05. 26.
Előző bejegyzésemet lehet úgy értelmezni, hogy amennyiben egy vegyes lakosságú ország politikusai az államot az alkotmányban vagy valamilyen alaptörvényben a relatív vagy abszolút többségben lévő nemzet államaként definiálják, ezzel feloldhatatlan konfliktust generálnak az ország területén élő másik őshonos nemzeti közösséggel, vagy ha több ilyen is van, azok összességével. Ilyen volt a helyzet a kiegyezés korabeli Magyarországon, és ez a helyzet ma például Romániában, Spanyolországban és Izraelben.
Az izraeli helyzet specifikuma az, hogy – mint erre rámutattam – ott az alárendelt helyzetben lévő, vagyis nem államalkotó másik nemzeti közösség (amely a Zöld vonalon belüli vagy „1948-as” Izraelben, Ciszjordániában és Gázában élő palesztinok összességéből áll) sem ismeri el Izrael mint állam létjogosultságát, és nem ismerné azt el akkor sem, ha az önmagát nem a zsidó nemzet, hanem az izraeli állampolgárok államának tekintené.
Ezért, bár mind a szűkebb, mind pedig a tágabb értelemben vett Izrael de facto binacionális állam, ez az adott helyzetben nem működhet a két nemzetet egy államban egyesítő valamilyen (konföderatív, konszociációs stb.) politikai-jogi berendezkedésben. E helyett a két nemzet gyakorlatilag folyamatos hadiállapotban áll egymással.
David Gardner, a Financial Times külpolitikai szerkesztője mai (május 26-i) cikkében[1] így írja le az izraeli-palesztin képlet palesztin oldalát:
A jobboldali dominanciájú izraeli politikai elit, amely azt hitte, hogy a földjük betelepítésével [colonizing] megszelídítheti a palesztinokat, most azzal szembesül, hogy lázadás söpör végig Nagy-Izraelen, és az arab izraeliek közös platformra helyezkednek a megszállás alatti testvéreikkel. A kétállami megoldás – az Izrael melletti független Palesztina – elvetésével az izraeli politikusok kénytelenek a de facto egy államot kézben tartani. Ennek nagyjából egyforma nagyságú az arab és zsidó lakossága, de a szembetűnő jogegyenlőtlenség miatt kritikusai apartheid államként írják le.
Az az elképzelés, hogy a megszállás valahogy elintézett üggyé vált, amelyet a palesztinok kénytelenek elfogadni, megbukott. Izraelt soha nem vonták felelősségre az 1967-es hatnapos háborúban elfoglalt Nyugati Part és Kelet-Jeruzsálem betelepítéséért. Az ebben a hónapban kitört lázadás változtathat ezen.
Izrael most három fronton küzd a palesztin felkeléssel: a Hamász ellen, amely Gázát ellenőrzi, és több mint 4000 rakétát lőtt ki az izraeli városokra a mostani konfliktus idején; az izraeli állampolgárságú palesztinok ellen, akik dühödt közösségi viszályokba bonyolódtak zsidó szomszédaikkal; és az elfoglalt Nyugati Parton és Kelet-Jeruzsálemben élő palesztinok ellen.
A palesztin aktivisták új, a Fatahtól, a hagyományos nacionalistáktól és az iszlamista Hamásztól független generációja tűnt fel mind Izraelben, mind pedig a megszállt területeken. Nemzetközi szinten is felfigyeltek rájuk. Ezeknek a vezetői valódi választásokat fognak követelni, amilyenekre 2006 óta nem került sor a megszállt területeken. Az új választások el fogják temetni a diszkreditálódott Fatahot és Mahmúd Abbászt, aki csak korlátozott hatalommal rendelkezik.
A palesztinok most három fronton és a diaszpórában egyesítették erőiket. A május 18-i izraeli, Nyugati Part-i és kelet-jeruzsálemi általános sztrájk, amely bizonyos mértékig az izraeli bombázások által lerombolt Gázára is kiterjedt, figyelemre méltó momentum volt. Egyes megfigyelők azt mondják, hogy semmi hasonlóra nem került sor az Izrael megszületése előtti idők és az 1936-os Arab Lázadás óta.
