Geonapló: A háború. 2022. január (2)

2022. januári krónika – 2022. decemberi kommentárokkal.

Egy elképzelhető szcenárió. 2022. január 24.

Lehet, hogy a „Nyugat” sokkal nehezebben fogja tudni pacifikálni a Dnyepertől jobbra elterülő Ukrajnát, mint az oroszok a balparti másikat.

2022. 01. 21.

Ha az oroszok el tudnák valahogy érni, hogy Kijevben megalakuljon egy ukrán ellenkormány, amely azonnal bejelentené, hogy nem óhajt a Nato-hoz csatlakozni, és baráti viszonyra törekszik Oroszországgal, valamint közvetlen szomszédaival és az Európai Unióval, nyert ügyük lehetne.

Ez a Janukovics vagy egy új ember által vezetett kormány segítségért folyamodna a Kazahsztánt is nemrég kisegítő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéhez, hogy küldjön orosz és belorusz békefenntartó erőket, amelyekről kiderülne, hogy tulajdonképpen már ott is vannak.

Kis szerencsével és a meglepetés erejével el lehetne érni, hogy az északról, keletről, valamint délről nagy létszámban és teljes hadfelszereléssel Ukrajnába bevonuló, de harci cselekményeket nem kezdeményező „békefenntartók” ellenőrzésük alá vonják a Dnyepertől keletre elterülő Kelet-Ukrajnát, valamint Odesszát. Az itt állomásozó ukrán csapategységeket bekerítenék, és felajánlanák nekik, hogy csatlakozzanak az új kormányhoz, vagy szabad elvonulást biztosítanának számukra a Dnyeperen túli ukrán területekre.

2022. 01. 23.

Idáig jutottam ennek a valóságtól eléggé elrugaszkodott, de éppenséggel elgondolható szcenáriónak a leírásával, amikor – még 21-én este – kezdtek érkezni a hírek arról, hogy Lavrov és Blinken genfi találkozóján az amerikai fél ígéretet tett arra, hogy a jövő hét folyamán írásban válaszol az oroszok által igényelt biztonsági garanciák kérdésére. Közben felmerült egy újabb Biden-Putyin csúcstalálkozó lehetősége is, valószínűleg Helsinkiben (Biden nemrég beszélt telefonon Niinistö finn elnökkel, az utóbbi pedig ezt követően Putyinnal.)

Mivel Moszkva legfőbb problémája most az, hogy a Janukovics 2014-es megbuktatása óta egyértelműen Nyugat-barát és oroszellenes politikát folytató Ukrajna hosszú távú biztonsági kockázatot jelent a számára, ezt a kérdést mindenképpen és sürgősen meg kell oldania. Itt nem is annyira Ukrajna formális Nato-tagsága aggasztja Putyint, hiszen nagyon jól tudja, hogy ez a „veszély” most és a közeljövőben nem fenyeget, hanem a Nato, pontosabban a Nato-országok katonai jelenléte[1] ( lásd itt és itt ) Ukrajnában (arról nem is beszélve, hogy a nyugati, főként amerikai és brit titkosszolgálatok gyakorlatilag az ukrán kormány valamennyi kulcságazatát, illetve -intézményét ellenőrzik).

Ezen a helyzeten csak egy teljes politikai irányváltás keresztülvitelével lehet változtatni. Ennek a feltételeit kétféleképpen lehet megteremteni. Vagy a fentebb leírt kvázi-katonai megszállással, vagy úgy, hogy Amerika Nato-ügyben vállalkozik az alábbi „diplomáciai bűvészmutatvány”-ra (diplomatic sleight of hand)[2]:

Nem lesz szó az orosz követelések formális elfogadásáról, hanem lehetséges kompromisszumok és szükségmegoldások kimesterkedéséről az Egyesült Államok és Oroszország, Oroszország és Ukrajna, valamint az Egyesült Államok és európai szövetségesei között.

Ugyanezt Samuel Charap (róla legutóbb tavaly novemberben írtam) így fogalmazta meg Gideon Rachmannal folytatott beszélgetésében[3]:

Tragikus, hogy a Nato [Ukrajna-]politikája nem áll nagyon messze attól, amit Oroszország követel tőle. Úgyhogy azt hiszem, vannak az amerikai kormányban olyanok, akik elképzelhető, hogy megpróbálnának kreatív megoldásokat találni, hogy megoldják ezt a kérdést, anélkül, hogy bármilyen vörös vonalat átlépnének, de nyilvánvalóan nincs konszenzus ebben az adminisztráción belül, a[z észak-atlanti] szövetségben pedig még annyira sem.

