04. 13.
Amit április 10-én megjelent bejegyzésemben csupán a jelenlegi amerikai bel- és külpolitikának az általános geopolitikai alaphelyzetből adódó ironikus konzekvenciájaként vázoltam, azt Daniel Davis katonai szakértő, az amerikai hadsereg nyugalmazott alezredese április 12-i írásában egy kétfrontos háború konkrét lehetőségeként vetette fel[1].
Lássuk:
Amerika biztonsága szempontjából abszolút katasztrófa forgatókönyv lenne egy kétfrontos háború Kínával és Oroszországgal. A második világháború óta ezzel a lehetőséggel soha nem kellett komolyan foglalkozni. A mostani események azonban a puszta lehetőséget a lehetséges szférájába emelték. Nagy óvatossággal kell eljárnunk, hogy csökkentsük a feszültségeket, mielőtt azok kiszabadulnának az ellenőrzésünk alól.
Kezd kirajzolódni a kelet-ázsiai és a kelet-európai erővonalak összjátéka, amely, ha Washington nem kezeli ezt megfelelően, odáig mehet, hogy az amerikai hadsereg egy szörnyű dilemmával fog szembesülni: vagy belevág egy olyan ütközetbe, amely fegyveres erőinket nagyon súlyos helyzetbe hozza, vagy vállalja azt a szégyent, hogy nem áll ki ezek ellen az agresszív erők ellen.
A potenciális lobbanáspont az lehet, ha Peking és Moszkva egyidejűleg dönt úgy, hogy erőszakot alkalmaz Tajvannal, illetve a két kelet-ukrajnai tartománnyal szemben. Annak az esélye, hogy ez az összehangolt eseménysor bekövetkezik, nem annyira minimális, mint első pillantásra tűnik.
Kína mindig is teljesen nyíltan beszélt arról, hogy kész erőt alkalmazni annak érdekében, hogy Tajvant újraegyesítse az anyaországgal. Oroszország is ismételten rámutatott arra, hogy a Nato nem nyomulhat előre egészen a legbelsőbb határaiig, mert erre katonai erővel fog válaszolni.
Mivel Tajvan körül már megszokottá vált az egyre fokozódó mértékű kínai erődemonstráció, nézzük most meg egy kicsit közelebbről az ukrajnai helyzetet. Davis rámutat egy érdekes időbeli szekvenciára: március 22-én Dmytro Razumkov, az ukrán parlament elnöke találkozott Brüsszelben Mircea Geoanával, a Nato főtitkárhelyettesével, majd bejelentette, hogy arra számít, a szövetségesek között konszenzus alakul ki abban a kérdésben, hogy Ukrajna megkapja a csatlakozás pontos menetrendjét rögzítő Nato-tagsági cselekvési tervet (Membership Action Plan). Pár napra rá megjelentek az első jelentések az orosz csapatmozdulatokról az ukrán határ közelében. Ezt követően egy amerikai katonai küldöttség a kijevi ukrán katonai attasé vezetésével ellátogatott a kelet-ukrajnai „frontra” (Joint Forces Operation area), ahol kijelentette, hogy „az amerikai kormány minden lehetséges módon támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritását”.
Davis cikke a következő megállapításokkal zárul:
Ha Oroszország megtámadja Kelet-Ukrajnát, és Kína harcba bocsátkozik Tajvanért, Biden elnök két rossz alternatívával fogja szembetalálni magát: vagy háborúba keveredik Kínával és Oroszországgal, amit valószínűleg nem tudna megnyerni, vagy nem vállalja a harcot, és tehetetlenül végignézi, hogyan kerül mind Kelet-Ukrajna, mind pedig Tajvan elnyomói kezébe.
