Kelet-Európában olyan hatalmi koncentráció kezd kialakulni, ami egyszerűen elkerülhetetlenné teszi egy nyugat-európai ellen-koncentráció kialakítását.
2023. 04. 10.
Nagy háború – kis háború című, bejegyzésemben (amelynek a kopfjában azt írtam, hogy “a fenyegető amerikai-kínai nagy háború árnyékában az ukrajnai ‘kis háború’ amolyan prelúdiumnak tűnik, mint a két balkáni háború volt a ‘14-es’ előtt”), a 2022. májusi davosi találkozóval foglalkoztam, amelyen Graham Allison is részt vett. Feltett néhány kérdést a virtuálisan jelenlévő Henry Kissingernek, volt tanárának és régi barátjának, majd válaszolt Klaus Schwab, a davosi moderátor egyik kérdésére:
Klaus Schwab:
Graham, te írtál egy könyvet, amelyben amellett érvelsz, hogy a történelmi példák alapján az Egyesült Államok és Kína közötti háború elkerülhetetlen. Még mindig úgy gondolod, hogy ez fog történni?
Graham Allison:
A The Thucydides Trap című könyvemben azt írom, hogy visszatekintve az elmúlt 500 évre 16 olyan esetet találunk, amelyben egy gyorsan felemelkedő hatalom, mint Athén volt a klasszikus Görögországban vagy Németország a 20. század elején kihívást intéz egy óriási vezető hatalom ellen, mint Spárta vagy Nagy-Britannia volt, vagy amilyen ma az Egyesült Államok. Nos, a 16-ból 12 esetben a dolog háborúval végződött. Úgyhogy a háború nem elkerülhetetlen, csak éppen ilyen módon mentek végbe a dolgok.
Többen is megkérdeztek azóta: „És Thuküdidész ma mit mondana?”, hiszen a könyv öt évvel ezelőtt íródott [2017-ben – M. G.], amikor Trumpot éppen elnökké választották.
Azt hiszem, azt mondaná, hogy mind a felemelkedő, mind pedig az uralkodó hatalom pontosan úgy viselkedik, ahogy ő megírta, majdnem úgy, mintha versenyeznének abban, hogy melyikük példázza jobban a tipikus felemelkedő és a tipikus uralkodó hatalmat. Úgyhogy Thuküdidész ott ül a széke peremén, és minden idők legnagyobb háborújára számít. (Kiemelések tőlem – M. G.)
2023. 04. 11.
Jeremy Cliffe, a londoni New Statesman Berlinben tanyázó külpolitikai szerkesztője, aki a 2010-es évek elején, a Harvard ösztöndíjasaként Bostonban Allison egyik hallgatója volt, nemrég interjút készített vele arról, hogy milyennek látja most a “csapda”-helyzetet[1]. Ennek lényegét foglalom az alábbiakban össze.
Mint Graham Allison amerikai politológus először 2012-ben megjegyezte[2], amikor csak a történelem folyamán egy felemelkedő hatalom azzal fenyegetett, hogy kiszorít egy létező nagyhatalmat, ez többnyire háborúhoz vezetett, még akkor is, ha egyik oldal sem törekedett erre.
Allison Henry Kissinger doktorandusza volt, és 1971-ben publikálta Essence of Decision című könyvét, amely megkérdőjelezte a “racionális szereplő”-t tételező elméleteket a nemzetközi kapcsolatokban, és amelyet a kubai rakétaválságról szóló legjobb munkának tekintenek. Tanácsadója volt több amerikai adminisztrációnak, és a Pentagon tervezési vezetőjeként a kilencvenes évek közepén Bill Clinton alatt ő volt Amerika hidegháború utáni stratégiájának egyik fő alakítója.
De a Destined for War[3] még első könyve mércéjével mérve is rendkívüli hatású volt. Alaposan tanulmányozták a Csendes-óceán mindkét partján, és valószínűleg a mostani idők legbefolyásosabb munkája a nemzetközi kapcsolatokat illetően. Allison, aki videókapcsolaton keresztül nyilatkozott a New Statesmannek Bostonból, felidézte, hogy idén januárban Davosban az egyik kínai küldött megkérdezte tőle, nem érzi-e magát hibásnak, a szuperhatalmi rivalizálás “önbeteljesítő próféciája” miatt. Mire ő szárazon ezt válaszolta: “Nem, hibáztassa Thuküdidészt.”
Beszélgetésünk elején megemlítettem, hogy az elmúlt évben a kínai gazdaság nehézségekkel küszködött, és néhány gazdasági szakértő megkérdőjelezi, hogy Kína egyáltalán képes lesz-e valaha is megelőzni az Egyesült Államokat a GDP nagysága tekintetében. A thuküdidészi csapda érvényes még? “Úgy vélem, ez a Thuküdidész által leírt megjósolható minta” – válaszolta. Kína gazdasága, vásárlóerő paritáson máris nagyobb, mint az amerikai; elfoglalta Amerika helyét mint a világ vezető kereskedelmi partnere; a kritikus fontosságú anyagok első számú szállítója. “Kína tüneményesen emelkedő hatalom, és az Egyesült Államok mint óriási uralkodó hatalom nem akarja a rangsorban elfoglalt vezető helyét csak úgy minden további nélkül átengedni. És ha az amerikaiak ráébrednek erre, az megrázkódtatásként fogja érni őket. És úgy fognak reagálni, ahogyan azt Thuküdidész leírta.”
