A háború elég sok arcát mutatta nekünk mostanában, de lehet hogy még tartogat meglepetéseket.
06. 16
Lássuk, mit ír, illetve mond a francia Olivier Kempf és az amerikai Michael Kofman az ukrajnai háború jelen állásáról (szerintem ebben a témában ők a legjobbak).
Olivier Kempf június 12-i heti összefoglalójából:
Az orosz felmorzsolás lassan, de halad előre: Szeverodonyeck hamarosan elesik, a csata Szlavjanszk irányában elkezdődött.
Két hónap óta az ukrán stratégia lényege az, hogy minél kevesebb területet engedjenek át, a szükségesnek ítélt emberáldozatok árán, hogy időt nyerjenek és megkaphassák azokat a nyugati fegyvereket, amelyek szerintük képesek megfordítani az erőviszonyokat.
Ez a számítás több okból is hibásnak bizonyul. Adottnak veszi, hogy a védelem kevesebb erőforrást emészt fel, mint a támadás, a clausewitzi mondásnak megfelelően. De az oroszok tanultak a hibáikból és a háború 2. szakasza óta sokkal hatékonyabbak.
Az ukránok következésképpen sok embert, anyagot és most már területet is veszítenek. A nyugati fegyverek túl későn érkeznek, túl csekély számban, anélkül, hogy ténylegesen meg tudnák fordítani az erőviszonyokat.
Michael Kofman június 13-i podcastjában többek között elmondja, hogy a háború mostani, második szakaszában, amely a donbaszi és a dél-ukrajnai területek fölötti ellenőrzésről szól, az ukránok sok problémával küszködnek, és emiatt nem lesznek képesek jelentős területet visszafoglalni az oroszoktól. Úgyhogy ez nem lesz győzelem Ukrajna számára, és – közvetve – a Nyugat számára sem.
A pillanatnyi fronthelyzetet lásd itt és itt, a helyzet nyugati értékelését pedig itt:
Nyugati hírszerzési és katonai vezetők úgy vélik, hogy Oroszország ukrajnai háborúja kritikus szakaszába jutott, ami meghatározhatja a konfliktus hosszú távú kimenetelét.
Ez a kulcsfontosságú pillanat nehéz döntés elé fogja állítani a nyugati kormányokat, mert a február 24-e óta Ukrajnának nyújtott támogatás egyre nagyobb terhet jelent saját gazdaságuk és hadianyagkészletük számára.
Egy vezető Nato-tisztségviselő így nyilatkozott: „Azt hiszem, hamarosan eljutunk arra a pontra, ahol az egyik vagy a másik fél oldalára billen a mérleg. Vagy az oroszok el fogják érni Szlavjanszkot és Kramatorszkot, vagy az ukránok meg fogják állítani őket.”
06. 21.
Mindeközben az ukránok és az oroszok politikai céljai nemcsak hogy a lehető legtávolabb vannak egymástól, hanem teljességgel összeegyeztethetetlenek. Ezt Samuel Charap, a RAND Corporation orosz-szakértője (lásd itt, itt és itt) is így látja[1]:
Engem az aggaszt, hogy egyfelől Oroszország, másfelől pedig az ukránok és partnereik egymást kölcsönösen kizáró célokat követnek. Ez az oroszokat arra készteti, hogy egyre keményebben lépjenek fel, minket pedig arra, hogy egyre több fegyvert adjunk [az ukránoknak].
Én nem azt tartom igazán fontosnak, pontosabban érdekesnek, hogy ez az összegyeztethetetlenség milyen következményekkel járhat a szorosan vett katonai konfliktusban, hanem azt, hogy milyen belpolitikai következményei lehetnek Ukrajnában.
De lássuk először a két fél álláspontját.
Maria Zakharova, az orosz külügyminisztérium szóvivője:
Az az Ukrajna, amelyet eddig ismertünk, megszokott határain belül, nincs többé, és soha nem is lesz. Ez nyilvánvaló.
