01. 14.
A Rajnától az Uralig… című, 1974-es esszémben – többek között – ezeket írtam Kínáról[1]:
…az ún. két világrendszer békés egybeolvadása (ami pillanatnyilag a legvalószínűbb perspektívának látszik) egy technokratikus totalitarizmus veszélyét rejti magában. Elképzelhető például egy olyan, kínai típusú társadalom, amely a magas fokú és szervetlenül beépített technológia birtokában korlátlan ideig fennmaradhat, sőt korlátlan fejlődési lehetőségekkel rendelkezik anélkül, hogy típusminősége megváltozna. (…)
Amennyiben bebizonyosodik, hogy a jelenkori műszaki feltételek legfontosabb elemei nemhogy fellazítanák azt, de éppenséggel beépíthetők a centralizált gazdasági szabályozási rendszerekbe és bürokratikus adminisztrációkba, anélkül, hogy azok típusminőségét megváltoztatnák – ennek a struktúrának elképzelhetetlenül magas fokú hatékonyságára és életképességére kell számítanunk, ami nagymértékben befolyásolhatja egy eljövendő planetáris társadalom jellegét, amennyiben az (ilyen körülmények között) egyáltalán kialakulhat.
Egy ideje már foglalkoztatott a gondolat, hogy jó volna reflektálni erre a régebbi véleményemre, amely elég élesen szemben áll mindazzal, amit például 2009-2010-ben írtam Kínáról.
De azzal is, amit még régebben gondoltam erről az országról. Sajnos 1968-’70 közötti idevágó álláspontomat most csak az emlékeimből tudom (fel)idézni. Ekkor – mint sokan mások – én is baloldali-antikapitalista-antikommunista, és ennyiben, legalábbis elvi síkon (és Ágoston Vilmossal és másokkal együtt akkor Kolozsváron egy icipicit tevőlegesen is) amolyan „forradalmár”-féle voltam (az Új Hajtás című – természetesen nem engedélyezett – egyetemi lap első számában például a nyugat-berlini diákmozgalomról és annak programjáról írtam, az Egyetemi Könyvtárban akkor szabad polcon hozzáférhető Praxis című kitűnő zágrábi lap alapján), és a pártapparátust szétverő kínai kulturális forradalom idején – a Rinascita és esetenként, amikor éppen kapható volt, a párizsi, még Camus által alapított Combat, és persze a Megyei Tükör mellett – a Peking Review-t is félretette nekem egy kedves elárusító-hölgy a legjobb kolozsvári újságosnál, amely az evangélikus templom oldalával szemben, a patika-múzeum mellett húzódott meg szerényen egy szép kis boltív mögött. Mi tagadás, tetszett nekem az a hév, amellyel nemcsak a kapitalista imperializmust, hanem a szovjet hegemonizmust is szapulta (a pontos epitheton ornansokra már nem emlékszem).
Volt nekem azokban az években egy Lapszemle című rovatom az Utunkban, amelyben – már akkor is! – szerettem sokat idézni. Majd utánanézek egyszer a Digitékában, nem csempésztem-e be valamelyikbe néhány fordulatot a pekingi lapból is.
Most azonban az egyik 2009-es blogbejegyzésemet idézném (Kína és a kisebbségi civilizációk), amelyben arról írtam, hogy „Kína nem sok idő múlva újból a térség uralkodó hatalma lesz”, de ahhoz, hogy „elfoglalhassa méltó helyét a világban, úgy tűnik nem annyira a kommunizmus örökségével kell megküzdenie – a jelek szerint azt már kellőképpen hozzáidomította a konfuciánus államtudomány vagy inkább államművészet előírásaihoz –, hanem a kínai civilizációba beolvadni nem akaró buddhista (tibeti) és muszlim (ujgur) kisebbségi civilizációkkal”.
Ehhez, az akkori Fn.hu-n megjelent (és azóta a neten már nem hozzáférhető) szöveghez – többek között – Lükő Gábor is fűzött egy rövid kommentárt, és én ostobaságomban azt képzeltem, hogy a jeles néprajztudósról van szó, akiről tudtam, hogy Karácsony Sándor tanítványa volt.
Ezt írta nekem 2009. augusztus 4-én (2009-08-04 20:10:34):
A kelet filozófia és gondolkodás, kultúra ötvözése a nyugati racionalitással nemcsak Kínában, hanem Indiában és más ázsiai országokban is szerencsésnek bizonyult. Talán előbb-utóbb sikerül a kisebbségekkel is megbékélniük. Ennek receptjét magyar viszonylatokra Karácsony Sándor már rég megírta A magyar béke c. ma is igen aktuális művében – igaz, hogy nemigen hallgattak rá nálunk sem.