Közben beszélgetésünk hátterében a világ – mint egy puskaporos hordó. Az év elején Amerika területi vizei fölött lelőttek egy kínai megfigyelő ballont. Március 14-én egy orosz vadászgép a tengerbe kényszerített egy hetvenmillió dolláros amerikai drónt a Fekete-tenger fölött. És ez év januárjában Mike Minihan tábornok, az amerikai légi mobilitási parancsnokság főnöke egy kiszivárogtatott jelentésben két éven belül háborút jósolt Amerika és Kína között Tajvan miatt. (“Remélem, tévedek. De a zsigereim azt súgják, hogy 2025-ben harcolni fogunk.”) Minihan úgy okoskodott, hogy a 2024-es amerikai és tajvani elnökválasztások esélyt kínálnak a nemrég harmadjára is elnökké választott Xi Jinpingnek arra, hogy háborút kezdeményezzen.
Megkérdeztem Allisont a közelgő választásokról. Megjegyezte, hogy a jövő évi republikánus elnökjelölt kiállhat Tajvan formális elismerése mellett, mint ahogy az egyik lehetséges jelölt – Mike Pompeo volt külügyminiszter – máris megtette ezt. “Az amerikai politika egy olyan provokáció irányába mozdulhat el, amelyet Kína nem tud elkerülni” – mondta. A tajvani választással kapcsolatban megjegyezte, hogy Tsai Ing-wen elnök nem indulhat újból, és hogy Lai Ching-te, a Demokratikus Haladó Párt jelöltje “nem nyilvánosan nagyon is szeretné a független országgá válást, és ő nem olyan elővigyázatos, mint Tsai”.
Beszélgetésünkre március közepén került sor, az amerikai-brit-ausztrál csúcs (Aukus) után és Xi Jinping és Vlagyimir Putyin moszkvai csúcstalálkozója előtt. “A világ – kérdeztem tőle – a blokk-politika új korszakába lép?” A jövő – mondta – inkább multipoláris lesz, és nem unipoláris vagy bipoláris. “Egy sokkal zűrösebb világ lesz, sok-sok olyan szereplővel, amelyek semmiféle [szuperhatalmi] parancsnak sem engedelmeskednek.”
Ez a kaotikus világ veszélyesebb lesz. Megnő a katasztrofális félreértések vagy a téves számítások esélye. Ami Kínát illeti, amennyire tudom, a ballon-ügyet követően a kétoldalú kommunikáció szünetel. A hidegháborúban megtanultuk, hogy a kommunikáció mennyire fontos a kockázat csökkentéséhez. Veszélyes dolog, ha ez hiányzik.
A beszélgetés azt sugallta nekem, hogy a világ – vakon a történelem mélyebb erőivel szemben – az egyre nagyobb káosz és konfliktus felé billen. “Azt hiszem, túl gyakran képzeljük azt, hogy üres lapra írunk, hogy csak úgy eldönthetjük, hogy mit akarunk csinálni” – mondta Allison. Mennyire kell éreznünk azt, hogy a thuküdidészi csapdához hasonló történelmi minták korlátoznak bennünket? Azt válaszolta, hogy a strukturális adottságok az események 80 százalékát határozzák meg. “Én például szeretnék részt venni a bostoni maratonon – mondta a 83 éves professzor –, de ebben az életben, tekintettel a koromra, ez már nem fog megtörténni.” De – jegyeztem meg – ez azt jelenti, hogy az események 20 százaléka alakítható. “Pontosan – válaszolta. – Itt két hibát követhetünk el. Az egyik az arrogancia, hogy azt hisszük, tényleg üres az a lap. A másik a fatalizmus.” Otto von Bismarck egyik mondása jutott eszembe: “Az államférfi feladata az, hogy meghallja Isten lépteit, amint átvonul a történelmen, és hogy belekapaszkodjon a kabátja szárnyába.” Allison azonnal válaszolt: “Ez komoly figyelmeztető, hogy ha nem tudod megragadni a kabát szélét, nem fogsz eljutni oda, ahova igyekszel.”
2023. 04. 15.
Macron francia elnök most valami hasonlóra szánta el magát. Úgy gondolta, hogy Kína szuperhatalmi léptei legalább olyan súlyosak, mint Amerika régóta tartó menetelése, és úgy érezte, hogy ez bizonyos mozgásteret jelent számára személy szerint – és a szuverén Európa számára. Április eleji kínai látogatását követően a hazafelé tartó elnöki repülőgépen nyilatkozott a Les Echos című párizsi lap és a Politico hírportál munkatársainak. Lássuk először a teljesebb, francia nyelvű változatot[4] (a szöveget kissé tömörítettem, a kérdéseket elhagytam, és közbeszúrtam három rövid kommentárt):
Úgy vélem, hogy Kína ugyanzt látja Ukrajnában, mint mi, hogy most a katonai megoldás van napirenden. Az ukránok védekeznek, és mi segítjük őket. Az idő nem a tárgyalásoknak kedvez, még ha folyamatban is van azok előkészítése és ha kell, az útjelzők felállítása.