A Luhanszki Népköztársaság vezetője, Leonid Pasechnik, elmondta, hogy az ország referendumot tarthat az Oroszországhoz való csatlakozásról. A másik donbaszi köztársaság, a Donyecki Népköztársaság vezetője szerint az Oroszországhoz való csatlakozás „első számú kérdéssé válik”, amint a köztársaság visszanyeri alkotmányos határait.
Ezen kívül a már március közepe óta orosz ellenőrzés alatt lévő Kerszon tartomány hivatalos képviselői is leszögezték, hogy ez a tartomány is csatlakozni akar Oroszországhoz. Hasonlóképpen nyilatkozott egy másik tartomány, Zaporozsje egyik vezetője is.
Ezzel párhuzamosan az oroszok által elfoglalt térségekben erősödnek a „helyi” regionális integrációs törekvések. A RIA Novosti szerint a Krím Kerszonnal és Zaporizsjával közös integrációs projektbe kezdett, ami arra utal, hogy Oroszország nem feltétlenül egyenként akarja integrálni az elfoglalt területeket, hanem megpróbál Kelet-Ukrajnában létrehozni egy nagyobb föderációs entitást.
Most pedig lássuk az ukránokat.
Oleksiy Reznikov ukrán védelmi miniszter a CNN-nek adott június 16-i interjújában ezeket mondta:
„Fel fogjuk szabadítani valamennyi területünket, valamennyit, tehát a Krímet is. A Krím stratégiai cél Ukrajna számára, mert ukrán terület. De lépésről lépésre haladunk. Az első lépés a harctéri helyzet stabilizálása, hogy megakadályozzuk a további területi veszteségeket. A második lépés az orosz haderő visszaszorítása a február 24-i invázió előtti állásaikba. Csak a harmadik szakaszban fogunk majd konzultálni Ukrajna partnereivel arról, hogyan szabadítsuk fel a többi területet, a Krímet is beleértve.”
Amikor megkérdezték tőle, hogy a Krím katonai erővel való visszaszerzésére tett kísérlet csak tovább provokálja Oroszországot – amely a Krímet saját felségterülete részének tekinti –, azt válaszolta, hogy ezt nem veszik figyelembe.
„Ez nem számít. Ők ugyanezt fogják mondani Kerszonról, Zaporizsjáról és Mariupolról is… de ezek Ukrajnához tartoznak, mint ahogy a Krím is ukrán föld, akárki akármit mond is.”
David Arahamia, az ukrán tárgyaló csoport vezetője a Voice of Americának adott június 18-i interjújában lényegében ugyanezt erősítette meg:
Jelen pillanatban az ukrán fél nem gondolkodik a tárgyalások újrafelvételének a lehetőségén. Erre csak az után haderő ellentámadása és az ukrán pozíciók megerősítése után kerülhet sor.
A minimum, ami egy megállapodás keretében még elfogadható volna számunkra, az, hogy kiűzzük őket vagy hogy önként kivonuljanak azokból a hadállásokból, amelyeket február 24-e után foglaltak el. Ez után tárgyalhatunk az összes ukrán terület visszatéréséről, beleértve a Krímet és Donyeck és Luhanszk korábban elfoglalt részeit is.
Ukrajna sorsa nagy valószínűséggel a Reznikov által említett „második lépés” sikerén vagy kudarcán fog múlni. Ha ugyanis a február 24-e után elfoglalt dél-ukrajnai területeket nem tudják visszahódítani, az a jelenlegi vezetés és Nyugat-barát politikai berendezkedés, végeredményben a feltétlen nyugati orientáció súlyos válságához fog vezetni. Itt különösen Kerszon tartománynak (Ukrajna tartományainak a térképét lásd itt) és a Kerszon és Mariupol közötti, a jelenlegi háború során orosz ellenőrzés alá került szárazföldi hídnak van döntő jelentősége.
Taras Kuzio brit Ukrajna-szakértő egyik május végi cikkében már rámutatott[2] a Krímtől közvetlenül északra elterülő Kerszon tartomány fontosságára a Dél-Ukrajnáért folyó küzdelem szempontjából.
