Kondomínium helyett háború.
2023. 10. 05.
Aris Roussinos, az UnHerd brit hír- és véleményportál kolumnistája kommentárjában arról ír, hogy az ukrajnai háború hogyan változtathatja meg a Nato-t és az egész európai geopolitikát.[1]
Íme, Roussinos gondolatmenete (némileg tömörítve):
Oroszország ukrajnai inváziója valóságos isteni adomány volt az elbizonytalanodó Nato számára. A szövetség most újból legfőbb céljára összpontosíthatott: hogy Amerikával az élen megvédje Európát az agresszív Moszkvával szemben. Az európai politika bal- és jobboldalán egyaránt felerősödő tendenciát összefoglalva Wolfgang Streeck a Natopolitanism című kötetben, amelyben a New Left Review idevágó esszéit gyűjtötték össze[2], megjegyzi, hogy „a Nyugat restaurálásával a háború semlegesítette azokat a törésvonalakat, amelyek mentén at EU bomlásnak indult… az Egyesült Államokat pedig újból hegemón pozícióba röpítette Nyugat-Európában, beleértve annak regionális szervezetét, az Európai Uniót is”.
A Napolitanism szerzői megállapítják, hogy „a valóságban a Nato mindenekfölött egy olyan politikai intézmény, amely garantálja az Egyesült Államok elsőbbségét az európai kérdések megválaszolásában” és „regionális alkirályságként [satrapy] gondoskodik az amerikai hatalom eurázsiai érvényesüléséről”.
Ez a terv annyira sikeresnek bizonyult, hogy „amiről valamikor azt gondolták, hogy a hidegháború produktuma, olyan kényelmesen elvan a nyugati rendszer szívében, hogy gyakran a geopolitikai színtér természetes tartozékának tekintik”.
A háború által újjáélesztett „turbó-Ameriká”-nak ez a kritikája ma közhelyszámba megy az ukrán háborút elemző geopolitikai vitákban. De vajon igaz-e?
Ennek az érvelésnek a nagy részét az ukrajnai háború eddigi menete megcáfolja. Egyáltalán nem az Egyesült Államok erőlteti rá az európaiakra a radikális és a saját érdekeik ellen dolgozó oroszellenességet, hanem az európai államok azok, amelyek kitartóan noszogatják a vonakodó Biden-adminisztrációt, hogy egyre halálosabb és kifinomultabb fegyverrendszereket bocsásson Kijev rendelkezésére.
Úgyhogy inkább az európai farok csóválja az amerikai kutyát: ahelyett, hogy Európa alárendelt helyzetben volna, a gyenge, de ambiciózus európai államok arra használják a Nato-t, hogy a saját külpolitikai céljaikat mozdítsák elő.
Nem csoda, hogy a realista amerikai védelmi stratégák, mint például Elbridge Colby nyugodt lélekkel beszélnek arról, hogy a balti államok stratégiai tehertételt jelentenek az Egyesült Államok számára, amitől meg kell szabadulni.
Amerika eljövendő védelmi stratégiáját végül is a nyugat-csendes-óceáni szorosokban és szigetecskéken fogják megírni: ha az Egyesült Államok a kínai veszélyre fog koncentrálni, Európa, egy óriási és ellenséges keleti szomszéddal és egy olyan birodalmi patrónussal, amelynek a figyelme a világ másik szélén lévő kihívója felé irányul, kénytelen lesz a saját védelmének a terhét felvállalva szakítani eddigi tehetetlen függőségével, amit a Nato-szövetségben betöltött szerepe maga után vont. Mondhatni a saját akarata ellenére fog hatalmi tényezővé válni.
Az európai konzervatívok, akik eddig megszokták, hogy buzgón keressék Amerika jóváhagyását, előbb-utóbb üdvözölni fogják ezt az új elrendeződést, mert a Nato mint állig felfegyverzett liberális NGO nem fogja túlélni ezt az átalakulást.
Lengyelország harcias hozzáállása az ukrajnai háborúhoz arra késztette Washingtont, hogy elfelejtse eddigi kételyeit az ország demokratikus intézményeinek a szilárdságával kapcsolatban, mint ahogy Meloni olasz miniszterelnök állítólagos fasizmusa is elpárolgott, amint elkötelezte magát a háború mellett.
