Egy háború, amelyet tulajdonképpen senki sem akar, és mégis bekövetkezhet.
11. 28.
Michael Kofman, a CNA (Center for Naval Analyses) orosz tanulmányi központjának igazgatója, akiről egyik kritikusa, a Kijevben működő Anders Östlund azt állítja, hogy „a háborús tanulmányok elismert tekintélye”, olyannyira, hogy „az elemzései [szerinte sajnálatos módon] képesek befolyásolni az eseményeket”, a Foreign Affairsben megjelent, Michael Kimmage-el közösen jegyzett friss tanulmányában[1] amellett érvel, hogy „Oroszország nem fogja elengedni Ukrajnát harc nélkül”.
Bár Vlagyimir Putyin orosz elnök lehet, hogy most is az erőszakos diplomácia eszköztárához nyúlt, ezúttal Moszkva valószínűleg nem blöfföl. Ha nem lesz megállapodás, a konfliktus sokkal nagyobb méretekben kezdődhet újra.
Ennek a megoldatlan konfliktusnak a kiújulása, ami fele Oroszország és Ukrajna halad, újból átrajzolhatja Európa térképét, és véget vethet Washington arra irányuló törekvésének, hogy stabilizálja Oroszországhoz való viszonyát.
Miközben Moszkva egyre magabiztosabbá vált politikailag és gazdaságilag, Washington figyelmének és erőforrásainak a kínai versengés felé fordulása arról győzhette meg Putyint, hogy az Egyesült Államoknak most csak periferikus érdekei fűződnek Ukrajnához. Az orosz vezetők világossá tették, hogy elegük lett a diplomáciából, és Ukrajna fokozódó Nato- és amerikai integrációját nem tűrik tovább. Minden készen áll arra, hogy ezen a helyzeten erőszakkal változtassanak – hacsak Moszkva, Washington és Kijev nem talál valamilyen békés megoldást.
Egy nagyobb háború forgatókönyve teljesen kézenfekvő.
Oroszország most már nemcsak Ukrajna Nato-tagságát tekinti vörös vonalnak, hanem Ukrajnának a nyugati ellenfelekkel való strukturális védelmi együttműködését is. Ha Ukrajna területe felhasználható lesz Oroszország ellen, az Egyesült Államok szolgálatában, és az orosz hadseregnek megvan rá a lehetősége, hogy tegyen ez ellen valamit, akkor a katonai erő alkalmazása több mint életképes opció a Kreml számára.
Oroszország és az Egyesült Államok, amelyeknek a befolyása keresztezi egymást Kelet-Európában, ellenfelekké váltak az Egyesült Államok által „stratégiai versengés”-nem nevezett mérkőzésben. De az amerikai retorika és tettrekészség közötti rés, amely 2014 óta Ukrajnában és egyebütt tapasztalható, arra vár, hogy kihasználják.
Washington belefáradt a háborúba, és Oroszország a jelek szerint megkérdőjelezi, hogy az Ukrajna támogatásáról szóló nyilatkozatai mögött van-e elegendő eltökéltség.
Ha Putyin úgy ítéli meg, hogy az amerikai tisztségviselők nem őszinték, amikor Ukrajna területi integritásának a támogatásáról nyilatkoznak – és nem sok minden mond ennek ellent – semmi sem fogja elrettenteni attól, hogy erőszakkal változtassa meg a regionális erőviszonyokat. Őrültség volna a részéről, hogy egész Ukrajnát elfoglalja, ezt a hatalmas, több mint 40 milliós országot, de nem volna irreális próbálkozás a számára kettéosztani az országot, vagy kikényszeríteni egy olyan új rendezést, amely visszafordítja Ukrajna „euro-atlanti integrációját” és az Egyesült Államokkal fennálló biztonsági együttműködését. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Hogy adottak-e (ha nem is azonnal, de egy-két hónapon belül mindenképpen) egy Ukrajna elleni orosz támadás katonai előfeltételei, az nemcsak az ukrán katonai hírszerzés főnökének az interjújából derül ki, amelyhez a Military Times egy érdekes térképet is mellékelt, hanem a Rochan Consulting, egy független katonai elemző cég újabb anyagaiból is (Konrad Muzykával, a cég igazgatójával, Kofman többször is konzultált az elmúlt időszakban).