Xi Jinping elnök az európai biztonsági szerkezetről [architecture] beszélt. Márpedig addig nem lehet szó európai biztonsági szerkezetről, ameddig Európában elfoglalt országok vagy befagyott konfliktusok vannak. Láthatják, hogy mindebből egy közös minta tűnik elő. Ukrajna a kínai diplomácia egyik prioritása? Talán nem. De ez a dialógus lehetővé teszi, hogy mérsékeljük az Oroszországgal kapcsolatos kínai engedékenységre vonatkozó kommentárokat.
Európaiakként a fő gondunk az egység. Az enyém is – kezdettől fogva. A kínaiak számára is fontos a saját egységük, és Tajvan, az ő szempontjukból ennek alkotó része. Fontos megérteni, hogy ők hogy gondolkodnak.
A kérdés, amely számunkra, európaiak számára feltevődik, a következő: érdekünkben áll-e Tajvannal kapcsolatban az események felgyorsulása? Nem. A lehető legrosszabb az volna, ha úgy gondolnánk, hogy nekünk európaiaknak ebben a kérdésben uszálypolitikát kellene folytatnunk [devrions être suivistes], és alkalmazkodnunk kellene az amerikai ritmushoz és a kínai túlreagáláshoz. Miért kellene nekünk a mások által választott ritmusban haladnunk? Egy adott pillanatban fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi a mi saját érdekünk. Milyen ritmusban akar haladni Kína? Támadó és agresszív módon? Fennáll az első és a második számú [hatalom] önmagát beteljesítő stratégiájának a veszélye. Mi európaiak fel kell hogy ébredjünk. A mi prioritásunk nem az, hogy mások napirendjéhez alkalmazkodjunk a világ minden régiójában.
A csapda az volna Európa számára, ha éppen akkor, amikor végre tisztázhatja stratégiai helyzetét, hogy önállóbb legyen, belekerülne a meghibásodott világ forgatagába, és olyan válságokba, amelyek nem a mi válságaink.
[Kommentár 1:
Ez egyik ilyen válságban a “régi Európa” már alaposan benne van. Ez a “Nyugat” és Oroszország közötti konfliktusból fakadó ukrajnai válság. A “régi Európa”, elsősorban Franciaország és Németország ezt nem akarta, de képtelen volt elhárítani a konfliktust, mert Amerika az intranzigens Ukrajna és az azt támogató Anglia és “Új Európa” (elsősorban Lengyelország) mögé állt. Így aztán az ukrajnai háború a “régi Európa” válságává is vált, akár akarta és akarja ezt, akár nem. És ugyanez lesz a helyzet Amerika és Kína tajvani konfliktusával is.]
Ha a két [szuperhatalmi] pólus parazsa lángralobban [s’il y aune accélération de l’embrasement du duopole], nem lesz időnk és anyagi eszközeink sem lesznek arra, hogy finanszírozzuk stratégiai autonómiánkat, és vazallusokká válunk, holott mi lehetünk a harmadik pólus, ha van néhány évünk arra, hogy felépítsük.
[Kommentár 2:
A francia zűrzavaros belpolitikai helyzetben most folyamatosan erősödő Marine le Pen hívei természetesen nem stratégiai autonómiában, hanem stratégiai függetlenségben gondolkodnak. Független Franciaországot akarnak, és esetleg független Európát, ha lesznek hozzájuk hasonló módon gondolkodó és politizáló társaik az Európai Unióban. Amely egy ilyen helyzetben nyilvánvalóan nem maradhat fenn egységes intézményi és jogi szerkezetként. Ebben a valószínű összeomlásban azonban nem csak a katasztrófát kell látni, hanem a terminális válságból való újfajta építkezés lehetőségét is.]
A jelenlegi helyzet nagy paradoxona az, hogy az öt évvel ezelőtti sorbonne-i[5] beszédem óta szinte mindent előkészítettünk. Megnyertük a gramsci-i értelemben vett ideológiai háborút, ha szabad ezt mondanom. Bevezettük az európai védelem, az egységesebb Európa gondolatát is, amely a Covid alatt közös adósságot bocsátott ki. Öt évvel ezelőtt a stratégiai autonómia puszta kiméra volt. Ma mindenki erről beszél.
Európának küzdenie kell a stratégiai autonómiáért. Nem akarunk másoktól függni a kritikus területeken. Ha már nincs választási lehetőséged az energiát, a védelem módozatait, a közösségi hálókat, a mesterséges intelligenciát illetően, mert már nincs megfelelő infrastruktúrád, kiléptél a történelemből.
