02. 11.
Az amerikai Légierő – most először – négy B-1-es stratégiai bombázót és egy 200 főből álló egységet menesztett Texasból Norvégiába, világos üzenetet küldve Moszkvának, hogy az amerikai hadsereg katonai műveleteket fog végrehajtani a stratégiai fontosságú Északi-sarkvidéken, és hogy „meg fogja védeni térségbeli szövetségeseit bármilyen orosz agresszióval szemben”.
Ugyanakkor a Dél-kínai-tengeren két anyahajó-kötelék (a CSG 9 és a CSG 11), a Theodore Roosevelt és a Nimitz hordozókkal, február 9-én közös hadgyakorlatokat folytatott, „hogy biztosítsa a tenger törvényes használatát, amelyhez a nemzetközi jog értelmében minden országnak joga van”. Az amerikai haditengerészet szerint a két csapásmérő csoport hajói és repülőgépei „koordinált műveleteket hajtottak végre a nagy forgalmú térségben, hogy demonstrálják: az amerikai haditengerészet ebben a kihívásokkal teli környezetben is működőképes”. (Kína a Dél-kínai-tenger legnagyobb részét, mindenekelőtt pedig az általa ellenőrzött és militarizált szigeteket és mesterséges szigeteket saját felségterületének tekinti.)
Mivel Kína és Oroszország egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy a számukra létfontosságú kelet-ázsiai, illetve kelet-európai régióban nem hajlandóak Amerika szupremáciáját elismerni, Amerika pedig nem hajlandó kelet-ázsiai és nyugat-, valamint közép-kelet-európai hegemóniájáról lemondani, jelenleg a hidegháborús helyzetnél sokkal rosszabb és veszélyesebb – mert egy kelet-ázsiai és egy kelet-európai katonai konfliktus konkrét lehetőségét magában hordozó – helyzetben vagyunk.
A különbség egészen kézzelfogható vagy szemmel látható formában is megmutatkozik. Míg a hidegháború idején a két rendszer és annak három vezető hatalma (az Egyesült Államok és a Szovjetunió és az USA és Kína) közötti stratégiai demarkációs vonal egyértelmű volt, ma ilyesmiről nem beszélhetünk.
Európában például a Szovjetunió, ha néha fogcsikorgatva is, de elismerte, hogy Berlin nyugati fele a „Nyugat” része, Amerika pedig (1956-ban és 1968-ban) azt, hogy Magyarország, illetve Csehszlovákia a szovjet érdekszférához tartozik. Kelet-Ázsiában a koreai demarkációs vonal és a Tajvani-szoros volt a határ (Indo-Kínától vagy Délkelet-Ázsiától itt most eltekintek). Koreában még ma is fennáll ez a határ, de Tajvan helyzete 1979. január elsején megváltozott: Amerika (Carter elnök és Brzezinski nemzetbiztonsági tanácsadó idején) felmondta védelmi szerződését Tajvannal, és elismerte, hogy a pekingi kommunista kormány Kína egyetlen kormánya.[1] Peking ezt azonnal úgy értelmezte, hogy Tajvan Kína része, Carter azonban kijelentette, hogy Amerika azt szeretné, hogy a tajvani kérdést a kínaiak „békés úton” rendezzék.
A nacionalista kínai kormány, amelyet váratlanul ért ez a fejlemény, mert kihagyták a tárgyalásokból, és amely még ekkor sem mondott le arról, hogy „végső célja a szárazföldi Kína visszafoglalása”, leszögezte, hogy Amerika lépése „nagyon hátrányosan hat az egész szabad világra”. Ezt ugyanígy látták a washingtoni republikánusok is, akik elítélték a Pekinggel való kiegyezést. (Ford volt elnök azonban támogatta.)
02. 12.
Pillanatnyilag az a helyzet, hogy washingtonban konszenzus van a két párt, valamint a Fehér Ház és a kongresszus között abban, hogy Kínával szemben keményen kell fellépni, és ez vonatkozik Tajvan megvédésére is abban az esetben, ha Kína – a szecesszió veszélyére hivatkozva – erőszakot alkalmazna a szigettel szemben. (Lásd a 2005-ös szecesszió elleni törvény 8. cikkelyét.)
Kína álláspontja világos: nem hajlandó elismerni Amerika most még meglévő kelet-ázsiai regionális (tengeri) hegemóniáját. Ez nem azt jelenti, hogy a továbbiakban ő akarja gyakorolni ezt a hegemóniát, hiszen tisztában van az erőviszonyokkal, azzal, hogy az Egyesült Államok az amerikai-japán szövetségi szerződésnek és az 1898-as háborúban Spanyolországtól megszerzett és máig is birtokolt Guam-szigeten lévő bázisainak köszönhetően az ún. első szigetláncon (lényegében: Tajvanon és a Dél-kínai-tengeren) kívüli (lásd 01. 24.) térségben egyértelmű fölényben van vele szemben. Annál fontosabb tehát számára, hogy Tajvant biztonsági értelemben annektálja (ez a katonai dimenzión túl a tajvani csúcstechnológiák fölötti ellenőrzést is jelenti), a Dél-kínai-tenger térségében pedig – a szárazföld közelségének, valamint a Hainan-szigetén lévő stratégiai és a katonailag megerősített szigeteken lévő kisebb bázisainak segítségével – egyértelmű tengeri és légi erőfölényt alakítson ki.