Úgy vélem, az nem engedmény, ha kimondjuk, hogy nem tervezünk valamit, ami amúgy sem áll szándékunkban. Tehát nem látom pontosan, mit is adnánk fel ebben az összefüggésben. Az lehetséges, hogy Putyin soha nem is akarta ezt a válságot diplomáciai úton megoldani. De nem látom be, mit veszítünk azzal, ha kipróbáljuk azt a javaslatot, amely – háború nélkül, és anélkül, hogy a leszögezett vörös vonalakat átlépnénk – lehetővé tenné számunkra, hogy elkerüljünk egy igazán katasztrofális kimenetelt.

De miért annyira fontos Oroszországnak az, hogy Amerika mondja ki nyíltan azt, amit ténylegesen képvisel Ukrajna Nato-csatlakozásával kapcsolatban?

Rob Lee amerikai katonai szakértő, aki hetek óta a lehető legtárgyilagosabban számol be cikkeivel és tweet-jeivel az orosz csapatmozdulatokról (legyen szó Ukrajnáról vagy Kazahsztánról), nemrég ezeket írta:

ami most történik, az inkább egy orosz-ukrán történet, mint orosz-amerikai. Putyin csak azért hozza elő Amerikát és a Nato-t, mert csak így tudja – katonai erő alkalmazása nélkül – befolyásolni Kijevet. Putyin főként az utóbbi két év kijevi eseményeire reagál, és abban bízik, hogy Biden rá tudja kényszeríteni Zelenszkijt arra, hogy engedményeket tegyen.

Szerintem ennél többről van szó. Az oroszok nem Zelenszkijt akarják meggyőzni, mert pontosan tudják, hogy ő az ukrán nacionalisták foglya. Ők teljes politikai fordulatot szeretnének kiváltani az országban, amit nagyban elősegítene az, ha mind az ukrán politikai elit, mind pedig a közvélemény meggyőződne arról, hogy Amerika nem tudja és nem is akarja garantálni a biztonságukat, vagyis nem tudja és nem is akarja megvédeni őket Oroszországtól.

2022. 01. 24.

A lényeg mindenképpen az, hogy az általam már többször emlegetett nyugati geopolitikai köldökzsinór elveszítésével vagy elvágásával Ukrajnának a Dnyeper balpartján elterülő nagyjából egyharmadnyi része és Fekete-tengeri partmenti sávja (Odesszával, viszont a Krím nélkül) feltehetően nem fog ellenséges magatartást tanúsítani egy új oroszbarát vagy legalábbis nem a Nato-ba kapaszkodó kormánnyal szemben, különösen, ha az új külpolitikai irányt valamilyen referendummal is megerősítik. Ezt – valamint a belpolitikai stabilitást – egyébként a feltehetően egy ideig még az országrészben maradó orosz-belorusz „békefenntartó erők” is garantálni fogják.

Sokkal érdekesebb és egyben átláthatatlanabb viszont az, hogy mi lesz Ukrajna orosz befolyás vagy ellenőrzés alá nem tartozó nagyobb részével. Itt feltehetően egy a mostaninál is sokkal radikálisabb és nacionalistább kormány fog alakulni, ennek minden bel- és külpolitikai következményével.

Ha ez a szcenárió netán megvalósul, akkor nincs kizárva, hogy a „Nyugat”, azaz Amerika és az EU sokkal nehezebben fogja tudni pacifikálni és ellenőrzése alatt tartani ezt a – nagyobb – országrészt, mint az oroszok a másikat. (Különösen ha ez az utóbbi ukrán kvázi-állam betársul abba az orosz-belorusz-ukrán-kazah Unióba, amelyről Lukasenko beszélt egy templomban január 7-én, az ortodox karácsony alkalmából.) Elég ha csak arra gondolunk, hogy a leendő, pontosabban elképzelhető nyugat-ukrán kvázi-állam nagyon hamar komoly történelmi és területi vitákba bonyolódhat (mint ahogy ez a fű alatt már eddig is folyt) Lengyelországgal és Romániával az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum következményeként a Szovjetunióhoz, illetve (szovjet)-Ukrajnához csatolt lengyel és orosz területek miatt.

