04. 27.
Kissinger az utóbbi időben egyre gyakrabban emlegeti a jelenlegi világhelyzettel kapcsolatban az első világháborús analógiát. 2020 novemberében például ezt mondta a Bloomberg News főszerkesztőjének:
Ha nem találnak valamilyen együttműködési formát, a világ az első világháborúhoz hasonló katasztrófába sodródik.
Amerika és Kína egyre inkább a konfrontáció irányába halad. A veszély abból fakad, hogy egy adott pillanatban előállhat egy olyan válság, amely túllépve a retorikán, tényleges katonai konfliktussá válik.
Aztán 2021 márciusában, a londoni Chatham House (virtuális) rendezvényén ezt:
A végső kérdés az, hogy az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei egyetértésre jutnak-e vagy nem Kínával az új globális rend kérdésében.
Ha nem állapodunk meg Kínával erről, akkor az első világháború előttihez hasonló helyzetbe kerülünk, amikor Európára az állandó konfliktusok sorozata volt jellemző, amelyek mindig azonnali megoldást követeltek, és aztán az egyik egy bizonyos ponton elszabadult.
Ma nyugodtan elmondhatjuk, hogy a két kritikus helyszín (Kelet-Európa és Kelet-Ázsia) jól mutatja, hogy nincs ilyen egyetértés, konfliktusos helyzet viszont van egyrészt Ukrajna, Belarusz és Moldova, másrészt pedig Tajvan és a Dél-kínai-tenger körül.
Kissinger most, pár nappal 98. születésnapja előtt hosszú interjút adott Mathias Döpfnernek, az Axel Springer vezérigazgatójának, amelyben azt hangsúlyozza, hogy valamilyen formában megállapodásra kell jutni Kínával, és foglalkozik az Európai Unióval is.[1] Ez annál figyelemreméltóbb, mivel a beszélgetés kezdeményezője határozottan konfrontációpárti, és (egész média-birodalmával együtt) határozottan arra sarkallja az Európai Uniót és ezen belül elsősorban Németországot, hogy ebben a meghatározó konfliktus-helyzetben álljon ki Amerika mellett.[2]
Kissinger is amellett érvel, hogy az Egyesült Államoknak és Európának közös álláspontra kell helyezkednie Kínával szemben. Lássuk, mit mond erről.
Nem hiszem, hogy megtaláltuk volna a transzatlanti kapcsolatok új formáját. Ennek a kapcsolatnak a természetét gyakran az amerikai vezető szerephez való visszatérésként szokták jellemezni. De kiderülhet, hogy Európa nem irányításra, hanem együttműködő autonómiára vágyik.
Ami globális szerepvállalást illeti, azt hiszem Európa érez bizonyos kísértést arra, hogy az Egyesült Államoktól független politikát folytasson. Ez rövid távon sok előnnyel járhat mindkét fél számára. De hosszú távon, attól félek, hogy amennyiben mindkét fél az autonómiát részesíti előnyben, Európa Eurázsia függelékévé, Amerika pedig stratégiai értelemben a Csendes- és az Atlanti-óceán közötti szigetté válik. Ez esetben a külpolitikája olyan lesz, mint a szigetországoké szokott lenni a kontinenssel szemben. Vagyis arra fog irányulni, hogy kihasználja a gyengébbet az erősebbel szemben[3], inkább az ellentétekre, nem pedig a világ felépítésére koncentrálva.
Nem kell minden gazdasági kérdésben vagy minden helyi ügyben egyetértenünk, de közös kellene hogy legyen a felfogásunk arról, hogy az atlanti térség milyen irányba haladjon, történelmileg és stratégiailag.
Az EU-nak eddig még nem sikerült politikai identitásra szert tennie, nem alkot organikus egységet. A döntéseket esetről esetre adminisztratív módon hozzák, a politikai preferenciák kiegyensúlyozásával. Úgyhogy nem beszélhetünk egy sajátos, egyedülállóan európai látásmódról. Európának évszázadokon keresztül megvolt a saját felfogása a politikáról. A szabadság és a demokrácia nagy eszméi nagyrészt Európából származtak. Ebben az időben filozófiai téren Európa egységes volt. Most úgy tűnik, hogy az EU inkább gazdasági és technikai, nem pedig történelmi kérdésekre koncentrál. De ha Európa arra törekszik, hogy egységes módon vegyen részt a nemzetközi ügyekben, képessé kell válnia olyan eszmék kidolgozására, amelyek nemcsak az európai körülményekre alkalmazhatóak, de a világ többi része számára is relevánsak lehetnek. Nekem mindig az volt az elképzelésem és az álmom az európai-amerikai kapcsolatról, hogy meg kell teremtenünk egy különleges felfogásbeli kapcsolatot, amelyen belül lehetnek – és kell is hogy legyenek – taktikai különbségek, de ezek nem válnak meghatározóvá az Atlanti-óceán egyik oldalának a politikájában sem.
