A Biden-adminisztráció, egy sajátos grey-zone taktikát követve, jól láthatóan azon dolgozik, hogy Kínát fokozatosan belesodorja egy csapdahelyzetbe.
Elbridge Colby, aki 2017 és 2018 között, vagyis Jim Mattis védelmi miniszter idejében a Nemzetvédelmi Stratégia kidolgozását felügyelte a Pentagonban, és akivel már többször is foglalkoztam ebben a blogban (például itt és itt, kelet-közép-európai geopolitikai kontextusban pedig itt), szeptemberben megjelent[1] nagysikerű könyve után most egy fontos cikkel hívta fel magára a figyelmet.[2]
Íme a cikk lényege:
A Egyesült Államok és Kína, a Biden-adminisztráció által használt kifejezéssel, „stratégiai versengést” folytat egymással, amelynek Tajvan áll a fókuszpontjában. De a kormányzaton belül fölerősödni látszik az a nézet, amely szerint Kína ugyan komoly gazdasági, politikai és technológiai kihívás Amerika számára, de nem jelent közvetlen katonai veszélyt. Ez egy nagyon meggondolatlan feltételezés , ami háborúhoz és végül amerikai vereséghez vezethet. Hogy elkerülhesse ezt a katasztrofális kimenetelt, az Egyesült Államoknak fel kell ismernie, hogy Kína katonai fenyegetést jelent – és hogy a konfliktus hamarosan bekövetkezhet.
Mi teszi Kínát sürgős fenyegetéssé? Először is Peking világossá tette, hogy kész kényszert is alkalmazni, hogy elfoglalja Tajvant. Ez nemcsak egy elveszítettnek tekintetttartomány bekebelezéséről szól – nagyon fontos lépés lenne az ázsiai hegemónia megteremtése felé.
Másodszor, Kína úgy gondolhatja, hogy nem sokáig lesz lehetősége erre. Sok háború robbant ki azért, mert az egyik fél azt hitte, hogy csak korlátozott ideig maradhat előnyös helyzetben. A két világháború kitörése mindenesetre elsősorban ennek tulajdonítható. Pekingnek jó oka van arra, hogy úgy vélje, most is ez a helyzet.
Végül az Egyesült Államok, bár túl lassan és határozatlanul, de ráébredt a kínai hihívásra, és elkezdte átirányítani katonai erőfeszítéseit Ázsiába. De ezek a befektetések valójában majd csak az évtized vége felé fognak beérni. Közben az olyan koalíciók, mint a Quad (Amerika, Ausztrália Japán és India) összefognak, hogy megakadályozzák Kínát abban, hogy uralkodó helyzetbe kerüljön a térségben. Peking nézőpontjából ez azt jelenti, hogy ha túl sokáig vár, egy sokkal félelmetesebb ellenféllel lesz kénytelen szembenézni.
Mindez egy olyan helyzetet eredményez, amelyben Peking úgy kalkulálhat, hogy jobb lesz, ha nem vár túl sokat az erő alkalmazásával. Ha el akarja kerülni a konfliktust és a lehetséges vereséget, az Egyesült Államoknak gyorsan kell cselekednie, hogy elrettentse Kínát. Az szép, hogy ismételten kinyilvánítjuk Tajvan melletti „sziklaszilárd” elkötelezettségünket, de nem elég.
A legsürgetőbb prioritás: Tajvannak radikálisan fel kell javítania a védelmét. A sziget saját ezirányú erőfeszítései fogják eldönteni, hogy fennmaradhat-e mint szabad társadalom. Tajpejnek meg kell sokszoroznia védelmi költségvetését, amit az utóbbi évtizedekben vétkesen elhanyagoltak, és kiadásait és erőfeszítéseit két dologra kell összpontosítania: hogy az Egyesült Államok segítségével legyengítse a kínai inváziót, és hogy ellenállóvá tegye a szigetet egy blokáddal vagy a bombázásokkal szemben. Ehhez hajóromboló rakétákra, tengeri aknákra és légvédelemre lesz szükség, továbbá készletekre egy lehetséges blokád átvészeléséhez. Az Egyesült Államoknak minden befolyását latba kell vetnie, hogy Tajpejt rávegye vagy rákényszerítse erre a fordulatra.
