03. 12.
A Foreign Policy cikke már a címével is provokál: Amerika csak akkor győzhet, ha a kínai rendszer összeomlik.
A versengés – írják a szerzők[1] – elkezdődött, de hogyan fog végződni? Kétpárti konszenzus van abban, hogy a kínai-amerikai kapcsolatokat hosszú évekre a rivalizálás fogja meghatározni különböző régiókban és az állami élet különböző színterein. De nem világos, hogy az amerikai vezetők mire számítanak ez után. Washington elfogadta a versengés valóságát, de nem körvonalazott semmiféle győzelmi teóriát.
A kínai-amerikai versengésnek számos kimenetele lehetséges: az Egyesült Államok átenged egy érdekszférát Kínának; kölcsönösen alkalmazkodnak egymáshoz; Kína összeomlik vagy pusztító globális konfliktusra kerül sor. Ha azonban a versengés célja a jobb béke – háború nélkül –, akkor az lesz a döntő kérdés, hogy az Egyesült Államok elérheti-e ezt a kínai vezetők gondolkodásmódjának a megváltoztatásával – meggyőzve őket arról, hogy az expanzió és a térhódítás hiábavaló –, vagy ehhez a kínai hatalom meggyengülésére vagy a Kínai Kommunista Párt bukására van szükség.
Vajon a kínai-amerikai feszültség kompetitív koegzisztenciához vezethet? Vagy a rivalizálásnak a rendszer kudarcával kell véződnie? Az amerikai tisztségviselők nyilván az előbbit szeretnék, de valószínűleg a másodikra kell felkészülniük.
A kompetitív koegzisztencia hívei abban bíznak, hogy az Egyesült Államok meg tudja győzni a kínai vezetőket, hogy ne törekedjenek regionális elsőbbségre, és ne borítsák fel az Amerika által vezetett nemzetközi rendet Ázsiában és egyebütt. Azt remélik, hogy amennyiben az Egyesült Államok az évek során bebizonyítja, hogy fenn tudja tartani a számára kedvező hatalmi egyensúlyt a nyugat-csendes-óceáni térségben, meg tudja őrizni gazdasági és technológiai fölényét a kulcsfontosságú területeken, és felsorakoztatja maga mellett a nemzetközi normákat és szabályokat fenntartó államok koalícióját, Peking kevésvé harcias (és meddő) politikára térhet át, megbékélve azzal a világrenddel, amelyben az Egyesült Államok, szövetségeseivel és partnereivel együtt továbbra is domináns pozícióban marad. De mi van akkor, ha ez a remény illuzórikus, mivel a rivalizálás alapvetőbb?
Akkor az Egyesült Államoknak számolnia kell azzal a lehetőséggel, hogy a kibékíthetetlen kínai-amerikai ellentét egészen addig fenn fog maradni, ameddig Kínában a Kommunista Párt van kormányon, vagyis ameddig az uralkodó rendszer alapvetően meg nem változik. Ebben a forgatókönyvben az Egyesült Államok győzelmi teóriája elkezd hasonlítani a hidegháború alatti fékentartás politikájára.
Így az Egyesült Államok fő feladata az, hogy kitartson geopolitikai szempontból [a fékentartás politikája mellett] egészen addig, ameddig ezek a folyamatok kibontakozhatnak. De bizonyos mértékben fel is gyorsíthatja a párt bukását azzal, hogy rámutat a bajokra, vagy csökkenti Kína hozzáférését a csúcstechnológiákhoz, ami gátolja a gazdasági fejlődést, és megnehezíti a kínai high-tech nemzetbiztonsági állam [security state] konszolidálódását.
Ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy milyen eredményre törekszünk, hogyan mérhetjük fel politikánk hatékonyságát? És ha ma valóban ez a rivalizálás az amerikai stratégia előtt álló fő kihívás, akkor meddig fogják az amerikai polgárok tolerálni az ezzel járó költséges műveleteket, ha nem tudják, mi is a végső célunk?