Doktrinális, jogi és politikai szempontból azt hiszem, még soha nem voltunk tanúi Európa mint hatalmi tényező ilyen mértékű fokozódásának [l’accélération de l’Europe-puissance]. Az utat kijelöltük a válság előtt, és a pandémia alatt volt a kezünkben egy nagyon hatékony francia-német eszköz, amelynek a segítségével nagyot léptünk előre a pénzügyi és a költségvetési szolidaritás terén. És Németországgal és Lengyelországgal együtt reaktiváltuk a Weimari Együttműködést.[6]
A stratégiai autonómia azt jelenti, hogy felvállaljuk a közös nézőpontokat az Egyesült Államokkal, de legyen szó Ukrajnáról, a Kínához való viszonyról vagy a szankciókról, nekünk megvan a saját európai stratégiánk. Nem akarunk belemenni a blokkok közötti szembenállás hajszolásába. Épp ellenkezőleg, a saját modellünket minél kockázatmentesebbé kell tennünk, hogy ne függjünk a másiktól, miközben ahol csak lehet, megőrizzük az értékeink közötti szoros egységet.
Meglepő volna, ha valamilyen pánikreakció folytán éppen akkor szegődnénk az amerikai politika nyomába, amikor egy igazi európai stratégiai autonómia elemeit rakjuk össze. Épp ellenkezőleg, ma azért kell harcolnunk, hogy erősítsük stratégiai autonómiánkat és hogy biztosítsuk gazdaságunk pénzügyi ellátását. Kihasználom az alkalmat, hogy egy valamit különösen leszögezzek: nem szabad függővé tennünk magunkat a dollár területenkívüliségétől.
[Kommentár3:
Macron nem véletlenül hangsúlyozta a dollár területenkívüliségével, vagyis az ún. másodlagos amerikai szankciókkal való szembenállását. A vele együtt Kínába látogató népes francia üzleti delegáció ugyanis több fontos megállapodást kötött a kínaiakkal. Az Airbus például új repülőgépgyárat épít Kínában és megduplázza termelői kapacitását, miközben a nagy amerikai cégek, a kormányzat nyomására a stratégiai szempontból fontos területeken kezdenek kivonulni a kínai piacról. Gazdasági szakértők szerint az Airbus nyilvánvalóan konzultált az Elysée-vel, mielőtt ezt az üzletet megkötötte volna. Ebben a kérdésben mindenestre a közeljövőben komoly erőpróbára lehet számítani a két ország között.]
Biden elnök ragaszkodik a demokráciához, az alapvető elvekhez, a nemzetközi élet logikájához, és ismeri és szereti Európát. Mindez nagyon fontos. Ugyanakkor ő is illeszkedik ahhoz a pártokon felül álló amerikai logikához, amely az amerikai érdeket tekinti első számú prioritásnak; Kínát pedig a másodiknak. A többi nem olyan fontos. Bírálható ez? Nem. De ezt fel kell dolgoznunk. (Kiemelések tőlem – M. G.)
A Politico munkatársai egészen másként tálalták Macron álláspontját. Már a cím és az alcím[7] is minősít:
Európa ellent kell hogy álljon a nyomásnak, amely arra irányul, hogy “Amerika követője” legyen, mondja Macron. Európának csökkentenie kell az Egyesült Államoktól való függőségét, és el kell kerülnie azt, hogy belerángassák egy Kína és az Egyesült Államok közötti konfrontációba Tajvan miatt, mondja az elnök egy interjúban.
Íme néhány részlet az interjúból, amely – angolszász szokás szerint – a kérdezők mondataiból áll össze, amelyeken belül, passzív féltéglákként sorjáznak a kérdezett jelzős szerkezetei és mellékmondatai:
Macron kihangsúlyozta dédelgetett elméletét Európa feltételezhetően Franciaország által vezetett “stratégiai autonómiájá”-ról, hogy “harmadik szuperhatalommá” váljon.
“Különös volna, ha pánikba esve azt hinnénk, hogy csupán Amerika követői vagyunk”, mondta Macron az interjúban.
Macron és Xi az elnököt elkísérő francia tisztviselők szerint “behatóan” megvitatták Tajvant, és az elnök úgy tűnik, engedékenyebb álláspontra helyezkedett, mint az Egyesült Államok, vagy akár az Európai Unió.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, aki a látogatás egy részén elkísérte Macront, elmondta, hogy közölte Xi-vel: “A Tajvani-szoros stabilitása óriási jelentőségű. Az erőszakkal való fenyegetés, amely a status quo megváltoztatására irányul, elfogadhatatlan.”
Xi azt válaszolta, hogy ha valaki azt hiszi, hogy befolyásolhatja Pekinget Tajvan ügyében, akkor téved.
Macron úgy tűnik, egyetért ezzel az értékeléssel.
“Az európaiak nem tudják megoldani az ukrajnai válságot; hogyan mondhatjuk akkor hitelt érdemlően azt, hogy ‘vigyázz, ha valami rosszat csinálsz, odamegyünk’? Ha tényleg az a célod, hogy növeld a feszültséget, akkor jársz el így”, mondta.
“Európa szívesebben elfogad egy olyan világot, amelyben Kína regionális hegemónná válik”, mondta Yanmei Xie, a Gavekal Dragonomics geopolitikai elemzője. Néhány vezetője meg éppenséggel azt hiszi, hogy egy ilyen világrend kedvezőbb lehet Európára nézve.
