Lehet, hogy a „Nyugat” sokkal nehezebben fogja tudni pacifikálni a Dnyepertől jobbra elterülő Ukrajnát, mint az oroszok a balparti másikat.
01. 21.
Ha az oroszok el tudnák valahogy érni, hogy Kijevben megalakuljon egy ukrán ellenkormány, amely azonnal bejelentené, hogy nem óhajt a Nato-hoz csatlakozni, és baráti viszonyra törekszik Oroszországgal, valamint közvetlen szomszédaival és az Európai Unióval, nyert ügyük lehetne.
Ez a Janukovics vagy egy új ember által vezetett kormány segítségért folyamodna a Kazahsztánt is nemrég kisegítő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéhez, hogy küldjön orosz és belorusz békefenntartó erőket, amelyekről kiderülne, hogy tulajdonképpen már ott is vannak.
Kis szerencsével és a meglepetés erejével el lehetne érni, hogy az északról, keletről, valamint délről nagy létszámban és teljes hadfelszereléssel Ukrajnába bevonuló, de harci cselekményeket nem kezdeményező „békefenntartók” ellenőrzésük alá vonják a Dnyepertől keletre elterülő Kelet-Ukrajnát, valamint Odesszát. Az itt állomásozó ukrán csapategységeket bekerítenék, és felajánlanák nekik, hogy csatlakozzanak az új kormányhoz, vagy szabad elvonulást biztosítanának számukra a Dnyeperen túli ukrán területekre.
01. 23.
Idáig jutottam ennek a valóságtól eléggé elrugaszkodott, de éppenséggel elgondolható szcenáriónak a leírásával, amikor – még 21-én este – kezdtek jönni a hírek arról, hogy Lavrov és Blinken genfi találkozóján az amerikai fél ígéretet tett arra, hogy a jövő hét folyamán írásban válaszol az oroszok által igényelt biztonsági garanciák kérdésére. Közben felmerült egy újabb Biden-Putyin csúcstalálkozó lehetősége is, valószínűleg Helsinkiben (Biden nemrég beszélt telefonon Niinistö finn elnökkel, az utóbbi pedig ezt követően Putyinnal.)
Mivel Moszkva legfőbb problémája most az, hogy a Janukovics 2014-es megbuktatása óta egyértelműen Nyugat-barát és oroszellenes politikát folytató Ukrajna hosszú távú biztonsági kockázatot jelent a számára, ezt a kérdést mindenképpen és sürgősen meg kell oldania. Itt nem is annyira Ukrajna formális Nato-tagsága aggasztja Putyint, hiszen nagyon jól tudja, hogy ez a „veszély” most és a közeljövőben nem fenyeget, hanem a Nato, pontosabban a Nato-országok katonai jelenléte[1] ( lásd itt és itt ) Ukrajnában (arról nem is beszélve, hogy a nyugati, főként amerikai és brit titkosszolgálatok gyakorlatilag az ukrán kormány valamennyi kulcságazatát, illetve -intézményét ellenőrzik).
Ezen a helyzeten csak egy teljes politikai irányváltás keresztülvitelével lehet változtatni. Ennek a feltételeit kétféleképpen lehet megteremteni. Vagy a fentebb leírt kvázi-katonai megszállással, vagy úgy, hogy Amerika Nato-ügyben vállalkozik az alábbi „diplomáciai bűvészmutatvány”-ra [diplomatic sleight of hand][2]:
Nem lesz szó az orosz követelések formális elfogadásáról, hanem lehetséges kompromisszumok és szükségmegoldások kimesterkedéséről az Egyesült Államok és Oroszország, Oroszország és Ukrajna, valamint az Egyesült Államok és európai szövetségesei között.
Ugyanezt Samuel Charap (róla legutóbb tavaly novemberben írtam) így fogalmazta meg Gideon Rachmannal folytatott beszélgetésében[3]:
Tragikus, hogy a Nato [Ukrajna-]politikája nem áll nagyon messze attól, amit Oroszország követel tőle. Úgyhogy azt hiszem, vannak az amerikai kormányban olyanok, akik elképzelhető, hogy megpróbálnának kreatív megoldásokat találni, hogy megoldják ezt a kérdést, anélkül, hogy bármilyen vörös vonalat átlépnének, de nyilvánvalóan nincs konszenzus ebben az adminisztráción belül, a[z észak-atlanti] szövetségben pedig még annyira sem.
Úgy vélem, az nem engedmény, ha kimondjuk, hogy nem tervezünk valamit, ami amúgy sem áll szándékunkban. Tehát nem látom pontosan, mit is adnánk fel ebben az összefüggésben. Az lehetséges, hogy Putyin soha nem is akarta ezt a válságot diplomáciai úton megoldani. De nem látom be, mit veszítünk azzal, ha kipróbáljuk azt a javaslatot, amely – háború nélkül, és anélkül, hogy a leszögezett vörös vonalakat átlépnénk – lehetővé tenné számunkra, hogy elkerüljünk egy igazán katasztrofális kimenetelt.
De miért annyira fontos Oroszországnak az, hogy Amerika mondja ki nyíltan azt, amit ténylegesen képvisel Ukrajna Nato-csatlakozásával kapcsolatban?