Ha belátjuk, hogy ez az eléggé pesszimista győzelmi teória a legrealistább és a legjobb, akkor egy végső nehézséggel is számolnunk kell. A helyzet ugyanis az, hogy jelenleg Amerika sok ázsiai és európai szövetségese megpróbálja elkerülni a Washington és Peking közötti egyértelmű választást. Kevés ország üdvözölne egy olyan amerikai stratégiát, amely explicit módon a rezsim bukását veszi célba; tulajdonképpen már a puszta tény is, hogy a erről a nyilvánosság előtt beszélünk, megnehezítheti a Kína-ellenes koalíciók felsorakoztatását. Nem meglepő tehát, hogy annyi kétértelműség maradt Amerikában akörül, hogy hova is vezethet a rivalizálás, mivel az analitikus világosság követelményei nem egyeztethetőek össze – legalábbis egyelőre – a diplomáciai hatékonyság követelményeivel.
Ennek a rejtvénynek nincs könnyű megfejtése. De végeredményben az amerikai kormánynak nyíltan kell beszélnie Kína-stratégiájáról: lehetetlenség a sikerhez nélkülözhetetlen belső elkötelezettséget és erőforrásokat mozgósítani, ha az amerikai tisztségviselők elkenik a lényegi kérdést. A demokráciáknak nem lehet egy stratégiai programjuk belső használatra, és egy másik a nyilvánosság számára. Rövid távon komoly érvek szólnak amellett, hogy a Kínával szembehelyezkedő koalíciók felépítésének gyakorlati kérdései álljanak a középpontban, elbagatelizálva a végkifejlet érzékenyebb témáját. De hosszabb távon nehéz elképzelni, hogyan nyerheti meg az Egyesült Államok ennek a századnak a meghatározó vetélkedését [rivalry] anélkül, hogy világossá tenné, mit próbál meg elérni.(Kiemelések tőlem – M. G.)
03. 15.
Ha ezt a figyelemreméltó szöveget, mint ahogy a többi hasonló idézetet is ebben a blogban, egy olyan – hipotetikus, de egyre valószerűbb – történelmi kontextusban olvassuk, amelyben Amerika kelet-ázsiai, közel-keleti és nyugat-európai, vagyis a teljes eurázsiai peremterületre (Rimland[2]) kiterjedő geopolitikai szupremáciája már a múlté, akkor mindez egyáltalán nem győzelmi felirattá, hanem sokkal inkább groteszk geopolitikai epitáfiummá válik, és ekként lesz értelmezhető.
De értelmezhetjük ezt a szöveget – Leo Strauss Spinoza- és Maimonidész-interpretációi nyomán[3] – úgy is, hogy rámutatunk arra, amire a két befolyásos szerző[4] pontosan azzal hívja fel a figyelmet, hogy a lehető legmélyebben hallgat róla. Írásuk elején ugyan csak úgy mellékesen megemlítik, hogy a kínai-amerikai versengés számos kimenetele közül az egyik az, amely szerint „Kína összeomlik vagy pusztító globális konfliktusra kerül sor”, a továbbiakban azonban, Thomas Wrighthoz és másokhoz hasonlóan, végig és következetesen a háború nélküli (short of war[5]) lehetséges szcenáriókkal foglalkoznak.
Vagyis miközben végig azt ecsetelik, hogy az amerikai döntéshozóknak és punditáknak nem szabad elhallgatniuk azt, hogy mi is az amerikai „győzelmi teória” végső célja (ti. a kínai rezsim bukása vagy amennyiben bekalkuláljuk ebbe Washington tevőleges hozzájárulását is: „megbuktatása”), csak egy nagyon valószínűtlen totális atomháború rémét villantják fel, de arról nem beszélnek (a már említett Wrighttal ellentétben, aki pontosan ezt a lehetőséget vázolta elég részletesen és éleselméjűen szenátusi meghallgatására készített írott tanuvallomásában (testimony), hogy katonai konfliktusra a rivális nagyhatalmakkal pontosan az ún. mellékes vagy „alacsony stratégiai értékű” térségekben kerülhet sor, amelyek megvédésére Amerikát nem kötelezi valamilyen szövetségi szerződés. Ilyen térség például Kelet-Ázsiában Tajvan és a Dél-kínai-tenger.
