03. 06.
De térjünk vissza Thomas Wrighthoz (03. 03.). Ő nemcsak a „szabad világ” ideális megszervezését javasoló policy paperek megfogalmazásával van elfoglalva, amelyeket vagy tekintetbe vesznek, vagy nem, hanem azokkal a tényleges biztonsági kihívásokkal is, amelyek rámutatnak a „liberális nemzetközi rend” stratégiai szempontból sebezhető pontjaira.
A Szenátus védelmi bizottsága előtti március 2-i meghallgatására készített szövegében[1] ezeket írja (némileg tömörítve):
Az elmúlt évtized alatt Kína és más autoritárius államok represszívebbé váltak otthon és magabiztosabbá külföldön. Az 1990-es évektől és a 2000-es évek elejétől eltérően most készen állnak arra, hogy katonai erőt alkalmazzanak [to use hard power] annak érdekében, hogy felléphessenek az Egyesült Államok ellen, és hogy elérjék céljukat.
Egy előrejelzés szerint Kína [a világjárvány következtében] öt évet nyert az Egyesült Államokhoz viszonyítva, és így 2032 helyett már 2027-ben a világ legnagyobb gazdasága lesz. Kína „csernobili pillanatá”-nak korai emlegetése feledésbe merült, és most már világos, hogy a kínai kormány úgy véli, tizenöt éven belül már másodszor került ki erősebben a globális válságból (az első alkalom a pénzügyi válság utáni időszak volt).
A revizionista hatalmak elrettentése
Miközben a világról gondolkodunk, amelyben az Egyesült Államok és szövetségesei a háborús szint alatt[2] versengenek Kínával és más autokratikus rezsimekkel, nem téveszthetjük szem elől a háború utáni amerikai stratégia hagyományos feladatát [mission]: hogy elrettentse az ellenfelek agresszióját. A nagyhatalmi rivalizálás felerősödésével ez is bonyolultabbá vált.
Gyakran úgy gondolunk a revizionista hatalmakra, mint a náci Németországra vagy a Szovjetunióra, amelyek mindenáron globális dominanciára törekedtek. De a revizionizmus ritkán bonyolódik totális háborúba. A revizionista államok többnyire nagyhatalmi riválisaik nem létfontosságú érdekeit veszik célba, mivel ez általában nem vált ki olyan megtorló csapást, mint amilyet a létfontosságú érdekek elleni támadás kiváltana. A nem létfontosságú érdekek veszélyeztetése – például egy nem-szövetséges megtámadása – a status quo hatalmat nehéz helyzetbe hozza, mert nem tudja, hogyan válaszoljon erre, és hogy egyáltalán érdemes-e megtorláshoz folyamodni.
Természetesen a „nem létfontosságú érdek” kifejezés félrevezető. Csak szűken és elszigetelten értelmezve érvényes. Miközben az annexió és az indokolatlan invázió a béke világos megsértése, és létfontosságú amerikai érdekeket sért, apró sziklák és területsávok elfoglalása kevésbé egyértelmű fenyegetés. Egészen addig, amíg együttesen már nagyobb jelentőségűek lesznek. Az a tény, hogy semmilyen szerződést nem szegtek meg, és a terület csekély fontosságúnak tűnik, nagy jelentőséggel bír minden adott válság dinamikája és pszichológiája szempontjából. Pontosan a vitatott terület alacsony stratégiai értéke készteti a domináns hatalmat arra, hogy ne kezdjen háborút miatta.
Ez nem új probléma. Ez klasszikus revizionizmus, amely a legkomplexebb problémát jelenti egy szuperhatalom számára. A revizionizmus célja az, hogy az elrettentést nagyon nehézzé tegye, és arra késztesse a rivális nagyhatalmakat, hogy diplomáciailag alkalmazkodjanak a helyzethez, és olyan mértékben korlátozzák a válaszukat, hogy az hatástalannak bizonyuljon.
A háború utáni amerikai világrend legfontosabb elemei nem az ENSZ és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, hanem az egészséges [értsd: az amerikai hegemóniát biztosító] regionális rendek. Amerika legnagyobb sikere a 2. világháború után az volt, hogy Nyugat-Európában és Észak-Kelet-Ázsiában létrehozott egy olyan rendet, amely véget vetett a német és a japán imperializmusnak, és megalapozta a közös jólétet. Ha ezek a regionális rendek szétesnek, ez lesz a sorsa a globális rendnek is.