Ha Európa megpróbálja a saját előnyére fordítani az amerikai-kínai vitát, azzal csak elmérgesíti az ellentéteket és a válságot még súlyosabbá teszi. Én nem pártolom a Kína elleni keresztes háborút, de fontosnak tartom a közös stratégiai megközelítés kialakítását.
Amerika Kína-stratégiájáról Kissinger ezeket mondja:
A Biden-adminisztráció most egy olyan helyzettel szembesül, amelyben a közvélemény meg van győződve arról, hogy Kína nemcsak egy gyorsan erősödő ország, de arról is, hogy Kína elkerülhetetlen ellenség, és hogy ennélfogva a mi feladatunk az, hogy szembeforduljunk vele, és ne tegyük számára lehetővé, hogy nagy ország legyen. De Kína több ezer éven keresztül nagy ország volt. És különböző történelmi korszakokban. Úgyhogy Kína talpraállása nem kellene hogy meglepjen bennünket, és ennek az a következménye, hogy Amerika, a történelem folyamán először egy olyan országgal áll szemben, amely hozzá hasonló gazdasági teljesítményre képes, és komoly történelmi jártassága van a nemzetközi ügyek intézésében. A szovjetekkel nem ez volt a helyzet. Katonailag tulajdonképpen gyengébbek voltak, mint az Egyesült Államok, és nemzetközi téren semmilyen gazdasági pozíciót nem töltöttek be. Úgyhogy a jelenlegi válság közepette már-már nosztalgiával gondolunk vissza a hidegháborúra.
Az igazán nagy kérdés nem az, hogy megakadályozzuk a kínai hegemóniát, hanem az, hogy megértsük: ha elérjük ezt a célt – amit el kell érnünk – , továbbra is együtt kell élnünk egy ilyen nagyságrendű országgal. Elmondok pár szót Kína feltételezett globális dominanciájával kapcsolatban.
Nagy különbség van a kínai és az orosz történelemfelfogás között. Az orosz vezetők mindig bizonytalanok voltak, mert a történelmük azzal telt el, hogy folyton védekezniük kellett a minden oldalról rájuk törő potenciális ellenségekkel szemben. Éppen ezért, amióta megerősödtek, a befolyást azonosították a fizikai uralommal. Kína komplexebben látja a dolgokat. A konfuciánus felfogás, amely a kínai marxizmussal együtt meghatározza a kínai gondolkodásmódot, azt feltételezi, hogy ha Kína képességei maximumán teljesít, akkor ez egy méltóságteljes [majestic] viselkedéshez vezet, ami a világ többi részében tiszteletet ébreszt – és azt, bizonyos szinteken, a kínai elvárásoknak megfelelővé teszi. A Birodalom időszakában a külföldi országokat aszerint osztályozták, hogy milyen közel állnak a kínai kulturális elvárásokhoz. Volt egy külön minisztérium, amely osztályozta az egyes országokat, és irányította a külpolitikát. Kína a történelem folyamán és az újabb időkben is katonai akciókkal támasztotta alá ezt a magatartást, hogy az ellenfeleket emlékeztesse arra, hogy itt nemcsak filozófiai vitáról van szó. De ha közelebbről tanulmányozzuk Kína katonai akcióit, amióta a kommunisták vannak hatalmon, akkor kitűnik, hogy valamennyire a lélektani hatás miatt került sor. Ezek az akciók gyakran nagyon kemények voltak. És mi készen kell hogy álljunk arra, hogy szembeszálljunk a kínai hegemóniával. Ugyanakkornyitottak kell hogy legyünk az együttélési politika irányában.