A Közel-Kelet tágabb térségében látszólag a családi bútorok taktikai tologatása folyik, mindenfajta hosszú távú stratégia nélkül. Bámulatos, hogy a jól érzékelhető elmozdulásnak az élén egy másfajta, talpraesett palesztin nép jelent meg. A régió vezetői nehezen tudnak ezzel lépést tartani, de a változás végre beindult.
05. 28.
Khalil Shikaki, a ciszjordániai Ramallahban működő Palestinian Center for Policy and Survey Research igazgatója és a szintén palesztin hátterű Marvan Muasher, a Carnegie tudományos alelnöke, aki a 2000-es évek elején jordániai külügyminiszter és miniszterelnökhelyettes volt, továbbá a New York-i liberális posztcionista Peter Beinart, a Jewish Currents főszerkesztője egyöntetűen arra az álláspontra helyezkednek[2], hogy a kétállami megoldás hiábavaló keresése „utáni” helyzetben egy új „jogkövetelő megközelítés”-re van szükség, amely inkább az egy államon belüli egyenjogúságra koncentrál, mint a megoldás formájára (bár Beinart ez utóbbival sem marad adós), és így próbálja meg a nemzetközi közösség figyelmét felkelteni és támogatását megszerezni.
Ezzel egy újfajta, háromfrontos „polgárháború” kezdődhet el, amelynek során a közös állam izraeli, palesztin és nem utolsó sorban amerikai hívei nyomás alá helyezhetik a status quo egyelőre mindenütt abszolút hatalmi pozícióban lévő híveit. Ez a figyelemreméltó küzdelem, amely egyelőre még csak az új stratégia alapvonalainak a kidolgozásánál tart, könnyen irrelevánssá teheti a Gardner által emlegetett közel-keleti bútortologatást. Sőt talán nemcsak ezt, hanem az izraeli-palesztin kérdéssel kapcsolatos képmutató amerikai politika alappillérét, a kétállami megoldás folytonos hangoztatását is.
Mivel a „két nép–két állam” szólama az elmúlt évtizedekben nagyszerűen szolgálta a ténylegesen létező egy állam fennmaradását és megerősödését, mindazok, akik ezt a képmutató jelszót előszeretettel lobogtatták most zavarban vannak.
A neokon és never-Trumper Max Boot, a Washington Post kolumnistája például ezeket írja:
Sok republikánus most egyetért az ultraliberális demokratákkal a kétállami megoldás elutasításában, bár eltérő okokból. Sok konzervatív úgy véli, hogy Izrael véglegesen elfoglalhatja a palesztin területeket, míg bizonyos progresszívek szerint az izraeliek és a palesztinok egyetlen államban kellene hogy egyesüljenek – ami Izrael és az izraeli haza végét jelentené. Mindkét álláspont szélsőséges, és nem a békéhez vezet. A kétállami megoldás jelentheti az egyedüli kiutat a jelenlegi ingoványból.[3]
Ennek a status quót „megszüntetve-megőrző” pszeudo-stratégiának a másik pillére végig a Palesztin Hatóság volt, amely a saját inkompetenciája és korrupciója, valamint a Trump-adminisztráció és a Netanjahu-kormány folyamatos politikai és pénzügyi nyomásgyakorlása miatt gyakorlatilag alkalmatlanná vált a vezetésre, és az előbb-utóbb sorra kerülő választások nyomán valószínűleg kénytelen lesz átengedni a „hatalmat” a Fatah disszidenseinek és a Hamasz politikai szárnyának.
A lényeg az, hogy amilyen mértékben halad előre Izrael és az őt támogató amerikai diaszpóra igazi célja, vagyis Nagy-Izrael formális és végleges megteremtésének az útján, olyan mértékben nő mindenkiben az aggodalom, hogy a „kétállami megoldás” ködéből előtűnő „egy állam” végül is binacionális lesz, és így, ezen az úton haladva – legalábbis potenciálisan – Palesztina is megteremtődhet.
05. 29.
