetlen ország sincs, amely megközelítőleg is olyan hatalmas volna, mint Kína.
Az európaiakkal az a problémám, hogy nem összpontosítanak eléggé Ázsiára, és nem tehermentesítenek bennünket más színtereken.
A világ ma alapvetően bipoláris, amelynek a két pólusa az Egyesült Államok és Kína. Vannak fontos másodlagos szereplők: India, Japán, Oroszország, talán Németország vagy az Európai Unió, attól függően, hogy Európa milyen irányt vesz. De a világ lényegében a kínai kérdés körül forog.
Azt gondolom, hogy az unipolaritásnak és Amerika globális primátusának vége. Ezt nem fogjuk visszahozni, és valójában nincs is erre szükségünk. Amit mi akarunk, az a fenntartható, nekünk kedvező hatalmi egyensúly, különösen Ázsiában, mivel ott van a globális GDP fele és ott a jövő. Ez a mi tényleges feladatunk.
Nem hiszem, hogy az Egyesült Államoknak szüksége van a hegemóniára vagy egy liberális birodalomra. Hatalmi egyensúlyra van szükségünk. És e mögött, ezen a hatalmi egyensúlyon belül olyan államokra, amelyek a mi oldalunkon védelmet élveznek, és képesek lesznek a saját útjukat járni.
Az oroszok ezt eléggé félreértik – ami a lengyeleket különösen érdekelheti. Azt hiszem, az oroszok eltúlozzák a saját mozgásterük nagyságát, amelyen belül működhetnek a jövőben, mert azt hiszik, hogy itt egy multipoláris világ fog kialakulni, holott a valóságban be lesznek szorítva a két nagy pólus közé. Az oroszok abban bíznak, hogy képesek lesznek független kapcsolatrendszert kiépíteni Indiával, Japánnal és így tovább. De India és Japán fő prioritása az lesz, hogy megküzdjenek a kínai problémával, ami közelebb viszi őket az Egyesült Államokhoz. Már most is ezt látjuk.
Ugyanez a probléma Macron elnök vagy Borrell [külügyi főmegbízott] harmadik pólussal kapcsolatos elképzelésével. Európa nem lehet plauzibilis és eléggé hatalmas ahhoz, hogy külön pólussá váljon. Bele fog kerülni a viharba.
Európa szerepe katonai téren az kellene hogy legyen, hogy megvédje magát és vegye kezébe a vele szomszédos régiók ügyeinek az intézését. Gazdasági és technológiai viszont szintet kellene emelnünk. A probléma az, hogy mindkét oldalon nagy most a szkepticizmus a kereskedelmi megállapodásokkal szemben. Őszintén szólva sok minden szól ellene, ha az utóbbi harminc évet tekintjük. De ezt kell tennünk. Máskülönben csak 330, illetve 450 milliós piacunk lesz, szemben másfél milliárddal. Nem beszélve arról, hogy Kína számára ott van még a délkelet-ázsiai piac, aztán a Közel-Kelet, Afrika, Latin-Amerika. Képesnek kell lennünk arra, hogy vetekedjünk ezzel. Tulajdonképpen a 2. világháborúban is azért harcoltunk a Csendes-óceánon, mert nem akartuk, hogy ezt a hatalmas, növekvő piacot egyetlen – ráadásul ellenséges – hatalom dominálja.
A csendes-óceáni térségben szövetségeseink és Tajvan hatékony konvencionális védelmére van szükségünk. Erről beszélt Davidson admirális, az Indo-Pacific Command parancsnoka legutóbb (2021. 03. 15.), és amivel én is jó sok időt töltöttem [a Pentagonban]. Ez egy hatékony konvencionális előretolt védelmet jelent az első szigetlánc – vagyis Japán, Tajvan, a Fülöp-szigetek – mentén Kínával szemben. Ha ezt meg tudjuk csinálni, akkor lényegében megoldottuk a problémát, mivel Kína akadályba ütközik, és nem fog tudni érdemben katonai erőt felvonultatni a Csendes-óceán nyugati térségében, illetve ezen keresztül. Máskülönben megvethetik a lábukat a szárazföldön, ami nyilvánvalóan komoly probléma.
