Amerika világelsősége vagy globális hegemóniája már csak a két színtéren is zajló proxy-, illetve kvázi-háború „megfelelő felhasználásával” őrizhető meg.
2023. 06. 12.
A Nyugat és a többiek című június 4-i bejegyzésemben jeleztem, hogy Amerika, „az egész Nyugattal együtt”, egyre magányosabbá válik. Ez a geopolitikai magány még jobban kiütközik akkor, ha a világ vezető gazdasági hatalmainak a sorrendjét történelmi perspektívában vesszük szemügyre.
A Goldman Sachs 2022-ben az alábbiak szerint vázolta az amerikai dollárban számolt GDP szerinti sorrend változásait:
1980: 1/ Egyesült Államok, 2/ Japán, 3/ Németország, 4/ Franciaország, 5/ Egyesült Királyság.
2000: 1/ Egyesült Államok, 2/ Japán, 3/ Németország, 4/ Egyesült Királyság, 5/ Franciaország.
2022: 1/ Egyesült Államok, 2/ Kína, 3/ Japán, 4/ Németország, 5/ India.
2050: 1/ Kína, 2/ Egyesült Államok, 3/ India, 4/ Indonézia, 5/ Németország.
2075: 1/ Kína, 2/ India, 3/ Egyesült Államok, 4/ Indonézia, 5/ Nigéria.
Ha 1980-ban és 2000-ben még a Nyugat egyértelmű dominanciája volt a jellemző, 2022-ben már kiegyensúlyozódott a helyzet a három nyugati és a két ázsiai gazdasági hatalom között, majd a 2050 és 2075 közötti időszakra vonatkozó előrejelzés szerint már az Egyesült Államok az egyetlen nyugati ország a listán, mégpedig a 3. helyen, Kína és India után, és Indonézia és Nigéria előtt.
2023. 06. 13.
Nem véletlen tehát, hogy a Trump zűrzavaros négy éve után 2020-ban hatalomra került Biden-adminisztráció gazdasági és külpolitikai stratégiája középpontjába az ország globális vezető szerepének – a háborút kivéve – minden lehetséges módon való megtartását állította.[1] De nem kifejezetten ésszerű – viszont annál veszélyesebb – próbálkozás az elkerülhetetlennel szembeszállni. Ha Amerika megelégszik azzal, hogy a Thomas Wright által megcélzott „szabad világ” vezére legyen (lásd az 1. sz. jegyzetet), akkor a vezető szerep persze lehetséges (legalábbis a jelenlegi világhelyzetben), de ha ennél többre, vagyis tényleges globális vezető szerepre áhítozik, akkor sokkal okosabb stratégia volna egy olyan többpólusú világrend kialakítása és fenntartása, amelyben Amerika az 1918 óta (https://geonaplo.wordpress.com/2020/06/03/a-revans/ ) bő száz éven keresztül megőrzött világelsőségének köszönhetően még jóideig amolyan primus inter pares szerepet tölthetne be az elvileg egyenrangú nagyhatalmak koncertjében. És így azt a bizonyos, mind az amerikai elit, mind pedig az átlagamerikai által természetesnek vélt primacyt megszüntetve „őrizné meg” – ahogy lehet, és ameddig lehet.
Ha viszont ragaszkodik ahhoz, ami tulajdonképpen már nincs, akkor azzal kell szembenéznie, hogy nemcsak globális hegemóniája válik, pontosabban vált máris irreálissá Kína felemelkedése miatt, hanem azzal a még kellemetlenebb ténnyel is, hogy regionális hegemóniáját is egyre több ún. középhatalom kérdőjelezi meg. (A Közel-Keleten például nemcsak Irán, hanem Szaúd-Arábia, sőt Izrael is, amelyek az Egyesült Államok szövetségesei, vagy legalábbis eddig annak számítottak. Az említett országok nagyobb mozgástere természetesen összefügg Kína és Oroszország erősödő közel-keleti befolyásával is.)
2023. 06. 18-20.
Az amerikaiak saját magukról és a világról kialakított geopolitikai percepcióiról sokat elárul az a tény, hogy az amerikai nagystratégia szakértői közül nem az ún. restrainerek[2], a stratégiai önmérséklet hívei (Barry Posen, Stephen M. Walt[3] – – vagy az újabban egyre aktívabb Emma Ashford[4] – ) a „sztárok”, hanem azok, akiknek a számára a most még – talán – fennálló világelsőség a nagyhatalmi riválisokkal szembeni fölény tényleges érvényesítését jelenti mind globális, mind pedig regionális szinten.
Hal Brands, a Bloomberg kolumnistája és a Johns Hopkins School of Advanced International Studies professzora június elején The battle for Eurasia címmel figyelemreméltó cikket közölt a Foreign Policyban[5]. Íme okfejtésének lényege:
Az ukrajnai háborúnak sok pozitív kimenetele lehet: a saját agressziója által kivéreztetett Oroszország, a hatalmának és vezető szerepének tudatára ébredő Egyesült Államok és az előttünk álló veszélyes időszakra felkészített, egységes és eltökélt demokratikus közösség. De lesz itt egy nagyon baljós végeredmény is: a földrajzi közelség és a Nyugatellenesség által összekapcsolt eurázsiai autokráciák koalíciójának a felemelkedése. Miközben Vlagyimir Putyin orosz elnök őrültsége felsorakoztatja a fejlett demokráciákat, felgyorsítja a szabad világ ellenségei által védelmezett eurázsiai erőd [Fortress Eurasia] kiépítését is.