Cipi Livni volt izraeli miniszterelnökhelyettes és külügyminiszter, aki a legutóbbi két izraeli-palesztin tárgyalási fordulóban, 2008-ban és 2013-ban, az izraeli tárgyalócsoportot vezette, a Carnegie május 19-i virtuális fórumán többek között ezeket mondta:
Jelen pillanatban nem látom olyannak a helyzetet egyik oldalon sem, ami reményt adhatna arra, hogy elérjük az ún. végleges jogállásról szóló megállapodást [final status agreement], és így azzal a veszéllyel nézünk szembe, hogy ha nem tudunk megoldást találni, ha nem karoljuk fel és váltjuk valóra a két nép–két állam eszméjét, a konfliktus vallási konfliktussá válik, amely most Izraelbe is beszivárgott. Amit a legutóbbi napokban Izraelben láttunk zsidók és muszlimok, zsidók és arabok között, az egyfajta ízelítő abból, hogyan nézne ki a binacionális állam, és ha a zsidók és a muszlimok között így alakulnak a dolgok, akkor végünk van [we are doomed]. Muszáj valamit lépnünk, mert máskülönben csúszunk a lejtőn lefelé az egy államba, anélkül hogy észrevennénk, és ezt nem engedhetünk meg magunknak. Az egy állam, azt hiszem, ellenkezik Izrael érdekeivel, és nem képviseli a palesztinok nemzeti érdekeit sem.
Cipi Livni akaratlanul is ráhibázott a lényegre: az egy állam, vagyis a két közösség, a két nép és a két vallás közötti permanens polgárháborús állapot veszélye jelentheti azt az elementáris taszítóerőt, ami végső soron Izraelt is és a palesztinokat is rákényszerítheti arra, hogy megtegyék azokat az elkerülhetetlen engedményeket, amelyek a két külön állam megteremtéséhez nélkülözhetetlenek.
Kétségtelen, hogy palesztin szempontból az egy állam tényére való hivatkozás és az ezzel járó apartheid-veszély, sőt – mérvadó vélemények szerint ( lásd itt és itt) – de facto apartheid rendszer[4] emlegetése taktikai szempontból előnyösnek tűnik.
Marwan Muasher volt jordániai külügyminiszter, a Carnegie egyik vezető kutatója például így látja ezt:
A palesztin vezetőknek két opciót kell javasolniuk a nemzetközi közösség számára: vagy álljanak elő egy hitelt érdemlő tervvel, amely a kétállami megoldást rövid időn belül megvalósítja, vagy erőteljesen támogassák a palesztinok egyenlőségért folytatott küzdelmét egy demokratikus államon belül. Bár a kétállami megoldás immár nem valószínű, a palesztin vezetők okosabban teszik, ha a nyilvánosság előtt nem mondanak le teljesen róla. Miközben alternatívákat keresnek, továbbra is támogassák a kétállami megoldást, még egy utolsó alkalommal kihívást intézve a nemzetközi közösséghez; bár egyre több palesztin van tisztában azzal, hogy ez a megoldás esélytelen, nem engedhetik meg maguknak, hogy annak végső csődjéért őket okolják.[5]
Miközben a palesztinok 1948 óta gyakorlatilag minden kompromisszumos megoldást elutasítottak (Arafatról mondogatták az izraeliek, hogy minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy elszalassza a palesztinok esélyeit), most – miután az idő kiokosította őket – láthatóan igyekeznek kihasználni azt a ritka lehetőséget, hogy az egyenjogúságért és egyenrangúságért és a szupremácia ellen folytatott küzdelmükkel Izraelt egyértelműen defenzívába kényszerítették.
Ennek eklatáns példája az a mód ahogy például Mehdi Hasan, az MSNBC kolumnistája pár nappal ezelőtt fölényesen visszaverte annak a négy amerikai zsidó demokrata képviselőnek a nyílt levelét, amely antiszemitizmusnak minősítette azt, hogy néhány kollégájuk az izraeli viszonyokat apartheidnak nevezte.[6]
A szerző – mások mellett – négy volt izraeli miniszterelnök ezzel kapcsolatos véleményét idézte. Íme:
David Ben-Gurion:
Izrael… jobb, ha a lehető leghamarabb megszabadul a területektől és azok arab lakosságától. – Hirsh Goodman izraeli újságíró által David Ben-Gurionnak tulajdonított idézet, az 1967-es hatnapos háborút követően.