Macron, von der Leyen és Xi április 6-i pekingi háromoldalú találkozóján a két európai politikus hasonló módon nyilatkozott, egy a teremben jelen lévő személy szerint. De Macron később több mint négy órát töltött [a dél-kínai Guangzhouban] a kínai vezetővel, amikor legtöbbször csak a fordítók voltak jelen, és az újságírókkal beszélve sokkal békülékenyebb hangnemet ütött meg, mint von der Leyen.
Azt is felvetette, hogy Európának csökkentenie kellene “az amerikai dollár területenkívüliségétől” való függőségét, ami kulcsfontosságú politikai célkitűzése mind Moszkvának, mind pedig Pekingnek.
Oroszországot, Kínát, Iránt és más országokat az utóbbi években keményen sújtották az amerikai szankciók, amelyek megtagadják a hozzáférést a domináns dolláralapú globális pénzügyi rendszerhez. Európában néhányan kifogásolták, hogy Washington “fegyverként használja” a dollárt, ami arra kényszeríti az európai cégeket, hogy megszakítsák a kapcsolataikat harmadik országokkal. (Kiemelések tőlem – M. G.)
(A cikk végén a Politico közölte, hogy az Elysée palota ragaszkodott ahhoz, hogy ellenőrizze és korrektúrázza az elnöki idézeteket. A Politico elfogadta ezt a feltételt, hogy közvetlenül beszélhessen az elnökkel. A cikk idézetei mind az elnöktől származnak, de az interjú bizonyos részeit, amelyben az elnök még nyíltabban beszélt Tajvanról és Európa stratégiai autonómiájáról, az Elysée kivágta.)
2023. 04. 16.
Az eredmény természetesen borítékolható volt. Az atlantista twitter-falka azonnal elkezdte Macront rendesen szétmarcangolni. De ezzel most nincs kedvem foglalkozni. Inkább azt emelném ki, hogy miközben az amerikai kormányzat (legalábbis nyilvánosan) visszafogottan reagált Macron nyilatkozatára, az éppen Kamala Harris alelnök vendégeként Amerikában tartózkodó Morawiecki lengyel miniszterelnök annál nyíltabban foglalt állást Macron ellen.
Ezt persze megint a Politico foglalta össze a legcélzatosabban[8]:
A francia elnökkel ellentétben a lengyel vezető kritikus fontosságúnak tartja az Amerika és Európa közötti szövetséget, nem utolsó sorban azért, mert országa egyike Ukrajna legszorosabb szövetségeseinek az Oroszország elleni háborúban.
“Az Egyesült Államokkal szembeni stratégiai alternatíva helyett én stratégiai partnerséget javasolok az Egyesült Államokkal” – mondta, mielőtt Washingtonba repült volna.
Az amerikai fővárosban Morawiecki folytatta a francia elnököt célba vevő asztal alatti rúgásokat.
Franciaországgal ellentétben, amely évtizedek óta berzenkedett amiatt, hogy Európa biztonsági kérdésekben Amerikára hagyatkozik, Lengyelország az egyik leglelkesebb amerikai szövetséges. Varsó évek óta szorgalmazta, hogy amerikai csapatokat telepítsenek a területére, és leginkább amerikai fegyvergyártó cégektől szerzi be a fegyvereit. Az év elején 1,4 milliárdos megállapodást kötött újabb Abrams-tankok beszerzésére, és 4,6 milliárdot fog költeni F-35-ös amerikai vadászgépekre.
“Örülök annak, hogy ez a még mélyebb stratégiai partnerségre irányuló javaslat termékeny talajra talál itt az Egyesült Államokban, mert tudunk arról, hogy vannak olyan, mások által megfogalmazott elképzelések Európában, amelyek újabb fenyegetésekhez, kérdőjelekhez és ismeretlenekhez vezethetnek”, mondta Morawiecki. “Lengyelország fenntartja a szoros szövetséget az Egyesült Államokkal az Európai Unió keretén belül.”
Mindez segített megváltoztatni a Lengyelországról kialakult képet: az az ország, amelyet a háború előtt a jogállamiság megsértése miatt a nyugati klub egyre marginálisabb tagjának tekintettek, ma a Nato-szövetség kulcsfontosságú tagjává vált.
Varsó úgy látja, hogy Oroszország Ukrajna elleni támadása igazolja régi történelmi ellenségével szembeni gyanúját, és minden körülményeskedés nélkül rámutatott arra is, hogy Párizs és Berlin hibásan ítélte meg a Kreml által jelentett veszélyt.
“A régi Európa hitt abban, hogy Oroszországgal meg lehet egyezni, és a régi Európa csődöt mondott”, hansúlyozta Morawiecky Kamala Harris alelnökkel közösen tartott április 11-i sajtóértekezletén . “De van egy új Európa – az az Európa, amely emlékszik arra, hogy mit jelentett az orosz kommunizmus. És Lengyelország ennek az új Európának a vezetője.”