Ezzel Kína Kelet-Ázsiában a tengeren is egyenrangú féllé válik Amerikával szemben, ami nyilvánvaló ázsiai gazdasági túlsúlyát[2] is tekintetbe véve globálisan is a geopolitikai egyensúly vagy paritás-helyzet kialakulásához vezet Kína, valamint Amerika és szövetségesei között.
Az egyensúly vagy paritás természetesen a stabilitás és a béke hosszabb távú biztosítását is jelenti. Amíg viszont ez az egyensúly nem teremtődik meg, folyamatosan fennáll a Kína és Amerika közötti katonai konfliktus veszélye. Vagyis nem „háború”-ra gondolok tout court, hanem egy atomfegyverek nélküli (de szerintem nem feltétlenül „konvencionális”) katonai konfliktusra, amilyenről Mearsheimer kapcsán már volt szó ebben a blogban. A helyzet csak annyiban változott, hogy mostanra igencsak megnőtt egy ilyen konfliktus valószínűsége.
Ami az Egyesült Államokat illeti, csak az a kérdés, hogy a Biden-adminisztráció valóban meg is fogja-e tenni azt, amit Hicks védelmi miniszterhelyettes kongresszusi meghallgatásán beígért, hogy ti. Amerikát képessé kell tenni arra, hogy megakadályozza Tajvan elfoglalását [able to mount a denial defense of Taiwan]. Ha Kína meggyőződik arról, hogy Washington valóban erre törekszik, akkor nem lesz más választása, mint hogy „még idejében” megtegye ezt.
Elbridge Colby, aki 2017-’18-ban, vagyis Jim Mattis minisztersége idejében védelmi miniszterhelyettes, és az itt korábban (01. 24.) már ismertetett és Tajvan katonai védelmét egyértelműen kilátásba helyező Kína-stratégia egyik kidolgozója volt, úgy véli, hogy „Amerika meg tudja védeni Tajvant”[3]:
A kínai néphadsereg támadásának visszaverése távolról sem könnyű feladat, és készen állni erre azt jelenti, hogy alaposan fel kell majd rázni az amerikai és a tajvani védelmi establishmenteket. De menni fog.
Biden nemrég egy tv interjúban így nyilatkozott Xi Jinpingről:
Valószínűleg több időt töltöttem vele, mint bármilyen más vezető. Legalább 24-25 órát beszéltünk négyszemközt, és vagy 17 ezer mérföldet tettünk meg együtt alelnök koromban. Meglehetősen jól ismerem. Nagyon okos és nagyon kemény. Nincs egyetlen demokratikus porcikája sem. Ezt nem bírálatként mondom, ez a valóság. Végig azt mondtam neki, hogy semmi szükségünk egy konfliktusra. De nagyon éles versengésnek nézünk elébe.
Az amerikai elnök szántszándékkal nyilván nem fog háborút kezdeményezni, sőt megpróbálja majd elkerülni azt. De egy katonai konfliktusra Tajvan és/vagy a Dél-kínai-tenger térségében ettől még nyugodtan sor kerülhet. A „nagyon éles versengés” ugyanis gyakorlatilag azt jelenti, hogy az Egyesült Államok katonai és technológiai téren nem csak meg akarja őrizni, de egyenesen növelni szeretné Kínával szemben most még meglévő általános fölényét, politikai téren pedig, a világ demokráciáinak „csatasorba állításával” valósággal körül szeretné zárni Kínát és a vele szövetkező „autokráciákat”.
De Pekinget gazdaságilag (és ebből következőleg: politikailag) egyszerűen nem lehet izolálni vagy körülzárni. Négy-öt évvel ezelőtt (mondjuk, ha Hillary Clinton nyerte volna meg a 2016-os elnökválasztást) ezt talán még meg lehetett volna kísérelni. Most azonban – különösen a világjárvány által okozott válsághelyzetben – erre már nincs lehetőség. És ha Kína fékentartását gazdasági és politikai eszközökkel nem lehet megvalósítani – marad a katonai megoldás.
Ennek a hívei mindenképpen azon lesznek, hogy Tajvan felfegyverzésével és Tajvan függetlenségének de facto vagy akár de jure elismerésével Kína számára ne maradjon más kiút, mint Tajvan megtámadása, ami szerintük megteremtheti az Egyesült Államok számára a megfelelő alkalmat (és jogalapot) arra, hogy alaposan megleckéztesse Kínát.