Jichák Rabin:
Nem hiszem, hogy megtarthatunk másfél millióval több arabot egy zsidó államon belül, ha nem akarunk apartheidot. – Jichák Rabin volt miniszterelnök egy 1976-os tv-interjúban.
Ehúd Bárák:
Ha ez a több milliós palesztin blokk nem szavazhat, az egy apartheid állam lesz. – Ehúd Bárák volt izraeli miniszterelnök felszólalása a 2010-es Herzliya biztonsági konferencián.
Ehúd Olmert:
Ha eljön az a nap, hogy a kétállami megoldás összeomlik, és egy dél-afrikai típusú küzdelemmel szembesülünk az egyenlő szavazati jogokért, ha ez bekövetkezik, Izrael államnak vége. – Ehúd Olmert volt miniszterelnök 2010-es interjúja a Háárec című izraeli lapnak.
05. 31.
Ezt a szupremácia-ellenes ideológiai offenzívát nemcsak a fehér szupremácia ellen harcoló amerikai (baloldali) liberálisok támogatják, hanem az amerikai és európai mainstream média is. Az Economist például legutóbb egy egészen egyértelmű hosszú elemzést közölt a hagyományos békefolyamat csődjéről és egy új megközelítés szükségességéről[7]:
Az izraeliek és a palesztinok számára nem világos, hogy mit is akarnak. Vannak, akik egyetlen, binacionális államot szeretnének, mások egy apartheid államot. Vannak palesztinok, akik minden zsidót a tengerbe, és zsidók, akik minden palesztint a Jordánba szeretnének dobni. A legnépszerűbb opció a kétállami megoldás után az, hogy jelenleg nincs megoldás.
A választás nem feltétlenül az egy vagy a két állam kell hogy legyen. Egyes izraeliek és palesztinok konföderációról beszélnek, ami megosztaná a különbséget. Mindkét közösség megvalósíthatná nemzeti aspirációit, de közös intézményekkel és átjárható határokkal. Mind Abbász palesztin elnök , mind pedig Reuven Rivlin, a most leköszönő izraeli elnök nyitottnak mutatkozott ebben az irányban.
Izraelben fel-fel tűnik egy héber és arab graffiti a falakon: ain lanu erec aheret; la watan lanna badeel. „Nincs más országunk.” Az araboknak és zsidóknak el kell dönteniük, hogyan osszák meg; a világ nem diktálhatja a megoldást. Ehhez új békefolyamatra van szükség, egy igazira, amelynek mindkét oldalon megvan a legitimitása és a támogatottsága. Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen folyamat hamarosan kisarjad egy ennyire mérgezett talajból. De a valóság tudomásul vétele jó kezdet lehet. Ami eddig volt, az csődöt mondott, és ami ezután jön, az nem annyira a kettéválásról, mint inkább az egyenrangúságról fog szólni.
Jean-Yves Le Drian francia külügyminiszter ugyanezt röviden így fejezte ki[8]: „Az apartheid veszélye nagy, ha az egyállami logika vagy a status quo folytatódik.”
06. 03.
Mivel Izraelben még nagyjából egy hét van hátra addig, amíg a három jobboldali, két baloldali, két centrista és egy iszlamista párt képviselőiből álló és Netanjahu ellen összefogó új koalíciós kormány megkaphatja a 120 képviselő közül 61-nek a támogatását, én most még nem búcsúztatnám a 12 év óta folyamatosan, összesen pedig (az 1996 és 1999 közötti három évvel együtt) 15 évig hatalmon lévő izraeli miniszterelnököt.