Ennek az egész elképesztő helyzetnek a lényege röviden így foglalható össze: Amerika mindenképpen el fogja veszíteni Ukrajnát (mint ahogy Belaruszt már elveszítette). A kérdés csak az, hogy erre Kelet-Európa hadszíntérré válásával, és így Washington kétfrontos tartós lekötöttségével kerül-e sor, vagy egy Oroszországgal megkötött és az európai stabilitást biztosító stratégiai megállapodás keretében, amely gyakorlatilag azt jelentheti, hogy Moszkva részéről Amerika szabad kezet kap Kínával szemben (vagyis az oroszok nem fogják aktívan támogatni az Egyesült Államokat, de Kínát sem). Ha viszont nem lesz orosz-amerikai megállapodás, akkor lesz orosz-kínai.

Végül két megjegyzés:

1 Az én szcenárióm több ponton is érintkezik Tim Willasey-Wilsey volt brit diplomata január 23-án megjelent változatával, de lényeges dolgokban el is tér attól[4]. De nemcsak ezért ajánlom olvasóim figyelmébe, hanem a hozzá csatolt kitűnő térkép miatt is, amely jól kiemelei a Dnyepert, és a tartományokat (oblasztyokat) is mutatja. (Én ma bukkantam rá és olvastam el.)

2 Az „elképzelhető” nem azt jelenti, hogy „lehetséges”. De nem is zárja ki azt.

[1] Vö. Rob Lee: Moscow’s Compellence Strategy. fpri.org, 2022. jan. 18. Lásd még: Amy Cheng: Military trainers, missiles and over 200,000 pounds of lethal aid: What NATO members have sent Ukraine so far. WP, 2022. jan. 22.

[2] Nikolas K. Gvosdev: The United States Needs a New Approach to Russia. The National Interest, 2022. jan. 21.

[3] Gideon Rachman: What would a Ukraine conflict look like? FT, 2022. jan. 20.

[4] Tim Willasey-Wilsey: Putin’s Risky Options in Ukraine. thecipherbrief.com, 2022. jan. 23.

Kommentár

2022. 12. 23.

Azt helyesen láttam hogy az oroszok teljes politikai irányváltást szerettek volna elérni Ukrajnában, de szinte hihetetlen, mennyire magától értetődőnek tűnt számomra, hogy ezt akár egy kvázi-katonai megszállással ( a Kazahsztánt nem sokkal korábban kisegítő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete által küldött orosz és belorusz békefenntartó erők bevetésével), akár Amerika diplomáciai közreműködésével, de mindenképpen háború nélkül, keresztül is lehet vinni.

Igaz, hogy Lukasenko január 7-én, a pravoszláv karácsony alkalmából arról szónokolt, hogy “egyesülnünk kell a testvéreinkkel: Oroszországgal, Kazahsztánnal és Ukrajnával; mindent meg fogunk tenni azért, hogy visszaszerezzük Ukrajnát”, de közben – Amy Cheng idézett január 22-i Washington Post-cikke alapján – nagyon jól tudtam, hogy a Nato gyakorlatilag otthon volt Ukrajnában, hiszen egy 200 millió dolláros amerikai katonai segélycsomag épp megérkezett Kijevbe, és kis létszámú amerikai, brit és kanadai speciális alakulatok is jelen voltak az országban. Ugyanakkor az ukrán nacionalisták is résen voltak, és például még 2021. december elején, amikor Zelenszkij azt találta mondani a parlament előtti éves beszámolójában, hogy “nem fél a Putyinnal való közvetlen tárgyalásoktól, hogy véget vessenek Oroszország donbaszi háborújának”, azonnal több ezren vonultak ki az utcára és követelték a lemondását, amiért engedményeket akar tenni Moszkvának.[1]

Ilyen körülmények között teljesen irreális volt minden olyan “szcenárió”, amely valamilyen belső – oroszbarát – fordulattal számolt. A háború elkerülésének egyedüli módja így csak az lehetett volna, ha az amerikai adminsztráció valamilyen megállapodásra jut Moszkvával. Egy ilyen megállapodást vagy a Brookings már idézett szakértője, O’Hanlon által a Nato-n kívüli volt szovjet tagköztársaságok számára 2022. január 10-én javasolt[2] “új biztonsági struktúra” (a permanens semlegesség), vagy a Nikolas K. Gvosdev, a Naval War College professzora és az Orbis főszerkesztője által a The National Interestben 2022. január 21-én felvetett[3] “diplomáciai bűvészmutatvány”, vagy valamilyen ezekhez hasonló kormányzati elképzelés alapján lehetett volna megkötni.