Rob Lee amerikai katonai szakértő, aki hetek óta a lehető legtárgyilagosabban számol be cikkeivel és tweet-jeivel az orosz csapatmozdulatokról (legyen szó Ukrajnáról vagy Kazahsztánról), nemrég ezeket írta:
ami most történik, az inkább egy orosz-ukrán történet, mint orosz-amerikai. Putyin csak azért, hozza elő Amerikát és a Nato-t, mert csak így tudja – katonai erő alkalmazása nélkül – befolyásolni Kijevet. Putyin főként az utóbbi két év kijevi eseményeire reagál, és abban bízik, hogy Biden rá tudja kényszeríteni Zelenszkijt arra, hogy engedményeket tegyen.
Szerintem ennél többről van szó. Az oroszok nem Zelenszkijt akarják meggyőzni, mert pontosan tudják, hogy ő az ukrán nacionalisták foglya. Ők teljes politikai fordulatot szeretnének kiváltani az országban, amit nagyban elősegítene az, ha mind az ukrán politikai elit, mind pedig a közvélemény meggyőződne arról, hogy Amerika nem tudja és nem is akarja garantálni a biztonságukat, vagyis nem tudja és nem is akarja megvédeni őket Oroszországtól.
01. 24.
A lényeg mindenképpen az, hogy az általam már többször emlegetett nyugati geopolitikai köldökzsinór elveszítésével vagy elvágásával Ukrajnának a Dnyeper balpartján elterülő nagyjából egyharmadnyi része és Fekete-tengeri partmenti sávja (Odesszával, viszont a Krím nélkül) feltehetően nem fog ellenséges magatartást tanúsítani egy új oroszbarát vagy legalábbis nem a Nato-ba kapaszkodó kormánnyal szemben, különösen, ha az új külpolitikai irányt valamilyen referendummal is megerősítik. Ezt – valamint a belpolitikai stabilitást – egyébként a feltehetően egy ideig még az országrészben maradó orosz-belorusz „békefenntartó erők” is garantálni fogják.
Sokkal érdekesebb és egyben átláthatatlanabb viszont az, hogy mi lesz Ukrajna orosz befolyás vagy ellenőrzés alá nem tartozó nagyobb részével. Itt feltehetően egy a mostaninál is sokkal radikálisabb és nacionalistább kormány fog alakulni, ennek minden bel- és külpolitikai következményével.
Ha ez a szcenárió netán megvalósul, akkor nincs kizárva, hogy a „Nyugat”, azaz Amerika és az EU sokkal nehezebben fogja tudni pacifikálni és ellenőrzése alatt tartani ezt a – nagyobb – országrészt, mint az oroszok a másikat. Különösen ha ez az utóbbi ukrán kvázi-állam betársul a most már valószínűleg különösebb akadály nélkül megteremthető orosz-belorusz-ukrán Unióba. Elég ha csak arra gondolunk, hogy a leendő, pontosabban elképzelhető nyugat-ukrán kvázi-állam nagyon hamar komoly történelmi és területi vitákba bonyolódhat (mint ahogy ez a fű alatt már eddig is folyt) Lengyelországgal és Romániával az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum következményeként a Szovjetunióhoz, illetve (szovjet)-Ukrajnához csatolt lengyel és orosz területek miatt.
Ennek az egész elképesztő helyzetnek a lényege röviden így foglalható össze: Amerika mindenképpen el fogja veszíteni Ukrajnát (mint ahogy Belaruszt már elveszítette). A kérdés csak az, hogy erre Kelet-Európa hadszíntérré válásával, és így Washington kétfrontos tartós lekötöttségével kerül-e sor, vagy egy Oroszországgal megkötött és az európai stabilitást biztosító stratégiai megállapodás keretében, amely gyakorlatilag azt jelentheti, hogy Moszkva részéről Amerika szabad kezet kap Kínával szemben (vagyis az oroszok nem fogják aktívan támogatni az Egyesült Államokat, de Kínát sem). Ha viszont nem lesz orosz-amerikai megállapodás, akkor lesz orosz-kínai.
Végül két megjegyzés:
1 Az én szcenárióm több ponton is érintkezik Tim Willasey-Wilsey volt brit diplomata január 23-án megjelent változatával, de lényeges dolgokban el is tér attól[4]. De nemcsak ezért ajánlom olvasóim figyelmébe, hanem a hozzá csatolt kitűnő térkép miatt is, amely jól kiemelei a Dnyepert, és a tartományokat (oblasztyokat) is mutatja. (Én ma bukkantam rá és olvastam el.)
2 Az „elképzelhető” nem azt jelenti, hogy „lehetséges”. De nem is zárja ki azt.
[1] Vö. Rob Lee: Moscow’s Compellence Strategy. fpri.org, 2022. jan. 18. Lásd még: Amy Cheng: Military trainers, missiles and over 200,000 pounds of lethal aid: What NATO members have sent Ukraine so far. WP, 2022. jan. 22.
[2] Nikolas K. Gvosdev: The United States Needs a New Approach to Russia. The National Interest, 2022. jan. 21.
[3] Gideon Rachman: What would a Ukraine conflict look like? FT, 2022. jan. 20.
[4] Tim Willasey-Wilsey: Putin’s Risky Options in Ukraine. thecipherbrief.com, 2022. jan. 23.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2022. január 24-én.