Nos, ezt az üzenetet Lükő Gábor legfennebb a túlvilágról küldhette nekem, hiszen 2001-ben, 91 esztendős korában elhunyt. A neten ennek a másik Lükő Gábornak semmiféle nyomára sem bukkantam. Csak annyit tudtam kideríteni, hogy a fia, Lükő Gábor István, a Lükő Gábor Alapítvány egyik alapítója. Én mindenesetre válaszoltam is neki – ugyancsak a blogon –, de erre már nem reagált.
01. 16.
Ami a technokratikus totalitarizmus létét, illetve veszélyét, és egy ilyen jellegű planetáris összefonódás lehetőségét illeti, amit én 1974-ben felvetettem, ez a legújabb amerikai fejlemények tükrében igencsak aktuális kérdéssé vált. Bár „összefonódás”-ról a mai, éppen hogy a szétkapcsolódást preferáló Amerika és az azt elkerülni igyekvő Kína vonatkozásában nem beszélhetünk, a két ország digitális praktikáinak összehasonlító elemzése mégis érdekes következtetésekre vezethet. Az Axios így foglalja össze a A két Jack meséje című írásában a lényeget[2]:
Kínában Xi Jinping elnök elhallgattatta Jack Mát, az Alibaba alapítóját, és antitröszt vizsgálatot indított a cége ellen, miután az üzleti mágnás nyilvánosan kritizálta a szabályozó állami hatóságokat. Az Egyesült Államokban Jack Dorsay, a Twitter vezérigazgatója felfüggesztette Trump elnök fiókját[3], miután az elnök a platformját erőszakra való felbujtásra használta.
Ennek a két szinte teljesen inverz helyzetnek az egymás mellé állítása megvilágítja, mennyire különbözően közelítette meg Kína és az Egyesült Államok a digitális információ és a technológiai óriások menedzselését.
Amerika nem tudta kezelni sem a magáncégek hatalmának megnövekedését, sem az online dezinformáció elburjánzását, és ezzel mintegy rákényszerítette a milliárdos vezérigazgatókat és cégeiket arra, hogy ad hoc megoldásokkal válaszoljanak a múlt heti capitóliumi felkelésre, és kitegyék a tech cégeket a cenzúrázás vádjának.
Kína igyekszik elkerülni azokat a strukturális gazdasági problémákat, amelyeket az amerikai monopóliumok teremtettek, ugyanakkor meg szeretné akadályozni a nagy cégeket abban, hogy olyan hatalomra tegyenek szert, ami már a Kínai Kommunista Párt számára is kihívást jelentene.
A Trumpot letiltó közösségi médiák lépései külsőleg hasonlítanak Kína erőszakos online cenzúrájához, de nem a kormányzat hatásköri túllépésének a tünetei, hanem ellenkezőleg – annak, hogy az amerikai kormány lemond arról a felelősségéről, hogy a jelen helyzet két legkényesebb kérdését – az online dezinformáció és az ellenőrizetlen vállalati hatalom féktelen terjeszkedését – kezelje.
Az Axios itt eléggé nyilvánvalóan a Big Tech cégek szószólójaként lép fel, amit nem árt megjegyezni. A fenti cikk például leszögezi:
Az olyan tech vezetők, mint Dorsey (Twitter) és Mark Zuckerberg (Facebook) ismételten kinyilvánították, hogy ezeket a döntéseket nem szívesen hozzák meg maguktól, és felhívták az amerikai szabályozó hatóságokat, hogy teremtsék meg a platformjaikon megjelenő szabad véleménynyilvánítás ellenőrzésének [how they police free speeche] a szabályait.
Ugyanakkor a Big Tech cégek tartanak attól, hogy az 1996-ban elfogadott kommunikációról szóló törvény 230. fejezetének a teljes eltörlése tejesen megváltoztatná az internetet.[4]
Mások nem ennyire megértőek a nagy tech-cégekkel szemben, és rámutatnak arra, hogy ez a mostani „eltüntetési hullám” [wave of de-platforming] tulajdonképpen cinikus kísérlet arra, hogy „megnyerjék a demokraták jóindulatát, akik most átveszik a felügyelő és szabályozó kongresszusi bizottságok vezetését”.
De ezt igazából megtették már korábban is, hiszen
Az Amazon, az Apple, a Facebook, a Google és a Microsoft vezető tisztségviselői[5] ebben a választási ciklusban több mint 1000 csekket küldtek politikai csoportoknak több mint 16 millió dollár értékben, ami szinte kizárólag a demokratákhoz ment.