Mivel a jelenlegi prevíziók szerint 2024-ben nagy valószínűséggel a „háborús párt” valamelyik képviselője fog hatalomra kerülni, Pekingnek – mint jeleztem – minél előbb, tehát még a jelenlegi adminisztráció idejében kell lépnie, ha azt akarja, hogy a Tajvan és a Dél-kínai-tenger térségében most még meglévő regionális, vagy inkább szubregionális katonai fölényét érvényesítse. Nikki Haley[4] minden bizonnyal csak az első azoknak a potenciális elnökjelölteknek a sorában, akik az Amerika elsőbbségét mindenáron fenntartani akaró külpolitikát Trump kolonca és zavaró háborúellenes megnyilvánulásai nélkül fogják képviselni. A történelem sajátos fintora lehet, ha a Washington és Peking közötti katonai konfliktusra mégis inkább annak az elnöknek az idején kerül majd sor, aki meg van győződve arról, hogy nincs „semmi szükség” egy ilyen „konfliktusra”.
02. 14.
Tegnap este, miután a fentieket megírtam, került fel a netre a New York-i Council for Foreign Relations 102 oldalas különjelentése az Amerika és Kína közötti „háború” elkerülésének lehetséges stratégiájáról.[5] Ebben a „Tajvan miatti katonai konfliktus” három szcenáriója is szerepel. Még nem olvastam el, de a szerzők egyéb írásait, valamint Richard Haassnak, a CFR elnökének az álláspontját[6] ismerve biztosra veszem, hogy a „tajvani konfliktus esetére” általuk felvázolt „hatékony [credible] amerikai stratégia” lényege a következő: Kína számára egyértelművé kell tenni, hogy amennyiben megtámadja Tajvant, Amerika mozgósítani fogja teljes kelet-ázsiai katonai erejét. Ez pedig kísértetiesen hasonlít az 1914 júliusa előtti helyzetre. Azzal a lényeges különbséggel, hogy akkor a háború kirobbanásához „szükség volt” egy merényletre, amelynek a sikeressége – mint ezt olyan jól tudjuk – csupán egy hajszálon múlott.
Most is vannak, akik szerint „a logika ugyan azt diktálná, hogy ne robbanjon ki az ellenségeskedés”, „egyetlen apró botlás” elegendő az eszkalációhoz.[7] Szerintem jelenleg épp fordított a helyzet: remélhetőleg ezúttal nem lesz semmiféle „apró botlás” és még kevésbé a háborút tudatosan kirobbantani akaró konspiráció. A geopolitikai logika viszont azt diktálja, hogy ki fog robbanni a konfliktus.
És csak abban bízhatunk, hogy a logika csődöt mondhat, hiszen végtére is emberek vannak mindenütt a gépezetben. Ez konkrétan azt jelenti, hogy Kína mindenképpen erőszakot fog alkalmazni Tajvannal szemben, hiszen már túl késő van ahhoz, hogy a szigetország „jó útra térjen”, Peking pedig egy ilyen egzisztenciális kérdésben egyszerűen nem hátrálhat meg. Amerika viszont igen, mert számára ez nem egzisztenciális kérdés. Hacsak a döntéshozók össze nem tévesztik az országot az általa gyakorolt és gazdasági és politikai eszközökkel tovább már fenn nem tartható hegemón hatalmi pozícióval.
Ismerjük a mondást: az okosabb enged. De enged-e? És okosabb-e?
Molnár Gusztáv blogja itt olvasható.
[1] Vö. Edward Walsh: U.S. to normalize ties with Peking, end its defense treaty with Taiwan. The Washington Post, 1978. dec. 16.
[2] 2000-ben Japán gazdasága négyszer akkora volt, mint Kínáé. 2010-ben Kína megelőzte Japánt, és ma majdnem háromszor olyan nagy, mint a Japán gazdaság. A japán cégek ma – saját kormányuk és Amerika felhívásai ellenére – hallani sem akarnak arról, hogy kivonuljanak a kínai piacról. (Decoupling denied: Japan Inc. lays its bet on China. asia.nikkei.com, 2021. febr. 10.)
[3] Elbridge Colby: America can defend Taiwan. The Wall Street Journal, 2021. jan. 26. Lásd még: Gerald C. Brown: The geostrategic criticality of Taiwan. 9dashline.com, 2021. febr. 5.
[4] Tim Alberta: Nikki Haley’s time for choosing. Politico Magazine, 2021. febr. 12. Lásd még: Nikki Haley’s campaign for the 2024 GOP nomination has begun. The National Interest, 2021. febr. 13.
[5] Robert D. Blackwill és Philip Zelikow: The United States, China and, Taiwan: A strategy to prevent war. CFR Special Report No. 90, February 2021.
[6] Richard Haass: To the brink with China. project-syndicate.org, 2020. 0ug. 13.
[7] Vö. Diana Choyleva: Logic dictates hostilities should not break out, but one small slip could so easily escalate. The Financial Times, 2021. febr. 7.
