És mégsem lehetünk biztosak semmiben.[1]
10. 30.
Az ukrajnai háború, vagy pontosabban a Nyugat és Oroszország között Kelet-Európában és a Fekete-tenger térségében folyó háborúskodás a végéhez közeledik. Ezt persze nem úgy értem, hogy néhány héten belül be fog fejeződni. Inkább arról van szó, hogy az amerikai respublika (a liberális jogállami rend, avagy a hagyományos amerikai politikai rend) fenntartásához fűződő egzisztenciális amerikai politikai érdekek már csak korlátozott ideig kapcsolhatók össze Ukrajna feltétel nélküli háborús (katonai, titkosszolgálati, pénzügyi stb.) támogatásával.
Ezzel kapcsolatban ismertetek egy hosszabb távú (egy-két évet tekintetbe vevő) és egy rövidebb távú (egy-két hónapra előre tekintő) forgatókönyvet.
Edward Luce, a Financial Times kolumnistája és az amerikai kiadás szerkesztője legújabb cikkében ezeket írja[2] (kissé tömörítve):
Oroszország a világ két legnagyobb atomhatalmának egyike, és éppen ezért teljes kapitulációja szinte elképzelhetetlen.[3]Ez azt jelenti, hogy a Nyugatnak és Ukrajnának végül is tárgyalnia kell majd ennek a háborúnak a befejezéséről. Ez a pillanat még nem érkezett el. De valószínűleg közelebb van, mint sokan gondolnák.
Őrültség volna a tűzszüneti tárgyalásokat addig elkezdeni Putyinnal, ameddig az ukránok területeket szereznek vissza. Minél erősebb lesz Ukrajna katonai helyzete jövő tavasszal, annál valószínűbb, hogy az orosz “részleges mozgósítás” nem fogja tudni visszafordítani a háború irányát.
De a helyszínen – mármint az amerikai helyszínen – addig sok minden megváltozik. Két komoly tényezőn múlik, hogy Biden mikor fog megpróbálkozni azzal, hogy véget vessen ennek a háborúnak. Az egyik az, hogy a republiánusok a két hét múlva sorra kerülő időközi választásokon valószínűleg megszerzik a kongresszus legalább egyik vagy mindkét házát. Kevin Mc Carthy, a képviselőház valószínű új elnöke már figyelmeztetett, hogy a republikánusok nem fognak “biankó csekket” kiállítani Ukrana önvédelme számára.
A Republikánus párt Putyin-barát szárnya továbbra is kisebbségben van. De szinte minden republikánus támogatni fogja majd McCarthy arra irányuló erőfeszítéseit, hogy Bident felelősségre vonja [to impeach], az amerikai adósságlimitet pedig a saját követeléseik túszává tegye. Naivitás azt feltételezni, hogy az ukrán konszenzus túlélheti azt, amit mindkét amerikai párt a köztársaságért folytatott egzisztenciális küzdelemnek tekint.
A másik az, hogy az Egyesült Államokban el fog kezdődni a recesszió. Ez nagyon le fogja csökkenteni Biden – vagy egy másik demokrata jelölt – esélyeit, hogy 2024-ben legyőzze Donald Trumpot vagy egy Trumphoz hasonló republikánust. A kongresszusi republikánusok a recesszióval karöltve azon fognak dolgozni, hogy meghiúsítsák Biden választási esélyeit. Amint a 2024-es elszámolás fenyegetően közeledik, Ukrajna sorsa háttérbe szorul Amerikáé mögött.
Biden és Amerika szövetségesei számára még mindig nyitva áll a lehetőség, hogy Ukrajna előnyét tovább növeljék. De 2024 közeledtével növekedni fog az amerikai és az ukrán érdekek közötti ellentét. A Fehér Ház továbbra is azt hangoztatja, hogy Ukrajna fogja eldönteni, hogyan ér véget ez a háború. Ez addig a pillanatig lesz igaz, amikor már nem lesz az.