Ne lepődjünk meg azon, hogy Kína és Oroszország a regionális dimenzióra összpontosít. Végeredményben a jelentős hatalmakat elsősorban a közvetlen környezetük érdekli, nem pedig a globális vezető szerep absztrakt fogalmai. De a regionális rendek sebezhetősége teszi a globális rendet is sebezhetővé.
Ha a nemzetközi rendet érheti komoly kihívás, akkor az nagy valószínűséggel regionális szinten fog bekövetkezni.
Thomas Wright javaslatai közül a 3. és a 4. pont figyelemreméltó:
3. Továbbra is mélyítsük el Amerika szövetségi és partnerségi kapcsolatait az Indiai–Csendes-óceáni térségben, többek között azzal is, hogy az ellenfél győzelmének megtagadása révén megvalósuló elrettentésre [deterrence by denial] összpontosítunk.
Wright külön is hangsúlyozza “a Tajvannal fennálló kapcsolatok megerősítésé”-t, de ennél még fontosabb, hogy okfejtése egészéből következik, hogy az amerikai biztonsági establishment nem számít arra, hogy Kína a globális biztonságot veszélyeztető módon lépjen fel Japánnal vagy Indiával szemben, de arra igen, hogy Tajvant előbb-utóbb megpróbálja elfoglalni. Ez – valamint a republikánus és demokrata szakértők és tisztségviselők közötti, a 2. lábjegyzetben említett konvergencia – kiderül a Nemzetbiztonsági Tanácsban 2018 februárjában összeállított és 2021. január 12-én a titkosítás alól feloldott Kína-stratégiából, amelyet itt ismertettem (2021. 01. 24.), és amely explicit módon kilátásba helyezi Tajvan Kínával szembeni megvédését, továbbá Kathleen Hick védelmi miniszterhelyettes februári szenátusi meghallgatásából, mely alkalommal Hick kijelentette, hogy Amerikát képessé kell tenni arra, hogy megakadályozza Tajvan elfoglalását [able to mount a denial defense of Taiwan].
4. Kifinomult amerikai Európa-stratégiára van szükség, amely eloszlatja az autokratikus hatalmakkal folyó stratégiai versengéssel kapcsolatos európai aggodalmakat és újragondolja az európai biztonságot, hogy alkalmassá (képessé) tegyük az Európai Uniót arra, hogy nagyobb szerepet töltsön be biztonsági és védelmi téren. (Kiemelések tőlem– M. G.)
Bányai László Sándor Németországból nem olyan rég egy hozzászólásában kiemelte, hogy nem egyszerű dolog a nyugati világban csupán a sajtó alapján eligazodni, mert „ehhez, mint annakidején Romániában, itt [mármint Nyugaton] is a sorok között kell olvasni”. Vagyis el kell sajátítani a sorok közötti olvasás művészetét.
Nos, Wrightnak ez a fenti pár sora – akárcsak az egész irat – ebből a szempontból mestermunka. Vagyis nemcsak azért, amit mond, hanem talán még inkább azért, amit elhallgat. Kelet-Ázsiában elég egyértelmű a helyzet: van kinek mit elfoglalnia (vagyis Kínának Tajvant, amely nélkül Teng Hsziao-ping Nagy-Kína víziója – azaz Hong Kong, Macao és Tajvan integrálása – nem valósítható meg), és van kinek mit védelmeznie (azaz Washingtonnak az amerikai regionális hegemónián alapuló status quót). Mindkét fél tudja tehát, hogy mit kockáztat: Kína azt, hogy ha túl sokáig vár, akkor Washington gyakorlatilag fel fogja mondani az egy Kína-elvet, és – mint Richard Haass, a New-York-i Council of Foreign Relations elnöke már 2020 augusztusában leszögezte[3] – „a stratégiai világosság” álláspontjára fog helyezkedni, explicitté téve Tajvan melletti elkötelezettségét. Amerika viszont azt, hogy belesodródhat egy az eddigieknél sokkal komolyabb háborúba, amelyben győzelmi esélyei nem túl magasak, és amelyet lehet, hogy az országon belül fog elveszíteni.
