Amerika és a Nyugat alighanem megteremtett egy geopolitikai Frankensteint, amellyel még igencsak meggyűlhet a baja.
05. 15.
Úgy tűnik, a Biden-adminisztráció egy része kezdi megelégelni az ukrán politikai és katonai vezetés, valamint amerikai támogatóik intranzigenciáját. Mindenekelőtt William Burnst, a CIA főnökét sorolom ide (hogy miért, az kiderül Elszánt önmérséklet című, 2022. januári bejegyzésemből), továbbá az előző írásomban (05. 12.) is említett Kurt Campbellt, és magát Biden elnököt is.
Amikor például a New York Times és az NBC News nyilvánosságra hozta, hogy az amerikaiak operatív információkkal segítették az ukránokat az orosz tábornokok likvidálásában és a fekete-tengeri orosz flotta vezérhajójának az esüllyesztésében, Biden nagyon feldühödött, és felszólította a védelmi minisztert és az országos hírszerzés, valamint a CIA igazgatóját, hogy „az ilyenfajta meggondolatlan nyilatkozatoknak azonnal véget kell vetni, még mielőtt akaratunk ellenére háborúba keverednénk Oroszországgal”.[1] Mindenesetre, ha Biden valóban nem akar közvetlenül is háborúba keveredni Putyinnal, akkor nem csak a háborús kommunikációt kell megrendszabályoznia, hanem az ukrán lobbit és magukat az ukránokat is.
Thomas L. Friedman, aki – ugyancsak a New York Times-ban –, a neki név nélkül nyilatkozó vezető amerikai tisztségviselők gondolatait közvetítve erről (és egyebekről) beszámolt[2], mindehhez még hozzátette:
Sajnos tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy nemcsak az oroszok szeretnék, ha minél mélyebben belesodródnánk ebbe, hanem az ukránok is. Ne legyenek illúzióink. Volodimir Zelenszkij elnök kezdettől fogva ugyanezt akarta – hogy Ukrajna azonnal Nato-tagságot kapjon, és hogy rávegye Washingtont, kössön kétoldalú biztonsági paktumot Kijevvel. Ha az ő helyében volnék, én is azon igyekeznék, hogy az Egyesült Államokat annyira az én oldalamra állítsam, amennyire csak lehetséges.
De én amerikai állampolgár vagyok, és azt akarom, hogy legyünk óvatosak. Ukrajna mindig is korrupt ország volt, és ma is az. Ez nem jelenti azt, hogy ne segítsük őket. Örülök neki, hogy ezt tesszük. De az az érzésem, hogy a Biden-csapat vékonyabb jégen táncol Zelenszkijjel, mint első pillantásra látszik – mindent megtesz, ami csak lehetséges, hogy biztosítsa Ukrajna győzelmét ebben a háborúban, de bizonyos távolságot tart köztünk és az ukrán vezetés között. Ha nem Kijev irányít bennünket [Kyiv not calling the shots], nem fogunk kínos helyzetbe kerülni Ukrajna háború utáni zűrzavaros politikája miatt.
Biden és csapata, az én információim szerint, azon a véleményen van, hogy Amerikának segítenie kell Ukrajnát abban, hogy helyreállítsa szuverenitását, és visszaverje az oroszokat – de nem szabad megengednie, hogy Ukrajna amerikai protektorátussá váljék Oroszország tőszomszédságában. Folyamatosan a nemzeti érdekünkre kell összpontosítanunk, hogy ne tévedjünk olyan utakra, amelyek általunk nem akart helyzetek és kockázatok felé vezetnek bennünket. (Kiemelések tőlem – M. G.)
A fentiekből nyilvánvaló, hogy Austin védelmi miniszter (talán Blinken külügymminiszter hatására is, aki mellette állt azon a bizonyos lengyelországi sajtóértekezleten) kissé elragadtatta magát (04. 24.), amikor a „mi” és „ők” között elmosott minden határvonalat (lásd A kompetitorok című bejegyzés 5. lábjegyzetét).
Ami pedig a háború után várható „zűrzavaros ukrán politikát” illeti, nagyon hamar ki fog derülni, hogy itt – legalábbis rövid távon – nem a korrupció lesz a legnagyobb probléma, hanem az ukránok politikai és stratégiai kezelhetetlensége.
05. 16.
Az általában jól tájékozott David Ignatius, a Washington Post kolumnistája hasonló, vagy ha lehet, még kijózanítóbb figyelmeztetést küldött, pontosabban inkább tolmácsolt Kijevnek[3]:
A világ minden bizonnyal megünnepli majd Ukrajna végső győzelmét, és az utolsó orosz betolakodó kikergetését. De lehet, hogy erre csak évek, esetleg évtizedek múlva fog sor kerülni. És a közeljövőben nem lesz aláírt békeszerződés sem. Ukrajna hosszú ideig valószínűleg részlegesen kettéosztott ország lesz, orosz csapatokkal egy forró tűzszüneti vonal mentén.