A kérdés az, hogy a demokraták miért zárnak le olyan gyorsan minden vitát erről a saját soraikban. A liberálisok agresszivitása még a Fehér Házat is meglepte. A válasz legalább annyira magyarázható az amerikai köztársaság bizonytalan jövőjével[4], mint azzal a veszéllyel, amit Oroszország jelent Európa békéjére. Ezeket a kísérteteket Trump és Putyin arcképe fémjelzi. Biden a demokrácia és autokrácia összeegyeztethetetlenségét azért hangsúlyozta választási kampánya idején, hogy kiemelje, mekkora veszélyt jelent Trump az amerikai demokráciára. Trump “félfasiszta“ beállítottsága (Biden szavaival) ma még fenyegetőbb, mint akkor volt, amikor elveszítette a választást. Százával vannak olyan republikánus jelöltek, akik támogatják Trumpnak azt az állítását, hogy Biden ellopta az elnökséget.
Az elmúlt nyolc hónapban Putyin egyesítette a Nyugatot, és tartósan megerősítette az ukrán nemzeti identitást. De a nyugati egység valószínűleg már túljutott a csúcsponton. A demokrácia legnagyobb kihívásaival még mindig Amerikának kell szembenéznie. A háborúnak a megadás vagy a megállapodás mellett lehet egy harmadik kimenetele is – a határozatlan idejű felfüggesztés. Minél forróbbá válik az amerikai politika, annál nagyobb a kísértés, hogy az ukrajnait befagyasszák. (Kiemelések tőlem: M. G.)
10. 31.
Graham Allison, a Harvard professzora, akinek 1971-es könyve a kubai rakétaválságról alapműnek számít, és aki az 1990-es években mint védelmi miniszterhelyettes az Egyesült Államoknak a szovjet utódállamokkal kapcsolatos stratégiáját koordinálta, egy interjúban fejtette ki az ukrajnai háború befejezésének rövidebb távú forgatókönyvét[5]:
Az én optimista szcenárióm lényege az, hogy az elkövetkező egy vagy két hónapban egy patthelyzet fog kialakulni, valahol a jelenlegi frontvonal mentén. Ukrajna fogja ellenőrizni a Dnyepertől nyugatra fekvő terület legnagyobb részét Kerszon mellett, Oroszország pedig a másik oldal legnagyobb részét. A harcok alacsony intenzitásúvá válnak, nagyjából ahhoz hasonlóan, ami 2016 és 2020 között történt az ún. donyecki és luhanszki független köztársaságokban.
Ebben a stádiumban Putyin úgy gondolja, hogy elég területet birtokol ahhoz, hogy kijelentse: sikerrel járt; elfoglalt valamennyi plusz területet. Úgyhogy sikert ért el. És mi is azt mondjuk, hogy sikeresek voltunk, mert Ukrajna fennmaradt mint szabad és független ország, amely nem mond le területe egyetlen részéről sem. Azt fogja hangoztatni, hogy előbb-utóbb majd visszaszerzi ezeket a területeket. De nem ma. És arra fog koncentrálni, hogy egy sikeres országot építsen fel, ami rendkívül nehéz lesz, de azt hiszem, morális igényt formálhatnak arra, hogy a Nyugat jelentős pénzügyi támogatásban részesítse őket.
Az én jó hírem pedig az, hogy ez az állapot egy vagy két vagy öt évig fog tartani. Emlékszem Kelet-Németország és Nyugat-Németország esetére. Nyugat-Németország soha nem mondott le Kelet-Németországról. Hanem megmutatta, hogy egy szabad társadalom mire képes, egy szovjet ellenőrzés alatti autokráciával szemben. Vagy itt van Észak-Korea és Dél-Korea, vagy ami még relevánsabb ukrán szempontból, itt vannak a baltiak.
Nekem úgy tűnik, hogy Putyin ukrajnai forgatókönyvét egyenesen a balti országok kommunista forgatókönyvéből emelték ki, amikor a második világháború végén ott álválasztásokat, álreferendumokat tartottak, és Litvániát, Lettországot és Észtországot elcsatolták és szovjet köztársaságoknak nevezték. A Nyugat, Amerika nem ismerte el ezeket a szovjet területi igényeket, és ezek, idővel, szabad államokként jelentek meg.