Washingtonnak hasonló nyomást kell gyakorolnia Japánra, az ország legfontosabb szövetségesére is. Ha Tajvan elesik, Japán közvetlen katonai veszélynek lesz kitéve Peking részéről. És Japán létfontosságú szerepet játszana Tajvan megvédésében. Japánnak azonnal minimum meg kellene dupláznia katonai költségvetését, amely most GDP-je 1 százalékát teszi csak ki.
Mindeközben Amerikának is meg kell erősítenie katonai pozícióit a térségben, hogy szövetségeseivel együtt meghiusíthasson bármilyen Tajvan elleni támadást.
Ahhoz, hogy elkerülhessünk egy szuperhatalom elleni háborút, könyörtelenül rangsorolnunk kell az amerikai prioritásokat. Tartani a frontot Ázsiában azt jelenti, hogy az amerikai hadseregnek szinte minden mást abba kell hagynia, a nukleáris elrettentésen és a terrorelhárításon kívül. Csökkenteni kell a katonai jelenlétet a Közel-Keleten, Afrikában, Latin-Amerikában és még Európában is. Amerikának megvolt rá az esélye, hogy az ázsiai súlyponteltolódást folyamatosabban és kiegyensúlyozottabban hajtsa végre, de ezt elszúrtuk. Most viszont ide kell összpontosítanunk, még akkor is, ha emiatt a hadseregnek gyakorlatilag minden egyebet ejtenie kell.
Kína kétségtelenül hosszú távú kihívást jelent számunkra a katonai hatalmon kívüli területeken is. De a legsürgetőbb kockázat az, hogy Peking azt gondolhatja, előnyre tehet szert, ha háborúhoz folyamodik. A legfontosabb prioritásunk az kell legyen, hogy meggyőzzük Pekinget: nem származik haszna az agresszióból.
Ezzel a rokonszenves (mert egyenes, minden mellébeszélést kerülő) állásponttal az a fő probléma, hogy Kínát nem kell erről meggyőzni, mert ezt magától is tudja. Walter Russell Mead, az ún. liberális internacionalista világrend egyik legszínvonalasabb kritikusa[3] (lásd itt és itt), ugyancsak a Wall Street Journalben nemrég[4] azt írta, hogy Xi Jinping kínai elnök október 9-i beszédének[5] a viszonylagos visszafogottsága figyelemreméltó volt, olyannyira, hogy azt „akár Deng Xiaoping is elmondhatta volna”. Nem volt benne explicit katonai fenyegetés, és „az egy ország–két rendszer” hagyományos kínai tézise is szerepelt benne.
Miért fokozza Kína a Tajvan melletti légtérben a berepüléseket, miközben finomítja a retorikáját – teszi fel a kérdést Mead. – Mivel magyarázhatóak ezek az ellentmondásos jelzések?
A válasz a kínai belső helyzetben rejlik. Pekingnek komoly veszélyekkel kell szembenéznie. Miközben az Evergrande ingatlanfejlesztő óriáscég az összeomás küszöbére jutott, a tech-cégeket és más vállalkozásokat sújtó rajtaütések több mint ezer milliárd dollárnyi eszközértéket töröltek el. Ezzel egyidejűleg pedig a komoly energiaválság sokfelé áramszünetekhez vezetett.
Ahhoz hogy a gazdaságát működésben tartsa, Kínának inkább cirógatnia kellene a szomszédait, semmint arcul csapnia őket. Peking nézőpontjából most jönne a lehető legrosszabbkor egy nagyszabású tajvani válság.
Csakhogy a pártnak a nacionalista hangulatot is táplálnia kell. Kínának emelkedő szuperhatalom benyomását kell keltenie, amelyet a többiek tisztelettel és félelemmel szemlélnek. A Tajvan légvédelmi azonosítási zónájába való berepülések és Xi elnöknek a kommunista párt megalapításának 100. évfordulóján megtartott júliusi harcias beszéde egy a világgal szembeszálló erős vezető képét sugallják. De a valódi cél a kardcsörtetés, nem háború kezdeményezése, miközben Peking várja a jobb időket.
