11. 17.
A 97 éves korában is unheilbar gesund Henry Kissinger úgy döntött, hogy Nixon, Ford és sorban a többi elnök után Joe Bident is ellátja hasznos tanácsokkal az éppen soron lévő legfőbb külpolitikai kérdésben.
Kissinger a Bloomberg gazdasági fórumának nyitó ülésén szólalt fel, majd interjút adott a Bloomberg News főszerkesztőjének. Többek között ezeket mondta:
Ha nem találnak valamilyen együttműködési formát, a világ az első világháborúhoz hasonló katasztrófába sodródik.
Amerika és Kína egyre inkább a konfrontáció irányába halad. A veszély abból fakad, hogy egy adott pillanatban előállhat egy olyan válság, amely túllépve a retorikán tényleges katonai konfliktussá válik.
Trump konfrontatív tárgyalási módszere nem érvényesülhet minden területen. Differenciált megközelítésre volna szükség. A két fél meg kellene hogy állapodjon abban, hogy semmilyen körülmények között sem folyamodik katonai konfliktushoz. Ehhez a két országnak közösen meg kellene állapodnia abban, hogy ellentéteik dacára elkerülik a katonai konfliktust.
Ehhez létre kellene hozniuk egy olyan közös intézményi keretet, amelyben egy amerikai és egy kínai, a mi elnökünk és Xi elnök nevében eljáró vezető, akikben ők megbíznak, folyamatosan kapcsolatban marad egymással.
Az Egyesült Államok és Kína eddig még soha nem szembesült olyan országgal, amely nagyjából egyenlő erejű lett volna vele. Ez az első ilyen tapasztalatuk. És el kell érnünk, hogy ez ne konfliktushoz, hanem remélhetőleg valamilyen együttműködési törekvéshez vezessen.
Ami a demokráciákat illleti, azt hiszem, együtt kell működniük, amikor a meggyőződésük és a helyzet ezt diktálja. De nem volna bölcs dolog, ha egy bizonyos ország [értsd: Kína] ellen szövetkeznének.
Az amerikaiak történelme egy viszonylag megszakítás nélküli sikersorozat. A kínaiak ugyanakkor hosszú történelmük folyamán ismételten válságokkal néztek szembe. Az amerikaiakat a jószerencséjük megóvta a közvetlen veszélyektől. A kínaiakat általában olyan országok vették körül, amelyek veszélyeztették állami egységüket.
11. 18.
A fentieket én úgy értelmezem, hogy Kissinger valamiféle tűzoltásra szeretne vállalkozni, vagy legalábbis ilyesmit ajánl Biden figyelmébe, hogy meg lehessen akadályozni az első világháború előtti helyzet újbóli kialakulását.
Annak a világhelyzetnek geopolitikai értelemben két – stratégiai – eleme volt. Az első – a hegemón és a feltörekvő hatalom közötti viszonylagos erőegyensúly – máris adott. Kína Kelet- és Délkelet-Ázsiában éppen úgy domináns pozícióban van, mint Németország volt százegynéhány évvel ezelőtt az európai kontinensen. Anglia pedig éppen úgy nem volt hajlandó ezt elfogadni, mint ahogy most az Egyesült Államok sem hajlandó megtűrni Kína ázsiai elsőbbségét (bár az előbbi globális elsőbbségét Németország nem fenyegette, és – még – Kína sem fenyegeti az utóbbiét).
A második háborúhoz vezető stratégiai „kellék” – az egymással szembenálló szövetségek rendszere – most van kialakulóban. Kína geopolitikai értelemben magányos hatalom, ugyanis csak egyetlen komolyan vehető potenciális szövetségese van: Oroszország. Amerika ebből a szempontból egyértelműen előnyösebb helyzetben van, ugyanis rendelkezik az európai és észak-amerikai szövetségeseit egyesítő Nato-val, és Ázsiában is szövetségesi vagy kvázi-szövetségesi kapcsolatokat ápol például Japánnal és Ausztráliával.