Ez a patthelyzet és szétszakítottság kegyetlen lesz. De amikor most az ukránok terveket készítenek az elkövetkező néhány évre, lebegjen előttük Dél-Korea és Nyugat-Németország példája. Ez a két ország rendkívül sikeres demokráciává tudott válni a befejezetlen háborúk és despotikus ellenfelek árnyékában. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Ha már Ignatius szóba hozta a sikeres Dél-Korea délibábját, lássuk, mit is sugallhat valójában a koreai tűzszünet példája.
Jong Eun Lee fiatal koreai-amerikai kutató nemrég egy fontos cikkben hívta fel a figyelmet[4] a koreai és a potenciális ukrajnai tűzszünet közötti hasonlóságokra és különbségekre:
Az ukrán hírszerzés főnöke figyelmeztetett arra a veszélyre, hogy Oroszország egy a koreaihoz hasonló tűzszünetet kényszeríthet ki.[5] Egy ilyen tűzszünet felosztaná Ukrajna területét, aminek folytán a jelenleg Oroszország és az oroszbarát szeparatista kormányok által elfoglalt területek de facto orosz ellenőrzés alatt maradnának.
Még akkor is, ha az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség arra a következtetésre jutna, hogy egy tűzszünet volna a „legkevésbé rossz” változat[6], vajon meg tudnák-e győzni Ukrajnát, hogy – Dél-Koreához hasonlóan – fogadja azt el? Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy Dél-Korea eleinte ellenezte a tűzszünetet, és megpróbálta megakadályozni a tűzszüneti tárgyalásokat.
Később, a tárgyalások folyamán az akkori dél-koreai elnök két alapvető követeléssel állt elő. Először is az Egyesült Államok fogadjon el egy kölcsönös védelmi szerződést Dél-Koreával. Másodszor, amennyiben a tűzszünetet követő tárgyalások nem tudják elérni a kommunisták által elfoglalt területek politikai reintegrálását a dél-koreai államba, az Egyesült Államok támogassa a Koreai-félsziget újraegyesítését célzó dél-koreai hadműveletet. Dél-Korea azzal fenyegetőzött, hogy e két feltétel teljesítése nélkül tevőlegesen megakadályozza a tűzszünet aláírását.
Az Eisenhower-adminisztráció részlegesen teljesítette a dél-koreai feltételeket. Az Egyesült Államok ígéretet tett arra, hogy aláír egy kölcsönös védelmi szerződést, és politikai (vagyis nem katonai) támogást nyújt az eljövendő újraegyesítéshez. Végül is a dél-koreai kormány beleegyezett, hogy „korlátozott ideig” betartja a tűzszünetet.
Az Egyesült Államok azonban kisebb mértékben tudja befolyásolni Zelesznkijt, hogy politikai és biztonsági feltételei nélkül egyezzen bele a tűzszünetbe, mint Rhee akkori dél-koreai elnököt. Bár az Egyesült Államok segítséget nyújt Ukrajnának, és az élén jár az oroszellenes nemzetközi szankcióknak, sem Amerika, sem a Nato nem harcol Ukrajnában. Míg Rhee fenyegetőzéseit, hogy egyoldalúan fogja folytatni a koreai háborút, korlátozta a koreai hadsereg gyengesége, Zelenszkijnek jobbak az alkupozíciói az ukrán katonai sikereknek köszönhetően. Ha Oroszország elutasítja az Ukrajnának nyújtott nemzetközi biztonsági garanciákat, és követelni fogja a Krím és a Donbasz fölötti ellenőrzésének a formális elismerését, az ukrán kormány valószínűleg kérni fogja az amerikai és a nyugati támogatás folytatását, hogy hadserege egyoldalúan vehesse fel a harcot az orosz hadsereggel és végül szoríthassa ki őket teljesen ezekről a területekről. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország, a Nyugat nukleáris hatalmai hajlandóak lesznek-e formális kötelezettséget vállalni arra, hogy megvédik Ukrajnát egy eljövendő orosz agressziótól? És támogatják-e majd Ukrajnát abban, hogy megszállt tartományai visszaszerzése érdekében tovább folytassa a háborút Oroszorszország ellen, akkor is, ha ezzel lehetetlenné teszi a tűzszünetet?
Ezekre a kérdésekre az elkövetkező hónapok során minden bizonnyal választ kapunk majd. És nyilván azokra is, amelyek csak ezután fognak – egymás után – napirendre kerülni. Például arra, hogy mit fog a Nato – és Amerika – csinálni akkor, ha lesznek olyan országok, például Lengyelország és a baltiak, amelyek a második kérdésre is igennel fognak válaszolni, és lesznek olyanok, amelyek nemmel? Vagy – ami legalább ennyire kínos – mit fog Amerika és mondjuk Németország (és egy sor további ország) csinálni akkor, ha lesznek olyan politikai erők és olyan politikusok, amelyek, illetve akik mindkét kérdésre igennel fognak válaszolni, és lesznek olyanok is, amelyek/akik nemmel?
Vajon nem fog-e a Nyugat (és ezen belül két legfontosabb intézménye, a Nato és az Európai Unió) dezintegrálódni, még mielőtt újra megtalálni vélt egységét és értelmét tevőlegesen is érvényre tudná juttatni?