A kínai magatartás kulcsa tehát a kivárás.
Ugyanezt You Ji, a Makaói Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora – megértőbb hangnemben és hosszú távú perspektívába helyezve – így[6] fogalmazza meg a Limes című olasz geopolitikai folyóirat legújabb[7], teljes egészében Tajvannak szentelt számában :
Az újraegyesítés pontos esedékesség nélküli célkitűzés marad, mint ahogy az utóbbi negyven év folyamán is volt. Xi Tajvan-politikája öt stratégiai irányelven alapul, a Mao után következő többi vezetőéhez hasonlóan. Először: ha a formális függetlenség ténylegesen valószínűtlen, a tajvani kérdést alá kell rendelni egyéb stratégiai prioritásoknak. Másodszor: a lehetőségmezőt pragmatikusan meg kell hosszabbítani, hogy az energiákat a fontosabb és sürgetőbb belső kérdésekre lehessen összpontosítani. Harmadszor: a rövid távú engedményeket arra kell kihasználni, hogy a hosszú távú célokat minél biztosabban el lehessen érni; más szavakkal a taktikai megállapodásoknak elő kell segíteniük azt, hogy az újraegyesítést a gazdasági és katonai hatalom folyamatos növelésével érjék el. Negyedszer: a kiszámított kockázat politikája retorikai fortély kell hogy maradjon, és nem irányíthatja a geopolitikai cselekvést. Ötödször: a tajvani kérdést mindig egy szélesebb stratégiai keretbe kell helyezni, tekintetbe véve annak a kockázatát, hogy az Egyesült Államok más érzékeny területeken beavatkozhat Kína érdekei ellen.
Következésképpen Kína tajvani geopolitikájának az a kulcsa, hogy a megoldhatatlan kérdéseket a kétértelműség[8] útján próbálja meg elfektetni. Jelen pillanatban Peking el akarja kerülni az olyan kezdeményezéseket, amelyek destabilizálhatják a Kínai Kommunista Párt hatalmát, miközben felkészül a Tajvannal való esetleges leszámolásra. Xi elnök megközelítésmódja szembetűnően dialektikus [spiccatamente dialettico] a szuverenitást érintő kérdésekben: ellentmondást nem tűrő retorikát alkalmaz az ország alapvető érdekeivel kapcsolatban, de ugyanolyan határozottan el akarja kerülni a háborút is. Ez különösen így van az Egyesült Államok esetében, amellyel a kínai elnök a kétoldalú versengés erősödése ellenére fenn akarja tartani az együttműködési kapcsolatokat.
11. 04.
Elbridge Colby okfejtésének másik gyenge pontja az, hogy túlságosan készpénznek veszi Tajvan és Japán felsorakozását Amerika mellett – egy valódi háborús helyzetben. Nem az ottani politikai elitekre gondolok itt elsősorban, hanem a lakosság többségére.
A tajvani hadsereg például – mint a WSJ egyik, Colby cikkével nagyjából egyidejűleg megjelent elemzéséből kiderül[9] – nincs felkészülve a háborúra, és nem biztos, hogy a tajvani polgárok egyáltalán akarnak háborúzni.
A közvéleménykutatások és az interjúk – írja a cikk – azt sugallják, hogy sok tajvani arra számít, hogy komoly veszély esetén az Egyesült Államok lép akcióba. Tajvanon régebben két év katonai szolgálat volt kötelező a férfiak számára. Most négy hónap. Ezt követően a tartalékosok egy részét egy vagy két évig behívják egy öt vagy hét napig tartó továbbképző tanfolyamra. A jövő évtől ezt két hétre bővítik ki. A sorkatonai szolgálatot önkéntesek hiányában nem lehetett megszüntetni.