Annek a szövetségi hálózatnak a tényleges hasznossága azonban csak akkor fog megmutatkozni, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy az lesz a szövetség erőpróbája, ha az abban résztvevő valamennyi ország elfogadja, hogy Kína fékentartása alapvető nemzeti érdeke, és amennyiben a szövetség valamelyik tagját fegyveres támadás érné, azt – a Nato 5. cikkelyéhez hasonlóan – saját maga ellen irányuló támadásnak tekintené, az Egyesült Államokkal az élen, természetesen.
Bár az Amerika, India, Ausztrália és Japán közötti biztonsági együttműködést elősegítő „Quad” külügyminiszterei október elején éppen Tokióban tanácskoztak, Ausztrália és Japán pedig éppen most állapodott meg a két ország közötti védelmi kapcsolatok elmélyítéséről, ettől még elég messze vagyunk, hiszen – mint a The Japan Times vezércikke megjegyezte, „a stratégiai koordináció egy dolog, egy formális biztonsági mechanizmus pedig egészen más”.
11. 19.
Mindenesetre Peking mind az amerikaiak által szorgalmazott négyoldalú együttműködést, mind pedig a japán-ausztráliai katonai kapcsolatokat egyértelműen Kína ellen irányuló lépéseknek tekinti. A kínai keményvonalas álláspontot elég hitelesen közvetítő Global Times kommentárja[2] szerint:
Japán és Ausztrália Kína miatti stratégiai aggodalmaik miatt mélyitik el kapcsolataikat. Idejétmúlt katonai szövetségre törekednek és konfrontatív magatartást tanúsítanak. De nem árt, ha tudják, hogy ez milyen potenciális stratégiai veszélyekkel jár.
Kína kényszerhelyzetbe került. Az Egyesült Államok, Japán és Ausztrália arra kényszerítik Kínát, hogy vizsgálja meg, milyen mélyebb katonai együttműködést alakíthat ki másokkal. De ha Kína túl messzire megy, mint ahogy az Egyesült Államok, Japán, Ausztrália és India ezt már megtette, a regionális, sőt a globális ellentétek elmélyülnek.
A probléma az, hogy meggondolatlanul elindultak a harmadik fél ellen irányuló elmélyült katonai együttműködés irányába, és a regionális egység fenntartásának a felelősségét teljes mértékben Kínára hagyták.
Ez nemcsak méltánytalan, de veszélyes is. Kína nem maradhat közömbös, ha az Egyesült Államok arra biztat bizonyos államokat, hogy hosszú távon fogjanak össze [gang up] Kína ellen. Elkerülhetetlen, hogy Kína is valamilyen ellenintézkedésekhez folyamodjon.
Ha a térségben elmélyül a katonai szembenállás, a térségbeli országok közül minden bizonnyal Kína állóképessége a legnagyobb. Amerika eszközként használja Japánt és Ausztráliát. Egy eszköz nagyobb eséllyel károsodhat stratégiailag, mint az eszköz használója. Azt ajánljuk Japánnak és Ausztráliának, hogy gyakoroljanak önmérsékletet a kvázi katonai szövetség kialakítása felé vezető úton. Jobb, ha nem konfrontálódnak Amerika eszközeiként Kínával, és nem fogják be Indiát is, Kína fékentatása érdekében. Ha Kína nemzeti érdekei sérülnek és biztonsága veszélybe kerül, annak bizonyosan meg fogják fizetni az árát.
Kína egyelőre egy nagyon bölcs ellenlépéshez folyamodott: elősegítette a világ legnagyobb – ázsiai – szabadkereskedelmi övezetének a kialakulását. A hat évig tartó tárgyalásokat követően november 15-én megalakult Regional Comprehensive Economic Partnership (RCEP) 2.2 milliárd lakost és a világgazdaság egyharmadát foglalja magában. Tíz délkelet-ázsiai ország vesz benne részt, valamint Kína, Japán, Dél-Korea, Új-Zéland és Ausztria.
