04. 10.
Az amerikai Nemzeti Hírszerzési Tanács közzétette Globális trendek – 2040[1] című 140 oldalas jelentését az „alternatív jövők”-ről. Ennek sűrített változatát négy forgatókönyvben foglalták össze:
(1) A demokráciák újjászületése
2040-ben a világ az Egyesült Államok és szövetségesei által vezetett nyitott demokráciák újjáéledési folyamatának kellős közepén tart. Az Egyesült Államokban és más demokratikus társadalmakban megvalósuló köz- és magánszféra közötti partnerségek[2] által elősegített gyors technológiai fejlődés átalakítja a globális gazdaságot, emeli a jövedelmeket, és javítja az életminőséget sok millió ember számára az egész világon.
(2) Sodródó világ
2040-ben a nemzetközi rendszer kaotikus és ingatag, nincs irányítója, mivel az olyan jelentős hatalmak, mint Kína, továbbá a regionális és a nem állami szereplők ignorálják a nemzetközi szabályokat és intézményeket. Az OECD-országokat a lassú gazdasági fejlődés, a társadalmi különbségek elmélyülése és a politikai paralízis sújtja.
(3) Kompetitív koegzisztencia
2040-ben az Egyesült Államok és Kína a gazdasági fejlődést és az erőteljes egymás közötti kereskedelmi kapcsolatokat állította előtérbe, de ez a kölcsönös gazdasági függőség nem zárja ki a versengést a politikai befolyás, a kormányzati modellek, a technológiai dominancia és a stratégiai előny megszerzése kérdésében.
(4) Külön bunkerek
A fragmentálódott világban több eltérő nagyságú és erejű gazdasági és biztonsági blokk létezik, amelyek az Egyesült Államok, Kína, az Európai Unió, Oroszország és néhány regionális hatalom körül megszerveződve az önellátást, az ellenállóképességet és a védelmet állítják a középpontba.
(5) Tragédia és összefogás
2040-ben az Európai Unió és Kína által vezetett globális koalíció, a nem kormányzati szervezetekkel és az újjáéledő multilaterális intézményekkel együtt meszemenő változásokat visznek keresztül, hogy kezelni tudják a klímaváltozást, az erőforrások kimerülését és a katasztrofális élelmiszerhiány miatt bekövetkezett globális szegénységet.
A Biden-adminisztráció, legfontosabb hátterével, a hírszerző közösséggel együtt nyilván az első forgatókönyvben hisz, és annak megvalósulásán dolgozik. A második és az ötödik inkább pedagógiai célzatú, és azt kívánja aláhúzni, hova jut a világ, ha Amerika lemond a globális vezető szerepről. A harmadik és a negyedik forgatókönyv (a bipoláris, illetve a multipoláris világ egy-egy variációja) nem különösebben meggyőző, hiszen épp úgy lehetne állítani, hogy a bipoláris modell valósul meg zárt és a multilaterális nyitott változatban.
A legfőbb kifogásom ezekkel az „alternatív jövők”-kel kapcsolatban az, hogy egyik változat sem számol a háború lehetőségével, legalábbis explicit módon nem. Még leginkább a második forgatókönyvbe férhet bele, de nem véletlen, hogy ez az egyetlen, amelyből Amerika hiányzik.
Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de szerintem a demokrácia amerikai „újjászületését” és világra szóló győzelmét és (implicite) az „elektorális”, valamint „zárt autokráciák” vereségét jósoló első szcenárió juthat legközelebb a háborúhoz, hiszen totális konfrontációra épül, aminek következményeként – az amerikai hírszerző közösség tanácsadó testületének prevíziója szerint – az egyik oldal teljesen eltűnik a képből.
Az érdekes ebben az, hogy itt egy olyan demokrata párti adminisztrációról van szó, amely alapvetően nem háború-, viszont mondhatni zsigerileg konfrontáció-párti, amennyiben a „demokrácia” és az „autokrácia” ütközésének a végkimenetelét csak az ellenfél, a „stratégiai versenytárs” teljes vereségeként tudja elképzelni. És nem számol azzal, hogy az ellenfél, pontosabban az ellenfelek, hiszen Kínáról és Oroszországról van szó, az első hidegháborús alaphelyzettel ellentétben, nem így gondolkodnak, és nem is akarnak részt venni egy ilyen globális és frontális rezsim-konfrontációban. Ők csak a helyüket követelik a nap alatt, vagyis azt, hogy Amerika ismerje el őket legitim nagyhatalmaknak, amelyeknek megvannak és meg lehetnek a többi nagyhatalom által elfogadott vagy legalább tudomásul vett regionális és globális érdekeik.
Ha tehát háborúra kerül sor az Egyesült Államok és Kína és/vagy Oroszország között, akkor az nagy meglepetésként fogja érni a Biden-adminisztrációt, hiszen ez utóbbi – mint már jeleztem – nem törekszik ilyesmire. Viszont mindenképpen le akarja őket győzni politikailag, amennyiben – érdekes módon az egykori Szovjetunióhoz, tehát egy valóban kommunista szuperhatalomhoz hasonlóan – úgy ítéli meg, hogy a saját rendszere magasabb rendű és természetesen jobb is, mint az ellenfelei politikai berendezkedése, amely „elkerülhetetlenül” össze fog omlani, ha a demokratikus és „legitim” berendezkedést képviselő országok, természetes vezetőjükkel, az Egyesült Államokkal az élen, kellő eréllyel és következetességgel lépnek fel ellene.
A másik háborút kiváltó ok az, hogy az így felsorakozó „demokráciák” természetesen nem ismerik el azt, hogy az „autokráciák”-nak is meglehetnek a saját regionális érdekeik (akárcsak a „demokráciák”-nak), így például Kínának az, hogy akár katonai erővel is megakadályozza Tajvan önállósodását, és de facto amerikai szövetségessé válását. Oroszországnak pedig az, hogy hasonlóképpen, akár háború árán is megakadályozza az évszázadokon keresztül vele közös államot alkotó Ukrajna de facto Nato-tagságát. És ebben a kérdésben mindkét ország számíthat a lakosság többségének a támogatására.
Biden és Blinken tehát nem akarnak háborút, de külpolitikájukkal olyan helyzetet teremtenek, amely a másik fél számára egyszerűen nem hagy más lehetőséget, mint hogy katonai erővel lépjen fel, ami viszont őket is rá fogja kényszeríteni arra, hogy háborút viseljenek. Amit ők – nem véletlenül – nagyon nem akarnak. Nemcsak azért, mert ezzel veszélybe kerülhetnek életbevágóan fontos belpolitikai prioritásaik, hanem azért sem, mert Amerikának nem fűződnek életbevágó nemzeti érdekei ahhoz, hogy ezt tegyék. Lehet, hogy a politikai és biztonsági establishment ezzel nincs teljesen tisztában, és belevágna egy ilyen kalandba, de az amerikai lakosság – pontosan a „soha véget nem érő háborúk” miatt – nagy valószínűséggel fellázadna ellene.
És ilyesmit épeszű politikus nem kockáztathat.
[1] Global trends 2040: A more contested world. A publication of the National Intelligence Council. March 2021. A kiadvány Kínával kapcsolatos részleteiről szóló beszámolót lásd itt.
[2] A CIA és az Amazon között régóta létező ilyen PPP-kapcsolatról (Public-Private-Partnership) lásd az Olümposzi felhőjáték című bejegyzésem 4. lábjegyzetét.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.