Kínával kapcsolatban különböző iskolákról beszélhetünk. Az egyik csoport szerint Kína politikájával minden szinten konfrontálódni kell, a gazdaságtól a kínai belpolitikáig. Ez a jelenlegi kínai politikát a mostani kínai politikai vezetésnek tulajdonítja, és arra törekszik, hogy egy készségesebb csoport váltsa fel őket. Én viszont azt hiszem, hogy ez a magatartás maximális ellenállást fog kiváltani. Természetesen a szabad társadalmaknak úgy kell intézniük a világpolitikai ügyeket, hogy az megfeleljen az elveiknek, és hogy ne legyenek kitéve a hegemónia veszélyének. De a koegzisztencia a jelenlegi high-tech világban szükségszerű, mivellehetetlenség elképzelni, hogy komoly mesterséges intelligencia (MI)-technológiával rendelkező jelentős országok között olyan háborúra kerüljön sor, amely megsemmisítheti a most ismert életformát. Ezt kell megvitatni Amerikában és talán a világban is.
Van egyfajta hajlandóság arra, hogy lehengereljük az ellenfelet. Mármost a koegzisztencia azon múlik, hogy egyik fél se akarja megsemmisíteni az ellenfelét, miközben fenntartja a saját értékeit és célkitűzéseit. A koegzisztenciát mindkét fél a dominancia elé kell hogy helyezze. Ez megköveteli a két high-tech társadalom vezetése közötti megértést. Tanulnunk kell a történelemből. Az európaiak különösen ismerik a megnyerhetetlen és befejezhetetlen háborúk következményeit.
A Kína és a Nyugat közötti viszonyban az kell hogy legyen az egyik kulcsfontosságú célunk, hogy a versengés ne válhasson mindenre kiterjedő MI-konfliktussá. Ami azt jelenti, hogy miközben mindkét félnek meg lehet az elméleti esélye a győzelemre, egyik sem próbálkozik meg ezzel – valamilyen megállapodás keretében korlátozzák ezt a képességüket. Én csak kijelölök egy feladatot, ez nem részletes program. Törekedni kell erre, mert a teljes körű konfliktus alternatívája minden képzeletet felülmúl. Az Egyesült Államoknak mindig rendelkeznie kell a megfelelő védelemmel. De a high-tech világban, a koegzisztenciát is szem előtt kell tartania. Ezt nem tehetjük meg egyoldalú aktusként. Ez a mi korunk kihívása. (Kiemelések tőlem – M. G.)
05. 01.
Kissinger a John McCain volt szenátor özvegye által vezetett McCain Institute globális kérdésekkel foglalkozó virtuális fórumán felszólalva, ha lehet, még határozottabban figyelmeztetett arra, hogy a high-tech hatalmak közötti katonai konfliktust mindenképpen el kell kerülni.[4] Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti konfliktus lényegében egydimenziós volt, a nukleáris elrettentés körül forgott. De Kína nemcsak jelentős katonai hatalom, hanem gazdasági és technológiai téren is komoly kihívást jelent:
Most a nukleáris kérdéshez hozzáadódik a high-tech kérdés, ami a mesterséges intelligencia terén lényegében azon alapul, hogy az ember a gépek partnerévé válik, és a gépek kialakíthatják a saját döntésüket [can develop their own judgement]. És ennek high-tech hatalmak közötti katonai konfliktus esetén óriási jelentősége lehet.
Kissinger kifejtette, hogy Amerika Kína-politikájában kétszintű megközelítést kell alkalmazni: egyrészt határozottan ki kell állni az amerikai alapelvek mellett, követelve, hogy Kína tartsa tiszteletben azokat, másrészt fenn kell tartani az állandó dialógust, és meg kell találni azokat a területeket, ahol lehetséges az együttműködés.
A Fórum honlapjának az összefoglalója már valamivel koherensebb képet mutat. Ebből kiderül, hogy a volt külügyminiszterrel Joe Lieberman volt szenátor beszélgetett, aki annak idején elmaradhatatlan társa volt John McCainnek a minden irányú intervencionista politika támogatásában.
Kína – mondta Kissinger – óriási gazdasági hatalom, ráadásul jelentős katonai hatalom is, amely nagy kihívást jelent Amerika számára. Ezért fontos, hogy egységesek legyünk, ne szakadjunk két csoportra, úgy hogy az egyik csoport a morális aspektust részesíti előnyben, a másik pedig a stratégiait. A kettőt össze kell kapcsolni.
Lieberman arra kérte Kissingert, reflektáljon a Kína és Oroszország közötti jelenlegi vizonyra, arra, hogy a két ország láthatóan egyre közelebb kerül egymáshoz.