Mindebből csak a Rochan Consulting november 26-i térképes gyorselemezésének 5. pontját emelném ki:
Az Odessza melletti kétéltű partraszállás figyelemreméltó. Az ott partraszálló erők összekapcsolódnak a Kerszon melletti egységekkel. A művelet azonban komoly erősítéseket igényel. A transznisztriai csapatok, bár csekély létszámúak, kapóra jöhetnek.
Egy két nappal korábbi elemzés pedig megjegyzi:
A Dnyeszter-melléki egységek az elmúlt hat hónap alatt szinte folyamatosan gyakorlatoztak.
Egy november 25-i lánc-tweetben a Rochan Consulting igazgatója mindehhez még hozzátette:
Az Ukrajna határai mentén felsorakozó orosz katonai erők struktúrája és az a tény, hogy folyamatosan hadfelszerelést helyeznek el a határ közelében, megváltoztatta a véleményemet az orosz csapatmozdulatokról. Három héttel ezelőtt ezt „kissé aggasztónak” neveztem. Most azt mondom: „erőösszpontosítás zajlik, amely Ukrajna ellen irányul”.
Ráadásul a kontextus, az egyre harciasabb orosz retorika és az elmúlt hónapokban megtartott hadgyakorlatok egész sora azt sugallja, hogy a háború lehetősége valós, sokkal nagyobb, mint március-áprilisban volt. Még akkor is, ha az orosz erők még nincsenek teljesen kifejlődve.
Amikor három héttel ezelőtt beszéltem Michael Kofmannel, aki elmondta, hogy az ő értékelése szerint lehet, hogy Ukrajna katonai veszélynek van kitéve, azt mondtam neki, hogy utánanézek annak, vajon a tények alátámasztják vagy cáfolják-e ezt a hipotézist.
Három hét kutatás és elemzés után ugyanarra a következtetésre jutottam, mint ő.
Mindebből természetesen nem következik, hogy Oroszország katonai támadást fog indítani Ukrajna ellen. Az viszont igen, hogy Moszkva világosan értésére adta Amerikának és az Európai Uniónak, egyszóval a „Nyugat”-nak: január vagy február folyamán ezt megteheti – amennyiben, hogy Michael Kofmant idézzem: „Moszkva, Washington és Kijev nem talál valamilyen békés megoldást”.
11. 29.
Most pedig lássunk minderről egy orosz állásfoglalást. Az elmúlt napokban már Dmitry Trenin, a Carnegie moszkvai központjának a vezetője és Fyodor Lukyanov, a Russia in Global Affairs című geopolitikai folyóirat főszerkesztője és a Council for Foreign and Defense Policy of Russia elnöke is reflektált[2] a Putyin elnök általam már ismertetett november 18-i beszédében jelzett orosz külpolitikai fordulatra (lásd itt, itt és itt). Én most mégsem a fő guruknak vagy – ahogy Ulrich Speck nevezi őket – „az orosz neoimperialista diskurzus formatervezőinek” az írásaira hivatkoznék, hanem Ivan Timofeevre, az Orosz Külügyi Tanács (RIAC) és a Valdai Klub programigazgatójára, már csak azért is, mert ő viszont arra a Michael Kofmanra hivatkozik, akinek az orosz-ukrán háború lehetőségét fejtegető cikkét (pontosabban a két szerző által írt tanulmány első, általa írt részét fentebb ismertettem). Az Orosz Külügyi Tanács december 9-i közgyűlésén egyébként Szergej Lavrov orosz külügyminiszter beszédet mond az orosz külpolitika prioritásairól, amiből majd – remélhetőleg – többet is megtudhatunk.
Addig is lássuk Timofeev „józan” okfejtését[3]:
A nyugati médiákban nő az aggodalom a délkeleti színtéren zajló orosz katonai aktivitás miatt. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint Oroszország katonai hadjáratra készül Ukrajna ellen. Az ilyen híresztelések gyorsan terjednek, és riadalmat keltenek a külföldi országok politikai vezetőiben és az üzleti szférában. Most még azonban túlságosan korai volna egy ilyen fejleményt alapforgatókönyvnek tekinteni.