Amennyiben Washington világossá teszi, hogy – szövetségeseivel és partnereivel együtt – nem tűri el az Amerika domináns pozícióját biztosító status quo semmiféle, a rivális Kína számára kedvező módosulását Kelet-Ázsiában, ugyanakkor tisztán látja azt is, hogy az a remény, hogy Kína ezt a regionális rendet végül is tudomásul veszi, illuzórikus, akkor marad mint a„győzelmi teória” értelmében vett stratégiai cél: a kínai kommunista rendszer bukása, illetve megbuktatása.
„Hosszabb távon – zárul a szerzők okfejtése – nehéz elképzelni, hogyan nyerheti meg az Egyesült Államok ennek a századnak a meghatározó vetélkedését anélkül, hogy világossá tenné, mit próbál meg elérni.”
De mi van akkor, ha ilyen „hosszabb táv” nem áll rendelkezésre, ha – mint Philip Davidson admirális, a US Indo-Pacific Command parancsnoka a szenátus védelmi bizottsága előtt március 10-én kifejtette – Kína nem 2050-ben, hanem sokkal hamarabb „akarja az Egyesült Államokat kitúrni a nyeregből, hogy a helyébe lépjen a szabályokon alapuló nemzetközi rendben[6]”, egészen pontosan „már ebben az évtizedben, valójában az elkövetkező hat év folyamán” [in fact, in the next six years]?
Ennyire hamar azért csak nem fog még összeomlani a „kínai kommunista rendszer”, legalábbis szerintem. Akkor pedig, „az elkövetkező hat év folyamán” katonai konfliktusra fog sor kerülni Amerika és Kína között a Dél-kínai-tenger és/vagy Tajvan térségében , amiről a fentebb idézett Foreign Policy-cikk szerzői sokatmondóan hallgatnak.
Davidson admirális, aki szerint „Peking megpróbálhatja ellenőrzése alá vonni Tajvant”, egy kérdésre válaszolva azt mondta, hogy ebben az esetben „a tétlenség ártana Amerika nemzetközi státusának és megingatná a hitelességét mint védelmi partnernek”.
Ezt a kérdést természetesen nem a katonák, hanem Biden és a kongresszus fogja eldönteni. Mindenesetre az első (virtuális) Quad-csúcsértekezletről kiadott közös közlemény azt mutatja, hogy az elnök és „indiai-csendes-óceáni” „vezérkara”, élén Kurt Campbellel, Obama Ázsiára koncentráló kül- és védelmi politikájának (Asia pivot) egykori kulcsszereplőjével nagy lépést tett előre a „négyek” (India, Ausztrália, Japán és az USA) közös Kína-ellenes frontjának a kialakításában.
Íme egy részlet a közleményből:
Valamennyien elkötelezzük magunkat, hogy előmozdítjuk a szabad, nyitott, szabályokon alapuló rendet, amely a nemzetközi jogban gyökerezik, hogy elősegítsük a biztonságot és a jólétet és szembeszálljunk a fenyegetésekkel mind az indiai-csendes-óceáni térségben, mind azon túl. Támogatjuk a jogállamiságot, a hajózás és a tenger feletti átrepülés szabadságát, a viták békés elrendezését, a demokratikus értékeket és a területi integritást. A sok lehetőséget magában rejtő Quad várakozással tekint a jövőbe; arra törekszik, hogy megerősítse az egyetemes értékeken alapuló demokrácia teherbíróképességét.
Elkezdjük az együttműködést a jövő kulcsfontosságú technológiái terén, hogy gondoskodjunk arról, hogy az innováció kompatibilis legyen a szabad, nyitott, befogadó és ellenállóképes [resilient] indiai-csendes-óceáni térséggel. A továbbiakban is elsődlegesnek fogjuk tekinteni a nemzetközi jog szerepét a tengereken, és megkönnyítjük az együttműködést, beleértve a tengerhajózási biztonságot is, hogy szembesülhessünk a szabályokon alapuló tengerhajózási rendet érő kihívásokkal a Kelet- és a Dél-kínai-tengeren. (Kiemelések tőlem – M. G.)
A captatio benevolentiae az amerikai pénzügyi támogatásra és az indiai gyógyszergyártó kapacitásra támaszkodó vakcina-együttműködés volt, amelynek szintén van Kína-ellenes éle, de a lényeg az, ami ezen túlmutat. A lényeg a diplomácia bársonyos és jó zajelnyelő nyelvezetébe foglalt közös technológiai és tengerhajózási, valamint általános biztonsági együttműködés kialakulása Kínával szemben. Ez nem formális szövetség, csak antant – akárcsak az Anglia és Franciaország közötti 1904-es Entente cordiale és az Anglia és Oroszország között 1907-es szerződés.