Ha ennek még a lehetőségét is el akarjuk kerülni, akkor az Egyesült Államoknak sürgősen változtatnia kell azon a módon, ahogy a világ többi részéhez viszonyul. A valóság az, hogy az amerikai hadsereg e pillanatban valóban a legerősebb a világon, és elrettentheti bármelyik országot (Kínát és Oroszországot is beleértve) attól, hogy ki nem provokált támadást intézzen az Egyesült Államok ellen. Ugyanakkor azonban el kell ismernünk, hogy a hadseregünk nem legyőzhetetlen, és nem képes arra, hogy a világ valamennyi országára rákényszerítse egyidejűleg az akaratát.
Ez azt jelenti, hogy megfontoltabbnak kell lennünk atekintetben, hogy milyen biztonsági garanciákat nyújtunk szerte a világban, és hogy hány ország megvédelmezéséért vagyunk hajlandóak háborút viselni. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Szerintem (Tajvan kérdését most zárójelbe téve) nincs szó arról, hogy Oroszország meg akarná támadni Ukrajnát, vagy akár csak Kelet-Ukrajnát – pusztán csak azért, hogy Ukrajna többségében orosz nyelvű keleti és déli részét elfoglalja. Vagy azért – mint a Washington Post vezércikke állítja –, hogy „egy gyors katonai orrbavágással rákényszerítse Zelenskyt arra, hogy politikai engedményeket tegyen egy új tűzszünetért cserébe”.[2]
A területfoglalást sokkal könnyebben végrehajthatta volna már 2014-ben, de nem tette, mert nem akart minden kapcsolatot felégetni a Nyugattal, és elsősorban Nyugat-Európával. Ez most is így van – egy bizonyos pontig.
Ez a pont Ukrajna de facto Nato-tagsága. Azért beszélek de facto tagságról, mert a MAP megadása már elég ahhoz, hogy a Nato (vagyis lényegében az Egyesült Államok) az 5. cikkely érvényességét Ukrajnára is kiterjessze. Ugyanilyen súlyú esemény – orosz szemszögből – az is, ha Ukrajna közös hadgyakorlaton vesz részt a Nato-val, mint a Der Spiegel ukrán katonai forrásokra hivatkozva írja.[3] A lap szerint a nyugati szövetséggel közösen végrehajtandó hadgyakorlaton 1000 katona fog részt venni, öt Nato-tagállamból.
Nem lepődnék meg nagyon, ha ez az öt tagállam azonos volna a Kína ellen felsorakozó „indiai–csendes-ócáni” Négyek (a Quad) után éppen most felbukkant euroatlanti Ötök (a Quint) tagjaival. A kezdeményező Nagy-Britannia mellett az Egyesült Államok, Kanada, Lengyelország és Litvánia alkotja ezt az elszánt csapatot, amely szorgalmazza Ukrajna mielőbbi Nato-tagságát. Legalábbis az öt említett ország védelmi minisztériumainak képviselői szerint (lásd itt és itt).
A fentiekkel összhangban Zelenskiy ukrán elnök kifejtette Stoltenberg Nato-főtitkárnak, hogy „a Nato-tagság az egyetlen módja annak, hogy a Donbaszban véget vessünk a háborúnak”. A Nato-tagsági cselekvési terv (Membership Action Plan) elfogadása, ami kijelöli Ukrajna belépési útvonalát „világos jelzés lesz Oroszország számára”.
Hivatalosan az Ötök egyike, Litvánia fogja javasolni a MAP megadását, feltehetően az idén nyáron sorra kerülő brüsszeli Nato-csúcson.[4] Ez volt napirenden a 2008-as bukaresti Nato-csúcson is, ahol „a dühöngő Lech Kaczynski összecsapott Merkellel”, amiért az nem volt hajlandó ezt a javaslatot elfogadni. Végül Merkel és Sarkozy akkori francia elnök álláspontja győzedelmeskedett, de George Bush keresztülvitte, hogy a távlati tagságot megígérjék.
04. 14.