A revizionista autokráciák – Kína, Oroszország, Irán és kisebb mértékben Észak-Korea – nem csupán a hatalmukat akarják megerősíteni a saját régióikban, hanem összefonódó stratégiai partnerségeket és olyan kereskedelmi és szállítási hálózatokat hoznak létre a világ legnagyobb szárazföldi térségében, amelyek kívül vannak a az amerikai dollár és az amerikai hadiflotta hatókörén. Ez még nem az autokráciák teljes szövetsége. Mindamellett az ellenfelek olyan blokkja, amely egységesebb és veszélyesebb, mint bármi, amivel az Egyesült Államok évtizedek óta szembesült.
A modern korszak valamennyi nagy konfliktusa Eurázsiáért folyó küzdelem volt, ahol egymással szembenálló koalíciók csaptak össze a szuperkontinens és a környező óceánok fölötti dominanciáért. Amerika évszázada valójában Eurázsia évszázada volt: a washingtoni szuperhatalomnak az volt a létfontosságú feladata, hogy a világot Eurázsia megosztottságát megőrizve tartsa egyensúlyban. Most az Egyesült Államok megint a demokratikus szövetségesek koalícióját vezeti Eurázsia szélein a központilag elhelyezkedő riválisok csoportjával szemben – miközben kulcsfontosságú billenő államok [swing states] a saját előnyükre akarják ezt kihasználni.
Mindezek az országok egy új globális rend megjelenésében érdekeltek, amely az ő felfogásuk szerint a nyugati hegemónia lerombolását és kölcsönös gazdasági és egyéb kapcsolatok kifejlesztését jelenti. Ezzel egy olyan szövetség jön létre, amely uralhatja az eurázsiai megakontinenst, ami nagyban akadályozza Amerika jelenlegi politikáját.
Sem az első, sem a második világháború során nem tudott egyetlen ország sem olyan potenciált és olyan koalíciót kiépíteni, amely képes lehetett volna arra, hogy domináljon először Európában és aztán az eurázsiai kontinensen. Washington azért döntött kétszer is úgy, hogy belép a világháborúba, hogy megakadályozza az események ilyen, Amerika szempontjából kedvezőtlen alakulását. A második végét követően az Egyesült Államok, a fékentartási politika elveivel összhangban, ellenőrzése alatt tudott tartani a világ öt jelentős ipari centrumai közül négyet[6], és sikerült szembeállítania egymással Kínát és a Szovjetuniót[7].
A helyzet most drasztikusan kedvezőtlenné vált Amerika számára, bár a legrosszabb forgatókönyvet eddig sikerült elkerülni. Ha Putyin Ukrajnában gyors győzelmet arat, akkor helyreállíthatta volna a régi Szovjetunió európai magját. Moszkva domináns pozíciót töltött volna be Közép-Ázsiától a Nato keleti határáig, a kínai-orosz stratégiai partnerség virágozna, és a demokráciák újabb demoralizáló vereséget szenvedtek volna. Ez nem történt meg, és a kollektív Nyugat megerősödött és kész egy hosszú harcra, de a győzelmet még nem sikerült kivívni.
A Nyugattal szembenálló négyesben mindegyik félnek szüksége van a többire, mert ha az Egyesült Államok és szövetségesei bármelyiküket kiiktatják, a többi sebezhetőbbé és elszigeteltebbé válik. Mivel ez egy objektív tényező, a Peking, Moszkva, Teherán és Phenjan (Pyongyang) között megszilárduló együtműködés végül is az autoritárius államok közötti teljes katonai és politikai szövetséghez vezethet, ami nagyon megnöveli a négyes és a nyugati szövetségesek közötti összecsapás és ezzel egy újabb világháború kockázatát.
Az eurázsiai erőd szétzúzása nem lesz könnyű. Washington megpróbálkozhat ezzel, de bármelyik ország kiválása csak olyan engedmények (például Ukrajna átengedése Oroszországnak vagy Tajvan cserbenhagyása) árán lehetséges, amelyeket soha senki nem fog megadni. Ez azt jelenti, hogy az eurázsiai zsarnokságok közötti szövetség idővel megerősödik, és a billenő államok fontossága is megnő.
Egyszóval alig több mint egy évszázad alatt negyedszer hatalmas küzdelem zajlik Eurázsiában. És a győzelem megköveteli, hogy az Egyesült Államok felsorakoztassa szövetségeseit mind az atlanti térségben, mind pedig szélesebb, atlanti-ázsiai dimenzióban. Már most is látható a Közép-Európa és Dél-Korea, valamint Japán közötti együttműködés elmélyülése. Mindez ki fogja váltani az amerikai politika megváltozását is. A stratégiai és biztonsági prioritások nagyobb szerepet kapnak, és egyéb kérdések háttérbe fognak szorulni. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Úgy látszik, Brandsre hatott Wess Mitchell kritikája 2022-ben megjelent könyvéről[8], amelyben a State Department Európáért és Eurázsiáért felelős volt helyettes államtitkára kifejtette, hogy Brands fő tézise (hogy ti. az Egyesült Államok a hidegháborús fékentartási paradigma új változatának az alkalmazásával ugyanúgy sikerrel járhat mostani nagyhatalmi ellenfeleivel szemben, mint legutóbb a Szovjetunióval szemben) nem állja meg a helyét:
Brands stratégiája értelmében a fékentartási politika új változatának alkalmazásával az Egyesült Államok felsorakoztathatja demokratikus szövetségeseit a pekingi és moszkvai autoritárius kormányok elleni kitartó politikai és gazdasági hadviselésre, amely egészen addig kell hogy tartson, ameddig meg nem változnak – vagy össze nem omlanak.