Azt hiszem, Tajvan most feltétlenül a legfontosabb dolog az amerikai hadsereg számára – és minden egyebet félre kellene tenni, a nukleáris elrettentést és az antiterrorista készültséget kivéve. De még nem tartunk ott, ahol kellene, mint Davidson admirális megmondta.
Ezen kívül Tajvan centrális elhelyezkedésű. Más, mint Nyugat-Berlin. Nyugat-Berlin katonai abszurditás volt, katonai megfontolásokból senki sem ragaszkodott volna hozzá. Tisztára politikai és szimbolikus jelentősége volt. De Tajvan katonai szempontból fontos. Ha Tajvan Kína ellenőrzése alá kerül, nagymértékben megkönnyíti és lehetővé teszi azt, hogy kijussanak a Csendes-óceán nyugati és központi térségébe.
És ők most erőfölényben vannak velünk szemben a színtéren lévő katonai erejükkel, amit Davidson admirális kihangsúlyozott. Persze, átcsoportosíthatunk oda erőket otthonról vagy Európából, de nem biztos, hogy ezek a megfelelő erők, és lehet, hogy nem érnek oda időben, hogy megakadályozzák a fait accomplit. Úgyhogy én nagyon aggódom emiatt, és azt hiszem a Biden-adminisztráció ehhez rosszul nyúlt hozzá. Vagy inkább a tekintetben jól, hogy Tajvan elsődlegességét sziklaszilárdnak mondták, de akkor nem kellene levágni a védelmi kiadásokat, és nem kellene kerülni a nehéz döntéseket.
Teljes egészében Ázsiára kellene összpontosítanunk, és minden más helyszínen csökkenteni kell a jelenlétünket. Ez nem azt jelenti, hogy cserbenhagyjuk a Nato-t. Meg fog maradni a Nato-parancsnokságunk, de Európa sokkal gazdagabb, mint Oroszország. A lengyelek valószínűleg nem így gondolják, de ki van zárva, hogy Oroszország domináns pozícióba kerüljön az európai kontinensen, míg Kína nagyon is megteheti ezt Ázsiában. A legjobb, amit az európaiak tehetnek az, hogy hatékonyabb konvencionális védelemre tegyenek szert. Lengyelország már ezen az úton jár, és minden dicséretet megérdemel ezért. A finnek és a svédek is jól haladnak, és úgy tűnik, a britek is.
Az igazi probléma természetesen az Önök nagy nyugati szomszédja, amely az 1988-ban meglévő konvencionális védelmének egy töredékével könnyen megoldhatná ezt a kérdést. 1988-ban Németországnak 15 hadosztálya volt, ma egy német hadosztály van. Erre azt szokták mondani, hogy „hát persze, a németek úgy érzik, nincsenek veszélyben”. OK. De ez Indianában is így van. Ezt a logikát követve az amerikaiaknak egyszerűen haza kellene menniük. Ennek nincs semmi értelme. Globális szükséghelyzetben vagyunk.
Természetesen Önök nem bízhatnak teljes mértékben az Egyesült Államokban. Ez nemzetközi politika, nem házasság. Nem hiszem, hogy túlságosan meggyőzőek azok a már-már lírai magaslatok, ahogyan Biden elnök a transzatlanti kapcsolatokról beszél. Nem vonom kétségbe az őszinteségét, de kétlem, hogy ezt az amerikaiak így látnák.
Nem hiszem, hogy segítenénk azzal, hogy olyan biztonsági szintet sugalmazunk, ami messze nem reális. Ne értsenek félre. Úgy gondolom, az Egyesült Államoknak be kell tartania a Lengyelországnak és másoknak tett biztonsági ígéretét, de egy ígéretet különböző módokon lehet betartani, nem? Az Egyesült Államok több elkötelezettséget vállalt, mint amennyit egyedül hihetően teljesíteni tudna. Az egy más világ volt, amikor George W. Bush volt az elnök, és a Nato-t mindenfelé kiterjesztettük. Senki sem érhetett hozzánk. De ma nem ilyen világban élünk. Most egy olyan világban élünk, amelyben nagyobbak az elkötelezettségeink, mint a lehetőségeink.
