Az ukrajnai háborús zsákutca válságos helyzethez vezethet az amerikai belpolitikában – éppen a jövő novemberi választások előtt.
2023. 04. 26.
Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter április 20-án az amerikai-kínai gazdasági kapcsolatokról beszélt a John Hopkins Egyetem washingtoni nemzetközi tanulmányi központjában (SAIS)[1].
Íme egy kis ízelítő a beszédből:
Az utóbbi években az Egyesült Államok és Kína közötti konfliktust sokan egyre inkább elkerülhetetlennek látták. Az amerikaiak egy része attól tartott, hogy az Egyesült Államok meggyengült, és hogy Kína hamarosan megelőz bennünket, és a világ vezető gazdasági hatalmává válik – ami a két nemzet közötti összecsapáshoz vezet.
Néhányan az amerikai-kínai viszonyt nagyhatalmi konfliktusnak tekintik: olyan nulla összegű versengésnek, amelyben az egyik félnek el kell buknia ahhoz, hogy a másik felemelkedhessék.
Biden elnök – velem együtt – nem így látja ezt. Mi úgy hisszük, hogy a világ elég nagy mindkettőnk számára. Tudomásul vehetjük különbségeinket, megvédhetjük saját érdekeinket, és korrekt módon versenghetünk. Biden elnök szavaival, “kölcsönösen felelősök vagyunk azért, hogy soha ne engedjük ezt a versenyt konfliktussá fajulni”.
Nem könnyű a nagyhatalmak közötti együttműködés kereteiről megállapodni. És az Egyesült Államok soha nem fog kompromisszumot kötni a biztonságunkról és az alapelveinkről. De ha Kína is készen áll erre, megtalálhatjuk az előre vezető utat.
A gazdaság az emberek által hozott döntések aggregátuma. Az Egyesült Államok és Kína közötti kapcsolat ugyanilyen. Az útvonalunk nincs előre megszabva, hiszen ennek a kapcsolatrendszernek a pályaíve azokból a választásokból alakul ki, amelyeket mi időről időre megteszünk – eldöntve, hogy mikor működjünk együtt, mikor versengjünk, és hogy mikor kell felismernünk azt, hogy a béke és a jólét még a versengés közepette is közös érdekünk.
Janet Yellen itt elsősorban azt kívánta kommunikálni, hogy a jelenlegi – és a kormányzat reményei szerint: jövőbeni – adminisztráció jobb alkut tud kínálni Kínának, mint az ázsiai országot egyértelműen veszélyes ellenfélnek tekintő republikánusok, tehát Pekingnek is érdekében áll, hogy visszailleszkedjék abba a “nyitott, korrekt és szabályokon alapuló nemzetközi rendbe, amely tulajdonképpen elősegítette Kína gazdasági átalakulását”, vagyis felemelkedését. Ha ugyanis ezt nem teszi meg, akkor veszélybe sodorja a békét és a saját gazdasági jólétét.
2023. 04. 28.
De hogy mit is üzent valójában, annak a summáját Adam Tooze gazdaságtörténész, a Columbia Egyetem Európai Intézetének igazgatója, így vonta meg[2]:
Hangnemét tekintve Yellen üzenete arra irányult, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba és megnyugtassa a kedélyeket az adminisztráció Kínával kapcsolatos szándékairól szóló vitában.
Yellen elutasítja a thuküdidészi csapda forgatókönyvét, de ezzel kapcsolatos megfontolásai sokatmondóak. Az az elképzelés – hangsúlyozza –, hogy “az Egyesült Államok és Kína közötti konfliktus” “egyre inkább elkerülhetetlen”, hamis premisszán alapul. Értelmetlen dolog azt állítani, hogy “az Egyesült Államok meggyengült, és hogy Kína hamarosan megelőz bennünket, és a világ vezető gazdasági hatalmává válik – ami a két nemzet közötti összecsapáshoz vezet”, az amerikai gazdaság ugyanis, nyugtat meg bennünket Yellen, alapvető szabadságintézményeinek, innovációs kultúrájának és a Biden-adminisztráció bölcs kormányzásának köszönhetően vasegészséges.