Több körülmény is szól a külföldi kommentátorok által körvonalazott katonai szcenárió mellett. Az első az orosz haderő újabb tapasztalataival és használatának politikai következményeivel függ össze. Moszkva 2008-ban beavatkozott az abháziai és dél-oszétiai konfliktusba, aminek nyomán gyorsan megváltozott a helyzet, és Oroszország a két autonóm körzetet független államként ismerte el. 2014-ben villámgyors műveletet hajtott végre a Krímben, megteremtve a feltételeit az újraegyesülésről szóló referendumnak. Később az ukrán hadsereg vereséget szenvedett Donbaszban, aminek a Luhanszki és a Donyecki Népköztársaság megalakulása lett a politikai következménye. 2015-ben Moszkva egy nagyon hatékony légi egység kiküldésével radikálisan megváltoztatta a szíriai katonai helyzetet. A politikai eredmény az volt, hogy a politikai hatalom az Asszad-kormány kezében maradt, és számos terrorista csoport vereséget szenvedett. Mindezek az események azt mutatják, hogy Oroszország konkrét politikai változásokra törekedve kész hirtelenül és koncentrált formában erőt alkalmazni.
A második körülmény az, hogy a katonai hadjáratok nemzetközi politikai következményei viszonylag jelentéktelenek voltak. Egyetlen külföldi állam sem avatkozott be nyíltan ezekbe a konfliktusokba. A gazdasági szankciók ártanak az orosz gazdaságnak, de maga a gazdaság stabil.
A harmadik körülmény az, hogy Oroszország nem kívánja elfogadni az Ukrajnával kapcsolatos jelenlegi status quót. Ukrajna majdnem nyíltan beszél a minszki megállapodások szabotálásáról, és nem akarja végrehajtani azokat. Az Egyesült Államok és az EU nem tud vagy nem akar változtatni ezen. Ukrajna arra törekszik, hogy elmélyítse védelmi kapcsolatait az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel. Moszkvában ezt az az ukrán terület nyugati államok általi „felhasználásának” és az orosz stratégiai érdekek veszélyeztetésének tekintik. Moszkva szerint csupán idő kérdése a nyugati katonai infrastruktúra Ukrajnában való megjelenése.
A fenti körülményeket tekintetbe véve, Nyugaton és Ukrajnában hipotetikusan megfontolhatják az alábbi forgatókönyvet. Egy több irányú hirtelen és döntő csapással az orosz csapatok elvágják egymástól az ukrán hadsereg egységeit az ország keleti részén, majd körülveszik a különálló csoportokat vagy a Dnyeperhez szorítják őket. A harckocsi és motoros egységeket erős légi, rakéta- és tűzérségi támadásokkal kísérik. Az orosz légierő [Aerospace Forces] megszerzi a légi fölényt. A hadművelet tetőpontja Kijev bekerítése és elfoglalása és a frontvonalnak a Dnyeper mentén való stabilizálódása lesz. Bejelentik egy új ukrán állam megalapítását Kijev fővárossal, amelyet Oroszország elismer. Ez magában foglalja a korábban független Donyecki és Luhanszki Népköztársaságokat. Ezzel Oroszország több történelmi problémát is megold egyszerre. A délkeleti határokat fenyegető közvetlen veszély elmúlik. Az Azovi-tenger fölötti teljes ellenőrzés és a Krími Köztársasághoz vezető szárazföldi folyosó biztosítva lesz. Két ukrán állam jelenik meg a térképen, amelyek egyike „baráti és testvéri lesz”.
Ez a forgatókönyv, még ha nem is tekintjük a meglévő fóbiák és nacionalista komplexusok kifejeződésének, több okból is valószínűtlennek tűnik.
Először, valószínűtlen, hogy egy ilyen katonai konfliktus bármiféle értelmes megállapodással végződhet. Az ukrán hadsereg fölött aratott győzelem önmagában nem biztosítja a gyors békét. A háború hosszan elnyúló konfrontációvá fajulhat, különösen az ukrán hadsereg ellenőrzése alatt maradó területeken (például Nyugat-Ukrajna). Ukrajna egészének az elfoglalása technikailag lehetséges. De sokkal költségesebb lesz, az ellenőrzés biztosítása pedig sokkal nehezebb. A „két ukrán állam” opciója lehetővé teheti Oroszország számára, hogy kiszorítsa a nacionalistákat, nyugatra küldve őket. Az „egy Ukrajna” szcenárióval ez lehetetlen volna.