Ronan Fu, a tajvani Tartalékos Parancsnokság volt tisztje és az Academia Sinica nevű, az állam által fenntartott think tank munkatársa szerint a fiataloknak nem elég erős a felelősségtudata. Bár a kiképzés az utóbbi időben valamit javult, „a tajvani felnőtt férfiak valójában nem akarnak harcolni”.
Sok fiatal tajvani a hadsereget Tajvan autoritárius múltjával kapcsolja össze. A sziget hadserege Csang Kaj-sek korábbi vezető fegyveres erőiből nőtt ki.
Ami Japánt illeti, itt – mondja Colby – „az optika kiváló, de az alapvető dolgokban nagy a lemaradás”, és emiatt az amerikai-japán viszony „válságban van”, a GDP egy százalékát kitevő katonai költségvetést ugyanis „nem harminc év alatt, hanem most azonnal” kellene két százalékra emelni.
A november 1-i parlamenti választásokon az 1955-ös megalapítása óta (nyilván a tökéletes westminsteri demokrácia jegyében) kis megszakításokkal gyakorlatilag egyfolytában hatamon lévő Liberális Demokrata Párt megőrizte többségét, és koalíciós partnerével, a Kómeitóval együtt a törvényhozást teljesen ellenőrzése alatt tartja. Kishida Fumio új miniszterelnök, egy szeptemberi interjúban (ekkor még csak jelölt volt) kifejtette[10]:
Az autoritarizmus és a demokrácia közötti összecsapás frontvonala Ázsia, és különösképpen Tajvan. Japánnak folyamatosan növelnie kell felkészültségét egy Tajvant érintő konfliktusra. A valós helyzet az, hogy Japán egyedül nem tud erre válaszolni. Nem tudunk válaszolni, kivéve, ha együttműködünk szövetségesünkkel, az Egyesült Államokkal.
A Liberális Demokrata Párt választási manifesztumában ott szerepel az ígéret, hogy „a párt arra fog törekedni, hogy a védelmi költségvetést a GDP több mint 2 százalékára emelje”. De Yamaguchi Natsuo, a buddhista hátterű és pacifista koalíciós partner, a Kómeitó elnöke rögtön a választások után kijelentette:
Még ha lehetséges is a védelmi költségvetés felemelése, nem biztos, hogy a közvéleménnyel meg lehet értetni, hogy most hirtelen megduplázódik.
A japán pártok (és ez nemcsak a kormánypártokra, hanem az ellenzékre is vonatkozik) bizonyára azért mellőzték teljes mértékben a kül- és biztonságpolitika kérdéskörének nemhogy a megvitatását[11], de egyáltalán a felvetését is a választási kampány során, mert tisztában vannak azzal, hogy a lakosság többsége valószínűleg nem támogatná azt, hogy Japán részt vegyen egy esetleges amerikai-kínai háborúban. A dolgot az teszi még bonyolultabbá, hogy Kína nyilván nem olyan bolond, hogy megtámadja Japánt, és ezzel okot adjon Tokió beavatkozására, de amennyiben az amerikaiak a Japánban lévő légi és tengerészeti bázisaikat (is) használva csapást mérnének a Tajvan ellen erőszakot alkalmazó Kínára, ez utóbbi nyilván ezeket a bázisokat sem kímélné.[12]
11. 05.
Colby álláspontjának és mondhatni az egész amerikai Kína-politikának az alapvető ellentmondásosságára a London és Washington (egészen pontosan a Center for National Interest) között ingázó hindu Sumantra Maitra mutatott rá nemrég az amerikai stratéga könyvéről szóló esszéjében[13] – geopolitikus-őséhez, a Krisztus előtti 3. század végén és a 2. század elején tevékenykedő Kautiljához méltó kíméletlenséggel.
Íme:
Nagyon sok minden van ebben a könyvben, amiből tanulni lehet, és amivel egyet lehet érteni. Kína a legnagyobb kihívás a Pax America számára, és ahogy a világ multipolárissá válik, Amerikának valóban Kelet-Ázsiára kell összpontosítania.
