Miközben Ukrajnában Oroszország és a Nyugat háborúzik egymással, az utóbbi már győzelmet hirdet.
04. 24.
Vissza Marxhoz! Legalábbis egy idézet erejéig. A krími háborúról szóló egyik cikkében írta Marx a következőket: „Ahogy a levegővel érintkezve minden múmia azonnal szétmállik, a már nem életképes társadalmi szervezetekről a háború mondja ki a megfellebbezhetetlen ítéletet.”[1]
A fenti idézet Nigel Gould–Davis most megjelent esszéjének az élén olvasható.[2]
Íme az esszé legfontosabb részlete:
A háború egy társadalom erőforrásainak, vezetőinek és akaratának a végső próbája. Megmutatja, milyen hatalmi formák számítanak, és hogy mely országok vannak ezek birtokában. A háború következményei számosak és előreláthatatlanok, és az újabb időkben főként azoknak okoztak meglepetést, akik elkezdték.
Az ukrajnai háború évtizedek óta az első olyan válság, amelyben valamennyi fél úgy látja, hogy alapvető érdekei forognak kockán, amelyeket nem adhat fel. Ez sohasem volt így a hidegháborús válságok esetében. Európában a Nyugat elfogadta a keleti blokk felkeléseinek brutális, de (rövid távon) stabil következményeit. A periferikusabb harmadik világbeli konfliktusokban egyik vagy másik szuperhatalom végül is elfogadhatta a vereséget és a visszavonulást, ami kellemetlen volt ugyan, de nem volt létfontosságú.
Mivel Ukrajna 43 millió polgára[3] továbbra is úgy véli, hogy nélküle nem dönthetnek az ország jövőjéről, az Ukrajna felosztását vagy semlegesítését célzó kompromiszumok nem tűnnek stabil megoldásoknak, amelyeket mindenki elfogadhat. Ehelyett a dinamika a párhuzamos eszkaláció irányába mutat. Oroszország a katonai győzelemmel és a civil áldozatokkal rá akarja kényszeríteni a Zelenszkij-kormányzatot arra, hogy fejezze be a háborút. A Nyugat a fegyverszállításaival megakadályozza az ukrán vereséget, és a szankciókkal keményen szorongatja Oroszországot. Ez a dinamika kettős veszélyt hordoz magában. Egyrészt a párhuzamos eszkaláció közvetlen összecsapáshoz vezethet. Másrészt Oroszország, tartva a vereségtől, radikális lépéshez folyamodva átlépheti a nukleáris küszöböt. Minél frusztráltabb lesz a harctéren, annál keményebben fogja tesztelni nemcsak az ukrán, hanem a nyugati eltökéltséget is. Ez utóbbi korlátai gyakran szolgálták már az érdekeit.
De még akkor is, ha Putyin megnyeri az eszkalációs versenyfutást a Nyugattal, legyőzi Ukrajnát vagy erőszakkal behódolásra kényszeríti, majd tömeges letartóztatásokkal valahogy korlátok közé szorítja az elkerülhetetlen ellenállást, a szankciók drasztikusan és gyorsan le fogják gyengíteni az orosz gazdaságot, és ez a nyomás még tovább fokozódhat.
Bármilyen fajta győzelemért tehát nagyon nagy árat kell fizetni. De akár győz, akár veszít, akár talál Oroszország valamilyen kompromisszumot, a háború legvészjóslóbb bizonytalansága az otthoni frontra gyakorolt hatása. Akárcsak Marx múmiái a szabad levegőn, Putyin háborúja kendőzetlenül feltárta Oroszország hatalmának számos gyengeségét. Túljut vajon azon a „megfellebehetetlen ítéleten” is, amelyet ez a háború kimond róla?
A Survival főszerkesztőjének írása – a maga egészében – egyértelműen azt sugallja, hogy Putyin rendszere ezen a „végső próbán” el fog bukni. Ez szerintem is lehetséges[4], de egyáltalán nem vehető biztosra.