Másodszor, a konfliktus elkerülhetetlenül éles változást idézne elő a Nyugat Ukrajna felfegyverzésével kapcsolatos álláspontjában. Az Egyesült Államok és szövetségesei nem fognak nyílt katonai konfrontációba bocsátkozni Moszkvával. De az ukrán hadsereg támogatásának a szintje jelentősen meg fog emelkedni.
Harmadszor, Oroszország izolálódna diplomáciailag. Valószínűtlen, hogy bármelyik állam támogatásáról biztosítaná Moszkva akcióit. A Krímtől és Donbasztól eltérően itt fegyveres erők közötti nyílt összecsapásról beszélünk, azaz szabályos háborúról. Oroszország nyilván offenzívában lenne. Ez lehetővé tenné, hogy a tetteit gond nélkül agressziónak minősítsék. Miközben a krími és a donbaszi helyzet az Ukrajnában lezajló forradalmi események hatására állt elő, és így azokat egy polgárháborús konfliktus [civil conflict] részeként lehetett értelmezni, ebben a forgatókönyvben ilyesmi nem vehető észre. Jelen pillanatban nem áll fenn nyilvánvaló konfliktus Nyugat- és Kelet-Ukrajna között. Moszkva cselekedeteinek a legitimitása ebben az esetben rendkívül gyenge, ha nem teljességgel lehetetlen.
Negyedszer, a nyugatiak minőségileg új szankciókat és restrikciókat vezetnének be Oroszország ellen. Az orosz gazdaságnak ezek által okozott kumulatív károk óriásiak lennének.
Ötödször, az Ukrajna fölötti ellenőrzés, még a keleti részen is, problematikus lehet.
Hatodszor, a kelet-ukrajnai lakosság Oroszország iránti lojalitása nem magától értetődő. A belső ellentétek dacára az elmúlt harminc év alatt Ukrajna kialakította a saját polgári identitását. A keleti tartományok lakossága lehet, hogy negatívan viszonyul a túlzó nacionalizmushoz, ez azonban nem garantálja Oroszországhoz való lojalitásukat. Sőt, a háború véglegesen alááshatja az Oroszország iránti szimpátiát, amely már az elmúlt hat év folyamán megcsappant.
Végül, hetedszer, a háború destabilizálhatja magát az Oroszországon belüli helyzetet is. A társadalom részéről nincs igény egy szomszéd elleni háborúra, még a szégyenletes ukrajnai oroszellenesség ellenére sem. Nagyon is lehetséges, hogy az orosz csapatok súlyos vereségeket mérhetnek az ukrán fegyveres erőkre, és nyugatra űzhetik őket. A veszteségek azonban így is százakra, talán ezrekre rúghatnak. A konfliktus lehetséges elhúzódása esetén az emberi veszteségek állandósulhatnak. A lehetséges gazdasági válsággal együtt ez nem a legjobb módja a társadalmi támogatás elnyerésének. Miközben a Krímmel való újraegyesülést az orosz társadalom több okból is lelkesen támogatta, alig hihető, hogy egy nagy háború hasonló támogatásban részesülne.
Egyszóval, egy lehetséges háborúért sokkal nagyobb árat kell fizetni, mint amennyi haszon származhat belőle. A háború jelentős kockázattal jár a gazdaság, a politikai stabilitás és az orosz külpolitika szempontjából. Nem old meg alapvető biztonsági problémákat, miközben újakat generál.
Feltevődik a kérdés: kinek és milyen feltételek mellett lehet előnyös ez a forgatókönyv? Mindenekelőtt azért vonzó, mert inkább egy hipotetikus, mint egy reális helyzetet vázol. Ebben a formájában megerősíthei Ukrajnát orosz-ellenes alapon, mert igazolhatja a nyugati katonai segítség kibővítését. A háborúval való fenyegetés orosz részről is kihasználható. Moszkva megmutatja, hogy technikailag készen áll egy radikális szcenárióra, és hogy nem fogja megengedni a saját „vörös vonalainak” az átlépését. Más szavakkal a szcenárió gyakorlati értelme az, hogy az információs háború és a politikai jelzések eszközéül szolgál.