Inkább – szokásomhoz híven – egy fontos cikkre hívnám fel a figyelmet, amelynek szerzője (Elise Labott) az American University’s School of International Service docense és a Foreign Policy kolumnistája.[9]
Az izraeli-palesztin konfliktus szavai – írja a szerző – nehéz terhet hordoznak. Itt minden szó politikai fegyver, és a megváltozott szavak megváltoztathatják a történelmet.
Az Egyesült Államok a palesztinok jogait évtizedeken keresztül úgy kezelte, mint valami később beteljesülő elvárást, mint egy olyan fejleményt, amely akkor jön el, amikor egy Izraellel megkötött átfogó békemegállapodás után majd elnyerik a saját államukat. Most, hogy a „kétállami megoldás” – a független Palesztina mellett élő zsidó Izrael – belátható időn belül láthatólag lekerült a napirendről, az Egyesült Államok már nem egy politikai kontextuson belül értelmezi a palesztinok jogait, hanem úgy kezeli őket, mint akiknek elidegeníthetetlen emberi jogaik vannak – mely elismerést egyetlen népnek sem a tárgyalóasztalnál kell kiérdemelnie.
Vagyis a különböző nemzeti közösségek önrendelkezési joga, függetlenül attól, hogy van-e „saját” államuk, inherens, elidegeníthetetlen, ha úgy tetszik, „velünk született”, „birth-right”, ahogy a John Lockot sok mindenben megelőző és megelőlegező leveller Richard Overton egyik 1648-as pampletjében szépen megfogalmazta.[10]
És ahogy a kilencvenes évek elején (Bíró Gáspárral, Borbély Imrével, Duray Miklóssal, Tőkés Lászlóval és másokkal együtt), majd a Provincia idején én is képviseltem ezt az álláspontot – az Angliában 1984-ben a társadalmi autonómiáról kifejtett általános politikafilozófiai felfogást előbb a kárpát-medencei magyar nemzeti közösségek speciális helyzetére, majd Erdélyre mint régió-hazára alkalmazva.[11]
A világfa vagy az égig érő paszuly ágain való lépegetés[12] úgy látszik, végre egy olyan perspektívát nyitott, ahonnan sok minden – a saját „nem realizált alternatíváinkat” (Bretter György) is beleértve – belátható. De most nem a saját múltamhoz (a mi közelmúltunkhoz) akarok igazából visszakanyarodni, hanem Bibó Istvánhoz, aki persze része az én személyes történetemnek is.
06. 05.
De előbb tennem kell még egy kitérőt, vagyis fel kell lépnem még egy ágra azon a végtelenbe nyúló kommentár-fán.
Raphael Mimoun Bordeaux-ban született, Franciaországban és Izraelben élt, most pedig Los Angelesből támogatja az emberi jogok védelmezőit szerte a világban.
A Washington Postban megjelent cikkében ezeket írja[13]:
Cionista családban nőttem fel, 12 évet töltöttem egy cionista ifjúsági szervezetben, négy évig éltem Izraelben és barátaim és családtagjaim szolgáltak az izraeli hadseregben. Amikor ez a világod, nehéz észrevenned a szemed előtt történő apartheidot.
A cionizmus traumában és félelemben gyökerezik. A túlélésről szól és a zsidó nép iránti szeretetről. De mint minden nacionalizmus, hierarchiát állít fel: a saját biztonságunkat és jólétünket részesíti előnyben, akkor is, ha ez mások rovására történik. Egy alternatív történelmi narratívára támszkodik, amely igazolja a megszállást és racionalizálja a status quót. És a maga erejéből nem tud igazságos békét teremteni.
A Nyugati Part izraeli megszállása, minden definíció szerint apartheid: kétféle jogrend két etnikai csoport számára. Ha a Nyugati Parton egy zsidó és egy arab ugyanazt a bűncselekményt követi el, a zsidó polgári, az arab katonai bíróság elé kerül. De a legtöbb zsidó nem képes felfogni, hogy ez igazságtalan. Visszautasítják az „apartheid” elnevezést, mert őszintén hiszik, hogy a megkülönböztetés legitim, és az önvédelem miatt van rá szükség.