A kérdést (egyelőre) nyitva hagyva, most – és a későbbiekben – azt érdemes inkább megvizsgálni, hogy milyen „ítéletet” mondhat ki ez a háború, amely nemcsak a Putyiné, hanem éppen úgy a Nyugat háborúja is, a másik félről.
Április 24-én a jelenlegi demokrata párti liberális, azaz balközép amerikai adminisztráció két kulcsembere, Antony Blinken külügyminiszter és Lloyd Austin védelmi miniszter is elzarándokolt Kijevbe Volodimir Zelenszkij elnökhöz. A látogatást követően megtartott lengyelországi sajtóértekezletükön Blinken elmondta, hogy „ami Oroszország háborús céljait illeti, Oroszország már kudarcot vallott, Ukrajna pedig sikerrel járt”. Ugyanezt, vagyis, hogy ebben a háborúban Moszkva a vesztes, Kijev pedig a győztes fél, Austin sokkal explicitebb formában fogalmazta meg:
Azzal kapcsolatban, hogy képesek vagyunk, hogy ők képesek győzni: a legfontosabb dolog, ami a győzelemhez kell, az, hogy higgyél a győzelemben. És ők [az ukránok] meg vannak győződve arról, hogy győzhetünk[5]; úgy véljük, hogy győzhetnek, hogy győzhetünk. Győzhetnek, ha megvan a megfelelő felszerelésük, ha megfelelő támogatásban részesülnek.
Azt akarjuk, hogy Oroszország olyan mértékben meggyengüljön, hogy ne legyen képes megtenni azokat a dolgokat, amelyeket megtett Ukrajna lerohanásával. Az igazat megvallva már eddig is rengeteg katonai potenciált és rengeteg katonát veszítettek, és mi azt akarjuk, hogy ne legyenek képesek nagyon gyorsan újjáteremteni ezt a potenciált.
Vagyis itt Ukrajna harcol, de a Nyugat is győzni akar, sőt elsősorban a Nyugat akar győzni – anélkül, hogy harcolna. Nem az a Nyugat (mindenekelőtt Amerika) célja, hogy megdöntse Putyin rendszerét, hanem az, hogy meggyengítse Oroszországot.
Biden, Blinken, Austin és a többiek nem harcosok, hanem kompetitorok, ahogy Josh Rogin, a Washington Post Globális vélemények rovatának kolumnistája nevezte őket egy emlékezetes, Kínáról szóló cikkben.[6]
Obama 2011-ben meghirdetett ázsiai súlypontja óta Kína a fő ellenfél, és most, hogy Oroszország – legalábbis a Biden-adminisztráció szerint – vesztésre áll Ukrajnával és a Nyugattal szemben, még nagyobb eséllyel lehet folytatni a versenyt Pekinggel, hiszen Moszkva – Austin védelmi miniszter (és néhai Für Lajos) után, szabadon – „elesett”.
Íme az ömagát neoliberálisnak tekintő Josh Rogin okfejtésének lényege:
Ha Trump Kína-szakértői riválisok valószínűtlen csapatát alkották, Biden elnök emberei balközép internacionalisták, akik már évek óta együtt dolgoznak, és úgy vélik, hogy ha az Egyesült Államok nem lép fel keményebben, Kína hamarosan dominálni fog az ázsiai-csendes-óceáni régióban, és át fogja alakítani a világrendet, hogy az megfeleljen az érdekeinek. Ehhez a csoporthoz – nevezzük őket „kompetitorok”-nak – tartozik a legtöbb vezető külpolitikus: Antony Blinken külügyminiszter; Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó; a Nemzetbiztonsági Tanács indiai–csendes-óceáni koordinátora, Kurt Campbell; az NBT kínai és tajvani részlegének főigazgatója, Laura Rosenberger, továbbá a Pentagon és a State Department legfontosabb tisztségviselői.