Felix Salmon, az Axios pénzügyi főmunkatársa így foglalta össze ennek a jelentőségét:
A világ legnagyobb szabadkereskedelmi övezete úgy jött létre, hogy az Egyesült Államokat még csak meg sem hívták. Így a középpontjában elhelyezkedő hegemón Kína, nem az Egyesült Államok.
Joe Biden megválasztott elnök arra készül, hogy széleskörű multilaterális szövetséget hozzon létre, amely a kereskedelemtől az emberi jogokig minden téren nyomás alá helyezné Kínát. De Kína létrehozza a saját széleskörű multilaterális szövetségeit.
Az RCEP-hez olyan gazdag demokráciák is hozzátartoznak, mint Dél-Korea, Japán és Ausztrália. Ez a tény sokkal nehezebbé teszi Biden számára, hogy Kína ellen egyesítse őket.
Az Obama-adminisztráció nyíltan kifejezésre juttatta, hogy az Egyesült Államok kell hogy legyen a TPP , a Csendes-óceáni Kerekedelmi Egyezmény kulcsállama, amely célzatosan kizárta Kínát.
„Kína egy olyan kereskedelmi megállapodáson fáradozik, amely elvágná tőlünk, a mi kárunkra, a világ leggyorsabban növekvő piacait” – írta Obama[3], akkori elnök 2016-ban.
Ez a megállapodás most már valóság, miközben Amerika kilépett a TPP-ből. És nagyon kevés rá az esély, hogy Biden elnöksége alatt újra csatlakozni fog hozzá.
A nagy kereskedelmi paktumokat borzasztó nehéz megkötni. Kína megmutatta, hogy mindent megtesz ennek érdekében, miközben az Egyesült Államok szinte semmilye érdeklődést nem tanúsított aziránt, hogy javítsa vagy hogy egyáltalán szinten tartsa a gazdasági kapcsolatokat a térséggel. Kína RCEP-es partnerei valószínűleg hosszú évekig emlékezni fognak arra, hogy a két óriás közül melyikre számíthatnak inkább.
Hogy a világ valójában milyen irányba is megy (lásd az Obama-idézetet a 2. lábjegyzetben), az mutatja leginkább, hogy 2020 júliusában az ASEAN-országok együttesen Kína legnagyobb kereskedelmi partnerévé váltak, miután az Egyesült Államokkal és az EU-val folytatott kínai kereskedelem 10, illetve 5 százalékkal csökkent.
A Peterson Institute for International Economics előrejelzése szerint a kereskedelmi kapcsolatok inkább a régión belül, és nem az amerikai-kínai tengely mentén fognak bővülni. „A kelet-ázsiai kereskedelmi költségek csökkenése – írják az Intézet munkatársai – felgyorsítják a kelet-ázsiai és az amerikai gazdaságok szétkapcsolódását.”[4]
Ez tehát a híres-neves decoupling (szétkapcsolás) igazi értelme: nem Amerika és az általa vezetett „szabad világ” kapcsolódik le Kínáról, hogy megfékezze és izolálja, hanem Amerika izolálódik a világjárvány ellenére is továbbfejlődő és integrálódó Kelet- és Délkelet-Ázsiával szemben. Ami – hangsúlyozza egy lánc-tweetben Evan Feigenbaum, a Carnegie alelnöke –, közvetlenül érinti Amerika vezető szerepét is a térségben, hiszen annak nemcsak a katonai jelenlét, hanem a gazdasági irányító szerep is előfeltétele.
11. 20.
Kína stratégiája nyilvánvaló: igyekszik békés eszközökkel, alapvetően a gazdasági integráció útján megalapozni ázsiai regionális hegemóniáját. Mégpedig úgy, hogy nagyvonalúan Amerikát is „megnyugtatja”: nem kívánja a kínai és az amerikai gazdaság „szétkapcsolását”.