Ha a kelet-ázsiai hadszíntér stratégiai világosságával tűnik ki, akkor az európai hadszíntérre a homályosság és a megfoghatatlanság jellemző. Oroszország 2008-ban Grúziában és 2014-ben Ukrajnában bebizonyította, hogy ha kell, akkor katonai eszközökkel fogja megakadályozni a Kaukázuson túli és a kelet-európai volt szovjet köztársaságok euroatlanti integrációját. A kelet-európai térségnél maradva megállapíthatjuk, hogy Ukrajna, Belarusz és Moldova „alacsony stratégiai értékű”-nek számít, ugyanis egyiket sem köti biztonsági garanciákat nyújtó formális szövetség a „szabad világ”-hoz, mindenekelőtt Amerikához, és ez utóbbi nem is helyezett kilátásba (egyelőre) ilyesmit. Ezért Moszkva joggal feltételezheti, hogy ezeknek az országoknak (egyelőre) a geopolitikai semlegességéhez ragaszkodva nem sért létfontosságú amerikai érdekeket.
03. 08.
Nem sokkal Thomas Wright szenátusi meghallgatása előtt jelent meg Maximilian Terhallenek, a londoni King’s College vendégtanárának egy érdekes cikke a Frankfurter Allgemeine Zeitungban.[4]
Terhalle egyike azoknak az Angliába szakadt németeknek, akik – mint az ebben a blogban gyakran idézett Wolfgang Münchau Twitter-fiókjában is olvasható – német akcentussal beszélnek, de brit akcentussal gondolkodnak. Az említett cikkben ezeket írja:
Németország és Európa számára a kínai kihívás az amerikai védőernyő strukturális meggyengülésében nyilvánul meg, mivel Kína leköti Amerika védelmi erejét. Egy immár nem valószínűtlen ázsiai háború megteremtheti Putyin számára a régóta várt lehetőséget arra, hogy Európa térképét a maga javára revideálja. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Terhalle ezzel annak a német argumentumnak az élét akarja elvenni, hogy Oroszország felé nem szabad minden hidat felégetni, mert az oroszellenes politikával Moszkvát csak beletaszítják Peking karjaiba. Szerinte Putyin nem emiatt fordul Kína felé: tudja, hogy ez az a stratégiai pozíció, amelyből a Nyugattal szembeni sérelmeit orvosolhatja.
Én figyelemreméltónak tartom a német szakértő fenti látleletét – Kínával és Oroszországgal, valamint az amerikai védőernyő európai meggyengülésével kapcsolatban. Azt az álláspontját azonban (és ezt nemcsak ő, hanem gyakorlatilag az egész angolszász orientációjú német sajtó és szakértői gárda osztja), hogy Németországnak gyakorlatilag Amerika hagyományosan oroszellenes politikáját kellene felvállalnia, és hadserege megerősítésével bizonyos mértékben pótolnia, egyáltalán nem osztom.
Nem kívánok most belemenni abba, hogy Putyin vajon milyen mértékben és hogyan szeretné Európa térképét a maga javára revideálni. De azt, hogy ez a szándéka, nyilvánvalónak tartom. Nem feltétlenül az államhatárokat akarja ő módosítani (bár ez sem kizárható), hanem a geopolitikai határokat, például azzal, hogy Belarusszal előbb-utóbb csak kialakít valamilyen szorosabb gazdasági, pénzügyi és politikai uniót (a katonai és titkosszolgálati dimenziót csak azért nem említem, mert az gyakorlatilag már megvan). De Ukrajna és Moldova geopolitikai státuszának valószínű módosulása sokkal bonyolultabb, sok előreláthatatlan elemet magában foglaló kérdés, és ezért most nem foglalkozom vele.
Annál fontosabb kérdés viszont az, hogy tudatosítsuk: miközben a Biden-adminisztráció eldöntötte, hogy Oroszországgal szemben – mind az orosz belpolitikát, mind pedig a külpolitikát illetően – keményen fog fellépni (ez világosan látszik a Navalnij-ügy kezeléséből, valamint Ukrajna Oroszországgal szembeni intranzigens álláspontjának a támogatásából[5]), az Európai Unió, és különösen annak két legfontosabb tagállama, Németország és Franciaország nemcsak hogy el akarja kerülni a konfrontációt Moszkvával, de – a sokat hangoztatott geopolitikai autonómia jegyében – egyfajta stratégiai partnerségre törekszik vele, miközben mind az orosz belpolitikai helyzettel, mind pedig az orosz szomszédságpolitikával kapcsolatban bírálja Oroszországot és támogatja a közös szankciós politikát.