Amerika és a Nyugat alighanem megteremtett egy geopolitikai Frankensteint, amellyel még igencsak meggyűlhet a baja. Ez alatt természetesen azt az az egész „szabad világ”-ra kiterjedő, de elsősorban amerikai-lengyel-balti-ukrán, kompromisszumot nem ismerő geopolitikai összefonódottságot értem, amelynek amerikai-ukrán relációjáról már előző bejegyzésemben is írtam (05. 12.), és nem magát Ukrajnát mint országot. Amely – ezt azért ne feledjük – katasztrofális helyzetben van.
[1] William Burns, a CIA igazgatója, akit Edward Luce, a Financial Times amerikai szerkesztője szerint külföldi diplomaták „árnyékkülügyminiszterként emlegetnek”, szintén „felelőtlennek és nagyon kockázatosnak” nevezte ezeket a kiszivárogtatásokat a Financial Times-nak azott interjújában (Transcript: Vladimir Putin ‘doesn’t believe he can afford to lose’ — William Burns, CIA director, FT, 2022. máj. 8.) Luce Burnsről szóló esszéjében (Edward Luce: What the CIA thinks: William Burns on the new world disorder, FT, 2022. máj. 13.) ezeket írja: „Nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy Washingtonban az óvatos hangvételt a hencegés váltotta fel. Burnsnek ez egyáltalán nem tetszik.” Feltehetően ezeket a sorait is a Burnsszel folytatott beszélgetése inspirálta: „Amerika – Robert Kagan szavaival – „veszélyes ország” [„dangerous nation”], ami lényegében azt jelenti, hogy kész erőszakot alkalmazni eszményei terjesztéséhez. De a történelem azt mondja nekünk, hogy az Egyesült Államok akkor a leghatékonyabb, amikor pragmatikus, mint a hidegháború idején vagy a 2. világháború idején volt [amikor együttműködött a Szovjetunióval – M. G.]. A végső háború utáni kérdés az Egyesült Államok számára az lesz, hogy vajon közelebb akarja-e vinni Oroszországot és Kínát egymáshoz, vagy innovatív diplomáciai megoldásokkal lazítani fogja a két medve összeölelkezését.” Az viszont biztos, hogy a 99 éves Kissinger így látja a dolgokat: „Azt hiszem, nem bölcs dolog két ellenféllel szemben ellenséges álláspontra helyezkedni, ami egymás felé tereli őket, és amint ez az alapelv lesz az irányadó számunkra Európához való viszonyunkban és belső vitáinkban, azt hiszem, a történelem kínál majd olyan lehetőségeket számunkra, amelyekben alkalmazhatjuk a differenciált megközelítést.” (Transcript: ‘We are now living in a totally new era’ — Henry Kissinger. Interview conducted by Edward Luce in Washington. FT, 2022. máj. 9.)
[2] Thomas L. Friedman: The war is getting more dangerous for America, and Biden knows it. NYT, 2022. máj. 7.
[3] David Ignatius: The time is now to plan for the aftermath of war in Ukraine. WP, 2022. máj. 12.
[4] Jong Eun Lee: Could a Korean-style armistice end the Russia-Ukraine war? The National Interest, 2022. máj. 12.
[5] Kyrylo Budanov, az ukrán katonai hírszerzés főnöke szerint Putyin „megpróbál majd országunk elfoglalt és el nem foglalt térségei között egy választóvonalat kierőszakolni. Ezzel létre akar hozni Ukrajnában egy Észak- és egy Dél-Koreát.” Azzal, hogy Budanov ezt Putyin tervének nevezi, nyilván szeretné elejét venni annak, hogy később esetleg a nyugatiak álljanak elő hasonló elképzeléssel. Az ukrán védelmi minisztérium természetesen abból indul ki, hogy Oroszország döntő vereséget fog szenvedni, és így nem lesz szüség semmiféle felosztásra és tűzszünetre. E helyett az ukrán GUR főnöke egy interjúban május elején arról elmélkedett, hogy „a háború végén csak két opció marad: az egyik az, hogy Oroszországot két vagy három részre osztják. A másik pedig az, hogy megváltozik az ország vezetősége. Ebben az esetben az Orosz Föderáció területe viszonylag épségben megmaradhat, de Oroszországnak vissza kell adnia minden elfoglalt területet, a Japánt illető Kurili-szigetektől Königsbergig, a mai Kalinyingrádig, amely Németországhoz tartozik.” Arról nem beszélt Budanov, hogy mi lesz a szintén a 2. világháború végén a Szovjetunió által Lengyelországtól, Magyarországtól és Romániától elfoglalt nyugat-ukrajnai területetekkel.
[6] Érdekes, hogy a múlt hét folyamán mind Macron francia elnök és Scholz német kancellár, mind pedig Austin amerikai védelmi miniszter arra kérte Putyin elnököt, illetve Sojgu védelmi minisztert, hogy fontolja meg a tűzszünetet.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2022. május 17-én.