Nem túlzás azt állítani – írja –, hogy Ukrajna mint életképes független állam jövője attól függ, hogy újból saját ellenőrzése alá tudja-e vonni ezt a tartományt. A tét Moszkva számára is hasonlóképpen magas. Kerszon elfoglalása lehetővé teszi a Krím friss vízzel való ellátását, és alapvető fontosságú annak a délkelet-ukrajnai szárazföldi hídnak a szempontjából, amely összeköti a félszigetet az orosz határral Berdjanszkon és Mariupolon keresztül.
Kerszon tartomány egyúttal ugródeszka is a várható további orosz előrenyomulás számára a Fekete-tenger partján, Odessza felé. Ez lehetővé tenné a Kreml számára, hogy elvágja Ukrajnát a tengertől, és meghiúsítsa a fekete-tengeri ukrán kikötők tengeri blokádjának a feltörésére irányuló terveket. A Krímtől az orosz határig húzódó ukrán tengerpart fölötti orosz dominancia máris lehetővé tette Moszkva számára, hogy az Azovi-tengert orosz tóvá változtassa. Ukrajna fekete-tengeri kijáratának teljes ellenőrzése halálos csapást mérne az export-függő ukrán gazdaságra, és nem nagyon hagyna más lehetőséget az országnak, mint hogy elfogadja a Moszkva által diktált békét.
De ne menjünk ennyire messze: mi történik akkor, ha a donbaszi hadműveletben az oroszok éppen ezekben a napokban, tehát közvetlenül az ukrán EU-tagjelölti státuszról szóló döntés és a madridi, régóta beharangozott Nato-csúcs előtt áttörést érnek el?
A legfrissebb (ukrán, illetve egyértelműen ukrán-barát) források szerint az orosz egységek már az ukránok utolsó szeverodonyecki hadállásán, az Azot-gyártelepen belül harcolnak, és ezzel egyidejűleg, a Donyeck folyó túloldalán fekvő ikervárostól, Lizicsanszktól délre áttörték az ukrán frontot és már négy kilométerre vannak a várostól.
Egy ilyen helyzetben eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy mind német-francia-olasz, mind pedig amerikai részről erős nyomás fog Ukrajnára nehezedni, hogy kérjen vagy fogadjon el egy koreai típusú tűzszünetet, ami természetesen nem jelentené sem a hadiállapot megszűnését, sem az ukrán katonai és politikai célokról való lemondást.
Olivier Kempf legújabb, június 19-i, heti „háborús mérleg”-ének a befejező, politikai részében (vö. 06. 16.) írja:
Macron, Scholz és Draghi, a három mérsékelt európai vezető közös kijevi látogatásuk során hivatalosan kinyilvánították, hogy Ukrajna teljes győzelmét kívánják. Egyidejűleg Ukrajna gyorsított EU-csatlakozása mellett foglaltak állást. Híresztelések szerint a hivatalos nyilatkozatok hátterében másfajta beszélgetések is folytak, amelyek arról szóltak, hogy ennek az európai befogadásnak a fejében késlekedés nélkül le kell ülni tárgyalni Moszkvával a háború mielőbbi befejezése végett.
Ez lehet a magyarázata Boris Johnson hirtelen elhatározott kijevi látogatásának is. A brit miniszterelnök szerette volna meghiúsítani ezt a kezdeményezést, amely a gabonaexport ügyéről folyó korábbi tárgyalások sorába illeszkedik.
A francia katonai szakértő, aki bizonyára okkal tette közzé ezt a nyilván francia forrásból származó „híresztelést”, megjegyezte, hogy itt nem valaminek az előrelátásáról [prévision], hanem egy feltételezésről [conjecture] van szó. „Az események menete majd eldönti a kérdést: egy hét múlva meglátjuk.”
Korábbi, saját „feltételezéseim”-re visszatérve: ha jelen körülmények között az ukrán kormány a legcsekélyebb mértékben is hajlana arra, hogy leüljön tárgyalni Moszkvával (ami automatikusan szentesítené a tűzszünet pillanatában fennálló „határokat”), azonnal belpolitikai válság törne ki Ukrajnában.