Az EU-ból immár – szerencsére – kivált Nagy-Britannia és az észak-, valamint kelet-közép-európai EU-tagállamok egy része (Svédország, a baltiak, valamint Lengyelország és Románia) ebben a kérdésben az amerikai álláspontot támogatják, sőt az eddigieknél is határozottabb fellépésre sarkallják, például az Oroszországot Németországgal közvetlenül összekapcsoló Nord Stream 2 gázvezeték kérdésében.
Ez utóbbi önmagában véve nem volna olyan nagy jelentőségű kérdés (különösen, ha meggondoljuk, hogy a Nord Stream 1 már régóta működik), de a jelenlegi különleges körülmények között mindenképpen egyfajta detonátor szerepet fog betölteni. Ha Amerika és a kelet-európaiak együttes tiltakozása ellenére mégiscsak befejezik az építését (nagyjából 100 kilométeres szakaszon kell még elhelyezni a csöveket), akkor azért. Ha pedig az utolsó pillanatban Berlin és Washington mégiscsak összehoz egy kompromisszumos megoldást, vagyis az új adminisztráció bizonyos feltételekkel tudomásul veszi a dolgot, akkor azért.
A Fehér Ház kutyaszorítóba került: ha Németországnak kedvező döntést hoz, akkor nemcsak a kelet-európaiak fognak lázadozni, hanem azok a rendkívül befolyásos amerikai politikai, média- és egyéb erők is, amelyeknek Angela Merkel és a kormánya és egyáltalán Németország már régóta a begyében van. Ha viszont konfrontálódik Németországgal egy ott mind kül-, mind pedig belpolitikai szempontból kritikus időszakban, akkor azt kockáztatja, hogy Berlin (Párizs és az immár Draghi által irányított Róma) támogatásával geopolitikai szempontból valóban önállósítja magát.
Vagyis, bármilyen döntés szülessen is, a „szabad világ” két pólusa nem fog tudni közös nevezőre jutni, miközben mind Amerikában, mind pedig az EU-ban elhatalmasodnak a belső ellentétek. Kína és Oroszország pedig elkezdhetnek gondolkozni azon, hogy a számukra létfontosságú kelet-ázsiai és kelet-európai régióban megerősítsék pozícióikat.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Thomas Wright: Prepares testimony to the Senate Armed Services Committee. Hearing on global security challenges and strategy. 2021. márc. 2.
[2] Thomas Wrightnak 2017-ben jelent meg All measures short of war: The contest for the 21st century and the future of American power című könyve, amely konstatálta a konvergencia végét, vagyis azt, hogy Oroszország és Kína nem fog beintegrálódni az ún. liberális nemzetközi rendszerbe. Ezzel elkezdődött a felerősödő nagyhatalmi versengés új korszaka. Mivel a 2017 decemberében közzétett amerikai nemzetbiztonsági stratégia pontosan erre épül, Wright munkássága egy egészen másfajta konvergenciát bizonyít: azt amely a demokrata és republikánus kötődésű amerikai nemzetbiztonsági eliten belül mutatható ki. Wrightról lásd 2020. április 8-i és 2020. szeptember 29-i bejegyzéseimet.
[3] Vö. Richard Haass és David Sacks: American support for Taiwan must be unambiguous. To keep the peace, make clear to China that force won’t stand. Foreign Affairs, 2020. szept. 2.
[4] Maximilian Terhalle: Berlin will Moskau gar nicht drängen. FAZ, 2021. febr. 12.
[5] A Krím elcsatolásának 7. évfordulóján (2021. febr. 26.) Biden elnök egy nyilatkozatot tett közzé, amely leszögezi: „Ezen a komor évfordulón újból kinyilvánítunk egy kézenfekvő igazságot: a Krím Ukrajna. Az Egyesült Államok nem ismeri el, és soha nem fogja elismerni Oroszország annexióját, és Ukrajna mellett fog állni Oroszország agresszív cselekedeteivel szemben.” A kézenfekvő igazság szerintem az, hogy Amerika (Biden alelnöksége idején) nem tudta megakadályozni a Krím Oroszországhoz való csatolását vagy inkább csatlakozását, és nem áll módjában azt visszacsinálni. Az a kijelentés pedig, hogy az Egyesült Államok „Ukrajna mellett fog állni Oroszország agresszív cselekedeteivel szemben” olyan ígéret, amelyet csak akkor lehetne betartani (de akkor is kétes kimenetellel), ha Washington a Nato V. cikkelyét kiterjesztené Ukrajnára is, amit Németország és Franciaország viszont nem hagyna jóvá.