Ezért, ha a kevésbé fontos kötelezettségeket nem teljesíted, ez valószínűbbé teszi, hogy teljesíteni fogod azokat, amelyek fennmaradnak. Ha tehát a Közel-Keleten olyan szinten vagyunk jelen, mint ahogy jelen vagyunk, az azt jelenti, hogy nem vagyunk tisztában a probléma nagyságrendjével, amellyel szembesülünk, és ez ijesztő.
De ha mi nem is vagyunk száz százalékosan szavahihetőek, ez nem jelenti azt, hogy Önöknek van nálunk jobb választásuk. Ha nem bíznak Amerikában, akkor majd Franciaországban fognak bízni? Vagy a németekben, akiknek jelenleg egyszerűen nincs ahhoz elegendő haderejük, hogy megvédjék Lengyelországot? Ez a lényeg a harmadik pólussal kapcsolatban. Elméletben működhet, de valójában ez nem reális opció.
Tehát még egyszer: nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok 0 vagy 100 százalékosan megbízható-e. Csak hogy világos legyek: az Egyesült Államoknak honorálnia kellene a Lengyelországnak adott garanciáját. Csakhogy, és ezt a tajvaniaknak is szoktam mondani, ha a Nato-nak tett ígéretekből fakadó követelések túl nagyok, ez válsághoz vezet, és akkor majd döntenünk kell. És a prioritásunk – a saját biztonságunkon túl – Ázsia, aztán Európa, majd a Perzsa-öböl. Lengyelország megteszi a magáét, hogy képes lehessen a konvencionális védelemre, vagy legalábbis megteszi, amit csak tud, hogy csökkentse az Amerikára nehezedő terhet, és ez kihat arra, amit Amerika erről gondol. Gazdasági téren pedig együttműködik az Egyesült Államokkal Kínával kapcsolatban. Ez nem azt jelenti, hogy lemondanak a kereskedelmi érdekeikről Amerika javára, hanem csak azt, hogy megkérdezik: „hogyan dolgozhatunk veletek együtt, fiúk”?
Ez az a probléma, amivel minden európai ország szembesülni fog. Próbálkozzunk a semlegességgel, vagyis próbáljunk meg elbújni vagy köntörfalazni a kettő között? Csakhogy akkor az amerikaiak számára így fog feltevődni a kérdés: milyen érdekünk fűződik nekünk ahhoz, hogy ilyen óriási kötelezettségünk legyen Európában biztonsági szempontból, amikor az európaiak valójában nem segítenek nekünk a mi legfőbb kihívásunk tekintetében? Ebben az esetben az lesz számunkra ajánlatos, hogy azokkal az országokkal vagy koalíciókkal működjünk együtt, amelyek inkább felsorakoznak mellettük. Akkor majd a kínaiak is latba vetik a befolyásukat, és Európa versenypályává változik, ahelyett, hogy biztonságosabb módon felsorakozna az Egyesült Államok mellett.
Az alternatíva az, hogy Európa szintet lépjen Amerikával, vállaljon nagyobb felelősséget a védelméért, ahol az amerikai hozzájárulás leginkább a nukleáris erőkre, az űr- és kibervédelemre szorítkozik, az igazán high-tech dolgokra, és talán egy viszonylag csekély mértékű fizikai jelenlétre is [small contribution on the ground], de a konvencionális védelem túlnyomórészt az európaiak dolga lesz. Az igazán kényes kérdés az, hogy még abban az esetben is, ha először az oroszok lépnek, készen kell állnunk a csendes-óceáni térségben arra az esetre, ha a kínaiak megpróbálkoznának valamivel, úgyhogy felelősségteljesen [responsibly] vissza kell fognunk magunkat Európában. Még akkor is, ha az oroszoké az első csapás.