Xi Jinping kínai elnök egy november 19-i ázsiai virtuális fórumon kijelentette (az amerikai CNBC összefoglalóját lásd itt, a teljes szöveget pedig itt) :
Mi határozottan nem szeretnénk visszafordítani a történelem kerekét, nem törekszünk „szétkapcsolódásra”, sem arra, hogy zárt és exkluzív kis köröket hozzunk létre.
Szeretném újból leszögezni, hogy Kína eltökéltsége a nyitás politikáját illetően nem fog meginogni, és a nyitás nagy kapuja egyre szélesebbre tárul. Továbbra is liberalizálásra, a kereskedelem és a befektetések megkönnyítésére törekszünk, arra, hogy még több országgal kössünk és írjunk alá magas szintű szabadkereskedelmi megállapodásokat.
Mindezzel, mint a The National Interest kommentárja leszögezi[5]:
Kína bejelenti az igényét a gazdasági vezető szerepre mint a globalizáció és a multilaterális együttműködés előmozdítója.
Az RCEP aláírásához vezető évekig tartó nehéz tárgyalások után végül is Japán és a TPP-11 [az Amerika nélkül újjászervezett Transz-csendes-óceáni Partnerség] többi tagja számára a kínai piachoz való szélesebb körű hozzáférés vonzereje ellenállhatatlannak bizonyult.
Közben Kína, Japán és a Koreai Köztársaság folytatja a tárgyalásokat egy háromoldalú szabadkereskedelmi megállapodás érdekében.
Csak rá kell nézni a térképre, hogy megállapítsuk, melyik „gazdag demokrácia” hiányzik a sorból. Az a tény, hogy Tajvan nincs – mert nemzetközi jogi, valamint a hatalmi erőviszonyokat szem előtt tartó megfontolásokból nem lehet – ott sem a TPP-11, sem az RCEP tagjai sorában azt mutatja, hogy Kína nyitási (liberalizációs és multilaterális, vagyis alapvetően „globalista”) stratégiája nem csak gazdasági és – implicite – stratégiai vonatkozásban térül meg, hanem a „nemzetpolitikai” szempontból számára alapvető tajvani kérdés megfelelő kezelésében is. „Megfelelő” kezelés alatt azt értem, hogy a „békés újraegyesítés” mantráját folytatva, Kína el tudja érni azt, hogy Washington ne legyen képes Tajpej jelenlegi geopolitikai izolációját megszüntetni.
És ennél talán még többet is: azt nevezetesen, hogy ázsiai partnerei ne vegyenek részt semmiféle Amerika által megszervezett és Kína izolálására irányuló formális katonai szerveződésben.[6] (Már ha a Biden-adminisztráció egyáltalán abban a helyzetben lesz, hogy valami ilyesmit komolyan kezdeményezzen.)
Kínának van tehát egy elég hatékonynak tűnő béke-stratégiája. De nyilván van egy másik is, amely a háború lehetőségével is számol. És amelyre a pekingi Global Times főszerkesztője[7] eléggé félreérthetetlenül utal:
Az amerikaiaknak és a nyugatiaknak világosan tudtukra szeretném adni, hogy Kína nem akar konfliktust Amerikával, de sok kínai egyre pesszimistábbá válik. Ők úgy látják, hogy az Egyesült Államok meg akarja állítani Kína fejlődését, és továbbra is provokálni fogja Kínát a Tajvani-szorosban és a Dél-kínai-tengeren. Néhány regionális szövetségese együtt fog működni Amerikával ebben. Hogy egészen pontos legyek, Kína fizikai és pszichológiai értelemben is felkészül egy Amerika által kezdeményezett háborúra.
Remélem, hogy Amerika szövetségesei is megfogadják Kissinger tanácsát, és nem mennek túl messzire Amerika Kína elleni fenyegetésének támogatásában. Máskülönben, ha az, amiről Kissinger beszél, bekövetkezik, ezek a szövetségesek olyanokká válnak, mint a fű az egymás ellen küzdő elefántok talpa alatt.