A jelek arra vallanak, hogy a Nato-n belül továbbra sincs egyetértés Ukrajna Nato-tagságának az ügyében, és Merkel és Macron mindent el fog követni annak érdekében, hogy az a bizonyos MAP ne is kerüljön napirendre. Erre most van is némi esély, mert Biden elnök és Blinken külügyminiszter mintha kezdenének ébredezni geopolitikai szendergésükből.
Ennek első komoly jele az volt, hogy – mint az Axios április 11-én hírül adta – Biden elnök Matthew Rojanskyt, a Kennan Institute Washingtonban túlságosan „soft”-nak tartott vezetőjét akarja kinevezni a Nemzetbiztonsági Tanács Oroszországért felelős igazgatójának.[5] Ez természetesen azonnal dühödt reakciókat váltott ki a folyamatosan a „kétfrontos háború” mellett agitáló héjákból vagy – ahogy a posztszovjet térséget Rigából szemmel tartó független Leonid Ragozin nagyon találóan írja róluk – „a DC orosz diskurzusát ellenőrzésük alatt tartó McCarthysták”-ból, akik úgy viselkednek, mint valami „totalitárius szekta” tagjai, akik az 1920-as évek pártkongresszusán mindenütt csak ellenséget láttak („befurakodtak közénk, tehát távolítsuk el őket!”). Ragozin jól mondja, hogy ennek a szektának a fő fészke az Atlantic Council, de nyugodtan említhette volna a szintén washingtoni CEPÁ-t is, meg még vagy egy tucat intézetet.
Egyikük, Melinda Haring, az AC Eurasia Centerének igazgatóhelyettese és a Foreign Policy Research Institute főmunkatársa meg is jegyezte, hogy Rojansky kinevezése micsoda zűrzavarhoz vezet, hiszen akkor szembekerül „Toria Nuland”-dal (akinek egyébként a szenátusi jóváhagyása még függőben van), és nem lesz egyetértés az NSC és a State Department között.
De nincs most idő Rojansky nézeteivel (lásd itt, itt és itt) foglalkozni, mert közben Biden telefonált Putyinnak, és javasolta, hogy az elkövetkező hónapokban egy harmadik országban találkozzanak.
A beszélgetésben, amelyre nyilvánvalóan az ukrán határ mentén felsorakozó 80 ezer orosz katona[6] és jelentős mennyiségű haditechnika miatt került sor, Biden kihangsúlyozta „az Egyesült Államok szilárd elkötelezettségét Ukrajna szuverenitása és területi integritása mellett”, de a washingtoni közleményben az euroatlanti integrációról nem esett szó.
A Brüsszelben tartózkodó Blinken ugyanakkor – mint a Reuters megjegyzi – azt mondta Dmytro Kuleba ukrán külügyminiszternek, hogy „meg fogja vitatni Kijevnek azt az ambícióját, hogy egyszer majd a Nato-hoz csatlakozzon”. Nyilván Franciaországgal és Németországgal, amelyek „régóta aggódtak amiatt, hogy a volt szovjet köztársaság meghívása a nyugati szövetségbe feldühítheti Oroszországot”.
Kuleba bizonyára jól tud „amerikaiul”, és ebből megérthette, hogy országa Nato-tagsága továbbra is „puszta nyilatkozat” marad, vagyis pillanatnyilag nemhogy a tagság, de még a tagsági cselekvési terv (MAP) sincs napirenden, amiben pedig az Atlantic Council honlapján megjelent egyik cikkének tanúsága szerint februárban még nagyon reménykedett.
Ez lényegében azt jelenti, hogy a nagyszabású orosz katonai felvonulás, amelynek kulcseleme[7] a Kijevvel, nem pedig a Donbasszal átellenben fekvő voronyezsi katonai tábor, sikerrel járt. A Janes elemzői azonosították az említett táborban az Iskander rövid hatótávolságú ballisztikus rakétákat, amelyek hagyományos és nukleáris robbanófejeket is hordozhatnak. Ebből az amerikaiak megértették, hogy amennyiben tovább erőltetik Ukrajna Nato-hoz való hozzákapcsolását, orosz részről nem egy-két tartományt, hanem magát az ukrán államiságot veszélyeztető lépésekre számíthatnak.