Mégis, néhány kérdést, márcsak az egyensúly kedvéért is, meg kell fontolnunk. Például Colby meg van győződve arról, hogy egy hegemónia-ellenes koalíció[14] – mintegy a nemzetközi kapcsolatok vastörvényeként – meg fog jelenni, de egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen koalíció meg fog kockáztatni, vagy akár csak megkockáztathat egy Kínával szembeni potenciális háborút.
Egy dolog, hogy Amerika, Ausztrália, Japán, valamint Nagy-Britannia és az angloszféra többi országa szembeszáll Kínával, ha az lerohanja őket, de amennyiben ez nem történik meg, nem valószínű, hogy egy ilyen koalíció kialakul. Az az elképzelés, hogy Kínát, amelynek történelmi érdeke fűződik Tajvanhoz, és a rakétaütegei csupán mérföldekre vannak tőle, pusztán az amerikaiak Tajvannal kapcsolatos eltökéltségével el lehet rettenteni, lényegében egy blöff. És a blöffökkel az a probléma, hogy lelepleződhetnek. Ha Kína belevág Tajvan tengeri inváziójába, az eszkaláció súlya Amerika vállára fog nehezedni. Vajon a texasiak vagy a Tenessee-beliek megkockáztatnának egy atomháborút, csak hogy megmentsék Tajpejt, amelynek az elveszítése nem befolyásolja a tényleges hatalmi egyensúlyt a térségben?
Az okos és cinikusan realista stratégia az volna, hogy az amerikaiak reménykedjenek egy kínai invázióban, abban, hogy egy 24 milliós, állig felfegyverzett ellenséges tartomány beterelheti a Népköztársaságot a saját húszéves zsákutcájába[15].
Ennek a könynek az a legfőbb tanulsága, hogy az idealizmus ideje lejárt, és a realizmus visszatért. Ami azt jelenti, hogy nehéz döntések előtt állnak nemcsak az amerikaiak, hanem mindazok az európai potyautasok is, akik az utóbbi hetven évben az amerikai hard powerre hagyatkoztak.
11. 06.
Colby túlságosan kötődik a konzervatív establishmenthez és túlságosan egyenes és militáris kategóriákban gondolkodó figura ahhoz, semhogy Maitra figyelemre méltó tanácsát megfogadja. Az indiai származású geopolitikusnak abban szerintem nincs igaza, hogy Kína a tajvaniak ellenállása miatt nem tudná birtokba venni a szerinte egyfajta Afganisztánná váló Tajvant, hiszen ne feledjük el, hogy a tajvaniak legalábbis kulturális értelemben azért kínaiak, még akkor is, ha a lakosság jelentős részének a politikai identitása eltérő. Ők nem fognak élethalál harcot folytatni Kína ellen, különösen, ha az megelégszik a függtlenségpárti elit kiiktatásával.
Ugyanakkor én úgy látom, hogy a Biden-adminisztráció kínai agytrösztje (Kurt Campbell, a Kína-stratégia koordinátora, Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó, Rush Doshi[16] kínai igazgató és Ely Ratner, az indiai-csendes-óceáni térség biztonságával foglalkozó védelmi miniszterhelyettes), az elnök jóváhagyásával, egy sajátos grey-zone taktikát követve, nagyon jól láthatóan azon dolgozik, hogy Kínát fokozatosan belesodorja egy olyan csapdahelyzetbe, amelyben Tajvan formális függetlenségének a kimondását csak úgy akadályozhatja meg, ha vagy tudomásul veszi a de facto tajvani autonómia fokozatos kiszélesedését, vagy egyre agresszívabb módon lép fel Tajvannal és annak amerikai és európai támogatóival szemben. Ez ugyanis – a Biden-adminisztráció reményei szerint – előbb-utóbb lehetővé fogja tenni, hogy Amerika, szövetségeseivel együtt, háború nélkül, mind politikai, mind pedig gazdasági értelemben radikálisan elszigetelje Kínát.