Lengyelország erőteljes fegyverkezése, valamint Ukrajna tervezett háború utáni EU-csatlakozása máris Európa súlypontjának az elmozdulását ígéri a kontinens észak-keleti részének posztnacionális liberalizmusától a keleti határvidék újjáéledő militarizált nacionalizmusa felé. Ameddig Európa új védelmi szerepvállalása csökkenti az Egyesült Államokra nehezedő terhet, azok a hangok, amelyek korábban a Nato-t a liberális idealizmus motorjának tekintették éppen úgy nem fognak többé tiltakozni Európa jobboldali politikai kísérletezései miatt, mint ahogy az elmúlt évtizedekbeli elődeik sem tették ezt a portugál, a görög és a török autoritárius rezsimekkel szemben.
Ahelyett tehát, hogy Európa politikai és gazdasági alárendeltségét mozdítaná továbbra is elő, Amerika új stratégiai helyzete, hogy ti. egyszerre kell a Kínával vívott nagy küzdelmét és a saját belső politikai konfliktusát menedzselnie, nagy valószínűséggel funkcionálisan önállóvá fogja tenni Európát. Az amerikai választók és politikusok kezdenek belefáradni ebbe a hosszú és véres háborúba: Ukrajna a jelek szerint elérte a Pentagon támogatásának magas vízjelét. Európa azonban, az egyre fenyegetőbb orosz hadsereggel a szomszédságában, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy abbahagyja Ukrajna támogatását.
Macron Nato-szkepticizmusának a hirtelen megszűnése is sokatmondó. Az amerikai szupremácia és a globális hegemónia feladása közötti mostani zavaros időszakban a Nato biztosíthatja azt az intézményi keretet, amelyben a jövendő szuverén Európa létrejöhet annak a névlegesen alárendelt európai védelmi pillérnek a révén, amely kész átvenni a kontinens biztonságának a terhét elbizonytalanodó patrónusától.
A Nato elleni kirohanások nem hoznak politikai hasznot, mivel az európai elitek rendíthetetlenül ragaszkodnak hozzá. De a Nato-kereteken belül azon dolgozva, hogy Európa egyenrangú partnere legyen Amerikának, nem pedig gyenge és megosztott kérelmezők egyvelege, a mi kontinensünk szép lassan felkészülhet az amerikai védőpajzs kivonására és a konfliktusokat gerjesztő multipoláris rendre, amely máris véresen rajzolódik ki a határainál. Éppen úgy, mint ahogy a légiók kivonulása után Róma utódállamai is még büszén viselték a birodalmi titulusokat, a Nato szelleme is túlélheti a birodalmat. (Kiemelések tőlem – M. G.)
2023. 10. 07.
Roussinos „szellemes” okfejtésének a csattanója a Nato színeváltozásáról eszembe juttatja azt az 1993-as prágai előadásomat[3], amelyben megemlítettem, hogy a RAND Corporation három Nato-szakértője egy épp akkor megjelent tanulmányban (lásd itt, magyarul pedig itt) azt javasolta, hogy „új transzatlanti alku”-ra van szükség, amelynek keretében Európát „a visegrádi országokkal, Lengyelországgal, Csehországgal és talán Szlovákiával” kibővített Nato „autonóm pillér”-évé kell tenni[4].
Az egyébként befolyásos amerikai szakértők által javasolt „új stratégiai alku” megkötésére azonban sem akkor, sem később nem kerülhetett sor. Legfőképpen azért nem, mert Asmus és társai egy szűken, csak transzatlanti dimenzióban értelmezett alkut tartottak szem előtt, amely ugyan tudomásul vette volna azt a követelményt, hogy a szövetséget az „egyenlőbb partneri viszony” megteremtésével „európaizálni” kell, de arra már nem terjedt ki a figyelmük, hogy nemcsak „az európaiak szeretnének kiegyensúlyozottabb és egyenlőbb kapcsolatot fenntartani Washingtonnal”, hanem Moszkva is ugyanerre törekszik az észak-atlanti szövetség egészével, vagyis Amerikával és Nyugat-, valamint Közép-Európával.
Asmusék – és ez nyugodtan elmondható az egész amerikai ún. security establishmentről, beleértve a fontosabb háttérintézeteket és médiákat is – nem értették meg, hogy Oroszországnak éppen úgy meg lehettek a saját, jogos biztonsági érdekei, mint a Nyugatnak, és hogy ebbe beletartozott az is, hogy Moszkva a volt Szovjetunió egykori tagállamait (a balti államokat kivéve) a saját „közel-külföldjének”, vagyis a saját érdekszférájának tekintette.