Ez persze hosszú időbe telhet. Ami sajnálatos. De mivel az alternatíva ennél sokkal rosszabb lehet, én ezt optimista szcenáriónak nevezném. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Allison ukrajnai forgatókönyvének az első része – a tényleges történések előrevetítése – reálisnak tűnik. Lehet, hogy a sokat tapasztalt amerikai szakértő a második részt is komolyan gondolja, de nincs kizárva, hogy az csak egyfajta captatio benevolentiae.
Az én meglátásom szerint mindenesetre, ha lesz egy, az ellentétes hadicélokat, vagyis gyakorlatilag a hadiállapotot fenntartó és az orosz területfoglalásokat egyelőre tudomásul vevő tűzszünet, azt nem biztos, hogy az oroszok nagy győzelemként fogják megélni. Az viszont biztos, hogy Ukrajna, pontosabban a jelenlegi ukrán és nyugati vezető körök szempontjából olyan vereséggel fog felérni, amit nem valószínű, hogy elvisznek szárazon.
*
Aris Roussinos brit rebellis és “reménybeli paraszt” az UnHerd angol hír- és véleményportálon megjelent cikkében írja:
Jamie Shea, a Nato szóvivője 1999 májusában arról tájékoztatott, hogy “az a tény, hogy az ország [Jugoszlávia] 70 százalékában a villany kialudt, azt jelenti, hogy a Nato ujja most a villanykapcsolón van… Ki tudjuk kapcsolni az áramot amikor csak szükségünk van erre és amikor csak akarjuk”. (NYT, 1999. máj. 4.) Nem kétséges, hogy Putyin, aki gyakran emlegeti a Nato koszovói beavatkozását mint precedenst, hasonló üzenetet akar közvetíteni.
*
Luiz Inacio Lula da Silva (mindközönségesen: Lula) tegnap (október 30-án) szoros küzdelemben legyőzte Jair Bolsonaro brazil elnököt, és miután a később semmisnek nyilvánított korrupciós vádak miatt 580 napot töltött börtönben (ez alatt az idő alatt, mint mondja, sokat olvasott), 2023. január 1-étől visszatérhet a hatalomba (feltéve, hogy Bolsonaro nem robbant ki polgárháborút).
Guy Faulconbridge, a Reuters orosz irodavezetője ebből az alkalomból felidézi Lula májusi Time–interjúját, amelyben a baloldali brazil politikus érdekes dolgokat mond Braziliáról, Ukrajnáról, a Nato-ról, és egy új globális kormányzat szükségességéről.[6] Íme néhány, témánkba vágó részlet az interjúból:
Putyinnak nem kellett volna betörnie Ukrajnába. De nemcsak Putyin a hibás. Az Egyesült Államok és az Európai Unió is hibás. Mi volt az ukrajnai invázió oka? A Nato? Akkor Amerikának és Európának azt kellett volna mondania: “Ukrajna nem fog csatlakozni a Nato-hoz. Ez megoldotta volna a problémát. A másik probléma az EU-csatlakozás volt. Az európaiak ezt mondhatták volna: “Nem, most nincs itt az ideje annak, hogy Ukrajna az EU-hoz csatlakozzon. Várjunk.” Nem kellett volna elősegíteniük a konfrontációt.
Most néha ülök és nézem a tv-ben az ukrán elnököt, akit vastapssal üdvözölnek minden parlamentben. Ez a fickó éppen olyan felelős a háborúért, mint Putyin. Mert a háborúban nemcsak egy ember vétkes.
Én nem ismerem Ukrajna elnökét. De a viselkedése kissé furcsa. Úgy néz ki, mintha ő is a látványosság része volna. Ott van a tv-ben reggel, délben, este. Ott van a brit parlamentben, a német parlamentben, a francia, az olasz parlamentben, mintha egy politikai kampányt folytatna. A tárgyalóasztalnál volna a helye.
[- De hát ő nem akart háborút! A háború jött őhozzá.]
Igenis akarta a háborút. Ha nem akarta volna, egy kicsit többet tárgyalt volna. Erről van szó. Én megbíráltam Putyint, amikor [márciusban] Mexico Cityben voltam, és az inváziót tévedésnek neveztem. De attól tartok, senki sem akarja a békét. Sokan gyűlöletet szítanak Putyin ellen. Ez nem fogja megoldani a problémákat. Megállapodásra kell jutnunk. Mindenki a háborút segíti elő. Biztatjátok ezt a fickót, és aztán azt hiszi, hogy ő a hab a tortán. Komoly beszélgetést kellene folytani vele: “OK, kitűnő komédiás voltál. De nem fogunk itt háborúzni neked, hogy szerepelhess a tv-ben.”