Ez az üzenet fogékony hallgatóságra találhat Washingtonban, ahol a hidegháborús forgatókönyvet vonzónak találják. A probléma az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Kennan stratégiája ma is működőképes. Az Egyesült Államok ma két nukleáris nagyhatalmi riválissal szembesül, egy egész sor kisebb veszély mellett, miközben csupán töredékével rendelkezik annak a viszonylagos gazdasági erőnek, amellyel a második világháború után rendelkeztünk. Amerika első számú versenytársának, Kínának a gazdasága hamarosan nagyobb lesz, mint Amerikáé és Európáé együttvéve (a Szovjetunióval ellentétben, amelynek a gazdasága, mint Niall Ferguson megjegyezte, soha nem volt nagyobb, mint az amerikai 44%-a. A szovjetektől eltérően Kínában van egy sikeres magánszektor, amely szorosan összefonódott a miénkkel. És Kínát ugyan egy kommunista kormány vezeti, az a szovjetektől eltérően nem törekszik arra, hogy más országokban ideológiai másolatokat hozzon létre.
Ezek az eltérések, különösen a kínai hatalom nagyságrendje, aláássák Brands okoskodását. Még ha valaki hajlamos volna is elfogadni a hidegháborús analógiát, kénytelen eltűnődni azon, hogy vajon a fékentartás hatékony lehet-e egy olyan veszéllyel szemben, mint Kína. Egy 1,4 milliárdos népet és a világ legnagyobb gazdaságát vissza lehet-e szorítani úgy, ahogy a gazdaságilag elmaradott szovjeteket lehetett? Vajon az amerikai tőkebeáramlás, a kereskedelmi és technológiai kapcsolatok visszafogása Kínát jobban fogja-e érinteni, mint minket? Amerika szövetségesei vajon hajlandóak lesznek-e idelógiai alapokon eltávolodni a kínai gazdaságtól? A legújabb tapasztalatok arra utalnak, hogy a válasz valamennyi kérdésre egyértelmű „nem”.
Brands ugyan az ideológiai megközelítésről nem mondott le (vagyis továbbra is „autoritárius” és „zsarnoki” hatalmakról beszél), de arra nyilván rájött, hogy a hidegháborús stratégia újramelegítésével nem sokra megy. Ezért aztán a jó öreg Mackinderhez és az ő múlt század eleji koncepcióját a harmincas-negyvenes években továbbgondoló Spykmanhoz folyamodva áthangszerelte a stratégiáját. De ettől az még egy nagyon bizonytalan és nagyon ellentmondásos stratégia marad. Gondoljunk csak arra, hogy Brands egyrészt az eurázsiai erőddel, vagyis az ún. auroritárius hatalmak szövetségével szembeni „győzelem” szükségességéről beszél, ugyanakkor nem veszi észre, vagy úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy az Eurázsiában Oroszországgal, Kínával és Iránnal szemben egyidejűleg zajló „hatalmas küzdelem” pontosan azt az eurázsiai blokkot kovácsolja össze, „amely veszélyesebb, mint bármi, amivel az Egyesült Államok évtizedek óta szembesült”.
Brands 2022 októberében felvázolt egy olyan forgatókönyvet[9], amelyben „egy vagy két vagy három éven belül a világot, Európától a Csendes-óceánig háború rázkódtatja meg”, és az ukrajnai, a tajvani és az iráni válság egész Eurázsiát lángba boríthatja. „Mivel Európa, a Perzsa-öböl és Kelet-Ázsia együttesen a tágabb színtér – Eurázsia – stratégiai magját alkotja, az egész modern kor idején ez volt a globális politika gyújtópontja.”[10]
Ilyen körülmények között természetesen időt kell nyerni, valahogy sorba kell rendezni a válságokat (strategy of sequencing), és komolyan készülni kell a háborúra. „Az Egyesült Államok – jegyzi meg cikke végén Hal Brands – átvészelheti az elkövetkező néhány évet egyetlen – nem hogy két vagy három – háború nélkül. Még a mindenre elszánt autokraták sem szívesen kockáztatnak meg egy konfliktust egy szuperhatalommal. De ahhoz, hogy zöld ágra vergődhessünk egy ilyen helyzetben jó stratégiára és – ami valószínűbb – jószerencsére lesz szükségünk.”
2023. 07. 07.
2022 és 2023 fordulóján Brands úgy ítélte meg[11], hogy Ukrajnában rámosolyoghat a szerencse az autoritárius hatalmakkal megküzdő nyugati demokráciákra :
2022 legnagyobb eseménye az ukrajnai háború volt, amely ezt az országot a század nagy küzdelmének, a demokrácia és az autoritarizmus közötti erőpróbának a frontvonalára helyezte.
Nem nagy túlzás azt mondani, hogy az elmúlt száz évet Ukrajna évszázadának nevezhetjük, hiszen ez az ország a modern kor minden nagy globális összecsapásának a középpontjában volt.
Ukrajna az a sarkalatos pont, amely összeköti a nagy geopolitikai gondolkodó, Halford Mackinder által eurázsiai kulcsövezetnek [Heartland] nevezett hatalmas szárazföldi területet Európa gazdaságilag fejlett országaival. Mackinder Ukrajnára (és Lengyelországra) gondolt, amikor így okoskodott: „Aki uralkodik Kelet-Európán, kormányozza a magterületet, / Aki uralkodik a magterületen, kormányozza a világszigetet, / Aki uralkodik a világszigeten, az kormányozza a világot.”[12]
Egy gyors orosz győzelem teljesen megváltoztatta volna az európai stratégiai helyzetet, bizonytalanságot árasztva a Fekete-tengertől a Baltikumig, és a frissen megerősített kínai-orosz partnerséget egyértelműen dominánssá téve Eurázsiában.
