04. 17.
A Judy Dempsey legújabb körkérdésére (Be kell-e fogadnia a Nato-nak Ukrajnát?) adott válaszok érdekessége az, hogy a tagságot lényegében senki sem veszi komolyan, viszon felvetnek néhány érdekes kérdést.
(1) A stratégiai ambiguitás jobb megoldás, mint a tagság. Oroszország nem tudhatja, hogy a Nato hogyan válaszol egy Ukrajna elleni agresszióra. Ezért kénytelen számolni egy erőteljes válasszal. Az elrettentés lényege a félelem és a meglepetés. (Elisabeth Braw, The American Enterprise Institute)
(2) Mély és átfogó kapcsolatrendszer a Nato-val, kétoldalú biztonsági és védelmi együttműködésekkel kiegészítve. (Heather Conley, CSIS)
(3) Ukrajna nem utolsó sorban azért nem lehet tag, mert az ország területének egy részét Oroszország elfoglalta. A Nato továbbra is a megerősített partnerség keretében működhet együtt Ukrajnával. ( Alexander Graef, Institute for peace research and security policy, Hamburg)
(4) A Nato-ból hiányzik a képesség és az akarat, hogy megvédje Ukrajnát. Az Egyesült Államok követelje továbbra is, hogy Moszkva vessen véget Ukrajna elleni agressziójának, de ne ígérjen olyasmit, amit nem tud betartani. (Kate Hansen, Norwegian Atlantic Committee)
(5) A jelen körülmények között a Nato nem fogadhatja be Ukrajnát, mert nincs abban a helyzetben, hogy ezt megtegye. Stratégiai és politikai szempontból kevés dolog lehet ártalmasabb, mint az Ukrajna csatlakozásáról szóló könnyelmű fecsegés. A tagság ígérete csak az orosz propaganda malmára hajtja a vizet, elérhetetlen várakozásokat ébreszt Ukrajnában, amit keserű kiábrándulás követ, és végső fokon diszkreditálja a Nato-t a maga egészében. A 2008-as tapasztalatot, amikor illúziókat keltettek Grúzia Nato-tagságával kapcsolatban, nem érdemes sokkal nagyobb léptékben megismételni. (François Heisbourg, IISS.)
(6) Rossz kérdés. Ha a Nato gyors ütemben felvenné Ukrajnát a Nato-ba, csak az atomernyő kiterjesztésével tudná megvédeni az országot, és ha akkor Oroszország színvallásra kényszerítené a Nato-t, kiderülne, hogy a szövetség egy papírtigris. Elképzelhetetlen, hogy 30 Nato-tagállam konszenzusra jusson ebben a kérdésben. A Fehér Ház fontos lépésre szánta el magát, amikor bejelentette az amerikai-orosz csúcstalálkozó megtartására irányuló szándékát. Moszkva legutóbbi katonai felvonulása Ukrajna határainál azt kívánta jelezni az Egyesült Államoknak, hogy az európai kontinensen Oroszország a kulcsfontosságú katonai hatalom, és hogy Washingtonnak ezzel foglalkoznia kell. E tekintetben Moszkva elérte közvetlen célját, és egy új katonai konfrontáció Ukrajnával közvetlen orosz katonai részvétellel, mint 2014-15-ben, most sokkal kevésbé valószínű. (John Lough, Chatham House)
(7) A Nato-szövetségeseket nem az 5. cikkely kölcsönös biztonsági garanciája védelmezi, ami csak egy szófordulat, hanem a kollektív képesség és akarat. Amikor 1939-ben Németország és a Szovjetunió feldarabolta Lengyelországot, az brit védelmi garanciával rendelkezett, és szövetségi szerződése volt Franciaországgal. Ugyanakkornincs semmi a Nato alapító okiratában, ami megakadályozná az Egyesült Államokat és a vele egyetértő szövetségeseket abban, hogy csapatokat küldjenek oda, szembeállítva az amerikai békefenntartókat az orosz békefenntartókkal, és megvédjék Ukrajnát – mint ahogy a Washingtoni szerződés nem akadályozta meg Kuvait megvédését 1990-ben. (James Sherr, International Center for Defense and Security, Tallinn)
A lengyel Marek Menkiszak egy lánctweet keretében reflektált a fentiekre:
Azt a tényt, hogy a Nato nem áll készen arra, hogy befogadja Ukrajnát, Moszkvában úgy értelmezik, hogy a tagállamok félnek konfliktusba keveredni Moszkvával, és de facto egyetértenek Ukrajna korlátozott szuverenitásával. Ez tovább élteti Oroszország reményeit, hogy a jövőben helyreállíthatja stratégiai ellenőrzését Ukrajna fölött. A helyzet csak akkor stabilizálódhat, ha Oroszországnak semmi reménye nem marad arra, hogy leigázza Ukrajnát, ami azt jelenti, hogy az országot viszonylag gyorsan fel kell venni a Nato-ba. De fontos, hogy ezt megelőzően szövetséges erők érkezzenek a területére, és hogy hiteles kétoldalú biztonsági garanciákat kapjon a szövetségesektől (főként az Egyesült Államoktól). Ezt kellene tenni. De ahogy a dolgok állnak, ez nem fog megtörténni. Ezért Európában permanens háború lesz, ameddig csak be nem következik Oroszországban a rendszerváltás. (Centre for Eastern Studies, Varsó) (Kiemelések tőlem – M. G.)