Ezzel a stratégiával nemcsak az a baj, hogy életveszélyes, hanem az is, hogy a demokrata párti kormányzatnak már nincs túl sok ideje hátra. Már úgy értem, hogy cselekvőképes ideje. A legújabb virginiai választási eredmények ugyanis arra vallanak hogy a jövő novemberi időközi választásokon a republikánusok a kongresszus mindkét házában visszaszerezhetik a többségüket, ami előrevetítheti a 2024-es teljes konzervatív hatalomátvételt.
És akkor a Tajvannal kapcsolatos amerikai stratégiai ambiguitást fel fogja váltani egy olyan nyíltan[17] konfrontatív[18] politika (lásd itt és itt), amely Kína számára valóban nem hagy más lehetőséget, mint hogy egy nagyszabású embargóval vagy Tajvan szabályos annektálásával kész helyzet elé állítsa a világot.
[1] Elbridge A. Colby: American Defense in an Age of Great Power Conflict. Yale University Press, 2021.
[2] Elbridge Colby: The Fight for Taiwan Could Come Soon. WSJ, 2021. okt. 27.
[3] Vö. Walter Russell Mead: American Global Leadership Is in Retreat. If the U.S.-led liberal international order is crumbling, what comes next? WSJ, 2021. szept. 13; továbbá uő. The End of the Wilsonian Era. Why Liberal Internationalism Failed. WSJ, 2020. dec. 12.
[4] Walter Russell Mead: Xi Jinping’s Two-Track Foreign Policy. His aim isn’t to start a war but to divert domestic attention from multiple crises. WSJ, 2021. okt. 11.
[5] A Xinhua kommentárja ezt emelte ki a beszédből: „A békés nemzeti újraegyesítés szolgálja a leginkább a kínai nemzet egészének az érdekeit, beleértve tajvani honfitársainkat is.”
[6] You Li: La Cina prepara la guerra che non vorrebbe fare. Limes, 2021/9.
[7] Taiwan, l’anti-Cina. Limes, 2021/9.
[8] Nagyon érdekes, hogy miközben az amerikaiak Tajvan-politikájára Nixon és Kissinger 1972-es pekingi látogatása óta jellemző stratégiai ambiguitás az amerikai (és nemcsak amerikai) politikusok és elemzők egyik állandó témája (én magam idén májusban foglalkoztam ezzel) , a nem kevésbé „egyértelmű” kínai ambiguitás nincs annyira szem előtt.
[9] Vö. Does Taiwan’s Military Stand a Chance Against China? Few Think So. WSJ, 2021. okt. 26.
[10] Fumio Kishida says in an interview that Asia is the front line of the clash between democracies and dictatorships. WSJ, 2021. szept. 16.
[11] Egyébként a pártok – elég különös módon – egyéb szakpolitikai kérdéseknek a nyilvánosság előtti felvetését is kerülték, olyannyira, hogy a talán legharciasabban Kína-ellenes és Amerika-barát japán lap, az Asia Nikkei politikai szerkesztője a választás napján kénytelen volt megállapítani, hogy „a japán választás legnagyobb vesztese: a szakpolitikai vita”. „Nem egészen világos – tette még hozzá –, hogy akkor a jelöltek közötti összecsapásnak mi is volt a tétje.” Nyilván a hatalom mint olyan, ami minden zavaró konkrétumot überelt.
