A háborúhoz mint végső valósághoz való viszony tekintetében lényegében nincs különbség a két főszereplő között.
2023. 04. 05.
Graham Allisonról ebben a blogban eddig 18 bejegyzésben írtam (2017. január 5. és 2022. november 4. között; a 35970 szó természetesen nem kizárólag róla “szól”, hanem sokminden egyébről is). Ha valakit érdekel, beírhatja a blogom keresőjébe Allison nevét, és áttekintheti valamennyit.
Mielőtt – a következő bejegyzésemben, amelyre, ezt megígérem, nem kell sokat várni – felidézném, hogy a Harvard professzora korábban mit mondott a thuküdidészi csapdáról és az amerikai-kínai háború valószínűségéről, majd közelebbről megvizsgálnám, hogy most hogyan látja ezt a kérdést, nézzük meg, mi volt magának Thuküdidésznek a véleménye a Spárta és Athén közötti háború valódi okáról:
A legigazibb, noha a legritkábban emlegetett oknak azt tartom, hogy az athéniak hatalmának növekedése félelemmel töltötte el, majd háború megindítására késztette a lakedaimoniakat. (I 23)
Nyilvánosan azonban a két fél különböző konkrét okokat hozott fel, amelyek arra késztették őket, hogy megkezdjék a háborút.
Muraközy Gyula, A peloponnészoszi háború magyar fordítója az Utószóban azt írja, hogy Thuküdidész felfogása szerint “a peloponnészoszi háború fő oka – bár a felelősséget egyértelműen a lakedaimoniakra hárítja – a hatalom kérdése volt”. A hatalomról pedig megállapítja, hogy annak “célja végül csupán önmaga növelése”, és így “szükségképpen erkölcstelenné válik, s eluralkodik benne a hübrisz – a nyers gőg, a mások lenézése”.[1]
Ha a hatalom “végül” “szükségképpen erkölcstelenné válik”, akkor feltevődik a kérdés, hogy van-e értelme vele kapcsolatban egyáltalán az “erkölcsös” vagy “erkölcstelen” jelző használatának. A hatalom szerintem természete szerint amorális, és ez az erkölcsnélküliség vagy erkölcsön kívüliség a legegyértelműbben a háború akceptálásában és egy adott ponton már elkerülhetetlennek tűnő vállalásában mutatkozik meg. Bár az athéni demokrácia, a “szabad jogrend”, ahogyan annak éthoszát Periklész hitelesnek tekinthető, de mégiscsak Thuküdidész által megfogalmazott híres temetési beszédében (II 35-46) összefoglalja, kétségtelenül elfogadhatóbbnak, sőt magasabb rendűnek tekinthető, mint “a kevésbé szabad jogrendben élő, sokkal merevebb”, vagy ma divatos kifejezéssel: “autokratikus” Spárta berendezkedése, a háborúhoz mint végső valósághoz való viszony tekintetében lényegében nincs különbség köztük.
Érdemes itt Muraközy Gyulát hosszabban idézni[2]:
Athén a perzsa veszély elmúltával – egyelőre a pánhellén érdekek megvédése ürügyén – nemcsak megtartotta, hanem minden lehetséges eszközzel még tovább is növelte hatalmát, és saját egykori áldozathatala címén ő kényszerítette óriási áldozatokra az egyre erőszakosabb eszközökkel összetartott szövetségeseit. Vagyis az athéni demokráciában – egyelőre legalábbis a külpolitikában – a hatalom és a jog egyensúlya felbillent, s Athén külső kapcsolataira az elnyomó és hódító politika kezdett jellemzővé válni, s a város, hogy megtartsa jogosnak vélt hatalmát, kénytelen volt egyre erőszakosabb eszközökhöz folyamodni.
Periklész nagyszerű Athén-képében (…) Athén, a demokrácia mindenkori példaképe, teljesen jogosan szállt szembe a jogtalanul rátámadó Spártával. Holott kétségtelen, hogy Spártát nagyrészt a számára és szövetségesei számára egyre veszélyesebbnek látszó athéni hódító és elnyomó politika[3] késztette a háborúra. Periklész éppen a hatalom kényszerének engedve, természetesen döntött a háború mellett, mert jól látta, hogy a szelíden hangzó követelés – az athéniak adják vissza a hellének függetlenségét (I 139) – valójában az athéni nagyhatalom végét jelenti.
