Mégsem lesz téli háború.
12. 23.
A BuzzFeed – többek között – arról híres, vagy inkább hirhedt, hogy annak idején (egészen pontosan 2017. január 11-én, tehát nem sokkal Trump hivatalba lépése előtt) ez a honlap tette közzé a Trumpot „orosz ügynök”-ként leleplező ún. Steele-dossziét, amelyről Pár szó a perfid Albionról című 2018. áprilisi bejegyzésemben írtam (lásd a szöveg elejét és befejező részét, valamint a 3. lábjegyzetet), és amelyről azóta egyértelműen kiderült, hogy hamisítvány.[1]
Most ez a hasznos és szolgálatkész szócső arról ír, hogy Kijevben „a taxisokból, a tanítókból, a bankárokból” már szerveződik az ukrán gerilla[2]. A cím alatti kiemelt idézet sokatmondó: „Biztosan tudom, hogy nem fogom elhagyni Ukrajnát [invázió esetén]. Nem fogok megszállás alatt élni” – mondta egy 51 éves doktornő, három gyerek édesanyja. „Ölni fogok, ha kell.”
De érdekes módon nemcsak az ilyen, szervezési kérdésekben is utazó orgánumok veszik biztosra, hogy háború lesz, hanem komoly szakemberek is. Michael Kofman katonai szakértő[3] szerint : „Amikor a politikai nyilatkozatok összhangban vannak a katonai helyzettel, a diplomáciai erőfeszítések pedig inkább mentségül szolgának, semmint a tényleges kompromisszumkeresés eszközéül, minden egyetlen irányba mutat. Amúgy kezdettől fogva pesszimista voltam, és valószínűnek láttam a katonai akciót.” Vagy Tom Wright, a Brookings vezető munkatársa és Niall Ferguson történész, akiket már szintén idéztem ebben a blogban: „A napról napra egymás mellé rendeződő tények egyetlen irányba mutatnak.” „Igen, számunkra, történészek számára van valami émelyítően ismerős Putyin nyelvezetében. A háborúhoz vezető út oly gyakran van ilyen cinikus retorikával kikövezve.” Wright, a biztonság kedvéért még két „releváns dátum”-ot is felidéz: „December 24: az 1974-es afganisztáni invázió évfordulója. December 25: a Szovjetunió összeomlásának 30. évfordulója.”
Az ilyen helyzetekben mindig aktivizálódó Bernard-Henri Lévy pedig az Atlantic Councilhoz tartozó Eurasia Center ankétjának vitaindítójában azt emelte ki, hogy a fenyegető orosz invázióval szemben nemcsak morális, hanem politikai „kötelességünk” Ukrajna mellé állni, ha ugyanis Putyin lerohanja és szétdarabolja Ukrajnát, akkor az az egész európai status quót megrengeti, mert mások is követni fogják a példáját: Spanyolországban a katalánok, Romániában „az erdélyiek”[4] („the Transylvanians”, mondta, hamisítalan francia akcentussal) fordulhatnak a saját államuk ellen, Belgiumban pedig mindenki. Végül még azt emelte ki, hogy Ukrajnában nagyon sokan aggódnak amiatt, hogy a Nyugat esetleg túlságosan engedékenynek fog bizonyulni Putyin követeléseivel szemben, hiszen ez utóbbi célja pontosan az, hogy engedményekre kényszerítse Amerikát.
De az “orosz háborús forgatókönyv” elrettentésének talán legelkötelezettebb harcosa Melinda Haring, a már említett Eurasia Center igazgatóhelyettese, aki az egyébként az ukrán kérdésben egészen más véleményeknek is helyet adó (lásd például itt és itt) National Interestben[5] Nem hadgyakorlat: Putyin most tényleg bemegy Ukrajnába címmel írt cikket. A befejező része így szól:
Putyin abban bízik, hogy súlyos csapást mérhet a nemzetközi rendre. Van valami, ami elrettentheti? Igen. Nato-csapatokat kell küldeni – most – Lengyelországba és Romániába, és meg kell erősíteni Ukrajna védelmét.
Adjunk hitelt Putyinnak: gyengeséget szimatol Washingtonban, Európában és Ukrajnában. Soha nem volt jobb alkalom, hogy visszakövetelje „történelmi tartományait”. Megengedjük ezt neki?
Természetesen az orosz héják sem ülnek veszteg. Igor Sztrelkov például, a Donyecki Népköztársaság volt hadügyminisztere, akire – jellemző módon – az amerikai biztonsági elithez tartozó Melinda Haring is hivatkozik, Nincs más választásunk, mint Novorosszija újjáteremtése című interjújában (eadaily.com, 2021. dec. 16.) többek között elmondja, hogy amikor a donbaszi milíciák, főként az orosz önkéntesek körében felmerült a történelmi Novorosszija újjáélesztésének a godolata, akkor az egyben Oroszország megújulására is irányult:
Valóban létezett az az elképzelés, hogy Nagy-Oroszország megújulását innen, Donyeckből, Luhanszkból, Harkovból és Odesszából kell elindítani. De a Kreml kurátorai úgy döntöttek, hogy lezárják a Novorosszija projektet, úgy vélték, hogy már eléggé ráijesztettek az ukrán partnerekre, és a donbaszi terület csupán arra volt jó a számukra, hogy egy olyan helyzetet teremtsenek Ukrajnában, amely lehetetlenné teszi a Nato-csatlakozást és a moszkvai befolyási övezet elhagyását. Ehhez természetesen nem volt szükség Új Oroszországra, és a Novorosszija-elképzelést félretették. De én soha nem hittem, hogy ezt valamiféle paranccsal be lehet tiltani, pontosan azért, mert az adott helyzetben ez nagyon is ésszerű dolog. Egyszerűen lehetetlen ma bármi mást szembeállítani a mostani elvakultan oroszellenes kijevi rezsimmel. A Kreml erre ma csak egy orosz állam megteremtésével tud válaszolni Ukrajna oroszul beszélő területein, ha nem akar belebonyolódni egész Ukrajna elfoglalásába.