Amikor az egész környezeted elfogadja ezt a narratívát – a barátok és családtagok, a média, amit fogyasztasz, a szervezetek, amelyekhez csatlakozol, az egész oktatási rendszer –, akkor számodra ez a valóság. Hamis, nincs köze a történelmi tényekhez, de a tied. Ezt az alternatív valóságot egy több mint 100 év óta tartó konfliktus táplálja, ami dehumanizálta a palesztinokat az izraeliek szemében. Amikor az izraeli hadsereg bombázza Gázát és sok civilt, köztük gyerekeket is megöl, az izraeliek úgy gondolják, hogy a palesztinok csak magukra vethetnek: mert nem fogadták el a korábbi békeajánlatokat, mert engedik, hogy fegyveres csoportok legyenek köztük, mert „arra tanítják a gyerekeiket, hogy gyűlöljék a zsidókat”. Azzal ámítjuk magunkat, hogy végeredményben Izrael csak önmagát védelmezi, és egyszerűen nincs más alternatíva.
Természetesen vannak olyan izraeliek, akik elutasítják ezt a narratívát, és aktívan kampányolnak a palesztinok felszabadításáért. De ők kisebbségben vannak. Az átlag-izraeli nem foglalkozik azzal, hogy mit jelent naponta elviselni a megszállást: hogy idegen katonák vizsgálnak át az ellenőrzőpontokon, hogy egy olyan kormánytól kell engedélyt kérni az égvilágon mindenre, amely nem képvisel téged, tudva, hogy a katonák betörhetnek az otthonodba, és lefoglalhatják a tulajdonodat anélkül, hogy bárki elszámoltathatná őket.
A palesztin felszabadulást csak az hozhatja el, ha a megszállásért Izrael kezd nagyobb árat fizetni, mint amennyi haszna van belőle. Ehhez, mint más apartheidok és megszállások esetében is történt, kemény külső nyomásra van szükség. Dél-Afrikában a nemzetközi szankciók politikája, a fegyverembargó és a globális bojkott vezetett a rasszista rezsim bukásához. Kelet-Timor brutális indonéziai megszállásának a globális szolidaritási mozgalom és a nemzetközi nyomás vetett véget. Az amerikai Dél államaiban a törvényhozás és a Legfelsőbb Bíróság döntései kényszerítették ki az egyenjogúságot és számolták fel a Jim Crow rendszer faji szegregációját.
Az uralkodó csoport minden ilyen esetben annyira bele volt temetkezve a saját történelmi narratívájába, és annyira elszakadt „ellenségei” humanitásától, hogy csak a külső kényszer vezethette el őket az igazságos megoldáshoz. Ez Izrael esetében is így van.
A kényszer itt az izraeli áruk fogyasztói bojkottjában, az izraeli technológia üzleti bojkottjában, és Izrael fő kereskedelmi partnereinek és politikai támogatóinak, az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak a szankcióiban nyilvánulhat meg.
Egy apartheid állam nem fogja szántszándékkal megváltoztatni önmagát. Csak külső lépések szoríthatják rá Izraelt arra, hogy véget vessen a megszállásnak.
Nem kívánom azt latolgatni, hogy egy ilyen egyöntetű, tehát Amerika és az Európai Unió által is támogatott külső nyomásgyakorlásnak mekkorák most az esélyei. Egyelőre csupán annyit lehet megállapítani, hogy egy friss amerikai felmérés szerint az amerikaiak közel háromnegyede úgy véli, hogy a palesztinokat és az izraelieket mint „egyenrangú népek”-et [equal people], megilleti az egyenjogú bánásmód [entitled to equal rights] (a deomokraták 80 és a republikánusok 67 százaléka vélekedik így).
Bár az izraeli hadsereg legutóbbi gázai akciói nyomán Amerikában aggasztó méreteket öltöttek a különféle antiszemita megnyilvánulások, figyelmreméltó, hogy az eddigi legnagyobb szabású Palesztina melletti washingtoni tüntetés nemcsak hogy békés volt, de azon „a muszlimok mellett más vallású és nem vallásos hátterű emberek is részt vettek, és lenyűgöző volt látni, hogy nem voltak jelen gyűlölködő vagy antiszemita szimbólumok és jelszavak”. (Én azért a sok fotó között láttam egy olyat is, amelyen egész „Palesztina”, vagyis a Jordán és a Földközi-tenger közötti „ország” – AKA[14] „Izrael földje” – palesztin nemzeti színű volt.)