Természetesen minden háború, és annak minden főszereplője különleges jellemvonásokat mutat, de azt hiszem, hogy a két fél közötti amorális ekvivalencia mint lényegi sajátosság ma is megfigyelhető mind a Nyugat és Oroszország közötti ukrajnai regionális háborúban, mind az Amerika és ázsiai-csendes-óceáni szövetségesei, valamint Kína közötti potenciális háború előkészületeiben.[4]
Graham Allison 2017-ben megjelent, The Thucydides Trap című könyvében és egyéb idevágó írásaiban nem a háborús felelősség kérdésével, hanem elsősorban a csapda, vagyis a háború “előállásának” a működési mechanizmusával foglalkozik. Más írásaiban azonban – inkább csak implicit módon – kitért erre is.
Stratégiai képzelőerő című 2018. júniusi bejegyzésemben Allisonnak a The myth of the liberal order című Foreign Affairs–esszéjéből idéztem (többek között) az alábbiakat:
Legutóbbi pekingi látogatásom alkalmával egy magasrangú kínai tisztségviselő egy kényelmetlen kérdést tett fel nekem. Ha Trump, mint az amerikai elit hiszi, jelleme és tapasztalatlansága miatt alkalmatlan arra, hogy egy nagy nemzet vezetője legyen, ki a hibás azért, hogy ő az elnök? Trump, hogy opportunista módon megszerezte a győzelmet, vagy az a politikai rendszer, amely ezt lehetővé tette?
Senki sem tagadja, hogy az amerikai kormányzati rendszer jelenlegi formájában kudarcot vallott. Az amerikai politikai osztály, amely végeérhetetlen és sikertelen háborúkba keveredett Afganisztánban, Irakban és Líbiában, és pénzügyi válságot okozott, már jóval Trump előtt elveszítette a hitelét. Ezek a katasztrófák sokkal többet tettek azért, hogy csökkentsék a liberális berendezkedésbe vetett bizalmat, mint amennyit Trump megtehetett, hacsak nem követ el egy katasztrofális háborúhoz vezető hibát. Azok az amerikaiak, akik hisznek a demokratikus kormányzásban, óriási kihívás előtt állnak: helyre kell állítaniuk a saját országukban a működőképes demokráciát.
Szerencsére ez nem követeli meg azt, hogy a kínaiakkal, a oroszokkal vagy bárki mással elfogadtassuk az amerikaiak szabadságról vallott felfogását. És azt sem teszi szükségessé, hogy idegen rezsimeket demokráciákká változtassunk. E helyett – mint Kennedy egyik 1963-as beszédében kifejtette – az is elég lesz, ha fenn tudunk tartani egy olyan világrendet, amely „biztonságos a sokféleség számára” – legyen az liberális vagy illiberális. Ez azt jelenti, hogy Amerika külföldi erőfeszítéseinek alkalmazkodniuk kell ahhoz a realitáshoz, hogy más országok ellentétes nézeteket vallanak a kormányzásról, és igyekeznek kialakítani a saját nemezetközi rendjüket, amelyet az ő szabályaik irányítanak.
Ahhoz, hogy ha csak minimális mértékben is, de ki lehessen alakítani egy olyan rendet, amely képes hozzáidomulni ehhez a diverzitáshoz, a stratégiai képzelőerőnek legalább olyan mértékben kell a jelenlegi konvencionális gondolkodásmódtól eltávolodnia, mint amennyire a Kennan Hosszú Távirata utáni négy évben megszületett hidegháborús stratégia eltávolodott az 1946-os washingtoni konszenzustól. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Az idézethez az alábbi rövid kommentárt fűztem:
„A józan ész a legveszedelmesebb szubverzió” – írtam Thomas Paine The Common Sense című tanulmányára hivatkozva ennek a Naplónak az elődjében, 1980. november 11-én.[5] Ma sem mondhatok mást.