Az önmagát az „igényes bulvár” kategóriába soroló The Daily Beast nevű hírportál, amely nem csak általános irányvételében „harcias”, hanem a külpolitikát illetően is, nemrég megszólaltatott néhány szakértőt, akik érdekes dolgokat mondtak[3]:
„Ha Zelenszkij akár csak közeledni próbálna a tárgyalóasztalhoz, a politikai jövőjének lőttek”- mondja Orysia Lutsevich, a londoni Chatham House Ukrán Fórumának a vezetője.
Olena Lennon, a New Haven Nemzetbiztonsági Egyetem professzora egyetért: „Jelen pillanatban politikai tárgyalásokba bocsátkozni Oroszországgal politikai öngyilkosság volna. Ha Zelenszkij most elkezdene engedményeket tenni, az karrierje végét jelentené. A veteránok ellene fordulnának, és masszív megmozdulások kezdődnének ellene. A gerillaháború valós lehetőség lenne. Nagyon sok ukrán csatlakozott a területvédelmi erőkhöz vagy lépett be a hadseregbe. Még sokkal többnek van fegyvere és katonai tapasztalata. Úgyhogy nagyon nagy annak a valószínűsége, hogy a Zelenszkij-kormányzatnak katonai puccs vethet véget, ha elkezd engedményeket tenni.”
A Biden-adminisztráció megpróbál ebből kimaradni.
Én a magam részéről elképzelhetőnek tartok egy másfajta katonai államcsínyt is, amely véget vetne a háborúnak és az ország szisztematikus szétrombolásának még azon az áron is, hogy valamilyen megegyezésre kell jutni Moszkvával.
Nem tudhatjuk, melyik forgatókönyv fog érvényesülni, de akár az intranzigensek, akár a kiegyezés-pártiak fognak felülkerekedni Kijevben, nagyon valószínű, hogy politikai értelmben nem marad egységes az ország. És talán területi értelemben sem. És biztosra vehető, hogy a Biden-adminisztráció és a Nyugat úgy általában ebből nem fog tudni kimaradni.
Ami az Olivier Kempf által említett híresztelést vagy feltételezést illeti, függetlenül attól, hogy van-e valóságalapja vagy nincs, maga az elgondolás mindenképpen egy ésszerű kompromisszum lehetőségét veti fel: Ukrajnának a mielőbbi béke a legfőbb érdeke, amely az európai integrációs perspektívával együtt biztosíthatná az ország újjáépítését és politikai, valamint gazdasági stabilizálódását. Ha ezt csak komoly területi engedmények árán lehet elérni, akkor meg kell fizetni ezt az árat.
Christofer S Chivvis volt hírszerző tiszt, a Carnegie egyik vezető kutatója pontosan ezt fejtegette nemrég egy fontos cikkben[4]. Íme gondolatmenetének lényege:
Néha azt remélem, hogy Ukrajna legalább addig fog harcolni, ameddig visszaszerzi februári határait, vagy még tovább is, visszanyerve mindent, amit a 2014-es háborúban elveszített. De a hírszerzési elemző, aki voltam, mindenütt veszélyt szimatol. Jelentős terület visszaszerzése, a legjobb esetben is hosszú, elhúzódó harcot jelent, az eszkaláció állandó veszélyével. És az Amerika és Európa által fizetett ár növekedésével.
Az igazság az, hogy Ukrajna nem azzal fogja ezt a háborút megnyerni, hogy visszakaparint néhány további hektár területet Oroszországtól. Ukrajnának nem a csatatér, hanem a konfliktus utáni újjászületés hozhatja meg az igazi győzelmet. Minél hamarabb kezdődik ez el, annál jobb.
Ukrajna akkor győzhet, ha megragadja a lehetőséget – ameddig ezt még megteheti –, hogy azonnal elkezdje a masszív, nyugatiak által finanszírozott újjáépítést. Nem öt év múlva, amikor az ország romokban fog heverni, a világ pedig továbblép.