“Az Egyesült Államok továbbra is a világ legdinamikusabb és legsikeresebb gazdasága.” Ezért, erősködik Yellen, Amerikának nincs semmi oka arra, hogy “elfojtsa Kína gazdasági és technológiai modernizációját”, vagy hogy mélyreható szétkapcsolódásra [decoupling] törekedjen. Amerika gazdasági hatalmát, érvel tovább a pénzügyminiszter, “felerősíti” “közeli barátaival és partnereivel fenntartott kapcsolata a világ minden régiójában, beleértve az indiai–csendes-óceáni térséget is”. Amerikának “nincs miért félnie az egészséges gazdasági versengéstől, bármelyik országról legyen is szó”. Ezek után pedig jön a csattanó: “Kína gazdasági fejlődése nem összeegyeztethetetlen az Egyesült Államok gazdasági vezető szerepével [leadership].”
Érdemes eltöprengeni a fentiek implikációin. A konfliktus nem elkerülhetetlen, mert Amerikának jól megy. Ez azt jelenti, hogy Kína növekedhet, anélkül, hogy veszélyeztetné Amerika gazdasági vezető szerepét. De mi van akkor, ha nem ez a helyzet? Yellen nem mondja ki ennek a lehetséges következményeit. Ám ebben az esetben, e felől nem nagyon hagy kétséget, bármi megtörténhet. Még most is, amikor a Biden-adminisztráció azt hangoztatja, hogy bizakodik Amerika gazdasági kilátásait illetően, Yellen leszögezi: “A nemzetbiztonság, mint valamennyi külföldi kapcsolatunkban, Kína esetében is kiemelkedő fontosságú.”
Egy bizonyos szinten ez magától értetődő. Egyetlen köztisztviselő sem fog soha mást mondani. A biztonság az államok alapvető funkciója. De minden attól függ, hogy a nemzetbiztonságot mennyire széleskörűen fogod fel, és a bizalom szintjétől. És ha a nemzetbiztonság prioritását a külkapcsolatokban hangosan ki kell mondanod, akkor tudod, hogy valami gond van.
Yellen számára nyilvánvaló, hogy Amerika fel van jogosítva arra, hogy nemzeti biztonságát planetáris szinten határozza meg. Azt állítja például, hogy Ukrajna megvédelmezése az orosz agresszióval szemben Amerika egyik “legsürgetőbb nemzetbiztonsági gondja”. Ha bárki megpróbálja ignorálni Amerika Oroszország elleni szankcióit, súlyos következményekkel számolhat. Hasonlóképpen, mivel Amerika úgy döntött, hogy bizonyos technológiákat nem engedélyez a kínai hadsereg számára, szankciókat és kereskedelmi korlátozásokat vezet be erre vonatkozóan.
Úgyhogy az erős és önbizalomtól duzzadó Amerikának nincs semmi oka arra, hogy Kína gazdasági és technológiai modernizációjának az útjába álljon, kivéve minden olyan területet, amelyet az amerikai nemzetbiztonsági establishment, amely a leggigantikusabb a világon, a nemzeti érdek szempontjából alapvetőnek tekint.
A végeredmény az, hogy Amerika üdvözli Kína gazdasági modernizációját, és elutasítja a thuküdidészi csapda csábítását – ameddig Kína fejlődése nem sérti Amerika vezető szerepét és nemzeti biztonságát. És Amerika magatartása annál szelídebb lesz, minél sikeresebben tudja biztosítani saját nemzeti jólétét és elsőbbségét [preeminence] pontosan ezeken a területeken.