Azok az amerikaiak, akik 2020 novemberében megbuktatták Trumpot és Joe Bident választották meg elnöknek látszólag, vagy mondjam azt inkább, hogy egyelőre helyreállították “a saját országukban a működőképes demokráciát”. Ugyanakkor viszont ennek a “működőképes demokráciá”-nak a megszemélyesítője, Trumppal ellentétben, aki nem követett el “egy katasztrofális háborúhoz vezető hibát”, ha közvetett formában is, de belevitte Amerikát egy újabb háborúba, amelynek még nem látni a végét.
És ez egy olyan háború, amelyben és amelyre érvényes az amorális ekvivalencia elve, amelyről fentebb írtam. Ez akkor válik jól láthatóvá, ha – mint erre már korábbi bejegyzéseimben is utaltam – az ukrajnai háborút nem Ukrajna és Oroszország közötti háborúnak, hanem a Nyugat (elsősorban Amerika) és Oroszország közötti, Ukrajna területén folytatott háborúnak tekintjük, hiszen az ukrán vezetők már számtalanszor leszögezték, hogy a nyugati katonai, titkosszolgálati, gazdasági ás politikai támogatás nélkül nem tudnák folytatni ezt a háborút.
A Joe Biden által elkövetett katasztrofális hibának a mélyebb oka pedig az, hogy az elnök és csapata híjával van annak a stratégiai képzelőerőnek, amelyről az amerikai szakértő esszéje befejező soraiban ír. Mégpedig azért, mert az Egyesült Államok, attól félve, hogy a kínaiak “hatalmának növekedése” “valójában” az amerikai hegemónia és a kivételesség “végét jelenti”, nem tud és nem is akar fenntartani “egy olyan világrendet, amely ‘biztonságos a sokféleség számára’, legyen az liberális vagy illiberális”.
Oroszország háborús felelőssége egyértelmű, hiszen megtámadta Ukrajnát. De ugyanilyen felelősség terheli Amerikát is, mert a külpolitikája (és ezen belül az orosz-politikája) nem tud és nem is akar alkalmazkodni “ahhoz a realitáshoz, hogy más országok ellentétes nézeteket vallanak a kormányzásról, és igyekeznek kialakítani a saját nemzetközi rendjüket, amelyet az ő szabályaik irányítanak”.
De hogy ne mindig másokra hivatkozzak, íme egy rövid részlet az Országútban nemrég megjelent interjúmból:
A geopolitika számomra olyan szemléletmód, amely a nagyhatalmak közötti egyensúlyt keresi a világban, de tehetetlen egy olyan aktorral szemben, amely hegemón pozícióban lévén, mint most Amerika, vagy amilyenben Anglia volt a 20. század elején, nem hajlandó belenyugodni abba, hogy van egy vele egyenrangú vagy potenciálisan egyenrangú riválisa. Ez előbb-utóbb a két nagy közötti háborúhoz vezet, mint ahogy vezetett is az első világháborúban Anglia, majd az angloszféra és Németország között, vagy vezetett most – regionális szinten – egy furcsa, de nagyon veszélyes háborúhoz Amerika, illetve Ukrajna és Oroszország között, mert Washington (és London, persze) a fejébe vette, hogy a maradék Kelet-Európából, tehát Ukrajnából is kiszorítja Moszkvát.
Ha jól meggondoljuk, “a Kennan Hosszú Távirata utáni négy évben megszületett hidegháborús stratégia” végeredményben a két szuperhatalom közötti egyensúlyon alapult. Olyan volt, amilyen volt, sokszor brutális és igazságtalan, de – nagyrészt az atomfegyverek miatt – ki tudta iktatni a nemzetközi rendszerből a nagyhatalmak közötti háborút.
Van-e, lesz-e elegendő stratégiai képzelőerő Amerikában és Kínában ahhoz, hogy megteremtsenek egy olyan világrendet, amely “biztonságos a sokféleség számára”?
[1] Vö. Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Európa Könyvkiadó Budapest, 1985.
[2] I. m. 714-715.
[3] Ezzel kapcsolatban lásd az athéniak és a mélosziak vitáját A peloponnészoszi háborúban (V 85-116).
[4] A konkrét hasonlóságokra itt most nem térek ki, de bárki megpróbálhatja beazonosítani az összefüggéseket.
[5] Vö. Molnár G.: Európai Napló. 1980. augusztus–1981. december, in: M. G.: Alternatívák könyve, II. Pro Philosophia, Kolozsvár, 2007. 196.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2023. április 5-én.