Az igazság az, hogy egy megosztott Ukrajna de facto, ha nem is de jure elfogadása azt jelenti, hogy egy ellenséges, potenciálisan bármire képes Oroszország a szomszédod. Ez nyilvánvalóan kihívásokat jelent Ukrajna újjáépítése számára, különösen, ha Oroszország ellenőrzi Ukrajna fekete-tengeri kijáratát. De az orosz jelenlét Ukrajna határán elkerülhetetlen egy moszkvai puccs vagy egy nagyobb háború nélkül. Az újjáépítés elkezdése most nem akkora kihívás, mint a vég nélküli háború, amely még több lerombolt várost jelent és külföldre menekült ukrán állampolgárok millióit.
Ukrajna vezetőit nehéz lesz meggyőzni arról, hogy ez a legjobb opciójuk. Nem valószínű, hogy Volodimir Zelenszkij elnök a jólétet ígérő európai jövőben látja majd országa hosszú távú érdekekeit, hacsak az Egyesült Államok és Európa nem fogja latba vetni ennek érdekében a gazdasági és katonai felszínen maradás biztosításával szerzett befolyását.
A korlátozott győzelem elfogadása megköveteli azt is, hogy Washington érvényesítse diplomáciai vezető szerepét a több szövetséges fővárosban is tapasztalható ellenállással és azokkal a kommentátorokkal szemben, akik nagyon szeretnék megbosszulni a Kreml tetteit.
A leghíresebb stratégiai szállóige szerint a háború a politika folytatása kellene hogy legyen más eszközökkel. A nyugati vezetőknek ennélfogva jusson eszükbe: Ukrajna nem nyerhei meg a harctéren ezt a háborút. Mint ahogy a Nyugat sem.
A világ, sajnos, nem feltétlenül követi az ésszerűség parancsát. Különösen olyankor nem, amikor a háború, amely Hannah Arendt szerint a nemzetközi vitás kérdések végső döntőbírája, követeli a jogait.
Eklatáns példája ennek Alexander Motyl Ukrajna-szakértő és a birodalmak kutatója, a Rutgers Egyetem politikatudományi professzora, akivel egy számomra emlékezetes, Garda-tó parti konferencián találkoztam még a kilencvenes évek közepén[5]. Motyl 2014-ben, látva az Ukrajnát fenyegető zsákutcát, azt a tanácsot adta Kijevnek[6], hogy “engedje el a donbaszi enklávét”:
Ukrajnának két abszolút prioritása van Oroszországgal most [2014] folyó háborújában: a túlélés és a reform. Ukrajnának rövid távon fenn kell maradnia szuverén demokratikus államként, hogy a reformot végrehajthassa, és közép távon végre kell hajtania a reformot, hogy hosszú távon fejlett és biztonságban lévő demokratikus állammá válhasson. Mindkét célt akkor tudja leginkább előmozdítani, ha megszabadul a donbaszi tartomány enklávéjától, amelyet most Oroszország és az irányítása alatt lévő helybéliek ellenőriznek.
A poszt-maidani demokraták megértik, hogy a reform elkerülhetetlen; az ukránok nagy többsége változást akar, és tudja, hogy a reform csak kis mértékben nehezíti meg az életet. És az EU társulási megállapodás világosan mutatja, milyen konkrét lépések megtételére van szükség.
Az enklávé lakossága mindig is ukrán- és Nyugat-ellenes volt, és most is változatlanul az. Elitjei – akár a Régiók Pártját és a Kommunista Pártot támogató régi gáűrda, akár az ún. Donyecki és Luhanszki Népköztársaság mögé felsorakozó újak – mind politikai, mind pedig gazdasági értelemben reakciósok.
Egyszóval a Donbasz reintegrációja csak késleltetni és akadályozni fogja a reformot, és ezzel aláássa Ukrajna fennmaradását.
A 2022-es háború elkezdődése óta Motyl prioritásai teljesen megváltoztak.