Ami Bident illeti, nem hiszem, hogy jó döntést hozott az Oroszország és Ukrajna közötti háborúról. Az Egyesült Államoknak jelentős politikai befolyása van. És Bidennek el kellett volna kerülnie a háborút, nem pedig szítani azt. Felülhetett volna egy moszkvai gépre, hogy beszéljen Putyinnal. Ez az a magatartás, amit egy vezetőtől elvárnánk. Hogy lépjen közbe, és akadályozza meg, hogy a dolgok elszabaduljanak. De nem ezt tette.
11. 02.
Most pedig térjünk vissza az amerikai belpolitikához, amely – mint láttuk (10. 30.) –, végül is dönteni fog ennek a háborúnak a befejezéséről. Sajnos, teszem hozzá, mert nem a belpolitikai szempontok, vagy ha úgy tetszik, a sokszor kiszámíthatatlan belső hatalmi játszmák kellene hogy irányadóak legyenek ebben, hanem a stratégiai megfontolások.
Itt van például Joshua Shifrinson, a Maryland Egyetem docense és a Cato Institute tudományos főmunkatársa, aki felteszi a kézenfekvő kérdést: “Milyen stratégiai érdekei vannak az Egyesült Államoknak Ukrajnában, ha egyáltalán vannak ilyenek?”
A válasza egyértelmű:
A Biden-adminisztráció és a jelenlegi amerikai politika védelmezői mindeddig adósok maradtak e politika költségeinek és kockázatainak a stratégiai megindoklásával. Az kétségtelen, hogy sokan meghatározták a magával Ukrajnával kapcsolatos konkrét célkitűzéseket. De annak a meghatározása és megvitatása, hogy az ukrajnai amerikai erőfeszítések hogyan járulnak hozzá az általános amerikai nemzeti célkitűzésekhez és érdekekhez, tulajdonképpen elmaradt, vagy elsősorban az amerikai választ úgymond igazoló általános alapelvekkel való hadonászásban merült ki.
Shifrinson részletesen ismerteti és meggyőzően cáfolja az Ukrajna feltétlen támogatását indokló “stratégiai” érveket (akit érdekelnek a részletek, olvassa el a National Interest honlapjáról szabadon letölthető cikket), de ez (sok más hasonló kritikával együtt) falra hányt borsó marad a mai Amerikában. A kérdést ugyanis – mint már jeleztem – az érintettek eleve nem stratégiai és nem geopolitikai, hanem egyértelműen belpolitikai kontextusban értelmezik. És ez az eredendő kontextus a belpolitikai szembenállás globális szembenállássá tágítása során is meghatározó marad.
Jól példázta ezt az elmúlt hetekben a Demokrata Párt ún. progresszív képviselőházi csoportjának a szerencsétlenkedése az ukrajnai háború befejezésével kapcsolatban.
Október 24-én a 30 tagú csoport közzé tett egy Bidenhez intézett levelet, amelyben – meglehetősen körülményes megfogalmazásban, de azért félreérthetetlenül – arra kérték az elnököt, hogy fontolja meg az ukrajnai tűzszünet lehetőségét:
Tekintettel az ukrajnai háború által okozott óriási pusztításra, valamint a katasztrofális eszkaláció lehetőségére, úgy hisszük, Ukrajna, az Egyesült Államok és a világ érdeke, hogy elkerüljünk egy elhúzódó konfliktust. Éppen ezért arra buzdítjuk önt, hogy a katonai és gazdasági támogatást, amelyben az Egyesült Államok Ukrajnát részesítette, párosítsa egy proaktív diplomáciai fellépéssel, megkettőzve azokat az erőfeszítéseket, amelyek egy realisztikus tűzszüneti keret elérésére irányulnak. Ez összhangban van önnek azzal a felismerésével, hogy “itt egy tárgyalásos megoldásra [negotiated settlement] fog sor kerülni”, és azzal az aggodalmával, hogy Vlagyimir Putyin számára “jelen pillanatban nincs kivezető út, és én megpróbálom kigondolni, hogy mit lehet ezzel kapcsolatban tenni”.