Sokatmondó, hogy ez az ésszerűnek és nagyvonalúnak szánt nyilatkozat valójában mennyire sokkoló. Kínának el kell fogadnia az Amerika által kijelölt status quót. Ha nem tartja tiszteletben az Amerika által megvont határt az ártalmatlan jólét és a történelmi következményekkel járó technológiai fejlődés között, masszív szankciókra számíthat.
Hálásak lehetünk Yellennek, hogy ennyire világosan kimondta a lényeget. De hogy a csudába várja azt el Washington, hogy Peking az ő elvárásainak megfelelően fog válaszolni? Kína nem az 1945 utáni Japán és Németország. Ami az Egyesült Államokat illeti, ha a “vezető szerep” kérdése felmerül, a paritás a legkevesebb, amire Pekingnek törekednie kell. Az a status quo, amelyet Yellen pénzügyminiszter magától értetődőnek tekint nyilvánvalóan nem lehet legitim hosszú távon. Peking megmondta, hogy a világrend alapvető átalakítására törekszik, amelyben az amerikai vezető szerepre vonatkozó igényt egyszer s mindenkorra el kell felejteni. És nem Kína az egyetlen jelentős ázsiai hatalom, amely osztja ezt a nézetet. India felfogása nem különbözik ettől.
Washingtonban ezt teljes értetlenséggel, sőt sértett büszkeséggel fogadják. Nem képes Kína felfogni, hogy a növekedését az Amerika által irányított világrendnek köszönheti? Fellázadni ez ellen a rend ellen, ezt Yellen egészen nyíltan kimondja, nem szolgálja Kína érdekeit. Yellennek abban igaza van, hogy a Kína és az Egyesült Államok közötti konfliktus nem elkerülhetetlen. Azoktól a lépésektől függ, amelyeket a két fél megtesz.
De nehéz belátni, hogy ez az elképzelés, amelynek értelmében az Egyesült Államok azt a jogot követeli magának, hogy meghatározza, milyen az elfogadható és milyen az elfogadhatatlan kínai gazdasági növekedés, alapul szolgálhat a béke számára. Ha az Egyesült Államok még érdekelt a globális gazdasági és politikai rendben, és ennek minden bizonnyal így kellene lennie, nem háríthatja el a békés átalakulásról szóló tárgyalásokat. Máskülönben csak felszólít a harcra. (Kiemelések tőlem – M. G.)
2023. 04. 29.
Adam Tooze fenti és Graham Allison előző bejegyzésemben (2023. 04. 10–2023. 04. 11.) ismertetett, egymást kiegészítő és egymást megerősítő álláspontja világossá teszi, hogy a Biden-adminisztráció lényegében ugyanazt a stratégiát követi most Kínával szemben, mint amelyet Oroszországgal szemben is érvényesített 2021-2022. fordulóján, amikor elhárította Oroszországnak az európai biztonsági rend mindkét fél geopolitikai érdekeit figyelembe vevő kialakítására vonatkozó javaslatait.
Az utóbbi döntés – Ukrajna kvázi-szövetségesként való elismerése, és az Ukrajnával, valamint az európai biztonsági rendszer egészével kapcsolatos orosz igények egyértelmű elutasítása – ugyanúgy “felszólítás” volt “a harcra”, mint Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter április 20-i beszédének “sokkoló” üzenete, hogy ti. “Kínának el kell fogadnia az Amerika által kijelölt status quót”, vagyis az amerikai vezető szerepet szentesítő világrendet. Ennek nyilvánvaló “implikációja” az is, hogy amennyiben Amerika kizárja a neki kedvező világrend “békés átalakításá”-nak a lehetőségét, ugyanúgy a háború valamilyen formájának a vállalása felé tereli Kínát, mint ahogy végeredményben Oroszország számára sem hagyott nyitva más lehetőséget.