A Black Live Matter washingtoni fő szervezője mindenesetre a tüntetésen mondott beszédében kijelentette: „Nem csupán szövetséges, hanem bajtárs is vagyok. Küzdelmünk közös.”
06. 06.
Az amerikai zsidó szervezetek most azzal vannak elfoglalva, mint Philip Weiss telibe találóan rámutat, hogy Netanjahut ejtve Naftali Bennettben találják meg azt a politikust, aki Izraelt „el tudja adni” a hatalmon lévő Demokrata Pártnak. Azt egyelőre nem merném biztosra venni, hogy hamarosan talán az lesz a fő feladatuk, hogy a lehető legvilágosabban tudtára adják az izraeli kormánynak: a megszállás és az ezzel együttjáró palesztin jogfosztottság egyszerűen nem tartható fenn tovább.
A probléma nem is a kormánnyal van, vagy lesz, amely talán meggyőzhető arról, hogy a ciszjordániai és gázai palesztinoktól valahogy meg kell szabadulni, bár azt most még senki sem tudná megmondani, hogyan.
A probléma az izraeli lakosságnak azzal a nagyjából 40 százalékával, vagyis közel felével van, amely szerint Izrael nemcsak a Zöld vonalon belüli, nemzetközi jogilag elismert országra terjed ki, hanem Júdeára és Szamáriára, vagyis Ciszjordániának arra a kb. 30 százalékára is, amely a zsidó telepeket, beleértve az elszórt és mélyen a palesztin tömbökbe beékelt telepeket is, valamint a stratégiai szempontból Izrael szempontjából létfontosságú Jordán völgyét foglalja magában. Egyszóval azt az ún. C-övezetet, amelyet Naftali Bennett, Izrael reménybeli miniszterelnöke 2012-ben mindenestül Izraelhez akart csatolni. (A C-övezet térképét lásd itt.)
Bennettnek most természetesen eszébe sem jut ilyesmi, de azoknak a vallásos cionista csoportoknak igen, amelyek jövő héten megint Jeruzsálem arab negyedében szeretnének felvonulni. És azoknak is, akik miatt a Sin Bét, az izraeli belbiztonsági szolgálat vezetője tegnap (június 5-én ) este arra figyelmeztetett, „hogy a közösségi médiában növekvő uszítás és gyűlöletbeszéd egyes csoportokat vagy egyéneket erőszakos cselekedetekhez vezethet”. Az izraeli 13-as csatorna ehhez hozzátette, hogy biztonsági források szerint:
Ez nem szokatlan számunkra: valaki el fogja ezeket a tervezett új kormányt ostorozó szövegeket olvasni, és majd arra a következtetése jut, hogy „meg kell mentenie az államot”, hogy amennyiben a változást ígérő kormány berendezkedik, a cionista tervnek annyi, és cselekedni fog. Egyre közelebb kerülünk 1995-höz, a Rabin meggyilkolása előtti hónapokhoz. Ezért döntött a Sin Bét főnöke úgy, hogy riadót fúj.
Izraelben kvázi-polgárháborús helyzet van, mint ahogy Washingtonban is az volt január elején, és ahogy feltehetően Budapesten is az lesz jövőre, ha az egyesült elenzék netán megnyeri a választást, mint Szentesi Zöldi László jóelőre részletesen megírta:
Már a vereség éjszakáján elkezdjük az ellenállást. Mert akkor már nem babra megy a játék, hanem a haza a tét.[15]
Arról pedig, hogy Bibó István hogy kerül ide, majd legközelebb.
[1] David Gardner: Palestinian unity upends Middle East status quo. Violence undermines Israeli assumption that occupation had been accepted. FT, 2021. máj. 26.