Egyetértünk a kormányzatnak azzal a nézőpontjával, hogy nem Amerika dolga nyomást gyakorolni az ukrán kormányra annak szuverén döntéseit illetően, és azzal az ön által kinyilvánított alapelvvel, hogy “semmit Ukrajnáról Ukrajna nélkül”. De mint az amerikai adófizetők több tízmilliárdnyi dollárjának katonai támogatás formájában való elköltéséért felelős törvényhozók, úgy véljük, hogy egy ilyen részvétel [involvement] ebben a háborúban azzal a felelősséggel is jár, hogy az Egyesült Államok komolyan ragadjon meg minden lehetőséget, beleértve az Oroszországgal való közvetlen kapcsolatfelvételt [direct engagement] is, hogy csökkentse a kárt és támogassa Ukrajnát a békés megoldás elérésében.
Összefoglalva, arra buzdítjuk önt, hogy tegyen erőteljes diplomáciai erőfeszítéseket a tárgyalásos megoldás és a tűzszünet érdekében, kezdjen közvetlen tárgyalásokat Oroszországgal, vizsgálja meg egy mindenki számára elfogadható európai biztonsági elrendezés lehetőségeit, amely ukrajnai partnereinkkel egyeztetve, lehetővé teszi a konfliktus gyors befejezését, és tekintse ezt a célt Amerika fő prioritásának.
11. 03.
Ezt a még június közepén – tehát egy más konkrét helyzetben – megfogalmazot és valamilyen okból csak október 24-én nyilvánosságra hozott levelet már másnap visszavonták, miután a demokrata párti korifeusok azt óriási felháborodással fogadták, azzal vádolva a “haladók” kongresszusi csoportját, hogy “békejobbot nyújtanak egy háborús bűnösnek, aki elveszíti a háborúját” (Jake Auchinloss, demokrata kongresszusi képviselő). Az aláírók többsége pedig, főként akik különböző kongresszusi funkciókra pályáznak, gyorsan “tisztázták” az álláspontjukat.
Jamie Raskin képviselő például, az egyik aláíró, aki a Ház nagyhatalmú Felügyelőbizottságában pályázik egy fontos posztra, hosszú nyilatkozatot tett közzé, amelyben üdvözölte a levél visszavonását, mert annak “szerencsétlen időzítése és egyéb hibái lehetővé tették az ukrán nép katonai, stratégiai és gazdasági megsegítését szenvedélyesen támogató demokraták tucatjainak az egybemosását az Ukrajna támogatásával egyre nagyobb mértékben szembeforduló republikánus ellenzékkel”, majd leszögezte:
Moszkva most a korrupt zsarnokság, a cenzúra, az autoritárius elnyomás, a rendőrségi erőszak, a propaganda, a kormányzati hazudozás és dezinformáció és a háborús bűnök kitervelésének a csomópontja. Az antifeminista, melegellenes, antitransz gyűlölködés, valamint a kicserélődési elmélet világközpontja. Az ukránok ma egy kritikus fontosságú történelmi győzelem esélyét nyújtják a demokratikus világnak, és nekünk az ő oldalukra kell állnunk. Fontos, hogy egy igazságos háború jó oldalán sorakozzunk fel, és még ennél is fontosabb, hogy a jó oldalon álljunk és győzzünk. Az ukrán győzelem az egész emberiség szebb jövője felé nyitja meg számunkra az utat.
11. 04.