Amerika (és az új, globális “Monroe-elv” hatásköre alá tartozó “Nyugat”) célja tehát ugyanaz mindkét színtéren: a közvetlen háború veszélye nélkül, de ha kell, akkor proxy-háborúval, mindent megtenni annak érdekében, hogy Amerika megőrizhesse regionális hegemóniáját mind Európában (Kelet-Európát is beleértve), mind pedig – Halford Mackinder terminológiáját követve – a kelet-ázsiai ún. külső peremíven[3].
A két színtér között azonban van egy alapvető különbség: Európában Amerika (és a “Nyugat”) célja az, hogy Moszkvát Ukrajna egészéből kiszorítsa, és ezzel egyértelművé tegye, hogy Oroszország az 1945 és 1990 közötti “teljes Kelet-Európá”-ból (amely az Elba-Lajta határvonaltól a Csendes-Óceánig húzódott) végérvényesen “visszakerült” abba a “csonka Kelet-Európá”-ba[4], amely Eurázsia függvényévé válva gyakorlatilag minden európai befolyását “elveszítette”. (A “visszakerült” és az “elveszítette” azért vannak idézőjelben, mert a múlt idő itt még egyáltalán nem végérvényes, és csupán egy remélt geopolitikai helyzetet jelez.)
Kelet-Ázsia csendes-óceáni térségében azonban a helyzet amerikai szempontból jóval komplikáltabb és nehezebb A már említett kelet-ázsiai külső (teljesen óceáni) peremíven belül ugyanis, amely jelen pillanatban Dél-Koreát mint szárazföldi hídfőállást, valamint Japánt, Tajvant és a Fülöp-szigeteket foglalja magában, Tajvan mind nemzetközi jogi, mind gazdasági, mind pedig katonai szempontból sokkal nehezebb helyzetben van Kínával szemben, mint Ukrajna Oroszországgal szemben. Ráadásul az ún. szövetséges hatalmak közül egy tajvani konfliktus esetén egyértelműen csak Japánra és a jóval távolabb fekvő Ausztráliára lehet számítani. De a legszembetűnőbb különbség az, hogy a (részben szárazföldi, részben óceáni) kelet-ázsiai belső peremíven, amely a kínai anyaországot, valamint Délkelet-Ázsiát foglalja magában Kína hegemón pozícióban van, amelyből még abban a nem túlságosan valószínű esetben sem lehetne kiszorítani, ha nem tudná Tajvant az anyaországgal egyesíteni.
Miközben a Biden-adminisztráció célja – nemcsak Európában, hanem Kelet-Ázsiában is – az, hogy egyrészt elkerülje a közvetlen háborús konfliktust Oroszországgal, illetve Kínával, másrészt viszont belekényszerítse ezt a két rivális, vagy ahogy az amerikaiak szeretik nevezni, “revizionista” nagyhatalmat egy olyan lokális háborúba (vagy – Tajvan esetében – egy invázió vagy háborús helyzettel felérő blokád megkísérlésébe), amely – nyugati percepció szerint – Oroszországot már nemzetközi páriává tette, Kínát pedig hamarosan szintén azzá fogja tenni.
2023. 05. 01.
Hipotézisem szerint a Biden-kormányzat ezzel a céljával mind a két színtéren kudarcot fog vallani. Kelet-Ázsiában azért, mert Kína nem teszi meg azt a szívességet Amerikának, hogy egyértelmű ürügyet szolgáltasson egy ellene irányuló orosz típusú szankciós politikához. Ukrajnában pedig azért, mert – mint Hal Brands, a John Hopkins Egyetem professzora megjegyezte – akár nyer, akár veszít Ukrajna a mindenki által várt “nagy offenzíva” során, Biden mindenképpen kutyaszorítóba kerül.[5] Brands szerint ugyanis:
Az Egyesült Államok ukrajnai stratégiája azon a premisszán alapul, hogy az ottani háború ebben az évben vagy véget ér vagy sokkal alacsonyabb intenzitásúvá válik. De mi van akkor, ha ez nem így lesz? Joe Biden elnök adminisztrációja eddig jól menedzselte ezt a konfliktust. De minél tovább tart a háború, annál nehezebb lesz ennek a politikának a kezelése, amely egyre kellemetlenebb nyomást fog gyakorolni a globális amerikai politikára.