Nem sok minden történt a tervnek megfelelően, és egy ukrán győzelem egészen másfajta következményekkel járna. A világ egyik fő zsarnoka nem kiemelkedőnek, hanem szánalmasnak tűnne. Feszültséget keltene a kínai partnerségben, mert rákényszerítené Putyint, hogy támogatásért könyörögjön, amit Peking nem szívesen adna meg. Létrehozna egy újjáéledt és a veszélyes, de legyengült Oroszországgal szemben domináns pozícióban lévő nyugati közösséget.
Ez a háború arra is emlékeztet bennünket, hogy a geopolitika meghatározó vonásai ugyanazok maradtak az amúgy nagyon megváltozott világban. A földrajz még mindig számít.
2023 júniusában már egészen más hangot ütött meg Ukrajna a jövő háborúk tesztje, és a Nyugat nem állja ki a próbát című kommentárjában[13]:
Oroszország ukrajnai háborúja két alapvető stratégiai kérdést vetett fel. Először: fennmarad-e Ukrajna mint független állam? Másodszor: okosan használja-e fel a demokratikus világ a háborút, hogy felkészüljön a még nagyobb előttünk álló veszélyekre?
A tizenöt hónapja tartó konfliktus – és a régóta várt ukrajnai ellenoffenzíva – óvatos bizakodásra adhat okot az első kérdést illetően. Hacsak nyugati támogatói nem hagyják cserben Ukrajnát, az borzasztóan tönkretéve, de nem legyőzve fog ebből a konfliktusból kikerülni.
A másik, a globális rend jövőjére vonatkozó – és vélhetően fontosabb – kérdés esetében a válasz már sokkal bizonytalanabb.
Washington és szövetségesei megadták Ukrajnának azt a támogatást, amire szüksége volt, hogy megmeneküljön és eközben lehengerelje Putyin hadseregét. A háború eredményeképp a Nato is megerősödött és kibővült. A konfliktus, amely egybeesett a negyed évszázada legsúlyosabb tajvani krízissel, Kínával szemben is keményebb politikához vezetett. Ahelyett, hogy megosztotta volna a Nyugatot, a háború Eurázsia mindkét szélén megszilárdította a szövetségeket.
Ám ezek a lépések még csak megelőlegezik azt a teljes vértezetű stratégiát, amely arra hivatott, hogy megvédelmezze a demokratikus világot az autokratikus zsákmányolástól. És e stratégia kialakításának a sürgőssége furcsa módon kezdett elhomályosulni, miközben Ukrajna fenntartotta a sajátját.
Németországban Olaf Scholz kancellár kibúvókat keres a védelmi költségvetésnek a GOP 2%-ára való felemelésével kapcsolatban. Tajvan önvédelmi felkészülése felgyorsult, de még mindig egyáltalán nem olyan ütemben fegyverkezik, ami elvárható volna egy egzisztenciális veszélyben lévő országtól. A következő évi elnökválasztás visszahozhatja a hatalomba a Kuomintang pártot, amely békülékenyebb vonalat követ Pekinggel szemben és lelassíthatja a katonai előkészületeket.
Washingtonban az adósságplafonról szóló megállapodás valós értékben csökkenti a védelmi kiadásokat, ami stratégiai esztelenség egy olyan időszakban, amikor a háborús kockázat nyilvánvalóan nő a nyugat-csendes-óceáni térségben.
Persze, nemcsak rossz hírek vannak. Lengyelország jelentős katonai hatalommá növi ki magát, ami hosszú időre bebiztosítja az oroszellenes koalíciót Kelet-Európában. Üdvözölni kell a Heteknek azt a vállalását is, hogy közösen lépnek fel a kínai gazdasági erőszak [economic coercion] ellen, de hogy mi fog ebből ténylegesen kialakulni, még bizonytalan. Ám ha vannak is olyan területek, ahol tényleges előrelépés történt, túl sok olyan van, ahol a sürgősséget felváltották a megszokott üzleti, politikai és bürokratikus módszerek.
Nem ez a megfelelő módja egy válság felhasználásának – vagy annak, hogy győzzünk a globális rend jövőjéért folytatott küzdelemben. Az ukrajnai háború lehetővé tette a demokráciáknak, hogy elébe vágjanak a harcias Kína és a dühös, elkeseredett Oroszország részéről fenyegető küszöbön álló kihívásoknak. Nem valószínű, hogy lesz erre még egy esélyük. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Brands azért is fogalmazhatott ilyen élesen, mert pontosan látja, hogy Kína sokkal komolyabb problémát jelent Amerika számára, mint Oroszország. Nemcsak gazdasági és katonai ereje folytán, hanem diplomáciai okossága miatt is.
Egy másik cikkében az amerikai stratéga meg is jegyezte[14]:
Az inkompetens ellenfél nagy áldás. Xi Jinping kínai elnök három évig áldással árasztotta el az Egyesült Államokat. Az önmagát elszigetelő, harcias és egyre represszívebb Kína saját legnagyobb ellensége volt, elősegítve Amerika arra irányuló erőfeszítéseit, hogy megfékezze Kína hatalmát.
Most azonban Peking megpróbálkozik egy rég esedékes pályamódosítással, és Xi új megközelítésmódja napvilágra hozhatja Amerika diplomáciai gyengeségeit.