Annak azonban, hogy Oroszország ezt a tulajdonképpen természetes törekvését nem tudta megvalósítani nem a Nyugat volt a fő oka, hanem a „demokratizálódó” orosz állam strukturális, vagyis elkerülhetetlen bénultsága[5]. Amikor 1995 januárjában – egy moszkvai geopolitikai konferencia alkalmából –„értetlenkedtem” amiatt, hogy miért nem törekszik Oroszország határozottabban arra, hogy a saját „közel-külföldjén” kialakítson egy komoly integrációt, az egyik szervezőtől azt a választ kaptam, hogy az ország – az akkori helyzetben, Jelcin vezetése alatt – „sajnos nem képes arra, hogy egy ilyen integrációt kialakítson és fenntartson”.
Bár a már említett 1993-as, prágai konferencián megtartott előadásomban túlságosan biztosra vettem azt, hogy „a Független Államok Közösségén belüli reintegráció végül is egy természetes folyamat”, azt azért már akkor is érzékeltem, hogy Ukrajnával itt komoly problémák lehetnek. „Ami a FÁK kemény magját illeti – írtam és mondtam harminc évvel ezelőtt, 1993. novemberében –, annak Ukrajna a kritikus pontja. A jelek szerint Ukrajna mindenképpen be fog kerülni a Moszkva által irányított közös politikai, katonai és gazdasági struktúrába. Ha ezt sikerül az önkéntesség alapján, konszenzussal megvalósítani, akkor szilárd lesz az építmény, ha nem, akkor nagyon hamar össze fog omlani, és Oroszországnak nem marad más választása, mint a szerb út követése, Nagy-Oroszország megteremtése, annak minden katasztrofális következményével.” (Kiemelés tőlem – M. G. 2023.)
Abban mindenesetre, hogy Moszkva végül is ezt az utóbbi utat választotta, a Nyugatnak már jóval komolyabb a felelőssége. A hidegháborús „győzelem” annyira elvakított mindenkit Nyugaton, hogy Oroszországot még Asmusék is legfeljebb csak mint a Nyugat valamiféle korolláriumát vagy geopolitikai kiterjesztését tudták elképzelni – feltéve, hogy „a demokratikus átalakulás sikeres lesz”. Az „orosz demokrácia körüli bizonytalanságok” és a szerintük Kelet-Európát, elsősorban Lengyelországot fenyegető potenciális orosz birodalmi restauráció miatt azonban úgy vélték, hogy szükség van egy geopolitikai biztosítékra, ami annak egyértelmű kizárása volt, hogy „Ukrajna részévé váljon egy Oroszország által vezetett konföderációnak”. „A Nyugatnak – hangsúlyozták az amerikai szakértők – határozottan ellen kell állnia minden olyan erőfeszítésnek, hogy Oroszország újból bekebelezze Ukrajnát.”[6]
Ugyanezt az álláspontot még határozottabban fogalmazta meg a lengyel származású Zbiegnew Brzezinski volt nemzetbiztonsági tanácsadó Az elhamarkodott partnerség című 1994-es tanulmányában[7], amelynek a lényegét az alábbiakban foglalom össze:
1993 végére, csupán két évvel a Szovjetunió formális megszűnése után, a balti köztársaságokat mellőzve, csak a körülzárt Ukrajna, az energiában gazdag Türkmenisztán és talán az autoritárius Üzbegisztán tekinthető valóban szuverénnek. Mivel Belarusz gyakorlatilag már alárendelt helyzetbe került, Ukrajna visszatérése a barakkba újraegyesítené – a Kreml jogara alatt – a volt Szovjetunió szláv komponensét.
Ha az orosz politika céljai nem is nyíltan birodalmiak, akkor legalábbis proto-imperiálisak. A Közép-Európára vonatkozó orosz uralkodó nézet ennek a proto-imperiális megközelítésnek a kiterjesztéseként fogható fel, amennyiben nem akarja megengedni, hogy Közép-Európa az integrálódó Európa és különösen az euroatlanti szövetség szerves részévé váljon.
Az új elrendeződés értelmében Oroszországot és a volt szovjetunióbeli csatlós államait valamiféle konföderációban egyesítenék, Közép-Európára pedig a Nyugatnak úgy kellene tekintenie mint orosz érdekszférára.
