03. 23.
Mivel előző bejegyzésemben arról írtam, hogy egy olyan világban élünk, „amelyben a háború újból lehetséges”, gondolom, tartozom némi magyarázattal. A háború, konkrétan egy kínai-amerikai katonai konfliktus lehetősége Mearsheimer és az Allison-féle Thuküdidész-csapda kapcsán már évek óta téma ebben a blogban. Egy status quo-nagyhatalom nem tűrheti el, hogy egy feltörekvő nagyhatalom fenyegesse globális és regionális (esetünkben: kelet-ázsiai) hegemóniáját, ha pedig attól fél, hogy ez a fenyegetés egyre komolyabbá válik, akkor a háborúval mint reális lehetőséggel kell számolnunk.
Most azonban azt hiszem, ennél már jóval többről van szó. Kelet-Ázsiában kezdenek szépen kirajzolódni a frontvonalak. Japán kormányzati források szerint amikor a virtuális Quad-csúcsot követően az amerikai védelmi miniszter legutóbb, Blinken külügyminiszterrel együtt, Japánba látogatott, megállapodott japán megfelelőjével abban, hogy „egy Kína és Tajvan közötti katonai összecsapás esetén szorosan együtt fognak működni”. Ez a kérdés valószínűleg nem most merült fel először, ugyanis egy 2021 februárjában megjelent publikációban, amelyben a valószínű szövetségesi és partneri szerepeket veszik számba egy tajvani katonai vészhelyzet esetén, Japánról és Ausztráliáról, valamint természetesen Tajvanról azt írják, hogy az ő részükről „közvetlen katonai szerepvállalás”-ra lehet számítni.[1]
Ugyanakkor azzal nem számolnak, hogy Dél-Korea, a Fülöp-szigetek, Szingapúr, Thaiföld, Vietnam, Indonézia, Malajzia és India is vállalna ilyen szerepet. Ez azonban a közeljövőben megváltozhat, ugyanis latolgatják az 1973-ban dezaktivált 1. flotta újjáélesztését, amelynek valószínűleg Szingapúrban (itt már van egy 1000 fős amerikai kontingens, amely a jokohamai japán bázison lévő hadihajók és tengeralattjárók indiai-óceáni működését segíti) vagy esetleg a Dél-kínai-tengerre néző vietnami Cam Ranh Bay-ben lehet majd a bázisa, ahol korábban amerikai, majd később szovjet tengerészeti támaszpont működött.
Vietnam újabban egyre hangosabban jelenti be szuverenitási igényét a Paracel- és Spratly-szigetekre, amelyeket Kína is a sajátjának tekint, így ideális partnere, sőt szövetségese lehet Amerikának.
Amerika kulcs-szövetségese azonban Japán, amely – úgy látszik – mindenképpen szeretné elkerülni azt a rá nézve rendkívüli presztizsveszteséggel járó helyzetet, hogy immár nemcsak gazdaságilag kénytelen Kína mögött elhelyezkedni a sorban, hanem – amennyiben Amerika a tajvani kérdésben meghátrál, és ezzel elveszíti kelet-ázsiai primátusát – geopolitikai szempontból is közvetlenül Kínával, vagyis tradicionális riválisával szemben kerül hátrányos helyzetbe. Amerika túlnyomó jelenléte mindeddig jótékonyan elfedte ezt a kellemetlen tényt, és Tokió talán éppen ezért harciasabb most a kelleténél.
03. 24.
A kanadai Stephen R. Nagy, a tokiói International Christian University professzora érdekes megvilágításba helyezi Japán problémáját[2]:
A Dél-kínai-tengerben lévő militarizált mesterséges szigetek lehetővé teszik Kína számára, hogy kiterjessze regionális befolyását, ellenőrzés alatt tartva azokat a kulcsfontosságú tengeri útvonalakat, amelyeken keresztül Japán energiaellátása és kereskedelmi forgalma (is) lebonyolódik. Tokió számára ez a sors bosszúálló kezének tűnik, hiszen a saját birodalmi expanzióját a 20. század első felében ugyanezeknek az útvonalaknak az ellenőrzése tette szükségessé. A felkelő nap országa tehát nagyon is jól megérti miért fontos ez, de azt is tudja, hogy itt egy olyan tervről van szó, amely hajlamossá tesz az agresszív terjeszkedésre.