Ő persze mindebben csak taktikát lát, és 2022 augusztusában megjelent e-bookjában, majd egyik 2023. februári cikkében is – egy ismert első világháborús analógia alapján – kifejtette[15], miért tartja Kínát éppen most a legveszélyesebbnek:
A gonosz háborúkat[16] gyakran az optimizmus és pesszimizmus gyilkos keveréke okozza. 1914-ben a német vezetők még azt hitték, hogy Berlin döntő csapást mérhet Franciaországra és Oroszországra, és ezzel megteremthet egy nagy birodalmat Európában. De aggasztotta őket, hogy Szentpétervár és Párizs gyors ütemben fejlesztette haderejét, és Németország hamarosan elveszítheti az előnyét
„Németországnak addig kell legyőznie az ellenséget, ameddig van esélyünk a győzelemre” – mondta Helmuth von Moltke vezérkari főnök, még akkor is, ha ez egy háború kirobbantásához vezet a közeljövőben”. És Berlin pontosan ezt tette azzal, hogy annyira meggondolatlanul viselkedett az első világháborúhoz vezető válság idején.
Hasonló dinamika játszhat szerepet egy Tajvan elleni kínai invázióban is. Mint Michael Becklyvel együtt kifejtettük, a Tajvan elleni katonai fellépés kísértése akkor lesz a legerősebb, amikor Xi Jinping arra a következtetésre jut, hogy az ázsiai katonai egyensúly még Pekingnek kedvez, és Kínának nem lesznek más opciói, hogy a célját elérje.
Az amerikai szerzőnek az „inkompetens ellenfél”-ről szóló bölcs megjegyzését kicsit továbbgondolva, én úgy látom, hogy Amerikának most nem lesz akkora szerencséje (vagy annyi „áldás”-ban része), hogy az első és második világháború, majd a hidegháború után a negyedik nagyhatalmi konfliktusában is olyan ellenfelekkel kerüljön szembe, mint Moltke és Ludendorff[17], mint Hitler és mint az orosz geronták és a még náluk is kétbalkezesebb Gorbacsov.
Az orosz hadsereg és az orosz társadalom ellenállóképességének a kérdését egyelőre (de azért nem túl sokáig) függőben hagyva, most csak Kína kapcsán azt jegyezném meg, hogy ez a több ezer éves hagyományon alapuló, ugyanakkor fantasztikus megújulásra is képes civilizáció-állam[18] gazdasági erejénél és társadalma minőségi átalakulásánál fogva megengedheti magának, hogy ne a nyílt konfrontáció útján, hanem azon a bizonyos „második úton” szembesüljön és mérkőzzön meg Amerikával, amelyet – mint hivatkozott bejegyzésemből[19] is kiderül – az amerikai vezetők is nagyon jól ismernek, és – gondolom – eléggé tartanak is tőle.
Brands okos, bár végtelenül elfogult szakértő, de nem geopolitikai gondolkodó. (Ez utóbbi, mint ezt a 10. lábjegyzetben már hivatkozott, 2008. januárjában befejezett esszémben is megjegyeztem, a stratégával ellentétben, nem akar semmiféle hatalomnak tanácsokat adni.) Ő csak a geopolitika stratégiai felszínén mozog otthonosan, és nem annak valós mélységeiben. Mert nemcsak a földrajz „számít még mindig”. Hanem például a mérték betartása is.[20] Különösen azok esetében, akik esetleg arra a következtetésre jutottak, hogy nem Kína, hanem Amerika került most olyan helyzetbe, hogy világelsősége vagy globális hegemóniája már csak a két színtéren is zajló proxy-, illetve kvázi-háború (mert a gazdasági háború is egyfajta háború) „megfelelő felhasználásával” őrizhető meg.
Hal Brands nem egy átlagos amerikai héja. Ezért az ő körözései egy ijesztő alaphelyzetet jeleznek a security establishment által egyértelműen preferált és az amerikai világelsőség fenntartását axiómának tekintő „nagystratégiá”-ban: bármi történjék is az amerikai belpolitikában, van egy komoly hatalommal bíró gépezet, amely nem fogja hagyni, hogy a nagypolitika mint eszköz lebénuljon vagy kicsússzon a kezéből.
2023. 07. 08.
Végül, nyári háttér-olvasmányként olvasóim figyelmébe ajánlom három korábbi írásomat:
1/ A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei. 2007. december – 2008. január. Először a Korunk 2008/11-es számában jelent meg. Elérhető a saját blogomban itt.
2/ Birodalmi hübrisz. geonaplo.wordpress.com, 2018. aug. 14.
3/ Végül A mackinderi képlet… rövidített változatát, amely Világok egyensúlya címmel jelent meg a Népszabadság 2008. február 11-i számban, itt közlöm (újra), ugyanis a nol.hu archívuma már nem elérhető. A linket (http://www.nol.hu/archivum/archiv-480991) azért megadom. A cikk elején van egy rövid szöveg a magyarországi kontextusról, amelyet Révész Sándor szerkesztő kérésére írtam.
Világok egyensúlya
Molnár Gusztáv| Népszabadság| 2008. február 11.
Az utóbbi időben érdekes vita bontakozott ki a Népszabadság és más lapok (Heti Válasz, Élet és Irodalom) hasábjain a magyar külpolitika feltételezett orosz orientációjáról.