Ennek az egészen elképesztő és szerintem bizonyos tekintetben az 1930-as évek kommunista ideológiai elvakultságára[7] emlékeztető bal-liberális álomvilágnak azonban talán még a politikusoknál is fontosabb előharcosai az olyan ideológusok, mint például James Traub, a New York University tudományos munkatársa és a Foreign Policy kolumnistája, aki ezzel az elképesztő címmel írt cikket pár nappal ezelőtt: A progresszívek adjanak esélyt a háborúnak![8]
Traub nem elégedett meg a progresszívek magyarázkodásaival, sem azzal, hogy azonnal visszavonták a Bidenhez intézett levelet. Ő tisztázni akarta azt is, hogy miért nem lehet igazuk:
A progresszív képviselőcsoport helyesen állapítja meg, hogy “nem Amerika dolga nyomást gyakorolni az ukrán kormányra annak szuverén döntéseit illetően”. Mégis, úgy érzik, itt az ideje felváltani az erőt a diplomáciával. Ennek még nem jött el az ideje. Egy kíméletlen agresszorral szemben a diplomácia csak akkor léphet működésbe, miután a csata kimenetele döntő módon megfordult. Az amerikai polgárháború idején, 1864-ben George McClellan tábornok a déliekkel folytatandó tárgyalások platformjával indult az akkor hivatalban lévő Abraham Lincoln ellen; Lincoln kitartott amellett, hogy először meg kell menteni a köztársaságot. Ez Volodimir Zelenszkij elnök álláspontja.
Néha nincs más választásunk, mint tovább ölni az embereket [to keep killing people], ameddig a másik fél le nem áll.
De miért állna le, ha egyszer – mint Edward Luce is jelezte (10. 30.) – egy atom-nagyhatalom “teljes kapitulációja… elképzelhetetlen”? Ezek persze – egyelőre – elméleti játszmák, és sokkal nagyobb tétje van annak, hogy mi történik az elkövetkező hónapokban Kerszonban[9], és hogy mi történik Kijevben, ahol Vitalij Klicskó polgármester szerint ma reggel (11. 04.) az ukrán főváros 450 000 lakója maradt áram nélkül. “Ez másfélszer több, mint az elmúlt napokban” – mondta.
De a döntő hadszíntér mégiscsak az amerikai belpolitika lesz, a jövő héten sorra kerülő félidei választások eredménye ugyanis alapvetően meghatározza az Egyesült Államok Ukrajnához való viszonyulását is.
Chris Chilizza a CNN új országos felmérését elemezve arra a következtetésre jut, hogy
a választókat mélységesen aggasztja a gazdaság helyzete, és egyáltalán nincsenek meggyőződve arról, hogy Biden ezt kellőképpen fontosnak tartja. A felmérésből az is kiderül, hogy a Biden-ellenes szavazók sokkal szenvedélyesebbek a Biden-pártiaknál, ami gyakran az eltérő részvételi szándék jele. Nagyon úgy néz ki tehát, hogy a felmérés a demokraták szempontjából a legrosszabb forgatókönyv irányába mutat.
Ebben “az egyre forróbbá váló” (10. 30.) amerikai politikai helyzetben mindkét oldal erősíti a de facto egységfrontot a mainstream és a radikális szárnyak között, ami azt (is) jelenti, hogy míg a Demokrata Pártban a “fő szólam” egyre inkább a demokrácia megvédése lesz, bár a választópolgárokat ez nem túlságosan érdekli, a Republikánusoknál a korábban eléggé marginális helyzetben lévő trumpisták, mint például a kongresszusba 2021-ben beválasztott Marjorie Taylor Greene kezdenek előtérbe kerülni.
Mivel a GOP szavazói körében egyre inkább erősödik az Ukrajna támogatásával szembeni ellenállás[10], a választások után nagyon könnyen előállhat az az (ukrán szempontból elég veszélyes) helyzet, hogy a republikánus táboron belül a trumpisták és a mérsékeltebb nacionalisták (akik például stratégiai ostobaságnak és felesleges erőforrás-pazarlásnak tekintik az európai színtéren való erőfitogtatást, mivel úgy gondolják, hogy elsősorban Kínára és a kelet-ázsiai hadszíntérre kell koncentrálni) összefognak az oroszellenes politikát erőltetőkkel szemben.