Nem hinném, hogy sokat segítünk magunkon azzal, ha nem veszünk tudomást erről a problémáról. A megnyugtatás éppen most éppenséggel veszélyes lehet, ha az embereket arra készteti, hogy az higgyék, lesz egy bizonyos biztonsági szint, holott valójában nem lesz. Megint, nem azt mondom, hogy egyszerűen magára fogjuk hagyni Európát, de szembesülnünk kell a valósággal, és ennek megfelelően kell felkészülnünk, pontosan azért, hogy elkerüljük ezt a válságot. A skandináviai országok kezdik megérteni ezt. Ezzel kell megküzdenünk a transzatlanti kapcsolatokban. (Kiemelések tőlem – M. G.)
04. 21.
Rendkívül fontos szöveg, amelyet a maga teljességében érdemes fontolóra venni. Vagyis a globális vonatkozásokat, Colbynak a kelet-ázsiai színtérrel kapcsolatos mondanivalóját, és végül – és leginkább – mindazt, amit Európáról és Európának mond.
Minderre majd kitérek a későbbiekben, de most egy egészen más dologra hívnám fel a figyelmet. A teljességhez, amit említettem, hozzátartozik az is, amiről Colby nem beszél.
Az amerikai stratéga végig a Nato-t, az Európai Uniót, illetve az egyes tagállamokat, és természetesen Oroszországot emlegeti. Az utóbbival kapcsolatban elsősorban azt, hogy „Európa sokkal gazdagabb, mint Oroszország”, és „ki van zárva, hogy Oroszország domináns pozícióba kerüljön az európai kontinensen”. Mivel gazdasági téren Moszkva egyszerűen nem mérhető össze Brüsszellel, az uniós tagállamoknak olyan szintre kell emelniük a konvencionális haderejüket, hogy az lehetővé tegye számukra az Oroszországgal szembeni hatékony önvédelmet (a nukleáris és high-tech dimenziót leszámítva, ahol számíthatnak Amerika támogatására). E téren Colby a lengyeleket, a finneket, a svédeket és a briteket emelte ki, világossá téve, hogy amennyiben az EU önálló szerepet akar játszani a „két nagy” mellett, illetve között, akkor Amerika ezt a kvázi-garanciát csak a mellette Kínával szemben minden tekintetben (tehát kereskedelmi téren is) felsorakozó, azaz lojális országok, illetve ezen országok koalíciója számára fogja biztosítani.
De mi történik akkor – és ez az, amiről Colby hallgat –, ha Oroszország az európai Nato-országok ellen nem fog katonailag fellépni (tehát Lengyelország, Románia és balti államok ellen sem, mert van annyi stratégiai sütnivalója), viszont Belaruszt gyakorlatilag annektálja, Ukrajna Nato-tagságát pedig akár katonai erővel is megakadályozza, vagyis olyan red line-nak tekinti, amiről Putyin mai évértékelőjében beszélt? (Azt, hogy ezek a vörös vonalak pontosan hol húzódnak – fogalmazott – „mi magunk fogjuk eldönteni”.)
04. 22.
Az igazi problémát ez a most kikristályosodó amerikai geopolitikai elképzelés azzal okozza[2] Lengyelországnak, Litvániának és Romániának (maradjunk most ennél a három, a posztszovjet térség nyugati sávjához, vagyis Belaruszhoz, Ukrajnához és Moldovához nemcsak aktuálpolitikai, hanem történelmi értelemben is szorosan kötődő, ezzel a sávval a „Nyugat”-hoz való tartozásuk ellenére valamilyen formában „összenőtt” országnál), hogy Ázsia-centrikussága miatt hiányzik belőle a kelet-európai expanziós „drive”, az euroatlanti integráció mázával leöntött új „Drang nach Osten”, ami viszont ezeknek az országoknak a számára – úgy tűnik – létfontosságú. Vagyis nem mondhatnak le róla akkor sem, ha Amerika (és nyilván az EU is) ebben a törekvésükben magukra hagyja őket – kint „a hidegben” – a sokkal ütőképesebb Oroszországgal szemben.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Elbridge Colby: Asia is US priority. Europe has to be ready to defend itself alone. klubjagellionski.pl, 2021. ápr. 9.
[2] Vö. Łukasz Kulesa: The temptation of over-focusing on China. The National Interest, 2021. ápr. 17.