Márpedig nekik most egyáltalán nincs szükségük egy komoly válságra Kelet-Európában[8], nemcsak belpolitikai prioritásaik miatt, hanem Kína (és Tajvan) elsőbbsége miatt sem. Ennek világos jele az is, hogy Afganisztánból szeptember 11-ig kivonják az utolsó amerikai katonát is[9], Iránnal pedig, Izrael komoly és veszélyes ellenkezését ignorálva, újjá szeretnék éleszteni az atomegyezményt.
Ha pedig a Közel-Kelet háborús zónáit maguk mögött akarják hagyni, miért teremtenének Kelet-Európában egy új háborús zónát?
Ez eddig rendben is volna. De van-e mindebben több is, mint puszta taktika, valami, ami több lehet, mint – esetleg – egy okos tanácsadó máris érzékelhető pozitív hatása?
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Daniel L. Davis: Would Russia invade Ukraine and China invade Taiwan simultaneously? 19fortyfive.com, 2021. ápr. 12.
[2] Putin again threatens war with Ukraine. The West must be ready to respond. WP, 2021. ápr. 8. Érdekes, hogy a „válasz”, amelyről a Washington Post ír (amely biztonsági kérdésekben nem a Pentagon, hanem inkább a hírszerző közösség álláspontjához áll közelebb) ennyi: „Az Egyesült Államoknak, amely már eddig is katonai felszereléssel és kiképzéssel segítette Ukrajnát, készen kell állnia arra, hogy további eszközöket bocsásson Ukrajna rendelkezésére, ha támadás éri. És a nyugati kormányoknak készenlétben kell tartaniuk az új szankciókat.” (Kiemelés tőlem – M. G.)
[3] Ukraine kündigt gemeinsame Militärübung mit Nato an. Der Spiegel, 2021. ápr. 3.
[4] A Nato márciusi brüsszeli külügyminiszteri értekezletén elfogadott nyilatkozat csak a közelgő vagy elkövetkező (upcoming) Nato-csúcsról tesz említést, de azt nem mondja meg, hogy mikor lesz. Feltehetően a május-júniusban 27 ország 28 ezer katonájának a részvételével sorra kerülő Defender Europe 2021 hadgyakorlat – remélt – sikeres befejezése után rendezik meg.
[5] Vö. Scoop: Bien eyes Russia adviser criticized as soft on Kremlin. axios.com, 2021. ápr. 11.
[6] A 80 ezres szám Jens Stoltenberg Nato-főtitkártól származik, de más források ennél kevesebbet említenek. Mindenestre Sergei Shoigu orosz védelmi miniszter „két hadseregről [two armies] és három ejtőernyős egységről” beszélt, amelyek „a harckészültséget tesztelő gyakorlatokon vesznek részt, válaszolva a Nato Oroszországot veszélyeztető katonai lépéseire”. Vagyis a felvonulás elsősorban nem Ukrajnának, hanem a Nato-nak, vagyis az Egyesült Államoknak szólt.
[7] Vö. FPRI BMB Ukraine: Turning up the heat in the Donbas and Crimea. intellinews.com, 2021. ápr. 11.
[8] Az Ukrajna katonai támogatásával járó közvetlen háborús veszélyről lásd: Anatol Lieven: Amid tensions with Russia, Ukraine says it wants into Nato. responsiblestatecraft.org, 2021. ápr. 7; Veteran intelligence officials issue letter to Biden urging to avoid war in Ukraine. 2021. ápr. 7.
[9] Jacob Heilbrunn: Joe Biden ends the Afghanistan nightmare. The National Interest, 2021. ápr. 13.