Ezt az átrendeződést jól példázza az, hogy miközben Chris Coons demokrata és az éppen most visszavonuló Rob Portman ohioi republikánus szenátor éppen ellátogatott Kijevbe, és végigcsinálta a szokásos szolidaritási ceremóniát Zelenszkijjel (aki például kijelentette: “érezzük az igazi támogatást mind pártszinten, mind pedig a társadalom részéről”), Portman helyébe nagy valószínűséggel az a J. D. Vance fog kerülni, aki nevetségesnek tartja, hogy az amerikai politikusok nagy része Ukrajna határaival törődik, és “őszintén bevallja”, hogy őt Ukrajna helyett sokkal inkább a mexikói határ, a tömeges bevándorlás és a bandaháborúk elszaporodása érdekli (és a felmérések szerint meggyőzően vezet demokrata ellenjelöltjével szemben). Vance nem Trump híve, mivel úgy véli, hogy vannak nála megfelelőbb konzervatív jelöltek, de taktikai okokból nem is támadja. A már említetet Marjorie Taylor viszont egy iowai választási gyűlésen ezeket mondta (érdemes végignézni a rövid videót): “A republikánusok alatt egyetlen cent sem fog innen Ukrajnába menni. A mi országunk az első.”
Ha tehát jövő kedden győznek a republikánsok, az ukrán fronton pedig nem történik semmi érdemleges fejlemény, vagyis beáll a Graham Allison által prognosztizált patthelyzet (10. 31.), a már most is (ön)veszélyesen[11] viselkedő Biden kényszerhelyzetbe kerül, ugyanis valamilyen döntésre kell jutnia Ukrajnával kapcsolatban, ha maguk az ukránok (a nyugati segítség ellenére) nem fogják tudni döntésre vinni a dolgot.
Az elnök még júniusban így nyilatkozott Ukrajnáról:
Kezdettől fogva megmondtam – és nem mindenki értett velem egyet –, hogy semmit Ukrajnáról Ukrajna nélkül. Ez az ő területük. Nem fogom én megmondani nekik, hogy mit tegyenek és mit ne tegyenek.
De úgy tűnik nekem, hogy egy bizonyos ponton lesz itt egy tárgyalásos megállapodás. De hogy mi lesz benne, azt nem tudom.
Putyin pontosan tudja, mit akar. Biden nem tudja. Pedig megszámlálhatatlan mennyiségű fegyvert és legalább 60 milliárt dollárnyi támogatást adott már az ukránoknak. Szegény “haladók” a maguk bátortalan módján próbálták is figyelmeztetni arra, hogy ez kötelezi őt valamire (11. 02.). De ő továbbra is a demokráciáról papol:
Emberek milliárjainak az életét, az antikvitástól mostanáig, két egymással versengő erő közötti küzdelem alakította…, a demokrácia álma és az autokrácia étvágya közötti küzdelem.
Ez az a harc, amiben most benne vagyunk: harc a demokráciáért, a prosperitásért és a haladásért, magának Amerikának a lelkéért.
Szegény Biden lehet, hogy nem is tehet erről. Rettentően rossz beszédírói vannak. De ez nem változtat a lényegen.
Robert Gates, az ifjabb Bush, mjd Obama volt védelmi minisztere 2014-es könyvében (Duty: Memoirs of a Secretary of War) azt írta, hogy “Biden tisztességes ember, de tévedett szinte minden fontos külpolitikai és nemzetbiztonsági kérdésben az elmúlt négy évtized folyamán”. Amikor éppen egy éve egy interjúban szembesítették ezzel megfogalmazásával, nem visszakozott. Elmondta, hogy Biden “rengeteget tévedett”, “ellenezte Ronald Reagan minden egyes, a Szovjetunió ellen irányuló katonai programját”, az öbölháborút, és Afganisztán kérdésében sem értettek egyet (amikor Biden Obama alelnöke volt). Megjegyzte azt is, hogy abban is tévedett, ahogy az afganisztáni kivonulást kezelte.
Érdekes, hogy ezek a “tévedések”, amelyeket egy volt védelmi miniszter és a CIA belső embere (az idősebb Bush idején a CIA igazgatója is volt) fogalmazott meg Bidennel szemben, valamilyen formában mind a háborúval, a háborúban való potenciális vagy valóságos részvétellel kapcsolatosak. És azt hiszem, a lényeget illetően ez a helyzet Ukrajával kapcsolatban is. Benne van nyakig, de valójában mégsem akarja a háborút.
Csakhogy a háborút nem lehet akarni is meg nem is. A legrosszabb egy vezető, a vezető szempontjából az, ha sodródik a háborúval, és nincsenek világos háborús céljai. Mert az nem háborús cél, hogy támogatja “ameddig csak kell” Ukrajnát abban, hogy legyőzze Oroszországot. Mert mi van, ha nem győzi le (mint ahogy valószínűleg nem fogja)? Mi Amerika háborús célja itt?
