Amerika a “Győzelemre várva” tulajdonképpen a Nagy Semmit várja.
09. 24-25.
A marokkói-francia-amerikai Simon Serfaty, a globális geopolitika egyik nagy öregje fontos cikket közölt a The National Interestben arról, hogy tárgyalni kell Oroszországgal, mielőtt túl késő lesz.[1]
Íme a cikk lényege:
A végén Samuel Beckett bevallotta, hogy fogalma sem volt arról, kicsoda Godot, sem arról, hogy két hőse, Vladimir és Estragon mire vártak. Nem ez volt a Godot-ra várva legkevésbé abszurd üzenete, hiszen a darabot, mint később elmagyarázta, azért írta franciául, mert nem ismerte jól a nyelvet.
Itt tartunk most: zavaros és homályos fogalmaink vannak arról, amit csinálunk és amire számítunk, ahogy Joe Biden elnökségének második és vélhetően utolsó szakaszába beletántorgunk. Itthon az amerikai demokrácia veszélyben van, külföldön pedig ott egy tragikus háború, épp egy globális mutáció pillanatában, amelyről olyan nyelven beszélnek, amelyet nehezen értünk, még akkor is, ha amerikai hangsúllyal mondják.
Ki tudja, mi jön ezután? Ez egy olyan vesztes háború, amelyben egyik fél sem győzhet[2], de amelyet egyik fél sem akar befejezni. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Akkor hát itt volna az ideje, hogy elgondolkodjunk azon, milyen úton haladunk valamennyien, és húzzuk be a féket mielőtt késő lenne? Jusson eszünkbe Szarajevó, amikor 100 évvel ezelőtt annyi mindent el lehetett volna kerülni, ha lett volna valami fogalmunk a fenyegető kataklizmáról. Vagy, az újabb időkből, emlékeznek a koreai háborúra, az inchoni partraszállás után, vagy az iraki háborúra Szaddam Husszein elfogása után? Csupa eltékozolt lehetőség, hogy véget vessünk egy háborúnak, mielőtt az szinte elviselhetetlen árat követelt.
200 nappal a háború elkezdődése után az ukránok meghatározatlan ideig havi 5 milliárd dollár pénzsegélyt kértek, az Egyesült Államok és az EU által már megadott vagy megígért több, mint 60 milliárdos katonai és egyéb támogatáson felül. Ez nagyjából a Marshall-terv összköltségének az egyharmada (mai árfolyamon), amellyel fél Európát építették újjá egy több, mint 5 évig tartó totális háború után. De ki számolja ezt, amikor ez “ide kell”, a fehérek világába?[3] Mint Antony Blinken szokta mondani, az önbizalom visszatért, de az alázat elengedhetetlen [de rigeur – franciául az eredetiben]. Végül is az Amerika által vezetett nyugati világ nem fog egyik napról a másikra újjászületni. És ahogy itt tornyosul előttünk a 2. hidegháború, az olyan országok, mint India és Törökország abban bíznak, hogy vezetői lesznek az el nem kötelezett államok új hálózatának. Ezek az országok nem hajlandók elítélni Oroszországot, óvatosak Kínával szemben, elegük van Európából, és nem bíznak az Egyesült Államokban.
Igen, most van itt az ideje a tárgyalásnak, bármilyen nehéz is ezt megtenni. Diplomáciai lépések nélkül, amit túl könnyen azonosítanak a megbékítéssel [appeasement], csak még több háború lesz. Oroszországot nem szabad a stratégiai kétségbeesés állapotába belehajszolni, bármennyire is megérdemli a büntetést, és bármennyire megelégedésünkre szolgálna is ez. Volodimir Zelenszkijnek sem szabad megengedni, hogy vakmerővé váljon, bármennyire is meg akarja nyerni ezt a háborút, amelyet a várakozások szerint el kellett volna veszítenie, de már hősiesen megnyert. Inkább emlékezzünk vissza azokra a győzelmekre, amelyeket Amerika eltékozolt, Douglas McArthur inchoni partraszállásától, Kína beavatkozása előtt, George W. Bush iraki háborújáig, Szaddam Husszein elfogása után és az Iszlám Állam felemelkedése előtt. Most már tudjuk, hogy a háborúkat többé nem az erősebb fél nyeri meg.
A tárgyalás nem vezet feltétlenül a háború végéhez, de véget fog vetni a gyilkolásnak. Nem fogja visszaállítani Ukrajna szuverenitását, de legalább nem veszíti azt szem elől, és elkerülhetővé teszi a költségek hamarosan mindenki számára elviselhetetlenné váló megnövekedését. Az Egyesült Államoknak most kellene megragadnia a pillanatot, mielőtt túl késő lesz.
Nem tudom, hogy hoszú egyetemi tanári pályafutása alatt Serfaty hivatkozott-e Leo Straussra és Spinoza Teológiai-politikai traktátusára. De enélkül is tudhatja, hogy a legfontosabb dolgokat nem kell mindig explicit formában kimondani. Szerintem tökéletesen tisztában van azzal, hogy a Biden-adminsztráció nem fogja kihasználni a pillanatnyi szélcsendet, hogy elejét vegye a háború elkerülhetetlen eszkalálódásának. Következéséppen azzal is, hogy ezt az Ukrajna által viselt, de végső soron Amerika által vívott háborút a jelenlegi kormányzat ugyanúgy nem fogja tudni megnyerni, mint a korábbiak az irakit és az afganisztánit. Azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a következmények most sokkal súlyosabbak lesznek.
Amerika “egy globális mutáció pillanatában” nem tudja, mit csinál. Tántorog, de a “Győzelemre várva” tulajdonképpen a Nagy Semmit várja.
[1] Simon Serfaty: Talk to Russia before it is too late. The National Interest, 2022. szept. 23.
[2] Shlomo Ben-Ami volt izraeli külügyminiszter szerint „Ukrajna imponáló harkovi ellenoffenzívája ellenére a háború elhúzódó patthelyzethez vezetett. De azért van egy egyértelmű győztes: az amerikai hadiipar.”
[3] Serfaty a cikkben idézi Ursula von der Leyennek, az EU-bizottság elnökének alábbi májusi kijelentését: „Ukrajnának meg kell nyernie ezt a háborút… Ukrajna az európai családhoz tartozik.”