Ezek persze szerény összegek voltak az ún. nagy adományozók csekkjeihez képest, de azért jelzik a politikai összefonódást.
Glenn Greenwald, az amerikai független újságírás egyik ismert képviselője, a szólásszabadság alternatív fórumának számító Parler felszámolásáról szóló fontos írásában elmondja, hogy az elmúlt három hónapban a tech óriások hogyan cenzúrázták a politikai beszédet, hogy az amerikai politikát manipulálják, a liberálisok pedig szinte egyöntetűen üdvözölték ezt.[6]
Újabb twitter-bejegyzéseiben (lásd itt és itt) Greenwald rámutat, hogy az online cenzúra bevezetésének legharcosabb követelője a CNN, az NBC és a New York Times, és hogy hamarosan a Signal és a Telegram, vagyis az ún. titkosított alkalmazások, valamint a podcastok is sorra kerülnek. Ez azt jelenti, hogy „minden független, az uralkodó elit és a nagyvállalati médiák ellenőrzésén kívüli kommunikációs és információs csatorna ki lesz téve a cenzúrának”.
Tom Slater, a londoni Spikedonline főszerkesztőhelyettese pedig így foglalja össze a dolgot:
A Parler megsemmisítése azt mutatja, hogy a Big Tech nemcsak az elsődleges platformokat ellenőrzi, hanem az internet infrastruktúráját is. Az az elképzelés tehát, hogy a szólásszabadsághoz ragaszkodók egyszerűen átmehetnek egy másik helyre, képtelenség.
Egyszóval sokan látják úgy „Nyugaton”, hogy „a Big Tech zsarnoksággá változott”, és hogy „az őrök őrzését” úgy lehetne megvalósítani, ha államosítanák a Facebookot és a Twittert.[7] Ez utóbbi álláspont képviselője idézi a YouTube indoklását („nem engedünk meg olyan tartalmat, amely félrevezeti az embereket, azt állítva, hogy nagyszabású csalással vagy hibákkal megváltoztatták a 2020-as amerikai elnökválasztás kimenetelét”), majd kifakad:
Mennyire felháborító! Az egyetlen különbség eközött és a szólásszabadság kínai elnyomása között az, hogy a Kínai Kommunista Párt nem vesződik holmi magyarázkodással.
Azt jelenti ez, hogy a két rendszer (a kínai és a nyugati) egybeolvadása végül is egy planetáris szintű technokratikus totalitarizmust eredményez, aminek a veszélyét én 1974-ben, vagyis majd’ fél évszázaddal ezelőtt „előreláttam”? Nem hinném. Ma sem Kínáról, sem Amerikáról nem mondhatjuk azt, hogy bármelyik is totalitárius, „zsarnoki” hatalom volna – úgy, ahogyan azt a 20. században értettük és megéltük. De tény, hogy valamiféle kiegyenlítődés mégiscsak végbemegy a két „versengő” szisztéma között: az egyik – saját lakosai számára – sokkal élhetőbbé és egyben ütőképesebbé, a másik pedig sokkal ijesztőbbé és bizonytalanabbá vált máris, mint én majd’ ötven évvel ezelőtt gondoltam.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Lásd az Olvasmányok a mai Kínáról című összeállításom II. részében. A tanulmány teljes szövege először a szegedi AETAS című folyóirat 1988/1-es számában jelent meg, majd újraközölve az Alternatívák könyve című gyűjteményem I. kötetében (Pro Philosophia, Kolozsvár, 2007. 160; 174; 375.).
[2] Bethany Allen-Ebrahimian: A tale of two Jacks. axios.com, 2021. jan. 12.
[3] Twitter Inc.: Permanent suspension of @realDonaldTrump. blog.twitter.com, 2021. jan. 8. Lásd még: Tech companies kick Twitter rival Parler off their platforms. Amazon joins Google and Apple in banning social network after Capitol siege for alleged incitement to violence. Financial Times, 2011. jan. 11.
[4] A 230. fejezet értelmében az internetes kiadók nem tartoznak felelősséggel a honlapjaikon mások által publikált tartalmakkal szemben.
[5] Az első számú vezetők (CEO-k, stb.) ezen a listán nem szerepelnek.
[6] Vö. Glenn Greenwald: How Silicon Valley, in a show of monopolistic force, destroyed Parler. substrack.com, 2021. jan. 12.[7] Frank Miele: Nationalize Facebook, Twitter to preserve free speech. Realclearpolitics.com, 2021. jan. 9.