Emma Ashford, a nyugati geopolitikai triumfalizmus[9] egyik figyelmet érdemlő kritikusa nemrég megjegyezte, hogy Macron kritizálása helyett inkább azt kellene szemügyre venni, hogy miért is vannak ennyire eltérő geopolitikai nézőpontok még Amerika szoros szövetségesei között is.
Nagy kérdés, hogy az amerikai adminisztráció, amely David Rothkopf, a neokon ideológiát “magas szintű tabloid” stílussal ötvöző The Daily Beast híroldal munkatársa szerint nem nyilvánosan “nagyon sajnálatos”-nak minősítette Macron kijelentéseit[10], mennyire tartja hasznosnak például a lengyel miniszterelnök alábbi megközelítésmódját:
A Gonosz Birodalma újjászületett Keleten. Az orosz barbárok nemcsak Ukrajnát, hanem az egész Európát és az egész szabad világot veszélyeztetik. Ez nem véletlen esemény, nem egy mániákus cselekedete. Putyin 23 éven keresztül dolgozott Gonosz Birodalma felépítésén, hogy előkészítse ezt a konfliktust.
Az Új Európa érti ezt. Itt az ideje, hogy a Régi Európa is megértse.
Emma Ashford szerint mindenesetre “ennek az abszolutista retorikának az implikációi az amerikai kül- és védelmi politika számára sokkal problematikusabbak, mint Macron kijelentései”.
A kérdést az teszi különösen bonyolulttá, hogy miközben Macron álláspontja Európa stratégiai autonómiájáról önmagában véve teljesen jogos és ésszerű, az az adott európai és általánosabb nyugati geopolitikai kontextusban súlyos ellentmondásokkal terhelt, és gyakorlatilag keresztülvihetetlen.
Itt van mindjárt Ivo Daalder, a Chicago Council on Global Affairs elnöke és volt amerikai Nato-nagykövet telibe találó megjegyzése:
Macron nem szeretné, hogy Európa “belegabalyodjon olyan válságokba, amelyek nem a mieink”, mint például Tajvan. De tökéletesen megfelel neki az, hogy Amerika biztonsági garanciáira támaszkodjon, amikor például az ukrajnai válságot akarja kezelni Európában. Ez nem “stratégiai autonómia”. Ez stratégiai nonszensz.
A francia elnök a Les Echos-nak adott interjújában azt mondja, hogy “addig nem lehet szó európai biztonsági szerkezetről, ameddig Európában elfoglalt országok vagy befagyott konfliktusok vannak”. Európában kétségtelenül vannak, ha nem is elfoglalt országok, de olyan Oroszország által elfoglalt, illetve támogatott grúziai, ukrajnai és moldovai országrészek, amelyek a Szovjetunió szétesése után nem akartak csak úgy minden további nélkül beilleszkedni az új nemzetállamokba. Macron a jelek szerint úgy gondolja, hogy addig nem lehet szó elfogadható európai biztonsági szerkezetről, ameddig az említett országok – és itt most Ukrajna a döntő tényező – területi integritása maradéktalanul helyre nem áll. De mi történik akkor, ha – mint az amerikai DIA (Defense Intelligence Agency) egyik kiszivárgott (vagy kiszivárogtatott?) ukrajnai értékelése[11] állítja, amelyhez a The Washington Post hozzájutott – Ukrajnában az lesz a “legvalószínűbb szcenárió”, hogy az év végéig a két fél csak “elhanyagolható” területi nyereségre fog szert tenni, és ez az állóháborús “patthelyzet” “csalódottsághoz és a háború vezetésével kapcsolatos ‘kritiká”-hoz vezet, ami “valószínűbbé teszi a vezetésen belüli változásokat”? “Nem világos – írja a The Washington Post –, hogy a DIA-dokumentum politikai vagy katonai kontextusban beszél-e a vezetésen belüli változásokról. Zelenszkij széles körben népszerű, de feszültségek vannak az ő hivatala és Valery Zaluzhny tábornok, az ukrán hadsereg főparancsnoka között, akit Kijevben néhányan politikai veszélynek tekintenek.”
A fentiekből én azt a következtetést vonom le, hogy amennyiben nem a jelenlegi vezetés várakozásai szerint alakulnak a dolgok (ami nagyon könnyen előfordulhat), akkor Ukrajnában katonai hatalomátvételre kerülhet sor, ami komoly feszültséghez vezethet a Biden-adminisztráció és Kijev között, és teljesen új helyzetet teremthet a lengyel-ukrán kapcsolatokban is, megnyitva az utat egy nagyon szoros lengyel-ukrán vagy lengyel-litván-ukrán politikai és katonai szövetség vagy akár unió előtt[12].
Dalibor Rohac, az American Entreprise Institue munkatársa, akinek a 700 évvel ezelőtti kelet-közép-európai unió aktualitásával kapcsolatos cikkére fentebb hivatkoztam, egy újabb, a kiszivárgott amerikai titkosszolgálati anyagokkal foglalkozó cikkében a következőket írja[13]:
Ha Biden, bármilyen okból nem képes azt a nemzetközi vezető szerepet betölteni, amit a jelenlegi történelmi pillanat megkövetel, elő kell állniuk politikai kihívóinak.