Mivel az általam látott cikkek többnyire a magyar vagy – esetenként – az orosz belpolitika kontextusában vizsgálták a kérdést, úgy gondolom, helyénvaló az eddigi hozzászólásokat a globális geopolitika tágabb összefüggéseinek a felvillantásával kiegészíteni. Globális perspektívából nézve úgy tűnik, a magyar kormánynak nincs semmi oka arra, hogy pánikba essen és mindenféle védekezési manőverekbe bocsátkozzon, ha egyesek netán oroszbarát politika folytatásával vádolják. Ami pedig a hatalom átvételére készülő ellenzéket[21] illeti, én a helyében óvatosabb volnék az egyoldalú Amerika-barátsággal. Előfordulhat ugyanis, hogy mire “a kapu elé” érnek, geopolitikai szempontból már egy új helyzettel kell számolniuk. Magyarország most fontos stratégiai döntések meghozatala előtt áll. Az ország hosszú távú energiaellátása szempontjából nem mindegy, hogy a Déli áramlat nevű gázvezeték, amelynek építésébe az orosz Gazprom és az olasz ENI után immár Bulgária és Szerbia is beszállt, elkerüli-e Magyarországot vagy nem. Az erre vonatkozó döntést a nemzeti érdekek, és nem konjunkturális bel- vagy külpolitikai szempontok alapján kell meghozni.
A nyolcvanas évek végén, amikor világossá vált, hogy Magyarországon és Lengyelországban erőszak alkalmazása nélkül lehetetlenség megállítani a rendszer átfogó, a liberális demokrácia és a szabadpiaci kapitalizmus irányába mutató reformját, Kína pedig egy sajátos, ázsiai típusú államkapitalizmus felé mozdult el, az orosz nómenklatúra pragmatikus, a titkosszolgálatok kötelékeibe tartozó vagy valamilyen formában azok által irányított része eldöntötte, hogy nincs értelme tovább a kommunista rendszert fenntartani. Nem azt akarom ezzel sugallni, hogy szántszándékkal semmisítették meg a kommunizmust, de az bizonyosnak látszik, hogy – felismerve a folyamat elkerülhetetlenségét – ők maguk álltak a folyamat élére, és sikerült is nekik a rendszerváltást végig ellenőrzésük alatt tartani.
A Szovjetunió széthullása ennek a folyamatnak a természetes következménye volt, de sokatmondó tény, hogy a szovjet tagköztársaságok mellett Oroszország is egyfajta felszabadulásként élte meg a birodalom végét. Sőt, álláspontunk szerint az új körülményekhez viszonylag gyorsan alkalmazkodó orosz elit (vagy legalábbis annak meghatározó része) kifejezetten előnyösnek tekintette az orosz nemzetállam mint önálló geopolitikai entitás megjelenését. Moszkva nemcsak a cári birodalom egykori alávetett népeinek demográfiai és gazdasági ballasztjától és a kommunista ideológia irracionális követelményeinek “alávetett” szovjet birodalom terhes örökségétől szabadult meg, de a többi, geopolitikai szempontból fontos térség vagy hatalom számára is vonzóbb vagy legalábbis elfogadhatóbb partnerré vált.
Most, hogy az elmúlt években megszilárdult a pragmatikus és lényegében ideológiamentes Oroszország politikai, gazdasági és katonai helyzete, és a Putyin által kialakított hatalmi rendszer folytonossága is biztosítottnak látszik, Oroszország számára eljött annak az ideje, hogy maximálisan kiaknázza – centrális eurázsiai pozíciójából adódó – előnyös geopolitikai helyzetét.
Oroszország megerősödését a fő rivális, az Egyesült Államok kétszeresen is elősegítette. Egyrészt nyilvánvaló világpolitikai dominanciájával, minden más hatalmat messze megelőző katonai erejével kiváltotta az autonómiájukhoz ragaszkodó hatalmak fokozódó ellenállását és egymással való erősödő szövetkezési készségét, másrészt a 2001. szeptember 11-i terrortámadás tovább mélyítette a kommunizmus összeomlása után új erőre kapó ideológiai elhivatottságát, ami korlátlannak tűnő geopolitikai mozgásterét jócskán beszűkítette.
Az a tény, hogy néhány ország – Kubától Venezuelán keresztül Észak-Koreáig – megpróbál szembeszegülni az amerikai túlhatalommal, olyan geopolitikai kuriozitás, ami nem okoz gondot az Übermachtnak vagy hyper-puissance-nak, ahogy a németek és a franciák – némi irigységgel vegyes csodálattal – ma Amerikát nevezik. Az egyetlen erőkoncentráció, amely megakadályozhatja az amerikai globális hegemónia végleges kialakulását és konszolidálódását, az eurázsiai geopolitikai együttműködés (geopolitikai szinergia) lehet. Ez már jelenlegi – Oroszország, Közép-Ázsia és Kína összehangolt fellépésein alapuló – állapotában is komoly problémát jelent Amerika számára, a későbbiekben pedig (amennyiben India és a lassan, de biztosan szekularizálódó Irán is csatlakozik a körvonalazódó eurázsiai tömbhöz) minden esélye meglesz arra, hogy véglegesen meghiúsítsa Amerika Eurázsia ellenőrzésére és az általa irányított és felügyelt nemzetközi rendszerbe való beiktatására irányuló szándékát.
Az Európai Unió jelenlegi állapotában nem tekinthető tényleges geopolitikai szereplőnek. Az európai kvázi-alkotmány életbelépése azonban lehetővé fogja tenni, hogy a tagállamok egy szűkebb (belső) köre egyfajta szuperkormányt hozzon létre anélkül, hogy ezzel az EU meglévő kereteit szétrombolná. Ha ez a geopolitikai mutáció elmarad, Európa az Amerika és Eurázsia közötti rivalizálás puszta színterévé válik.