A kínaiak hiába mondják azt, hogy az „ázsiai Nato” létrehozása meghaladja az Egyesült Államok erejét.[7] Kelet-Ázsiában ugyanis nincs is szükség Nato-ra. Washington egyedül is megoldja az amerikai „szabályokon alapuló rend” (értsd: az amerikai regionális és globális szupremácia) esetleges megsértése nyomán szükségessé váló katonai válaszlépéseket, amennyiben partnerei (itt elsősorban Japán és Ausztrália jön számításba, hiszen India a kommünikében említett két tenger, valmint Tajvan vonatkozásában csak marginális szereplő) felsorakoznak mellette és lehetővé teszik számára bázisai és egyéb létesítményei használatát, továbbá egy szükségessé váló Kína elleni tengeri blokád esetén flottáikkal tevőlegesen támogatják.
A nagy kérdés itt az, hogy mit fog erre Kína válaszolni. Véleményem szerint itt az ideje annak, hogy formalizálja a de facto máris létező kínai-orosz antantot. Ez világos és egyértelmű üzenet volna a saját közvéleménye és a világ felé, hogy nincs egyedül, és ugyan közvetlen katonai segítségre neki sincs szüksége, de gazdasági, kereskedelmi és technológiai[8] téren létfontosságú számára az orosz együttműködés (különösen egy blokád esetén).
És hogy miért menne ebbe Oroszország bele? Ezt a kérdést Maximilian Terhalle érdekes felvetése (03. 08.) tulajdonképpen már megválaszolta.
A Quadra adott esetleges bilaterális válasz mindenesetre jó ébresztőként szolgálna a háború felé sodródó amerikai döntéshozók és szakértők számára is. Európa számára pedig egyenesen azzal a trombitaszóval érne fel, amellyel Jánost riasztotta Patmosz szigetén „az első és az utolsó”[9] az Apokalipszis elején.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Zack Cooper, Hal Brands: America will only win when China regime fails. Foreign Policy, 2021. márc. 11.
[2] Vö. Nicholas John Spykman: Eurázsia politikai térképe [1944]. In: Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Második kiadás. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Budapest, 2002. 56-65.
[3] Vö. Leo Strauss: Az üldöztetés és az írás művészete. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1994. Lásd még az előző bejegyzésemben olvasható Mi a baj a neokonokkal? című régebbi írásomat.
[4] Zack Cooper a konzervatív American Entreprise Institute kutatója és az Alliance for Securing Democracy társigazgatója. Hal Brands a John Hopkins University’s School of Advanced International Studies professzora.
[5] Vö. Thomas Wright: All measures short of war: The contest for the 21st century and the future of American power. 2017. A blogom keresőjébe beírva a szerző nevét, meg lehet találni azokat a bejegyzéseket, amelyekben vele foglalkozom.
[6] Ez a megfogalmazás (is) tökéletesen mutatja, hogy az ún. liberális vagy szabályokon alapuló világrend csupán egy eufemizmus, amely az amerikai hatalmi dominancia igényét szépíti meg (egy kissé).
[7] Propelling ‘Asian NATO’ beyond US capacity: Global Times editorial. 2021. márc. 13.
[8] A technológiai együttműködés legújabb „apró” jele a közös kínai-orosz Holdbázis felépítésére vonatkozó megállapodás. A nagyon szoros és bizalmas kapcsolatokat mutatja az is, hogy a pekingi orosz nagykövet pár napja jelezte, amennyiben módjában áll majd a „Kínához tartozó Tajvanra” ellátogatni, akkor azt a Peking-Tajpej nagysebességű vasútvonalon utazva szeretné megtenni, amely épp most ért el a Fujian tartomány és Tajvan közötti Pingtan szigetre, úgy hogy már csak kb. 70 tengeri mérföldnyi vasutat kell megépíteni Tajpejig. Meg még meg kell oldani egy-két problémát.
[9] Vö. Jel 1, 9-19
