A háború folytatása rossz taktika.
03. 23.
A történelem vibrál a hatalom folyosóin. De üzenete minden helyszínen más. A Biden-adminisztráció óriási hibát követ el, ha azt hiszi, hogy elnyújthatja a háborút, kivéreztetheti Oroszországot, megbuktathatja Putyint és figyelmeztetheti Kínát, hogy tartsa magát távol Tajvantól.
Ez Niall Ferguson, már jó ideje Amerikában élő és tulajdonképpen amerikaivá is váló skót származású jelenkortörténész fontos írásának a végkonklúziója.[1] Lássuk, mi vezette erre az elég meredeknek tűnő következtetésre:
Milyen történelem formálja a washingtoni döntéseket most, hogy az ukrajnai háború első hónapjának a végéhez közeledünk? Van néhány dolog, ami nyomravezethet bennünket.
David Sanger március 19-én megjelent New York Times-cikke[2] szerint, amely nyilvánvalóan magas szintű forrásokon alapul, a Biden-adminisztrációnak „az a szándéka Ukrajna megsegítésével, hogy holtpontra juttassa Oroszországot, anélkül, hogy nagyobb konfliktusba bonyolódna egy atomfegyverekkel rendelkező ellenféllel és elvágná a feszültségcsökkentés esélyeit… A CIA tisztjei segédkeznek abban, hogy a fegyverekkel teli ládák eljussanak a harcokban kipróbált ukrán katonai egységekig. De, amerikai tisztségviselők szerint, Biden és csapata egyelőre nem látja annak szükségét, hogy nagyszabású titkos műveletek keretében a kémszervezet dobjon át fegyvereket, úgy ahogy az Egyesült Államok csinálta a Szovjetunió ellen az 1980-as években.”
Figyelmesen elolvasva a fentieket, arra a következtetésre jutottam, hogy az Egyesült Államok azt akarja, hogy ez a háború folytatódjon. A kormányzat továbbra is ellátja az ukránokat légvédelmi Stingerekkel, tankelhárító Javelinekkel és fegyveres drónokkal. És továbbra is megpróbálja meggyőzi a többi Nato-országot arról, hogy küldjenek védelmi nehézfegyvereket. Washington csak akkor fog a felkelőket támogató 1979 utáni afganisztáni forgatókönyvhöz folyamodni, ha az ukrán kormány elveszíti a konvencionális háborút.
Ezt más forrásokból is alá tudom támasztani. „Az egyetlen végjáték most – mondta nemrég egy vezető kormánytiszviselő egy magánrendezvényen – a Putyin-rezsim vége. Ameddig Putyin marad, [Oroszország] pária marad, amelyet soha nem fogadnak vissza a nemzetek közösségébe. Kína hatalmas hibát követett el, amikor azt hitte, hogy Putyin megússza ezt. A világtól elzárt Oroszország nem tűnik valami jó iránynak, és ezért kénytelenek lesznek újraértékelni a kínai-orosz tengelyt. Ez azt jelenti, hogy a demokrácia és a Nyugat úgy fog majd minderre visszatekinteni mint egy döntő fontosságú momentumra.”
Úgy gondolom, hogy vezető brit személyiségek hasonló hangnemben beszélnek. Van egy olyan meggyőződés, hogy „az Egyesült Királyság első számú opciója az, hogy a konfliktust meg kell hosszabbítani, hogy Putyin kivérezzen”. Újból és újból eljutnak hozzám ilyen hangok. Ez megmagyarázza, egyebek mellett, miért nem tesz az Egyesült Államok semmilyen erőfeszítést a tűzszünet érdekében. És azt is, hogy miért kész Joe Biden elnök Putyint háborús bűnösnek nevezni.
Lehet, hogy én túl pesszimista vagyok. Nagyon szertném osztani Francis Fukuyama optimizmusát, hogy „Oroszország teles vereség fele halad Ukrajnában”. Íme március 10-i vakmerő jóslata[3]:
Összeomlásuk inkább azonnali és katasztrofális lehet, és nem lassan fog bekövetkezni egy állóháború formájában. A harcmezőn levő hadsereg eljut egy olyan pontra, ahol már nem lehet sem ellátni, sem visszavonni, és a morál elpárolog… Putyin nem fogja túlélni hadserege vereségét… Egy orosz vereség lehetővé teszi majd a „szabadság új kiáradását”, és elhessegeti a globális demokrácia hanyatlásával kapcsolatos aggodalmainkat. 1989 szelleme tovább él, a bátor ukránoknak köszönhetően.
Borzasztó nagy a Fukuyama laptopja és Isten füle közötti távolság.