[12] Hatojama Jukió volt Demokrata párti miniszterelnök (2009 és 2010 között) egy nemrég megjelent fontos tanulmányában többek között ezeket írja: „Biztonsági kérdésekben gyakran magától értetődőnek tekintik, hogy Japán és az Egyesült Államok érdekei egybeesnek. Japánban sokan azt hiszik, hogy az amerikai katonai bázisok azért vannak itt, hogy megvédjék az országunkat, ha például előállna egy váratlan vészhelyzet a Szenkaku-szigetek körül. De az Egyesült Államok és Kína közötti katonai összecsapás legvalószínűbb forgatókönyve valójában egy Tajvannal kapcsolatos vészhelyzet. Szinte valamennyi japán úgy látja, hogy a Japánban lévő amerikai bázisokat nem kellene felhasználni Tajvan függetlensége érdekében, és hogy Japánnak nem kellene harcolnia egy ilyen helyzetben. De ennek épp az ellenkezője az igaz: az utóbbi években az amerikai kormány implicit módon arra bátorította Tajvant, hogy tegyen lépéseket a függetlenség elérése felé. A japánok többsége, Tajvan demokratikus berendezkedése ellenére, semmi esetre sem támogatná ezt.” (Yukio Hatoyama: US-China Rivalry and Japan’s Strategic Role. The Washington Quarterly, 2021/2.) Hatojama tanulmányára később még visszatérek egy bejegyzésben, amelyhez – függelékként – csatolni fogom azokat a korábbi (2009-es) bejegyzéseimet, amelyeket róla és Japánról írtam, és amelyek már nem érhetők el a neten.
[13] Sumantra Maitra: The rise and fall of the China-Question. The Critic, 2021. nov. 1.
[14] Ennek a pontosabb megjelölése az volna, hogy „az amerikai hegemónia fenntartásában érdekelt” koalíció.
[15] Utalás Amerika 2001-től 2021-ig tartó afganisztáni zsákutcájára.
[16] Rush Doshinak, aki a Jake Sullivan vezette Nemzetbiztonsági Tanács kínai osztályának az igazgatója, idén nyáron jelent meg a The Long Game: China’s Grand Strategy to Displace American Order című kötete. Ezt még kinevezése előtt, a Brookings Kína-stratégiával foglalkozó intézetének a vezetőjeként írta. A könyv több mint húsz oldalas részlete itt olvasható.
[17] Vö. John Bolton: It’ll Take More than American Military Might to Shore Up Taiwan. WSJ, 2021. okt. 20. Ebben Trump volt nemzetbiztonsági tanácsadója többek között leszögezi, hogy „az 1972-es Sanghaji Nyilatkozat, a jelenlegi amerikai-kínai kapcsolatok alapító okirata, ténylegesen halott”, továbbá, hogy Tajvant nyíltan be kell kapcsolni a Kína-ellenes kelet-ázsiai szövetségi rendszerbe, Japánnak pedig „meg kell értenie, hogy egy Tajvan elleni támadás Japán elleni támadás”. Vagyis Amerikának és szövetségeseinek együttesen kell Tajvan kérdésében kész tények elé állítaniuk Kínát.
[18] Biden elnök október 15-én egy lakossági fórumon kijelentette, hogy az Egyesült Államok „kötelezettséget vállalt arra, hogy megvédje Tajvant”, majd ezt a Fehér Ház nem sokkal később helyesbítette, jelezve, hogy a Tajvannal kapcsolatos „stratégiai ambiguitás” politikája nem változott meg. Ez világosan jelzi az adminisztráció egész Kína-politikájának – szerintem feltehetően szándékos – kétértelműségét, aminek a célja – mint már jeleztem – az, hogy Amerika háború nélkül, pusztán politikai és gazdasági eszközökkel érje el Kína eddig töretlen fejlődésének a megtorpanását. Ezt a taktikát Tom Cotton, a szenátus védelmi bizottságának befolyásos tagja, akit az egyik lehetséges konzervatív elnökjelöltként tartanak számon, ugyanúgy a gyengeség jelének tartja, mint az „afganisztáni szégyenteljes és kínos kivonulást”. Szerinte „Xi elnök számára világossá kell tenni, hogy támogatni fogjuk Tajvant, hogy a segítségére sietünk, ha Kínának valaha is eszébe jut, hogy lerohanja”.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2021. november 6-án.
Molnár Gusztáv (73) filozófus, politológus, geopolitikai szakember, szerkesztő sorozata, Új Hétben is megjelent írásai fontos háttérelemzések a világpolitika meghatározó eseményeinek megértéséhez. Lapunkban megjelent utolsó bejegyzése – Az afgán csomó, 2021. augusztus 28. – után kéthónapos szünetet tartott, novembertől legnagyobb örömünkre folytatja.