Az évek során az amerikai-szovjet viszony esetenként bizonyos területeken a partnerség jegyeit öltötte magára. De ez lényegileg nem veszélyeztette Amerika európai szövetségeseit, mivel a viszony alapvetően ellenséges maradt, és ennélfogva a szövetségesek érdekeit az Egyesült Államok mindig szem előtt tartotta. Ezzel szemben az Amerika és Oroszország közötti együttműködő kondomínium kevésbé volna tekintettel a szövetségesek érdekeire.
Biztonsággal mondhatjuk, hogy mindez az euroatlanti egység felbomlásához vezetne. Szinte biztos, hogy Németország, valamilyen Oroszországgal kötött különmegállapodással, megpróbálná a saját érdekeit követni. Egy ilyen kiegyezés azonban keresztülhúzná bármiféle német-lengyel megbékélés kilátásait. Márpedig ez a megbékélés épp olyan központi eleme a szélesebb Európa eljövendő stabilitásának, mint a német-francia megbékélés volt Nyugat-Európa stabilitásának.
A végeredmény az volna, hogy a Nyugat hidegháborús győzelmének hosszú távú eredményei kárba vesznek. Eurázsia viszonylagos stabilitása és egy új és valóban konstruktív amerikai-orosz partnerség helyett a hatalmi politikának egy sokkal nyugtalanítóbb rendszere válna újból dominánssá az öreg kontinensen. Képlékeny és kiszámíthatatlan koalíciók lépnének a szélesebb és egységesebb, Amerikával szorosan összekapcsolódó Európával kapcsolatos remények helyébe.
Ezek az aggodalmak egy távoli és – tekintettel az orosz történelemben a zűrzavaros időket jelző szmuta jelenlegi időszakára – valószínűtlen jövőre koncentrálnak. De az itt jelzett ártalmas trendek valósága miatt Amerika orosz stratégiájának az alapvető újragondolására van szükség.
Egy realista és hosszú távú amerikai nagystratégia központi célja a volt Szovjetunión belüli geopolitikai pluralizmus kellene hogy legyen. Ez a cél jobban megfelel a hosszú távú amerikai érdekeknek, tekintet nélkül arra, hogy Oroszország a közeljövőben egy elfogadható demokráciává válik-e vagy sem.
A kulcskérdés itt Ukrajna eljövendő stabilitása és függetlensége. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Ukrajna nélkül Oroszország nem maradhat birodalom, de egy megvesztegetett, majd függővé vált Ukrajnával automatikusan birodalommá válik.
Az amerikai döntéshozóknak szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy Ukrajna a katasztrófa szélén áll: a gazdasága zuhanórepülésben van, miközben a Krímben egy Oroszország által szított etnikai robbanás fenyeget. Mindkét válság elvezethet Ukrajna felbomlásához vagy egy Moszkvából irányított szélesebb struktúrába való reintegrálódásához.
A geopolitikai pluralizmus megvalósításával együtt kell hogy járjon az európai biztonság hatókörének és kiterjedésének határozottabb expanziója is. (Kiemelések tőlem – M.G.)
2023. 10. 10.
Annak hogy az oroszok mi mindenről ábrándoztak Közép-Európával, pontosabban Kelet-Közép-Európával kapcsolatban, nincs különösebb jelentősége, hiszen – mint jeleztem – Jelcin idejében arra sem voltak képesek, hogy a hozzájuk mind földrajzi, mind civilizációs értelemben tényleg közel álló egykori szovjet köztársaságokat egy valódi unióba egyesítsék.
Mindemellett, ha a Nyugat nem ragaszkodott volna a Brzezinski-féle geopolitikai pluralizmushoz, vagyis nem akarta volna Ukrajnát, sőt Belaruszt is geopolitikai értelemben elszakítani Oroszországtól, az Asmusék által megnevezett visegrádiakat, valamint Szlovéniát és Horvátországot viszont, az oroszok minden ellenkezése dacára, már a kilencvenes évek végéig befogadták volna a Nato-ba (mint én azt 1993-as prágai előadásomban körvonalaztam), gyakorlatilag kilakulhatott volna egyfajta stratégiai kondomínium Európában.