Ha gyengének mutatkozunk Afganisztánban vagy Ukrajnában, ellenfeleink – vagy éppenséggel opportunistább “partnereink” – ki fogják használni a helyzetet.
A mi globális szerepünk nem a jótékonykodásról szól – az, hogy mi vagyunk a világ egyetlen szuperhatalma, konkrét előnyökkel jár az amerikai nép számára.
De ez megköveteli azt is, hogy kapcsolatainakat kellő energiával kezelni tudjuk, mint ahogy azt is, hogy okosan alkalmazzuk puha és kemény hatalmi eszközeinket.
Ez azt jelenti, hogy a 2024-es külpolitikai vita nem akörül kell hogy forogjon, hogy megőrizzük-e a status quót a világban (mint Biden teszi), vagy hogy még ennél is kevesebbel beérjük.
Számomra pedig valami olyasmit jelent, hogy nemcsak Kijevben, hanem Washingtonban is erősödnek azok a hangok és azok a hatalmi tényezők, amelyek nincsenek megelégedve a jelenlegi amerikai politikai status quóval. És “a világ egyetlen szuperhatalmá”-nak “megmentésén” fáradozók (lásd a 10. sz. jegyzetet) természetesen nem Trumpot vagy DeSantist szeretnék Biden helyében látni.
2023. 04. 18.
Macron eszmefuttatásának problematikus pontjaihoz visszatérve, még egyetlen dolgot szeretnék kiemelni. Hubert Védrine volt francia külügyminiszter szerint Macron Amerikával kapcsolatos külpolitikája egy de Gaulle óta tartó vonalat követ, amelynek az a lényege, hogy Franciaország “barát és szövetséges, de nincs hozzákötve Amerikához”. Vagyis a nehéz pillanatokban a szövetségesekkel tart, de megőrzi a szabadságát. Védrine, aki nagy hatással volt Macronra, és még mindig rendszeresen tanácskozik az elnökkel, korábban lelkes híve volt ennek a gondolatnak, de elismeri, hogy az ma már nem tűnik reálisnak. “Az elképzelés – mondta a Financial Times-nak – még ma is jó, de Franciaország már nem játszhatja el ezt a szerepet – a gazdasága túlságosan legyengült ehhez.”[14]
Az igazság az, hogy már de Gaulle is tisztában volt azzal, hogy Franciaország nincs abban a helyzetben, hogy önmagában súlypontja lehessen egy Amerikával szemben autonóm külpolitikai stratégiának. Ehhez kénytelen volt Németországgal szövetkezni. Ez a külön – Európán belüli – kettős szövetség létre is jött, de éppen a kritikus ponton, az Egyesült Államokhoz való viszony tekintetében mondott csődöt, Németország ugyanis nem hogy elvágni, de még kockáztatni sem merte az őt Amerikával összekapcsoló geopolitikai köldökzsinórt.
“Az európai stratégiai autonómiát nem lehet explicit módon az Egyesült Államokkal szemben felépíteni – állapítja meg Jana Puglerin, a European Council on Foreign Relations berlini intézetének a vezetője. – Macron persze mindig azt mondja: ‘Ó, én nem teszek ilyet, nem vagyok az Egyesült Államok ellen. Én csak azt akarom, hogy Európa független legyen’.” Puglerin szerint Macron “Amerika-ellenes hangneme” “megijeszti az embereket”.[15]
A kulcsprobléma az, hogy a háború után 78 évvel (!) még mindig megijeszti a németeket. És ameddig Németországnak tart az a “geopolitikai tetszhalott”-állapota, amelyről az Országútnak adott interjúmban beszéltem, az Európai Unió sem a külpolitika, sem a védelem, sem a külgazdaság tekintetében nem válhat autonómmá és még kevésbé függetlenné az Egyesült Államoktól.
A fentiekhez újabban hozzáadódott még valami. Mujtada Rahman, a Eurasia Group európai igazgatója, aki nagyon jól ismeri az Európai Unió belső hatalmi erőviszonyait, írja:
A francia-német “motor”, amely hat évtizeden keresztül hordozta a hátán az Európai Uniót, felmondta a szolgálatot. A főbűnös ebben a berlini kormány. Olaf Scholz kancellárt leginkább saját kormányának az egysége és a német gazdaság foglalkoztatja. És ha felkapja a fejét, hogy szemügyre vegye a Németországon kívüli világot, általában az Atlanti-óceán túlpartjára irányítja a tekintetét, nem Párizsra vagy Brüsszelre.
Ha bizonyíték kell, csak meg kell nézni Scholz 2022 augusztusi prágai beszédét Európáról[16]. A kancellár csak futólag tett említést Franciaországról. Emmanuel Macronnak a Sorbonne-on megtartott 2017-es beszédében hatszor említette Németországot.
Scholz legnagyobb problémája az, hogy koalíciója legkisebb pártja, az FDP a túléléséért küzd: a 2021-es szövetségi választások óta három tartományi parlamentből is kiesett, és most ősszel Bajorországban és Hessében is vereséget szenvedhet. Most visszatértek az alapelvekhez – hajlíthatatlanok mind Európával kapcsolatban, mind a költségvetési és a klíma-politikában –, hogy megpróbálják viszaszerezni a támogatást.