Különösnek tartom, hogy Nagy a Kína közvetlen szomszédságában fekvő Dél-kínai-tenger térségének ellenőrzésére irányuló kínai szándékot az „agresszív terjeszkedés” példájának tekinti, miközben – nyilván – nem minősíti így a több ezer mérföldnyi távolságra lévő Egyesült Államoknak az egész nyugat-csendes-óceáni térségre kiterjedő hegemóniáját. Persze, erre ő bizonyára azt válaszolná, hogy a jelenlegi – Amerika számára kedvező – geopolitikai status quo egy rengeteg áldozattal járó (és Japán által kiprovokált[3]) háború eredménye. Ez bizony így van, és ez a nem mellékes körülmény sajnos csak azt támasztja alá, hogy Kína is csak egy győztes és remélhetőleg lokális szinten maradó katonai összecsapás eredményeképpen terjesztheti ki befolyását az ún. első szigetláncon belül elhelyezkedő Tajvanra és a Dél-kínai-tenger nagy részére. Vagy – veresége esetén – lesz kénytelen lemondani az első szigetláncon belüli térség ellenőrzésére vonatkozó igényéről.
Maradjunk most Tajvannál, mert a Dél-kínai-tenger kulcsfontosságú kereskedelmi útvonal ugyan, de a jelentősége Kína szempontjából nem mérhető az „anyaország elidegeníthetetlen részét alkotó” szigethez.
Tajvan kérdése az alaszkai amerikai-kínai tárgyalások érdemi, vagyis nem a nagy nyilvánosságnak szóló részén is felmerült, legalábbis erre lehet következtetni abból a terjedelmes beszámolóból, amely a találkozóról a központi pártlap, a People’s Daily kínai kiadásának márc. 20-i számában megjelent[4]. Íme a Tajvanról szóló bekezdés[5]:
A kínai fél rámutatott, hogy a tajvani kérdés Kína szuverenitását és területi integritását érinti, és itt Kína létfontosságú érdekeiről van szó [core interests]. Itt nincs helye kompromisszumnak. Arra kérjük az Egyesült Államokat, hogy tartsa be az egy Kína elvét, állítsa le az Egyesült Államok és Tajvan közötti hivatalos cseréket és katonai kapcsolatokat, állítsa le a tajvani fegyvereladásokat, tartózkodjon Tajvan ún. nemzetközi mozgásterének a kibővítésétől, körültekintően és megfelelően kezelje a tajvani kérdést, és ne támogassa a „tajvani függetlenség”-et. Ne próbálják meg semmibe venni azt, ami Kína számára a legfontosabb, nehogy súlyosan ártsanak a kínai-amerikai kapcsolatoknak, valamint a Tajvani-szoros békéjének és stabilitásának.
Nos, a helyzet az, hogy Tajvan – amerikai segítséggel – épp most készül kiépíteni egy olyan rakétavédelmi rendszert, amely semlegesítheti a kínai középhatótávolságú rakétákat, köztük azokat is, amelyek az amerikai repülőgéphordozók elsüllyesztésére is képesek. Nem sokkal a tajvani védelmi minisztérium bejelentése előtt került nyilvánosságra az is, hogy a U. S. Indo-Pacific Command a már említett első szigetlánc mentén, közel harmincmilliárd dollár költséggel, egy teljes (támadó és védekező) rakétarendszert akar telepíteni, amelynek egy része 2022-ben már bevethető lesz. Így a tajvani amerikai rakéták gyakorlatilag ennek a komplex amerikai rendszernek a komponensei lesznek.
Ez pedig – Kína szempontjából – egyértelmű casus belli.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Vö. Zack Cooper és Shena Greitens: What to expect from Japan and Korea in a Taiwan contingency. In: New frontiers for security cooperation with Seoul and Tokyo, 3. fejezet. 2021. febr. Ezek szerint Zack Cooper nemcsak ideológiával és a kínai kommunista rendszer aláásásával foglalkozik. Lásd még: Lindsey Ford és Zack Cooper: America’s alliances after Trump: Lessons from the summer of ’69. Texas National Security Review, Vol 4, Iss 2 Spring 2021. Lindsey Ford jelenleg a Pentagon Dél- és Délkelet-Ázsiáért felelős államtitkárhelyettese.
[2] Stephen R. Nagy: In guerra col sorriso: cosi Tokio sogna l’America. Limes, 2021/1.
[3] A csendes-óceáni háborút kétségtelenül Japán robbantotta ki a Pearl Harbour elleni támadással, de az is tény, hogy Amerika viszont Japánt provokálta azzal, hogy olajembargót léptetett életbe ellene.
[4] Erre Gregory Kulacky egyik tweet-je hívta fel a figyelmemet. Kulacky elfogulatlanul, sőt bizonyos empátiával szemléli Kínát, ami manapság nagyon ritka a nyugati világban. Lásd például itt, a Nixon és Csu En-laj közötti 1972-es titkos megállapodásról.
[5] Én a Google-translate angol fordítását használtam. A magyar is tűrhető, de az már valószínűleg az angol alapján készült.