Ez a gondolkodásmód nem kizárólagos. A kormányzaton belül szétszóródva ott vannak azok a tisztségviselők is – a „kapcsolatot keresők” [„engagers”] –, akik szembenállnak az új megközelítéssel. Biden mindenesetre határozottan a kompetitorok csapatához tartozik, ezért is nevezett ki oly sokat közülük, hogy felügyeljék a külpolitikáját. „A kompetitorok megértik, hogy az Egyesült Államok elhúzódó versenyben van Kínával, amelyet meg kell nyernünk, de amelyet elveszíthetünk” – mondta Thomas Wright, a Brookings Institution főmunkatársa. „Készenlétben vannak, érzik, hogy nagy tétekben kell játszaniuk, hogy kialakítsák a megfelelő stratégiai környezetet, még ha ez nehéz is. Már nem elég a status quo puszta fenntartása – Kína nem áll egyhelyben, és ezt az Egyesült Államok sem engedheti meg magának.”
05. 05.
A Rogin által idézett Thomas Wright, akinek Minden eszközzel, a háborút kivéve, avagy ki nyeri meg a 21. századot című 2017-ben megjelent könyvével és Az önkorlátozás ostobasága: Amerika nem vonulhat ki a világból című, 2020. márciusi, Biden hatalomra kerülése előtt jó háromnegyed évvel megjelent esszéjével a mostani washingtoni győzelmi hangulatra és annak csapdáira pár helyen már utaló Tavaszi offenzíva című, 2020. április 8-i bejegyzésemben foglalkoztam[7], a Brookings Amerika- és Európa-kutató központjának volt az igazgatója, egészen a múlt hétig, amikor is csatlakozott a Biden-féle Nemzetbiztonsági Tanácshoz[8] mint a befolyásos stratégiai osztály igazgatója.
Wright idézett könyvében írta a következőket: „Az amerikaiaknak most egy ugyanolyan fontos következményekkel járó stratégiai alternatíva mellett kell dönteniük, mint a negyvenes évek végén tették a liberális rend megteremtésével.” Nos, innentől kezdve Thomas Wright is belépett a kompetitorok csapatába, hogy velük együtt próbálja meg ezt a bizonyos alternatívát (az autokrácia, vagy konkrétabban: az autokráciák „minden eszközzel” való legyőzését, a háborúban való tényleges részvétel nélkül) nemcsak kidolgozni, hanem a valóságos hatalmi viszonyok hálózatában is érvényesíteni. Hamarosan meglátjuk, milyen eredménnyel.
[1] Karl Marx: Another British revelation. New York Herald Tribune, 1855. szept. 24. A magyar változatot lásd a Karl Marx és Friedrich Engels Művei (1965) 10. kötetében. Mivel ez most nincs a kezem ügyében, kénytelen voltam angolból én lefordítani.
[2] Nigel Gould-Davis: Putin’s strategic failure. Survival, 64. k., 2. sz., 2022. április-május. 7-16. https://doi.org/10.1080/00396338.2022.2055818
[3] 2020 januárjában, kijevi adatok szerint, 37.3 millió személy élt Ukrajnában (a Krímen és Donyeck–Luhanszkon kívül). A háború kezdete óta több mint ötmillióan hagyták el az országot.
[4] Az egyik novoszibirszki szobor talapzatára április 24-én felírt (ortodox) húsvéti üzenet így szól: „Krisztus feltámadt, de a besorozott katona nem.”
[5] Az idézett hivatalos átirat szerint Austinnál a „mi” és az „ők” teljesen összemosódik: „In terms of our – their ability to win… they believe that we can win; we believe that they – we can win – they can win…”
[6] Vö. Josh Rogin: Biden doesn’t want to change China. He wants to beat it. WP, 2022. febr. 10.
[7] Vö. Thomas J. Wright: All measures short of war: The contest for the 21st century and the future of American power. Yale University Press, 2017, valamint uő: The folly of retrenchment. Why America can’t withdraw from the world. Foreign Affairs, 2020 március-április.
[8] Érdekes, hogy Rush Doshi, az NBT kínai részlegének az igazgatója korábban szintén a Brookings munkatársa volt.
Megjelent a szerző Geonapló-bejegyzésében 2022. május 5-én.