[2] Vö. Peter Beinart: I no longer believe in a Jewish state. For decades I argued for separation between Israelis and Palestinians. Now, I can imagine a Jewish home in an equal state. NYT, 2020. júl. 8; uő: Yavne: a Jewish case for equality in Israel-Palestine. Jewish Currents, 2020. júl. 7; Marwan Muasher: After the two-state solution. New Israel-Palestine peace efforts must focus on equality. Foreign Affairs, 2021. ápr. 27; Khalil Shikaki: Fighting in Gaza marks the start of a more violent era. The search for a two-state solution is over. Foreign Affairs, 2021. máj. 19.
[3] Max Boot: Republicans are for more radical than Democrats on Israel. WP, 2021. máj. 24.
[4] Vö. A regime of Jewish supremacy from the Jordan River to the Mediterranean Sea: This is apartheid. btselem.org, 2021. jan. 21; Threshold crossed. Apartheid and persecution. hrw.org, 2021. ápr. 27. (A Human Rights Watch Jelentése 213 oldalas.) Hagai El-Ad, az izraeli B’Tselem emberjogi szervezet vezetője röviden így jellemezte ( https://twitter.com/HagaiElAd/status/1349101086284648452 ) az izraeli rendszert: „Izrael nem demokrácia, amelyhez egy ideiglenes megszállás hozzá van kapcsolva, hanem a Jordán folyó és a Földközi-tenger között fennálló rendszer. A teljes képet kell szemügyre vennünk, és annak kell látnunk, ami: apartheidnak.”
[5] Marwan Muasher: After the two-state solution. New Israel-Palestine peace efforts must focus on equality. Foreign Affairs, 2021. ápr. 27.
[6] Mehdi Hasan: Saying Israel is guilty of apartheid isn’t antisemitic. Just ask this Israeli leaders. msnbc.com, 2021. máj. 27.
[7] How the Israeli-Palestinian peace process is failing. The Holy Land looks ever more like one unequal state. The Economist, 2021. máj. 27.
[8] La France et Israël en froid après les propos de Le Drian. Le Figaro, 2021. máj. 28.
[9] Elise Labott: Did Biden break the glass on the Israeli-Palestine conflict? Washington’s new focus on human rights could redefine the United States’ long-standing approach. Foreign Policy, 2021. jún. 2.
[10] Richard Overton 1646. augusztusi letartóztatása után, vagyis a Towerben ülve írta (írhatta, mert ehhez fogolyként is joga volt, akárcsak később Gramscinak is Mussolini börtönében) az alábbiakat: „Velem született jogomat [birth-right] nem fogom eladni egy tál lencséért; az igazságszolgáltatás az én természeti jogom, örökségem, az engem, mint Ádám ágyékából egyenes ágon származó örököst joggal megillető hagyaték… Miért könyörögnék koldusként azért, ami jog szerint megillet?” (Molnár G.: Ó, Anglia, Anglia… [1984], in Alternatívák könyve, II., Kolozsvár, 2007. 393.)
[11] Vö. A tényleges partnerség. A szlovák-magyar társnemzeti státusról rendezett konferencián elhangzott előadás. Noszvaj, 1993. márc. 5-7., in AK III., Kolozsvár, 2014. 336-339; A konszociációs demokrácia esélyei Erdélyben. A Magyar műveltség Erdélyben 2000 című sepsiszentgyörgyi tanácskozáson 2000. okt. 6-án elhangzott előadás; A konszociációs demokrácia erdélyi modellje, in AK IV., Kolozsvár, 2018. 245-247; 320-324; „Milyen Erdélyt akarunk?” A Provincia-csoport kerekasztal-vitája. 2. rész, in AK VI., Kolozsvár, 2020. 212-224.
[12] Lásd a Töréspont (https://geonaplo.wordpress.com/2021/03/02/torespont/ ) című bejegyzés utolsó két bekezdését.
[13] Raphael Mimoun: Zionism cannot produce a just peace. Only external pressure can end the Israeli apartheid. WP, 2021. máj. 20.
[14] also known as
[15] Szentesi Zöldi László: Játsszuk le, hogy megnyerik a választást 2022-ben. mandiner.hu, 2020. dec. 3.