Az elkövetkező időszak világeseményeit alapvetően az fogja meghatározni, hogy a Bush-korszak után kialakul-e Amerika és Eurázsia között a globális geopolitikai egyensúly, vagy az Egyesült Államok továbbra is egy “olyan unipoláris rendszert részesít előnyben, amelyben ő lehetne az uralkodó hatalom”, és továbbra is “úgy lép fel, mintha egy ilyen rendszer létezne”. Samuel P. Huntington már egy évtizeddel ezelőtt, a Clinton-kormányzat vége felé figyelmeztetett a The Lonely Superpower című tanulmányában, hogy a hidegháborút és a Szovjetunió széthullását követő években valóban volt a világpolitikában egy “unipoláris momentum”, de “ezen a momentumon már túl vagyunk”. A gazdasági szankciók politikája és a katonai intervenció, “az Egyesült Államok két fő kényszerítő eszköze” nem bizonyult hatékonynak, és – ami nem kevésbé fontos körülmény – “az Egyesült Államoknak nincs meg a megfelelő belpolitikai háttere ahhoz, hogy az unipoláris világot megteremthesse”.
George W. Bush ezt a maradék belpolitikai hátteret nyilvánvalóan felélte. Ebből azonban még nem következik, hogy azok a nem lebecsülendő erők, amelyeket változatlanul lenyűgöz az unipoláris momentum világkorszakká tágításának víziója, belenyugodtak abba, hogy most legalább nyolc évig – vagy még tovább – kell várniuk, amíg elképzeléseik megvalósításával újból megpróbálkozhatnak. Ezért biztosra lehet venni, hogy a belpolitikai kockázatokkal immár nem számoló Bush-kormányzat a 2009. január 20-ig még rendelkezésére álló időben mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy radikális külpolitikai céljait követve meghiúsítsa a körvonalazódó világegyensúlyt. Minden választási lehetőséget – tehát egy új háborús front megnyitását is! – szem előtt tartva arra fog törekedni, hogy a Nílus völgyétől az Indus völgyéig húzódó közel-keleti hadszíntéren döntő győzelmet arasson “a terror”, vagy ahogy újabban mondják, “az iszlamisták” vagy “a dzsihadisták” elleni “háború”-ban.
Amerika van olyan hatalmas, hogy megengedhesse magának azt a luxust, hogy katonai értelemben vereséggel felérő győzelmeket arasson Irakban és most már egyre nyilvánvalóbban Afganisztánban is, ha ezen az áron biztosíthatja a térség fölötti hegemóniáját. De pontosan a már eddig fizetett súlyos ár miatt nem elégedhet meg holmi félmegoldással. Magyarán: nem engedheti meg, hogy Irán dacoljon vele, azt pedig különösen nem, hogy ezt eurázsiai szövetségesei, Oroszország és Kína nyílt és Európa csendes támogatásával tegye.
Irán geopolitikai közömbösítése – ha lehet, békés úton, ha nem, akkor háborúval – már túlmutat a szűk közel-keleti térségen és a lokális geopolitikai érdekeken, és alapvetően arra irányul, hogy elősegítse Eurázsia végleges és visszavonhatatlan geopolitikai feldarabolását. A pillanatnyilag legaktívabb és legütőképesebb rivális, Oroszország Európától és Kínától való elszigetelése ugyanezt a célt szolgálja.
Álláspontunk szerint ez a politika viszszafelé fog elsülni, vagyis ahelyett, hogy megerősítené, súlyosan meggyengíti az Egyesült Államok globális pozícióit, nagyon nehéz helyzetbe sodorja Amerika feltétlen szövetségeseit, és megadja a döntő lökést az eurázsiai geopolitikai szinergia konszolidálódásához. Mindez a Fehér Ház új – minden bizonnyal demokrata párti – elnöke és annak kormányzata számára gyakorlatilag nem hagy más választási lehetőséget, mint hogy a fentebb említett globális geopolitikai egyensúly kialakítására és megszilárdítására törekedjék a folyamatosan erősödő Eurázsiával, és igyekezzék a tengeri hatalmának és technológiai fölényének köszönhetően egy ideig még fennmaradó világelsőségét a súlyos világproblémák megoldásának elősegítésére felhasználni.
Ha azonban az Egyesült Államok nem fog belenyugodni a globális hegemónia fokozatos elveszítésébe, könnyen háborúba keveredhet valamelyik meghatározó eurázsiai hatalommal vagy azok valamilyen koalíciójával. Szergej Karaganov professzor A New Epoch of Confrontation című cikkében számol egy ilyen lehetőséggel, George Friedman, a Stratfor vezérigazgatója pedig legújabb, The Next 100 Years: A Forecast for the 21st Century című könyvében (Random House, 2007) mintegy geopolitikai alapelvként szögezi le, hogy „a retorikai szempontoktól eltekintve, az Egyesült Államoknak nem fűződik túlnyomó érdeke az eurázsiai békéhez”, hosszabb távon pedig egyenesen azt valószínűsíti, hogy „az Egyesült Államok és Oroszország közötti ütközéseket egy nagyszabású háború követi majd, amelyet az Egyesült Államok és az eurázsiai nemzetek koalíciója főként a világűrben fog megvívni”. Ezzel egy olyan, az 1914-eshez vagy az 1941-eshez hasonló világháborús helyzetbe kerülne az emberiség, amelyre vonatkozóan semmiféle értelmes hipotézist nem tudunk megkockáztatni. [Ez kimaradt a Népszabadságból. De visszatettem, mert az utolsó bekezdés csak így értelmezhető.]