A Harkovtól Dnypropetrovszkon keresztül Odesszáig húzódó egész területet fel kell szabadítani. Ez ténylegesen megfosztja Ukrajnát lakossága egyharmadától és hadserege kétharmadától, mert a Donbaszban harcolók kétharmada ebből a térségből való. És megfosztja ipara kétharmadától is, valamint a tengeri kijárattól, és egyáltalán, minden stratégiai pozíciótól, teljes mértékben bebiztosítva a Krímet. Ha ezt nem tesszük meg, megint félmegoldásokra fogunk szoritkozni, amelyek nem oldanak meg semmit, és háborúhoz fognak vezetni a jövőben, ráadásul egy rosszabbodó helyzetben.
Milyen szépen rímelnek erre az egyik legintranzigensebb amerikai héja, Andrew Michta (róla is írtam már többször is, utána lehet keresni) Lindley-Frenchhez intézett szavai:
Konlúzióddal kapcsolatban: „A Nyugat nem áldozhatja fel a hosszú távot a rövid távú hamis biztonság oltárán.” Attól félek, ez a hajó már elment. Az eredmény valószínűleg egy nagyobb konfliktus lesz, később.
Vagyis elérkeztünk a lényeghez: semmiképpen sem szabad megállapodást kötni Oroszországgal. Már csak azért sem, ugyebár, mert – mint Michta (a periférián sínylődő szegény Sztrelkovval szemben az abszolút biztonságpolitikai establishmentet szimbolizáló German Marshal Center kulcsfigurája) egyik mai tweetjében írja –: Oroszország nem tartozik Európához:
Felejtsük el az „Oroszország Európa része”-dumát. Putyin éppen most akarja felrobbantani Európát. Ideje felébredni és megérteni a hard power politika alapjait. Nagyon zavaró, hogy erről egyáltalán beszélnem kell.
Szerencsére Joe Biden és csapata (elsősorban a külpolitikát Jake Sullivan vezetésével irányító Nemzetbiztonsági Tanács és nem a Foggy Bottom) nem így gondolja. Ugyanis az egymással telefonon sűrűn tanácskozó Sullivan és Putyin külpolitikai főtanácsadója, Jurij Usakov megállapodtak abban, hogy januárban sor kerül az Egyesült Államok és Oroszország közötti bilaterális kapcsolatfelvételre az oroszok által igényelt biztonsági garanciák (lásd itt és itt ) ügyében.
Bidenék természetesen nem fogják az orosz követeléseket (elsősorban a 2008 áprilisi Bukaresti Nyilatkozatban Ukrajnánk és Grúziának beígért távlati tagság napirendről való levételét, valamint a Nato katonai jelenlétének jelentős csökkentését egész Kelet-Európában) egy az egyben elfogani. De a feltehetően hosszan elnyúló bi- és multilaterális tárgyalások puszta ténye egyrészt legitimálja azt az orosz igényt, hogy az európai biztonság kérdéseiben csak velük egyeztetve lehessen dönteni, másrészt (és ennek lehetnek majd komoly következményei) gyakorlatilag le fogja szakítani Ukrajnát arról az ukrán politikai elit által eddig eltéphetetlennek hitt nyugati, pontosabban amerikai köldökzsinórról, amelyről november 29-én írtam.
[1] Marshall Cohen: The Steele dossier: A reckoning. cnn.com, 2021. nov. 18. Ezt a nemrég megjelent „számvetést” pontosan azért idéztem a sztori akkori felpörgetésében komoly szerepet játszó CNN honlapjáról, mert ez jelzi a legpontosabban a manipuláció méreteit.
[2] Taxi Drivers, Schoolteachers, Bankers: Meet The Ukrainian Guerilla Army Preparing To Fight Russia. buzzfednews.com, 2021. dec. 21.
[3] Kofmannel Geopolitikai revans című, ennek a blognak a lényegi üzenetét megfogalmazó 2017. december 31-i bejegyzésemben, valamint nemrég (2021. 11. 28.) foglalkoztam.
[4] Bernard-Henri Lévy nem tartozik a kedvenceim közé, de most hálás vagyok neki, hogy mellőzte a szokványos „a magyarok el akarják szakítani Erdélyt” kitételt, és – egy franciától meglepő módon – az „erdélyieket” említette ebben az érdekes összefüggésben. Lehet, hogy olvasta azt a kétoldalas összeállítást, amely annak idején (1998-ban) Antonela Capelle-Pogacean jóvoltából megjelent a Courrier International című francia lapban a Sabin Gherman manifesztuma és az én Az erdélyi kérdés című tanulmányom által kiváltott romániai sajtóvitáról.
[5] Melinda Haring: Not a Drill: Putin’s Going into Ukraine This Time. The National Interest, 2021. dec. 21.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2021. december 23-án.