Ukrajna – írta nemrég – most ütközőállammá vált a demokratikus Nyugat és Putyin imperialista fasizmusa között. A Nyugat fennmaradása – mind a fizikai fennmaradása, mind pedig a demokráciáé – így objektíve attól függ, és szubketíve ekként éljük is meg, hogy Ukrajna fennmarad-e és képes-e győzedelmeskedni.
Ha – Motyl szerint – Ukrajna győzelmétől függ a Nyugat fennmaradása, akkor mitől függ a Nyugat ukrajnai győzelme?
Én inkább Christopher Chivvisszel értek egyet, aki szerint „Ukrajna akkor győzhet, ha megragadja a lehetőséget – ameddig ezt még megteheti –, hogy azonnal elkezdje a masszív, nyugatiak által finanszírozott újjáépítést.” Vagyis ha a területi integritásnál fontosabbnak tartja a háború mielőbbi befejezését, ami – tekintettel az álláspontok összeegyeztethetetlenségére – gyakorlatilag a megegyezés nélküli tűzszünet, és ezzel a tényleges fronthatár, azaz a „megosztott Ukrajna de facto elfogadását” jelenti.
Végső soron tehát a Nyugat ukrajnai győzelme attól függ, hogy az ukránok, belátva, hogy „a harctéren nem nyerhetik meg ezt a háborút”, képesek lesznek-e a katonai győzelem hajszolása helyett nem csak deklaratíve, hanem strukturálisan, társadalmi értelemben a Nyugathoz idomulni.
Ezt, mint ahogy Chivvis is utalt rá, nagyon, de nagyon nehéz elképzelni.
És így nagyon is lehetséges, hogy Ukrajna (és még néhány kelet-közép-európai ország) valamint „a Nyugat” között „nemzetközi vitás kérdések” fognak fellépni, amelyek végső döntőbírája, mint Arendtől tudjuk, a háború. Amely, bár elég sok arcát mutatta nekünk mostanában, lehet hogy még tartogat meglepetéseket.
[1] With scant options in Ukraine, U.S. and allies prepare for long war. WP, 2022. jún. 17.
[2] Vö. Taras Kuzio: South Ukraine holds the key to Putin’s dreams of a new Russian Empire. atlanticcouncil.org, 2022. máj. 27.
[3] Shannon Vavra: A judgement day is coming for Zelensky. The Daily Beast, 2022. jún. 12.
[4] Christopher S Chivvis: It is in the best interests of Ukraine, and the west, to end this war as soon as possible. The Guardian, 2022. jún. 9.
[5] A konferenciára Rogers Brubaker hívott meg, aki akkor dolgozott Nationalism reframed: nationhood and the national question in the New Europe című, 1996-ban megjelent könyvén, amely fontos elméleti támpontot jelentett számomra is abban az időben. Motylnak a konferencián elhangzott előadása Revolutions, Nations, Empires: Conceptual Limits and Theoretical Possibilities (1999) című kötetében jelent meg. Másik fontos könyve: Imperial Ends: The Decay, Collapse, and Revival of Empires (2001). A kilencvenes évek második felében az EU mint az egykori Occidens örökébe lépő nyugati és az Oroszország mint magállam körül megszerveződő keleti (poszt-szovjet) birodalom kérdése – és ezen belül „az erdélyi kérdés” – foglalkoztatott leginkább. A „birodalmi” témakörrel kapcsolatban lásd: Az erdélyi kérdés (1997), A történelmi Magyarország kísértése (1997), Birodalmak és álbirodalmak (1998), Köztes-Európa eltűnése, avagy a nyugati mintakövetés közép- és kelet-európai konzekvenciái (1998), valamint Centrum és periféria az új Európában. Erdély közép-európai öröksége című esszéimet, in Alternatívák könyve, IV. 2018. 111-138; 145-178; 293-324.
[6] Vö. Alexander J. Motyl: Ukraine should abandon the Donbas Enclave. World Affairs Journal, 2014. okt. 21.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2022. június 22-én.