Ma – írtam 1993-ban – sem Oroszország, sem a Nyugat nincs abban a helyzetben, hogy Közép- és Kelet-Európa egészét a saját érdekszférájába vonva teremtsen stabil helyzetet. Bizonyos nyugati körök erre úgy reagálnak, hogy saját tehetetlenségüket megpróbálják a Prágától Bukarestig, sőt Kijevig és Tallintól Szófiáig terjedő „közös homokozó” elméletével megideologizálni. Ez azonban egyáltalán nem felel meg a térség geopolitikai erővonalainak. A közép-európaiak a nyugati szövetségi rendszerben, a volt szovjet tagköztársaságok (a baltiakat kivéve) az Oroszország vezetése alatt újjászerveződő államközösségben, a balkáni államok pedig – tradícióiknak megfelelően – az el nem kötelezettség valamilyen új formáját kipróbálva találhatják meg az adottságaiknak és geopolitikai helyzetüknek leginkább megfelelő pozíciót a most körvonalazódó új európai „konföderációban”.
A különbözô geopolitikai nagyrégiók és alrégiók kialakulása nélkül nincs európai stabilitás. A “szabad világ” és a kommunizmus (a “sötétség birodalma”) ideologikus fogalmai egyformán elfedték a közös földrajzi, történelmi, kulturális és gazdasági adottságok által determinált természetes regionális egységek létezését, és akadályozták azok határozott politikai artikulálódását. Tényleges biztonság csak úgy lehetséges, ha a világban a meghatározó geopolitikai egységek egyensúlya érvényesül.
A geopolitikai egyensúlyt az én akkori felfogásomban az egész északi féltekét átfogó komplex „stratégiai alku” tette volna lehetővé. Az ennek nyomán előálló stabilitás egyik nélkülözhetetlen szerkezeti eleme az Amerika és a nyugati szövetségi rendszer „autonóm európai pillér”-e közötti megállapodás lett volna. Ez „a Maastricht által definiált”, de a kelet-közép-európai országokat is magában foglaló önálló „európai tér” „a német-francia ’kemény mag’ körül” jöhetett volna létre „a nemzeti szuverenitás bizonyos elemeiről önként lemondó” és ezt az új, európai szuverenitást többek között a külpolitika és a védelem területén is közösen gyakorló politikai integráció révén.
A másik szerkezeti elem „a Független Államok Közösségének kemény magja”, „a volt Szovjetunió földrajzi, történelmi, kulturális és gazdasági szempontból szorosan összetartozó szláv köztársaságai” és a kaukázusi és közép-ázsiai alrégiók közötti megegyezés lehetett volna, amely a kibővülő Európai Unióhoz hasonlóan „a szuverenitás bizonyos elemeiről való önkéntes lemondás révén” „föderációk egyfajta konföderációjaként” lehetővé tette volna „a közös külpolitika, a közös biztonságpolitika és a közös gazdaságpolitika kialakítását” a balti országok nélküli egész posztszovjet térségben.
Végül a stratégiai alku harmadik és legfontosabb komponense az Amerika, valamint Nyugat- és Közép-Európa által alkotott nyugati szövetségi rendszer és „az Oroszország mint vezető hatalom körül megszerveződő” gazdasági, politikai és védelmi integráció lehetett volna.[8]
2023. 10. 12.
Többször leszögeztem már, hogy a geopolitikai prognózist az különbözteti meg a jóslástól, hogy előbbi nem valamilyen „valóságot” lát előre, hanem csupán egy heurisztikai eszköz, vagy ha úgy tetszik, „machina”[9], amely alapvetően arra szolgál, hogy évekkel – vagy mint jelen esetben: néhány évtizeddel – később segítsen a felvázolt modelltől való eltéréseket meghatározni és értelmezni.
Természetesen egész könyvet lehetne írni arról, hogy miért is nem jött létre sem az Amerika és a szuverén Európa közötti, sem pedig a nyugati és a posztszovjet szövetségi rendszerek közötti „kooperatív kondomínium”, és hogy egyáltalán maga az önálló geopolitikai entitásként értelmezhető szuverén Európa és posztszovjet nagystruktúra sem tudott kialakulni, mégpedig azért, mert egyrészt a német-francia, vagy valamivel tágabban értelmezve: a neokaroling mag[10], másrészt pedig a volt Szovjetunió szláv magja képtelen volt békés körülmények között „nagyállam”-má[11] szerveződni.