A liberálisok nélkül Scholz kormánya megbukik. És – tekintettel a Bundestag erőviszonyaira – arra sem volna képes, hogy új többséget alakítson ki.
A francia-német kettős átmenetelileg már korábban is akadozott. A mostani lehülés azonban egy alapvetőbb dologra utal. Az új németországi hatalmi szerkezet nem akar Európát szem előtt tartva gondolkodni. Márpedig enélkül Macronnak nem sok reménye lehet arra, hogy a “szuverén”, Amerikától diplomáciailag független Európára vonatkozó vízióját megvalósítsa, anélkül, hogy közben ne válna függővé Kínától.
Mindez alapvetőbb kérdéseket is felvet az EU stratégiai prioritásait illetően, tekintve, hogy a jövő évi európai parlamenti választásokat követően egy új bizottság fog hivatalba lépni. A legkényesebb kérdés Ukrajna, Moldova és a Nyugat-Balkán EU-csatlakozásával és az ebből fakadó költségvetési és döntéshozatali implikációkkal kapcsolatos. A teljes körű szerződésmódosítás elkerülhetetlennek látszik. De ezekben a kérdésekben nehéz, ha nem lehetetlen lesz előrelépni, ha Párizs és Berlin nem fog össze.[17]
Németország most az ukrajnai háború, a hadsereg katasztrofális állapota, az orosz kereskedelmi kapcsolatok gyakorlatilag teljes kiiktatása, az energiapolitikában érvényesülő fanatizmus és az ország szempontjából döntő fontosságú kínai piac veszélybe kerülése miatt kritikus helyzetben van, úgyhogy Scholznak kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy Európa stratégiai autonómiájának “akadémiai” kérdésével törődjön, mint Macron, akit a német kancellár is amolyan think-tanker-in chief-nek tekint, mint oly sokan mások.
De vajon mit fog csinálni, nemcsak Scholz, hanem az egész német politikai elit akkor, ha – mint már jeleztem – Ukrajnában nem úgy fognak alakulni a dolgok, ahogy a nyugati “triumfátorok” szeretnék, vagyis Oroszországgal újból számolni kell, Biden a jelöltséghez vezető utolsó száz méteren kifullad, Kelet-Európában pedig olyan hatalmi koncentráció kezd kialakulni, ami egyszerűen elkerülhetetlenné teszi egy nyugat-európai ellen-koncentráció kialakítását.
Ez itt a kérdés.
[1] Graham Allison: „American politics is driving towards a provocation that China could not avoid”. The academic who coined „Thucydides’s Trap” warns we are sliding into a catastrophic new conflict. New Statesman, 2024. ápr. 1.
[2] Graham Allison: Avoiding Thucydides’s Trap. Financial Times, 2012. aug. 22.
[3] Graham Allison: Destined for War: Can America and China Escape Thucydides’s Trap? Houghton Mifflin Harcourt, 2017.
[4] Emmanuel Macron: “L’autonomie stratégique doit être le combat de l’Europe. Les Echos, 2023. ápr. 9.
[5] Discours d’Emmanuel Macron pour une Europe souveraine, unie, démocratique. elysee.fr, 2017. szept. 26. A beszéd angol nyelvű változatát lásd itt.
[6] Hogy milyen eredménnyel, azt jól mutatják Morawiecki lengyel miniszterelnök lentebb idézett washingtoni nyilatkozatai.
[7] Europe must resist pressure to become ’America’s followers,’ says Macron. Politico, 2023. ápr. 9.
[8] Jan Cienski: Poland’s Morawiecki plays Europe’s anti-Macron in Washington. The Polish PM is stressing that Warsaw is Washington’s crucial European ally. politico.eu, 2024. ápr. 13.
[9] Vö. Emma Ashford: The persistence of great-power politics. What the war in Ukraine has revealed about geopolitical rivalry. Foreign Affairs, 2023. febr. 20.
[10] David Rothkopf: America must fight to save its superpower status. thedailybeast.com, 2023.
[11] John Hudson: The war is expected to spill into 2024 with neither side notching victory and both refusing to negotiate, U. S. intelligence officials surmise. WP, 2023. ápr. 12.
[12] Vö. Dalibor Rohac: It’s Time to Bring Back the Polish-Lithuanian Union. A political construct created nearly 700 years ago offers solutions for Europe today. Foreign Policy, 2023. márc. 26.
[13] Dalibor Rohac: Leaks of US classified intelligence on Russia’s war against Ukraine is a wakeup call. New York Post, 2023. ápr. 11.
[14] The week Macron’s grand diplomatic project floundered. FT, 2023. ápr. 14.
[15] Lásd az FT idézett cikkét.
[16] Speech by Federal Chancellor Olaf Scholz at the Charles University in Prague. bundesregierung.de, 2022- aug. 29.
[17] Mujtada Rahman: The breakdown of French-German relations augurs ill for the EU. FT, 2023. ápr. 16.
Megjelent a szerző Geonapló-bejegyzésében 2023. április 18-án.