Én azt mondom a kínai embereknek, hogy mi ne legyünk megfontolatlanok, naivak vagy bátortalanok. Kína erős atomhatalom, és mi nem kezdeményezünk háborút. Nagyon nehéz döntés lesz bárki számára, beleértve az Egyesült Államokat is, az, hogy ránk kényszerítsék a háborút. Nekünk bíznunk kell a békés fejlődés lehetőségében. Nem az kell hogy járjon a fejünkben, hogy majd jól móresre tanítjuk Amerikát. Ugyanakkor semmi okunk arra, hogy bármiféle provokációtól vagy nyomásgyakorlástól megijedjünk. Jöjjön, aminek jönnie kell. Kína szép jövő előtt áll, de bőségesen meg van ahhoz az ereje, hogy a természetre bízza: tegye a dolgát. (Kiemelés tőlem – M. G.)
*
Közben – mondjam azt, hogy hál’Istennek? – Amerika a saját belső háborújával van elfoglalva.
A JPMorgan stratégája, aki 2.2 ezer milliárdnyi tőke „gondviselője”, november 18-án azt írta a klienseinek, hogy megvan rá az esély, hogy a választás eredményeinek a kétségbevonása káoszba fúl. „A lényeg – írta –: NAGYON SOK unortodox dolognak kell történnie ahhoz, hogy Trumpot újraválasszák. De, ezzel együtt, nem zárok ki semmit.”
Erre a lehetőségre én november 7-én és 10-én, megbízható amerikai véleményekre hivatkozva, és persze a saját megérzéseimre is hagyatkozva, már rámutattam. De most sem tudok biztosabbat mondani, mint akkor: erre 20 százaléknál nagyobb az esély. De hogy mennyi, azt nem tudom. Jim Sciutto, a CNN biztonságpolitikai főmunkatársa ma délután mindenesetre így látta a helyzetet:
Nehéz elképzelni károsabb külföldi dezinformációs műveletet annál, amit az elnök és szövetségesei most folytatnak az amerikai elnökválasztás ellen.
Bill Kristol pedig – egy órával ezelőtt – ezeket írta ( lásd itt és itt):
Az Egyesült Államok elnöke ma: „A választás átverés volt.”
Most jött el az ideje annak, hogy a kongresszus tagjai – és azok az állami tisztségviselők, akik szintén az alkotmányra teszik le az esküjüket – fellépjenek és megvédjék az alkotmányt Trumppal szemben. (Kiemelés tőlem – M. G.)
A Trump által megkísérelt alkotmány-puccs végrehajtása nem könnyű feladat. De úgy látszik, Trump hatástalanítása sem az.
[1] Hasonló címmel már 2018 januárjában is írtam egy bejegyzést.
[2] Japan-Australia agreement against China goes astray. Global Times, 2020. nov. 17.
[3] Vö. President Obama: The TPP would let America, not China, lead the way on global trade. WP, 2016. máj. 2. „A világ megváltozott – írta Obama a cikkben. – A szabályok változnak vele együtt. Amelyeket az Egyesült Államok ír, nem az olyan országok, mint Kína. Ragadjuk meg a lehetőséget, fogadjuk el a Transz-csendes-óceáni Partnerséget, és tegyünk róla, hogy Amerika nem a táskát cipeli, hanem a tollat fogja.” Ez is elszállt, mint Obama annyi álma: és az mutatja igazán a valós amerikai helyzetet, hogy nemcsak Trump foglalt állást ellene már a 2016-os választási kampányban, hanem Hillary Clinton is.
[4] Vö. As Trump era ends, massive new Asian trade deal leaves US on the sidelines. WP, 2020. nov. 16.
[5] James Przystup: Donald Trump’s trade war has ceded U.S. influence on Asian commerce. The National Interest, 2020. nov. 19.
[6] Vö. Biden has a duty to correct the wayward course of a superpower. Editorial, The Asahi Shimbun, 2020. nov. 10.
[7] Vö. Hu Xijin [a Global Times főszerkesztője]: US should heed Kissinger’s warning. Global Times, 2020. nov. 17.