Kissinger szerint Amerikának nem áll érdekében, hogy a két országot egymás felé taszítsa. Rámutatott, hogy az Egyesült Államok jó ideje nem fordított figyelmet arra, hogy diplomáciai párbeszédet folytasson Oroszországgal. „Nem azt mondom – tette hozzá –, hogy a diplomácia mindig jótékony eredményekhez vezet, csak azt, hogy amennyiben rákényszerülünk a konfrontációra, amire fel kell hogy legyünk készülve – értékeink védelmében, elmondhassuk önmagunknak, hogy megtettünk minden erőfeszítést a békés megoldások érdekében, amelyek összhangban vannak az értékeinkkel.”
05. 03.
A fentieket én úgy értelmezem, hogy Kissinger aggódik, mert régi, még a múlt század hetvenes éveiben megfogalmazott maximája – hogy ti. Washingtonnak jobb viszonyban kell lennie Pekinggel és Moszkvával, mint azoknak egymással – most teljesen csődöt mondott. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Amerika nemcsak hogy sokkal rosszabb viszonyban van mind Kínával, mind pedig Oroszországgal, mint azok egymással, de ezeknek a kapcsolatoknak a tendenciája is egyértelmű. A demokrácia és autokrácia közötti feloldhatatlan ellentét középpontba állításával ugyanis a jelenlegi amerikai adminisztráció nagyon sokat tesz azért, hogy a két eurázsiai nagyhatalom a közöttük már egy ideje meglévő stratégiai partnerséget egyfajta önvédelmi véd- és dacszövetséggé alakítsa.
Hacsak a harmadik eurázsiai nagyállam, az Európai Unió, amely geopolitikai értelemben ugyanúgy szervesen hozzátartozik az eurázsiai nagykontinenshez, mint a kulcsövezetet birtokló Oroszország és a belső peremív másik, kelet-ázsiai súlypontja, azaz Kína[5], a jelenlegi világhelyzetben rá nem kényszerül arra, hogy a vele civilizációs értelmben rokon Amerika akarata ellenére a multilateralizmus globális modelljét válassza, vagyis azt a bizonyos sokat emlegetett stratégiai autonómiát, amely lehetővé teheti számára, hogy konfrontáció helyett gazdasági, politikai és természetesen a klímaváltozásal és a pandémiával kapcsolatos kérdésekben együttműködjön Oroszországgal és Kínával is.
Amerikában viszont – mint erre korábban már utaltam ebben a blogban – az a különös helyzet állt elő, hogy éppen az alapvetően békésebb természetű demokrata párti adminisztráció erőlteti a konfrontációt, a „demokrácia” és az „autokrácia” között ugyanis nem lehetséges a kiegyezés sem morális, sem ideológiai, sem pedig (végeredményben) politikai értelemben. Vagy „demokrácia”, vagy „autokrácia”. Az egyiknek – a „demokraták” víziója szerint –, a háborút lehetőleg elkerülve ugyan, de feltétlenül győznie kell.
Kissinger, akit általában realistának tekintenek (és ő is realistának tekinti önmagát), ezzel szemben úgy véli, hogy szükség van a távlati koegzisztenciára a két szuperhatalom között, egyszerűen azért, mert ha nem egyeznek meg valamilyen formában egymással, olyan high-tech háborúra kerülhet sor közöttük, amely – ha jól értettem az MI-vel kapcsolatos felfogását: még az atomfegyverek bevetése nélkül is – megsemmisítheti a jelenlegi emberi létformát.
De valóban realista-e Kissinger, vagy inkább pszeudorealista? Mivel ő valójában mindig is az amerikai szupremácia realistája[6] volt, csupán a progresszívek és a mély-konzervatívok demokrácia-mítoszához viszonyítva tekinthető realistának. Így ő tulajdonképpen nem ki-, hanem csupán megegyezni akar Kínával. Vagyis nem akar érdemi alkut kötni.
Kissinger pontosan ezért fogalmazott meglehetősen homályosan a McCain Institute fórumán és a fentebb idézett hosszabb beszélgetésben is.
Nem könnyű megfejteni például a Springer-konszern főnökének adott interjújából az alábbiakat:
…mi készen kell hogy álljunk arra, hogy szembeszálljunk a kínai hegemóniával. Ugyanakkor nyitottak kell hogy legyünk az együttélési politika irányában.
Természetesen a szabad társadalmaknak úgy kell intézniük a világpolitikai ügyeket, hogy az megfeleljen az elveiknek, és hogy ne legyenek kitéve a hegemónia veszélyének. De a koegzisztencia a jelenlegi high-tech világban szükségszerű.