A racionális geopolitika az egyensúlyt keresi a világban, és lényegében párhuzamosan halad egy ilyen irányú globális politikával. De tehetetlen egy olyan globális aktorral szemben, amely nem okul balsikereiből, és bármi áron fel akarja borítani ezt az egyensúlyt.
[1] Vö. Thomas J. Wright: All measures short of war: The contest for the 21st century and the future of American power. Yale University Press, 2017, valamint uő: The folly of retrenchment. Why America can’t withdraw from the world. Foreign Affairs, 2020 március-április. Wrightról, aki 2022. áprilisa óta az elnök különleges tanácsadója és a Nemzetbiztonsági Tanács stratégiai tervezési főosztályának a vezetője, korábban többször is írtam (akit érdekel a blogom keresőjében utánanézhet). Szerintem a könyvén kívül főként „a szabad világ megújításá”-nak stratégiáját körvonalazó 2021. februári policy paperje kelthette fel az adminisztráció érdeklődését (Lásd a Szervezkedik a „szabad világ” című, 2021. március 6-i bejegyzésemben.) Íme egy figyelemreméltó idézet a „papír”-ból: „A szabad világ keretében az Egyesült Államok azon lesz, hogy létrehozza a Nato V. cikkelyének politikai megfelelőjét – ha egy autoritárius hatalom megpróbál illegitim módon erőszakoskodni egy szabad társadalommal, kollektív válaszban lesz része.”
[2] Vö. Barry Posen: Restraint: A New Foundation for US Grand Strategy. Cornell University Press, 2014.
[3] Vö. Stephen M. Walt: America is too scared of the Multipolar World. The Biden administration is striving for a unipolar order that no longer exists. Foreign Policy, 2023. márc. 7.
[4] Emma Ashford: The persistence of great-power politics. What the war in Ukraine has revealed about geopolitical rivalry. Foreign Affairs, 2023. febr. 20.
[5] Hal Brands: The battle for Eurasia. aei.org, 2023. jún. 4.
[6] Vö. a 2023. 06. 12. dátum alatti résszel.
[7] Mivel a szembenállás adott volt, Washingtonnak csupán azt sikerült elérnie, hogy ne béküljenek ki túl hamar, és hogy Kína megerősödjön a Szovjetunióval szemben, aminek aztán érdekes következményei lettek.
[8] Hal Brands: The Twilight Struggle: What the Cold War Teaches Us about Great-Power Rivalry Today. Yale University Press, 2022. Az erről szóló cikk: A. Wess Mitchell: ‘The Twilight Struggle’ review: welcome to the New Cold War. WSJ, 2022. ápr. 29.
[9] Hal Brands: Can the US take on China, Iran and Russia all at once? bloomberg.com, 2022. okt. 16.
[10] Lásd ezzel kapcsolatban A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei című, e bejegyzés mellékletében olvasható hosszabb esszémet, amelynek első fejezete az 1902 és 1914 közötti időszakkal, a második az 1939-1941 közöttivel, a harmadik pedig a 2008 januári geopolitikai világhelyzettel foglalkozik.
[11] Hal Brands: In every modern war, Ukraine has been the big prize. bloomberg.com, 2023. jan. 1.
[12] Vö. Halford J. Mackinder: Demokratikus ideálok és a valóság. In: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Csizmadia Sándor, Molnár Gusztáv, Pataki Gábor Zsolt. SVKH, Budapest, második kiadás, 2002. 35. A hatalom természetes színterei című térképet (5. ábra) lásad a 26. oldalon.
[13] Hal Brands: Ukraine is a test for future wars and the West is failing. aei.org, 2023. jún. 16.
[14] Hal Brands: China is trying to play nice, and it’s a problem for the US. Years of Beijing’s bullying neighbors and „wolf warrior” diplomacy helped Washington forge security and trade alliances, but Xi Jinping seems to be wising up. bloomberg.com, 2023. jan. 24.
[15] Vö. Michael Beckley and Hal Brands: Danger Zone: The Coming Conflict with China. Norton, 2022. Az említett cikk, amelyből idézek: What was Putin thinking? The origins of the war in Ukraine offer a warning about what could be a dangerous decade ahead in Asia. bloomberg.com, 2023. febr. 27.
[16] Az „igazságos” háborúkra a szerző szerint ez nyilván nem vonatkozik.
[17] Az első világháborús német katasztrófáról lásd Birodalmi hübrisz című 2018. augusztusi bejegyzésemet.
[18] A világ további valóságos vagy legalábbis lehetséges civilizációállamai: India, Oroszország, Irán, valamint az Európai Unió és Amerika. Vannak itt még további jelöltek is (mint például Izrael), de ezekről majd később.
[19] A „második út”. geonaplo.worldpress.com, 2023. máj.
[20] A 17. jegyzetben említett Birodalmi hübrisz című bejegyzésemben idézem Fritz Sterntől a következőket: „Amerika nem hasonlít a birodalmi Németországhoz. Mégis, levonhatunk egy távoli tanulságot annak az országnak az esetéből, amelynek a háborús vezetői, marakodva egymással, képmutatásukkal, titkolózásukkal és üldözési mániájukkal elképzelhetetlen károkat okoztak a saját népüknek és a világnak. Távoli analógiaképpen, mi is tanulhatunk a birodalmi hübrisz veszélyeiből és őrültségeiből.”
[21] Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy itt a Fideszről van (volt) szó, amely akkor – ellenzékben – túlzott oroszbarátsággal vádolta az akkori baloldali kormányt. (M. G. – 2023.)
A szerző Geonapló-bejegyzése 2023. július 8-án.