04. 18.
Mindebből szépen kirajzolódik az euroatlanti konszenzus: Ukrajna a Nyugathoz tartozik, a „miénk”, csak meg kell találni ennek a legcélravezetőbb formáját. A konszenzuson belül azonban van egy kemény mag, amely úgy véli, hogy szükség van egy szűkebb koalícióra, Amerika vezetésével, amely kész csapatokat küldeni Ukrajnába, és vállalja akár a katonai konfrontációt is Oroszországgal.
A jelek arra vallanak, hogy a Biden-adminisztráció a legkevésbé sem akar ilyesmit, bár erre Kijevből, Varsóból, Tallinnból, Vilniusból és valószínűleg Londonból is biztatják. Ez azt jelenti, hogy Biden és két kulcsminisztere, Blinken külügy-, és Austin védelmi miniszter nem folytatja a Trump alatt a security establishment által folytatott megosztó politikát, aminek a lényege az volt, hogy az Oroszországgal egyfajta partnerségre törekvő német-francia kettőssel szemben az orosz- és – bárhogy is csűrjük-csavarjuk – németellenes brit–keletközép-európai (lengyel-román-balti) koalíciót részesítette előnyben. Nem véletlen, hogy Varsót eddig egyetlen amerikai politikus sem kereste fel, Brüsszel és Berlin viszont mondhatni állandó megállóhelyük.
Matt Karnitchnig, a Politico Europe német-specialistája, aki egy egész csapat munkatársával és a Merkel orosz- és Kína-politikája ellen fenekedő német politikusokkal és a médiákat és mindenféle agytrösztöket uraló ideológiai pretoriánus gárdával együtt eddig feltétel nélkül támogatta Bident, mert meg volt róla győződve, hogy most majd a „megokosodott” Fehér Házzal karöltve folytathatják áldásos tevékenységüket, egyszerűen nem tud napirendre térni afölött, hogy Bidennek megvan a saját agendája nemcsak az amerikai belpolitikában, hanem a külpolitikában is. Milyen ironikus, jegyezte meg nemrég az önmagát osztrák-michiganiként aposztrofáló Karnitchnig hamisítatlan posztneokon bosszúsággal, hogy éppen akkor, amikor a Biden-adminisztráció magára hagyja Afganisztánt, még 500 katonát telepít Németországba, ahelyett, hogy az ottlévők jórészét inkább a sokkal fontosabb és kritikusabb kelet-európai „frontra” vezényelné át.
Nem csoda, hogy az egész fanatikus atlantista slepp meg van döbbenve, amikor azt látja, hogy Lloyd Austin védelmi miniszter arról beszél, hogy „német barátaink kritikus szövetségesek”, és közben eltűri, hogy Berlin ne tegyen semmit a híres 2% ügyében, és azért is befejezze a Nord Stream 2-t. „Zero consequences”! Hát nem borzasztó?
És a tetejében most meg itt van ez a Biden és Putyin közötti csúcstalálkozó, amelyre – úgy látszik – a szankciók és ellenszankciók kikalkulált kartácstüze ellenére mégiscsak sor kerül. De ez csak arra lesz jó, hogy a globális színtéren némileg mérsékelje az amerikai-orosz ellentéteket, és hagyjon egy kiskaput az Oroszországgal való egyezkedésre – Európában. Mely egyezkedésben – az ukránok, lengyelek stb. legnagyobb bánatára – immár nem Washington, hanem Berlin, Párizs és Brüsszel lesz Moszkva tárgyalópartnere.
Némi ízelítőt nyújthat ebből, hogy Von der Leyen, aki ha bukdácsolva is, de lassan csak kezdi összerakni a „geopolitikai Bizottságot”, közölte Zelenskiy-jel, hogy egyéb elfoglaltságai miatt sajnos nem tud részt venni Ukrajna függetlenségének augusztus végi 30. évfordulóján, amikor az Ukrajnát támogató országok Krími Platform néven csúcstalálkozót is tartanak. Mivel a levelet nem ő, hanem a kabinetfőnöke, Björn Seibert írta alá, a Brussels Playbook, a Politico abszolút elfogult hírlevele kedvesen így foglalta azt össze: „Nein, danke”.
Közben szegény Zelenskiy-jel Párizsban személyesen is közölte Macron, hogy „non”, vagyis, hogy a Nato-tagságról szó sem lehet. De ezt persze ő is csak indirekte nyilvánította ki, azzal, hogy nem beszélt róla. Az Elysée honlapján megjelent rövid ismertetőben egyetlen szó sem esik a Nato-ról, de annál több arról, hogy a minszki megállapodást „teljes egészében be kell tartani”, hogy „a konfliktus tartós politikai megoldása” elérhető legyen. A ceremónia részeként Merkel is részt vett egy közös videókonferencián, amelyen kinyilvánították, hogy Oroszországnak és Ukrajnának kapcsolatba kell lépniük egymással ez ügyben. Macron „hamarosan beszélni fog erről Putyin elnökkel”.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
