Most nem a finlandizáció a fő veszély, hanem az európai politika „polonizációja”.
07. 16.
Pascal Boniface francia „geopolitológus”, a párizsi IRIS stratégiai intézet alapító-igazgatója július 15-i videójában (Kerüljük el Európa „polonizációját”) tökéletesen alátámasztja mindazt, amit július 14-i bejegyzésemben a „keleti szárny” nyomulásáról, és a Nyugat- és Kelet-Európa közötti ellentétek várható elmélyüléséről írtam.
Íme a hétperces elemzés rövid összefoglalója:
Lengyelország és a balti államok régóta az Oroszországgal szembeni kemény vonal hívei. Az ukrajnai háború megerősítette az álláspontjukat, és habozás nélkül felemlegetik a Putyinnal annak hatalomra kerülése óta dialógust folytató Franciaország, Németország és Olaszország felelősségét a háború elindításában. Úgy tűnik, most már nagyobb a befolyásuk az európai külpolitika alakításában, mint korábban. Úgy vélik, hogy a békéhez mindenképpen Oroszország meggyengítésére van szükség. De vajon ez a megközelítés nem vezet-e a konfliktus elmérgesedéséhez és a béke lehetetlenségéhez? A hidegháború idején a nyugat-európai országok „finlandizációjának” a veszélyéről beszéltünk. Vajon most az európai politika „polonizációjától” kell tartanunk?
Néhány további részlet a videóból (aki tud franciául, annak ajánlom, hogy nézze meg, feliratozott):
Litvániának és Lengyelországnak és az amerikai héjáknak kezdettől fogva az volt az álláspontja, hogy ameddig fennmarad egy erős Oroszország, addig nem lehet béke, tehát Oroszországot le kell győzni és tartósan meg kell gyengíteni. Ez lényegében azt jelenti, hogy Oroszországot nem azért kell megbüntetni, amit csinált, hanem azért, ami.
Lech Walesa egyik nyugtalanító tv-interjújában nemrég azt nyilatkozta[1], hogy Gorbacsov és Putyin egykutya, miközben Walesa azért lehetett elnök Lengyelországban, mert Gorbacsov békés úton vetett véget a hidegháborúnak, és nem akart erőszakot alkalmazni, hogy fenntartsa a szovjet uralmat Kelet-Európában. Gorbacsov nehezményezte is, hogy a Nyugat a hidegháború győztese akart lenni, nem pedig egy új világrend megteremtője. Ma teljes felelelőtlenség arról beszélni, hogy Oroszországban ugyanolyan megszállási övezeteket kellene létrehozni, mint Németországban a háború után. Ez Putyin kezére játszik, mert csak újabb érv számára, hogy mozgósítsa az oroszokat saját maga körül.
A hidegháború idején Walesa és Szolzsnyicin hősök voltak, és aztán ultranacionalistákká váltak.
A hidegháború idején sokan Európa finlandizációjától tartottak. Ma a veszély szerintem nem a finlandizáció, hanem sokkal inkább az európai politika litvanizációja vagy polonizációja. Az hogy a leghajthatatlanabb országokat hagyják, hogy az Európai Unión belül átvegyék az irányítást és vezessék a táncot [tenir les rênes et mener le bal].
Ez nem a legjobb módja Putyin meggyengítésének. Akárki akármit mond, Oroszország továbbra is létezni fog, és az az illúzió, hogy Oroszországot fel lehet darabolni és véglegesen meg lehet tőle szabadulni teljes képtelenség.
Kommentár hamarosan.
[1] Walesa az egyik francia tv-nek adott július 9-i nyilatkozatában – többek között – ezeket mondta: „Oroszország legalább hatvan népből tevődik össze, akiket ugyanúgy elfoglaltak, mint az ukránokat. Ezeket a népeket fel kell lázítani. Ez egy hosszú és nehéz út, de Oroszországban vagy meg kell változtatni a politikai rendszert, vagy az ország lakosságának a számát kevesebb, mint ötvenmillióra kell csökkenteni.” A francia tv-riporter ehhez – logikus módon – rögtön hozzáfűzte: „Ezek szerint Oroszországot, amely egy birodalom, fel kellene darabolni.”
Geopolitikai Frankenstein című 2022. május 17-i bejegyzésem 5. lábjegyzetében idézem Kyrylo Budanovot, az ukrán katonai hírszerzés (GUR) főnökét, aki egy interjúban május elején arról elmélkedett, hogy „a háború végén csak két opció marad: az egyik az, hogy Oroszországot két vagy három részre osztják. A másik pedig az, hogy megváltozik az ország vezetősége. Ebben az esetben az Orosz Föderáció területe viszonylag épségben megmaradhat, de Oroszországnak vissza kell adnia minden elfoglalt területet, a Japánt illető Kurili-szigetektől Königsbergig, a mai Kalinyingrádig, amely Németországhoz tartozik.” Arról nem beszélt Budanov, hogy mi lesz a szintén a 2. világháború végén a Szovjetunió által Lengyelországtól, Magyarországtól és Romániától szovjet-Ukrajnához csatolt és ma is Nyugat-Ukrajnához tartozó területetekkel.