Attól tartok, hogy Biden ezzel egyszerűen nincs tisztában. És ez felveti azt a súlyos kérdést, hogy mi történik akkor, ha pont az alatt a két év alatt fog az egyik háború kellemetlen véget érni, egy másik pedig (Kínával, Tajvan miatt) elkezdődni, amikor nemcsak Joe Biden lesz béna kacsa, hanem Kamala Harris alelnök is, akiről George Will azt mondja, hogy “egy Everestnyi bizonyosság szól amellett, hogy teljességgel alkalmatlan arra, hogy szóba jöhessen, mint Biden utódja”? (Lásd a 11. jegyzetet. Kéretik elolvasni!)
[1] A Foreign Affairs 100 éves jubileumi számának (Volume 101, number 5; 2022. szeptember-október) főcíme: A bizonytalanság kora (The Age of Uncertainty).
[2] Edward Luce: America’s brittle consensus on Ukraine. Pressure on Biden to negotiate with Putin is bound to grow. FT, 2022. okt. 26.
[3] Nicole Deitelhoff német konfliktus-kutató ugyanezt mondja a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent interjújában: „Nukleare Großmächte kapitulieren nicht“. FAZ, 2020. okt. 24.
[4] Edward Luce két nagy sikerű könyvet is írt arról, hogy Amerika és a nyugati liberalizmus lefelé szálló ágban van: The Retreat of Western Liberalism (2017), Time to Start Thinking: America in the Age of Descent (2012).
[5] Why Putin might prefer a stalemate to going nuclear on Ukraine. rferl.org, 2022. okt. 22.
[6] Lula talks to TIME about Ukraine, Bolsonaro, and Brazil’s fragile democracy. Time, 2022. máj. 4.
[7] Ezt a kommunista hatalomgyakorlás prózája által még el nem tompított ideológiai intarnzigenciát én Méliusz Józsefnek köszönhetően ismerhettem meg közelről. Vö. Berlin, 1930-1931 és Moszkvai kitérő, in: Molnár G.: Beszélgetések Méliusz Józseffel (1930-1939). Komp-Press, Kolozsvár, 2012. 33-76; 85-116. A könyv alapjául szolgáló beszélgetésre 1978-ban került sor.
[8] James Traub: Progressives should give war a chance. The U.S. left has yet to understand that Ukraine needs to fight – for all of us. Foreign Policy, 2022. okt. 27. Ez az álláspont – mint Traub nemrég megjelent könyve (What Was Liberalism? The Past, Present and Promise of A Noble Idea.) is jelzi – már túl van a liberalizmuson.
[9] Michael E. Miller: Why Putin will fight for Kherson: Fresh water and land bridge to Crimea. Soldiers are readying for what may bocome the biggest battle of President Vladimir Putin’s war in Ukraine. WP, 2022. nov. 3.
[10] Republican opposition to helping Ukraine grows, WSJ poll finds. WSJ, 2022. nov. 3.
[11] George F. Will: For the good of the country, Biden and Harris should bow out of the 2024 election. WP, 2022. nov. 2. A cikkben Amerika legtekintélyesebb konzervatív-liberális kommentátora – többek között – ezeket írja: „2024-ben a Republikánus Párt egy olyan elnökjelöltet állíthat, akinek az alkalmatlansága bebizonyosodott. A jövő keddi kijózanító választási eredmények után a demokratáknak el kell határozniuk, hogy nem inzultálják és nem sodorják veszélybe az országot azzal, hogy hasonlóan cselekednek.” Will akkor szánta el magát ennek a példátlan cikknek a megírására, amikor kiderült, hogy Biden nemrég, progresszív aktivistákkal találkozva tévesen azt képzelte, hogy 426 milliárd dolláros diákkölcsön-elengedési tervezetét a kongressus elfogadta, ő pedig „éppen aláírta” a törvényt. „Elértem, hogy egy vagy két szavazattal átmenjen a törvény” – idézi tőle Will. Majd hozzátette: „Nem. Ért. El. Semmit.”
A szerző Geonapló-bejegyzése 2022. november 4-én.