Van némi alapja annak, hogy olyan sok nyugati megfigyelő tartja nagyon valószínűnek ezt a forgatókönyvet. Nem kérdés, hogy hogy az orosz megszálló erők óriási veszteségeket szenvedtek emberben és felszerelésben egyaránt. Ráadásul a logisztika is rémes, amit jól példáz a sok elhagyott jármű a tönkrement kerekek és motorok miatt. Ezek alapján valóban úgy tűnik, hogy Ukrajna győzelemre áll, mint Phillips O’Brien és mások állítják.[4] Ezen kívül a történelemből számos olyan esetet ismerünk, amikor autoritárius rendszerek meglehetősen hamar összeroppantak egy-egy katonai vereséget követően – gondoljunk Saddam Hussein és Moammar Al Qaddafi sorsára, vagy az argentin huntára, amely éppen negyven éve rohanta le a Falkland-szigeteket.
Pompás dolog volna, ha az ukrajnai felőrlődés és a szankciók okozta otthoni pénzügyi válság kombinációja Putyin bukásához vezetne. Nesze neked, Kína! Csak próbálkozz ugyanezzel a trükkel Tajvanon – amely, mellesleg, sokkal fontosabb nekünk, mint Ukrajna azok miatt az elképesztő félvezetők miatt, amelyeket a Taiwan Semiconductor Manufacturing Co. gyárt.
Ebben a stratégiában az a lenyűgöző, ahogy kombinálja a cinizmust és az optimizmust. Ha jól meggondoljuk, a mintaszerű Realpolitik megengedni, hogy az ukrajnai öldöklés folytatódjon; hátradőlni, és végignézni, hogyan „véreztetik el” a hős ukránok Oroszországot; a konfliktust az igazi küzdelem, a 2. hidegháború puszta epizódjának tekinteni, ahol Kína az igazi ellenfél.
A Biden-adminisztráció azt hiszi, hogy elegendő mértékben támogatja Ukrajna háborús erőfeszítését, de ugyanakkor nem annyira, hogy kiprovokáljon egy orosz eszkalációt. És azt is hiszi, hogy eleget tesz az Ukrajna mögött felsorakozó közvélemény elvárásának, de nem annyira, hogy amerikai életeket kockáztasson, leszámítva azt a pár peches önkéntest és újságírót.
Az optimizmus azonban azon a feltevésen alapul, hogy a háború folytatódásának a megengedése szügségképpen aláássa Putyin pozícióját; és hogy az ő megalázása majd elrettenti Kínát. Attól tartok, ezek ez előfeltevések balul fognak elsülni, és a releváns történelem félreértését tükrözik.
A háború folytatása nemcsak azzal a veszéllyel jár, hogy ukránok tízezrei fognak meghalni és milliói válnak földönfutókká, de azzal is, hogy valami olyasmit ad Putyin kezébe, amit ő otthon győzelemként könyvelhet el.
A fentiekhez én most csak egyetlen dolgot szeretnék hozzáfűzni. Vladislav Atroshenkónak, a teljesen körülzárt, fűtés, valamint áram- és gázszolgáltatás nélküli északkelet-ukrajnai Chernihiv polgármesterének alábbi üzenetét , amelyet – az Ukrayinska Pravdának, a legfontosabb ukrán napilapnak adott március 22-i, vagyis Ferguson fejtegetéseivel egyidejű nyilatkozatában – a „központ”-nak (gondolom, Kijevnek is és Washingtonnak is) küldött:
A központtól azt kérném, hogy értsék meg: Oroszország kimerítésének az elmélete nem fog működni. Jól példázza ezt a 2. világháború kezdete, amikor Oroszország óriási veszteségeket szenvedett, hogy aztán összeszedje magát és erőt gyűjtve megszüntesse ezt a helyzetet.
Azt hiszem, az a taktika, amely arra alapoz, hogy Oroszország meg fog gyengülni, helytelen. Mind az ukránok részéről, mind pedig külföldi partnereink részéről, akik a mi kezünkkel és a mi vérünkkel akarják kimeríteni Oroszországot.
[1] Niall Ferguson: Putin misunderstands history. So, unfortunately, does the U. S. bloomberg.com, 2022. márc. 22.
[2] Vö. For the U.S., a tenuous balance in confronting Russia. NYT, 2022. márc. 19.
[3] Francis Fukuyama: Preparing for defeat. americanpurpose.com, 2022. márc. 10. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Fukuyama tisztában volt azzal, milyen kocázatot vállal, mert leírta: „Kockáztatom a nyakamat, és megjósolok néhány dolgot.” Bár Fukuyama jóslatát, különösen „a szabadság új kiáradásá”-ra vonatkozót én is elhibázottnak tartom, ez a nyak-kockáztatás tetszik nekem. Ezt én is gyakran megtettem, és nem egyszer melléfogtam, de továbbra is meg fogom tenni.
[4] Ezek az új „győzelemittas” nyugati „szabadságharcosok” sem a konzervatív héjákra, sem a racionálisan következtető kombinátorokra nem hasonlítanak. Ők az általam már említett imperatív gondolkodás elkötelezettjei. Lásd például: Anne Applebaum: Ukraine must win. The Atlantic, 2022. márc. 22.