Az előnyök és hátrányok egyensúlyát figyelembe véve egyik oldal sem érdekelt egy tényleges háborúban. Ennélfogva a háborús forgatókönyvet nem igazán érdemes hihetőnek tekinteni. A történelem azonban sok olyan példát ismer, amikor a racionális kalkulációk nem tudták elejét venni az eszkalációnak. Csak reménykedhetünk abban, hogy most nem ez a helyzet. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Nem kívánok most ennek a nagyon intelligens elemzésnek a kommentálásába belemenni. A kiemelésekkel – implicit módon – csupán azt szerettem volna sugallni, hogy Oroszország egyrészt azt üzeni Amerikának, hogy Ukrajna ügyében nincs tovább hova hátrálnia, tehát komolyan megfontolja egy nagyszabású katonai hadjárat lehetőségét, ami Ukrajnát ketté fogja szakítani, másrészt tisztában van ennek a nyilvánvaló hátrányaival, tehát kész egy békés kompromisszumot elfogadni.
Holnap Rigában összeül a Nato külügyminiszteri értekezlete. Meglátjuk, hogy képesek lesznek-e közös nevezőre jutni az ukrán-kérdésben.
*
Végül, Timofeev anti-szcenárióját kiegészíteném még egy figyelemreméltó orosz véleménnyel. A Center for The National Interest november 19-én vitafórumot rendezett négy orosz-szakértő részvételével és Jacob Heilbrunn főszerkesztő moderálásával az orosz-ukrán helyzetről.[4]
Dmitriy Suslov, a moszkvai Centre for Comprehensive European and International Studies igazgatóhelyettese – többek között – ezeket mondta:
Oroszország Ukrajnát nem tekinti az orosz érdekszféra részének. Ukrajna, jelenlegi határaival és népességével, nem fogadja el azt, hogy Oroszország érdekszférájához tartozzon. Oroszország azt szeretné, hogy Ukrajna semleges legyen, egy köztes ország. Nem feltétlenül Oroszország, de nem is a Nato érdekkörében. Ha a Nyugat nyomást gyakorol Ukrajnára, ha bejelenti, hogy a kapu zárva van, Ukrajna irányt változtat.
A probléma (ukrán szempontból) és a nagy esély (orosz szempontból) itt az, hogy a nyugati köldökzsinór (amúgy előbb-utóbb elkerülhetetlen) elvágásával Ukrajna nem fog fennmaradni mint egységes állam: vagyis szétesik egy nyugati és egy keleti részre. Ráadásul „külső” háború nélkül. De lehet, hogy egy nem kevésbé szörnyű belső (polgár)háborút generálva. Amely viszont kiválthatja Oroszország „jogos” beavatkozását, mert hogy valakinek mégiscsak biztosítania kell a polgári békét. Leglábbis a Dnyepertől keletre. Nyugat-Ukrajnában viszont a Nyugatnak kellene ezt majd megtenni. De nem hiszem, hogy a lengyeleken kívül erre bárki más vállalkozni merne.
De ne szaladjunk ennyire előre.
[1] Michael Kimmage and Michael Kofman: Russia Won’t Let Ukraine Go Without a Fight. Foreign Affairs, 2011. nov. 22.
[2] Vö. Dmitri Trenin: Russian Foreign Policy: Shifting Gears. carnegiemoscow.org, 2021. nov. 19; Fyodor Lukyanov: NATO Expansion Is a Bugbear for Both Russia and the West. We have reached a point where the long-standing controversy over NATO enlargement must somehow be resolved. The Moscow Times, 2021. nov. 24; Fyodor Lukyanov: NATO’s mistake is that it still thinks it’s dealing with the weakened Russia of the 1990s. rt.com, 2021. nov. 23. Ez utóbbi teljes, orosz nyelvű változatát lásd itt.
[3] Ivan Timofeev: War Between Russia and Ukraine: A Basic Scenario? valdaiclub.com, 2021. nov. 25.
[4] Jacob Heilbrunn, George Beebe, Melinda Haring, Michael Kofman, Dmitry Suslov: Is Russia Poised to Invade Ukraine? The National Interest, 2021. nov. 19.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2021. november 29-én.