Az ukrajnai háborús zsákutca válságos helyzethez vezethet az amerikai belpolitikában – éppen a jövő novemberi választások előtt. Biden ugyanis az afganisztáni kivonulás után második súlyos kvázi-háborús vereségét fogja elkönyvelni, ami bukott politikussá fogja tenni mind a közvélemény, mind pedig az őt bűnbakká kikiáltó, Eisenhower óta még “gigantikusabbá” vált katonai-ipari komplexum vagy nemzetbiztonsági establishment szemében.
Ezzel beigazolódhat a Robert Gates volt védelmi miniszter 2014-es memoárjában megfogalmazott, majd egy 2021. októberi interjújában megismételt verdikt : “Biden tisztességes ember, de szinte minden külpolitikai és nemzetbiztonsági kérdésben tévedett az elmúlt négy évtizedben.”
A sors iróniája, hogy ezt az ítéletet éppen annak a nemzetbiztonsági establishmentnek az egyik tipikus képviselője[6] mondta ki, amelyet Joe Biden – liberális politikusként – immár nem négy, hanem öt évtized óta odaadóan szolgál. Ezzel is bizonyítva azt, hogy a háborús politika hard és soft változata között a lényeget illetően nincs különbség. Legfeljebb annyiban, hogy az utóbbi esetében nagyobb a tévedés kockázata, mert a háború köde olyan sűrűvé válik, hogy azt hiszed, elkerülheted a háborút, miközben már rég benne vagy.
Méliusz József mesélte nekem, hogy az ötvenes években az egyik börtöncellájában, ahol magányosan elmélkedhetett, volt egy felirat a falon: “Navigare necesse est. Vivere non est necesse.” Én most valami ilyesmit írnék oda: “Cogitare necesse est. Belligerare non est necesse.” De attól tartok, fordítva van.
[1] Remarks by Secretary of the Treasury Janet L. Yellen on the U.S. – China Economic Relationship at Johns Hopkins School of Advanced International Studies. home.treasury.gov, 2023. ápr. 20.
[2] Adam Tooze: America has dictated its economic peace terms to China. By refusing negotiation over China’s rise, the United States might be making conflict inevitable. Foreign Policy, 2023. ápr. 24. – Tooze-t a Foreign Policy című folyóirat 2019-ben az évtized egyik csúcs-gondolkodójának nevezte.
[3] Lásd Halford D. Mackinder A földrajz mint a történelem kulcsa című tanulmányának [1904] 5. ábráját: A hatalom természetes színterei. Kulcsövezet: teljesen szárazföldi; külső peremív: teljesen óceáni; belső peremív: részben szárazföldi, részben óceáni. In Geopolitikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Csizmadia Sándor, Molnár Gusztáv, Pataki Gábor Zsolt. Második kiadás, Budapest, SVKH, 2002. 26.
[4] Vö. Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1983. 11-15. „Mintha Sztálin, Churchill és Roosevelt – írta Szűcs Jenő az eredetileg a Bibó-Emlékkönyvben megjelent tanulmányában a „teljes” Kelet-Európa 1945-ös régi-új nyugati határáról – gondosan tanulmányozták volna a Nagy Károly-kori status quót, a császár halálának 1130. évfordulóján.” (I. m. 12.)
[5] Hal Brands: Win or lose, Ukraine’s big offensive may put Biden in a bind. bloomberg.com, 2023. ápr. 19.
[6] Robert Gates három évtizedet töltött a CIA kötelékében (George H. W. Bush elnöksége alatt annak igazgatója is volt), majd 2006 és 2011 között (az ifjabb Bush, majd Obama alatt) védelmi miniszter volt.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2023. május 1-jén.