…a koegzisztencia azon múlik, hogy egyik fél se akarja megsemmisíteni az ellenfelét, miközben fenntartja a saját értékeit és célkitűzéseit. A koegzisztenciát mindkét fél a dominancia elé kell hogy helyezze. Ez megköveteli a két high-tech társadalom vezetése közötti megértést. Tanulnunk kell a történelemből. Az európaiak különösen ismerik a megnyerhetetlen és befejezhetetlen háborúk következményeit.
Az egyértelműnek tűnik, hogy Kissinger tisztában van a háború veszélyével, és mindenképpen szeretné azt elkerülni, ugyanakkor azt sem szeretné, hogy a jelenlegi globális status quo felboruljon, mert akkor – szerinte – az amerikai szupremácia vagy világelsőség helyébe automatikusan a kínai hegemónia lépne.
Ehhez a McCain Institute Fórumán még hozzátett egy Amerika szempontjából rendkívül fontos, a Kínához való viszonyulás morális és a stratégiai aspektusának összekapcsolására vonatkozó tanácsot.
05. 04.
Végül is, hogyan értelmezzük azt, hogy „egyrészt határozottan ki kell állni az amerikai alapelvek mellett, követelve, hogy Kína tartsa tiszteletben azokat, másrészt fenn kell tartani az állandó dialógust”. És a morális és stratégiai aspektus összekapcsolására vonatkozó tanácsát?
Nyilván úgy, hogy szükség esetén az egyik „autokráciá”-val ki kell egyezni ahhoz, hogy a nagyobb, az amerikai „alapelvek”-en és „értékek”-en alapuló geopolitikai szupremácia fenntartása szempontjából egzisztenciális veszélyt jelentő másikkal szemben előnyös pozícióba lehessen kerülni. Vagyis semmiképpen sem úgy, hogy Kína Tajvanra és a Dél-kínai-tenger térségének nagy részére vonatkozó igényének elismerésével Amerika tudomásul venné, hogy kelet-ázsiai regionális hegemóniára vonatkozó „természetes” igénye már most is csupán fikció, hiszen gazdasági értelemben Ázsiában jó ideje nincs már hegemón pozícióban, katonai téren pedig a kínai haditengerészet és légierő gyakorlatilag már most is folyamatosan jelen van mind Tajvan körül, mind pedig a Dél-kínai-tengeren.
És tulajdonképpen ugyanez a helyzet Európában is, vagyis az Európai Unióval, amely Kissinger szerint jobban teszi, ha nem folytat az Egyesült Államoktól független politikát, hanem továbbra is vele együtt halad „történelmileg és stratégiailag”, különben Amerika kíméletlenül ki fogja használni az EU-belüli nagyon is jól látható ellentéteket, vagyis le fogja vonni a (hidegháború idejéből itt maradt) nyugat-európai hegemóniájából adódó konzekvenciákat.
Milyen felemelő is lesz, ha a mai gyakorlatilag máris multilaterális világban Amerika Oroszországgal egyezkedve és katonai szövetségét Japánnal és egy sor más kelet-ázsiai országgal elmélyítve próbálja meg fenntartani a világelsőség (primacy) vagy globális szupremácia ábrándjának fenntartásához „nélkülözhetetlen” nyugat-európai és kelet-ázsiai regionális katonai hegemóniáját.
Nos, ez nem fog menni. Ha Kínának, Oroszországnak és nem utolsó sorban Európának lesz elég türelme, hogy várjon még pár évet, amíg ez a szuperhatalmi hübrisz befutja a maga régtől fogva jól szabályozott útját, akkor – remélhetőleg – háború nélkül is újrarendeződhet a világ.
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Mathias Döpfner: Henry Kissinger on the political consequences of the pandemic, China’s rise, and the future of the European Union. businessinsider.com, 2021. ápr. 25.
[2] Vö. Mathias Döpfner: The coronavirus pandemic makes it clear: Europe must decide between the US and China. businessinsider.com, 2020. máj. 3. A szöveg német változata a Welt am Sonntag 2020. május 5-i számában jelent meg.
[3] Ahogy Anglia is tett a 20. század elején, amikor szövetkezett Franciaországgal és Oroszországgal Németország ellen.
[4] Kissinger warns of „colossal” dangers in US-China tensions. france24.com, 2021. ápr. 30.
[5] Halford J. Mackinder: A hatalom természetes színterei (5. ábra). In: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Budapest, 2002. 26.
[6] Vö. Thomas Meaney: The myth of Henry Kissinger. Nixon’s secretary of state was a far less remarkable figure than his supporters, his critics – and he himself – believed. The New Yorker, 2020. máj. 18.