Hogy miért nem, arra a Jelcin alatti Oroszország tehetetlensége kapcsán már utaltam. Ami pedig az önálló európai geopolitikai entitás kialakulásának az elmaradását illeti, az azért volt különösen fájdalmas, mert a kilencvenes évek közepén még lett volna rá esély. Az akkori német kormányzó párt, a CDU két vezető politikusa, Wolfgang Schäuble és Karl Lamers például 1994 szeptemberében – Kohl kancellár hallgatólagos beleegyezésével – javaslatot tett arra, hogy az integráció iránt leginkább elkötelezett tagállamok (Németország, Franciaország és a Benelux országok) hozzanak létre egy olyan mag-Európát, amely a közös pénz bevezetésén kívül a politikai integráció területén is gyorsabban haladna előre a többieknél. Az integráció elmélyítése a CDU vezető politikusai szerint (Schäuble akkor a CDU parlamenti frakciójának a vezetője volt) egyben azt is lehetővé tette volna, hogy legkésőbb 2000-ig a kelet-közép-európai országok (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Szlovénia) is az EU tagjaivá váljanak.
Oroszországgal kapcsolatban pedig a Schäuble–Lamers-„papír” az alábbiakat szögezte le:
A kelet-közép-európai államoknak az Európai Unióba való befogadása együtt kell hogy járjon az Unió és Oroszország közötti átfogó partnerséggel. Oroszországot – amennyire ez kívülről lehetséges – biztosítani kell arról, hogy az EU mellett a kontinens másik politikai centrumaként ismerjük el.
Vagyis az én több sebtől vérző stratégiai vízióm azért nem volt teljesen légből kapott. Hiszen – mint 1993-as prágai előadásom és a Beszélőben 1994 szeptemberében megjelent és a blogomban elérhető Érdekszférák zenéje (https://geonaplo.wordpress.com/2020/03/13/beethoven-es-az-erdekszferak/ ) című cikkem is bizonyítja (amelynek a lényegét egy 1995-ös moszkvai geopolitikai konferencián is előadtam), ez akkor benne volt a levegőben, egészen pontosan a legfontosabb német és francia lapokban, amelyek szorgalmas olvasója voltam. Persze a Teleki László Alapítvány geopolitikai kutatócsoportjában, amelynek a kilencvenes években a vezetője voltam, akadtak nekünk egyéb információink is. Például Bíró Gáspárral együtt mi már a kilencvenes évek elején is tudtunk arról, hogy Antal József Kohl kancellár valamelyik kedvenc kocsmájába a hivatalos tárgyalások után elvonulva, egyéb „kényes” kérdések mellett az Európa (közel)jövőjével kapcsolatos német elképzeléseket és az azokat akadályozó, főként angolszász törekvéseket is átbeszélték.
A lényeg az, hogy Clinton elnök második mandátuma idején, amikor már – 1997 januárjától – a cseh származású Madeleine Albright lett az amerikai külügyminiszter, az európai-orosz stratégiai kondomínium és a csupán Kelet-Közép-Európára szorítkozó EU- és Nato-bővítés stratégiáját az orosz partnerséggel együtt véglegesen felülírta a parttalan expanzió és a Brzezinski-féle geopolitikai pluralizmus politikája.
Úgyhogy most, az Egyesült Államok mint az Európai Uniót “geopolitikai éretlenség”-re kárhoztató egyedüli nyugati „nagyállam” mellett, Oroszország próbál meg – háborús körülmények között – geopolitikai értelemben is nagyállammá válni. Ha ez a „harca” – a szóban forgó állam méreteitől függetlenül, de mindenképpen Ukrajna egy részét bekebelezve – sikerrel jár, az feltehetően – vigyázat: itt már egy újabb geopolitikai prevízió esete forog fenn! – Európában is egy – vagy nagy valószínűséggel: több – tényleges „nagyállam” kialakulásához fog vezetni. Ha szerencsénk van, akkor háború nélkül.
[1] Vö. Aris Roussinos: Nato is weakening America. Europe, not America, is calling the shots. unherd.com, 2023. szept. 27.
[2] Natopolitanism: The Atlantic Alliance since the Cold War. Ed. by Grey Anderson. A kötet paperback és e-book változata 2023. júliusában jelent meg.
[3] Új stratégiai alku – biztonság és geopolitika. In Alternatívák könyve. III. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2014. 378-382. Cseh fordításban is megjelent a Stredni Evropa című folyóirat 1993/35-ös számában.
[4] Vö. Ronald D. Asmus, Richard L. Kugler and F. Stephen Larrabee: Building a new NATO. Foreign Affairs, 1993. szept. 1. A cikket – javaslatomra – a Magyar Szemle is átvette, amelynek akkor szerkesztőbizottsági tagja voltam: Ronald D. Asmus, Richard L. Kugler és F. Stephen Larrabee: Az új NATO megalkotása. Magyar Szemle, 1993/12.
[5] Ez a strukturális bénultság és az állami struktúrák alapvetően belső okokból kifolyólag előálló szétesése vagy szétmállása a cárizmus 1917 márciusi bukása utáni hónapokban is megmutatkozott, amint az Maurice Paléologue pétervári francia nagykövet máig rendkívül tanulságos naplójából is egyértelműen kiviláglik. (M. Paléologue: A cár Oroszországa a nagy háborúban. Budapest, é. n., Genius kiadás. Lásd különösen az 1917. jan. 1. és május 17. közötti befejező részt, i. m. 135-360.) Ez a bomlási folyamat egészen 1917. november 7-ig tartott, amikor Lenin a kommunista diktatúra bevezetésével szörnyű áron és brutális módszerekkel ugyan, de megállította azt, és egy új, a nyugati típusú demokráciát kiiktató politikai rendszer bevezetésével tulajdonképpene megmentette az orosz birodalmat. Ugyanezt hajtotta végre a Gorbacsovot a demokratikus politikai reformok túl korai beevezetése miatt „idiótá”-nak nevező Teng Hsziao-ping is Kínában, amikor 1989 júniusában jóváhagyta a pekingi Tienanmen téri véres katonai fellépést a tüntetők ellen (Chas Freeman volt amerikai nagykövetnek és Nixon 1971-es pekingi tolmácsának Teng álláspontját igazoló véleményét idézem ebben a Naplóban a 2020. 09. 09-15-ös dátum alatt;. a Tienanmen téri események hátterének bemutatását lásd még itt: The new Tiananmen papers. Inside the secret meeting that changed China. Foreign Affairs, 2019. máj. 30.) Végül Putyin, a Jelcin alatti felemás, és az ország hanyatlását megállítani nem tudó nyugati orientációnak véget vetve szintén a központi hatalom megerősítését tekinti fő céljának, amellyel az egykori birodalmat ugyan már nem fogja tudni helyreállítani, de Ukrajna dél-keleti sávjának az elfoglalásával és a súlyos belső válságba zuhanó maradék-Ukrajna Nyugatnak való „felajánlásával” mind „az orosz világ”-on belül, mind pedig Európában megerősítheti Moszkva hatalmi és geopolitikai pozícióját. Vagy ha veszít, akkor mindent elveszíthet, természetesen.
[6] Lásd a 4. sz. lábjegyzetet. A Magyar Szemlében megjelent fordítást az eredetivel összevetve néhány ponton módosítottam.
[7] Zbiegniew Brzezinski: The premature partnership. Foreign Affairs, 1994. márc. 1. A tanulmányban foglaltak bővebb kifejtését lásd a The Grand Chessbord. American primacy and its geostrategic imperatives című kötetben (1997). Magyarul: A nagy sakktábla. Amerika villágelsősége és geostratégiai feladatai. Európa, Budapest, 1999.
[8] Vö. Molnár G.: Új stratégiai alku – biztonság és geopolitika. In AK, III. 379-381.
[9] A machina a kezem ügyében levő jó százéves Latin-magyar szótár szerint nemcsak „gép”et, hanem „fogás”-t, „csel”-t, sőt „okozó”-t, „eszközlő”-t is jelent.
[10] Lásd erről Centrum és periféria az új Európában című hosszabb tanulmányom Neokaroling birodalom [2002] című első fejezetét. In AK, IV. 293-303.
[11] A nagyállam fogalmáról lásd: Derwent Wittlesey: A föld és az állam. Tanulmány a politikai földrajzról [1939]. In Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk. Csizmadia Sándor, Molnár Gusztáv, Pataki Gábor Zsolt. Budapest, 2002. 36-48. A Geopolitikai éretlenség című alfejezetet lásd a 47-48. oldalon. Lásd még: Molnár G.: Az Európai Unió mint nagyállam. 2010.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2023. október 12-én.