Ez a változat viszont azért nem jöhetett szóba, mert – mint fentebb már utaltam rá – Ukrajna ekkor már, az Egyesült Államok, Lengyelország és mások komoly katonai és feltétlen politikai támogatását élvezve, javában készült a háborúra, függetlenül attól, hogy az ország politikai és katonai vezetői miket nyilatkoztak az orosz invázió valószínűtlenségéről.

Joe Biden 2022. december 21-i, Zelenszkijjel közösen megtartott Fehér Ház-i sajtóértekezletén – többek között – elmondta:

Még mielőtt az invázió elkezdődött, és Putyin katonai erői felsorakoztatásával fenyegette Ukrajnát, mi segítettünk bebiztosítani azt, hogy Ukrajna álljon készenlétben és megvédhesse magát – még mielőtt [az oroszok] behatoltak Ukrajnába.

Folyamatosan elláttuk őket védelmi fegyverekkel, beleértve a légvédelmi rendszereket és a tűzérségi fegyvereket, lőszereket és még mennyi minden mást. És ezt nem csak mi egyedül csináltuk.

De az ukránok sem ültek ölbe tett kézzel, és nem hagyatkoztak csak úgy általában a Nato-ra vagy az EU-ra, hanem hanem egy új geopolitikai szövetség létrehozásán fáradoztak. Iuliia Mendel Zelenszkij elnök volt szóvivője például 2022. február 2-án ezeket írta:

Volodimir Zelenszkij elnök csapata már hónapok óta egy új geopolitikai unió létrehozását tartotta szem előtt. Az orosz katonai invázió fenyegetése felgyorsította Ukrajna szövetségeseinek egységbe szerveződését.

2022-ben Zelenszkij első külföldi útja Varsóba vezetett, és február elsején a lengyel miniszterelnök Varsóba repült, és új fegyverszállítmányokat jelentett be, beleértve a lengyel hordozható Grom föld–levegő rakétarendszert, pilóta nélküli légi járműveket és lőszereket.

Ráadásul Varsó jóelőre tett egy humanitárius javaslatot is: jelezte, hogy készen áll egy millió ukrán menekült fogadására orosz katonai agresszió esetén.

Van azonban egy negatívuma is ennek a szövetségnek. Ukrajnával olyan országok szövetkeznek, amelyeknek határozottan problémáik vannak az EU-val.

Az Egyesült Királyság nemrég elhagyta az EU-t, egy megdöbbentő referendumot követően. Lengyelországnak feszült a viszonya Brüsszellel az igazságszolgáltatás függetlensége és az alkotmánybíróság döntése miatt, amely kimondta, hogy az országos jognak elsőbbsége van az uniós joggal szemben, ami miatt az EU jogi eljárást kezdeményezett vele szemben.

Miközben Kijev jó kapcsolatokat ápol Lengyelországgal és Nagy-Britanniával, Franciaország és Németország Oroszország kegyeit keresi. A Moszkvával folytatandó és Amerikát kizáró dialógusról szóló nyilatkozataik megosztottságot jeleznek a Nato-országok között és magán az EU-n belül. (Kiemelések tőlem – M. G.)[4]

Miközben tehát Ukrajna még messze volt attól, hogy a nyugati struktúrákba integrálódjon, már konkrét lépéseket tett azirányban, hogy létrehozza az Oroszországgal kötendő bármiféle megállapodást határozottan elítélő és szabotáló nyugati országok koalícióját.

Ilyen körülmények között nem maradt más hátra, mint hogy az olyan befolyásos és Ukrajna, valamint a többi volt szovjet köztársaság nemzetközi garanciákkal biztosított semlegességét régóta (lásd itt és itt) a politikai döntéshozók figyelmébe ajánló szakértők, mint például Samuel Charap, a RAND Corporation munkatársa, Gideon Rachmannal, a Financial Times vezető külpolitikai kommentátorával folytatott 2022. január 20-i beszélgetésében elmerengjen azon a tragikus helyzeten[5], hogy a Nato és mindenekelőtt az Egyesült Államok Ukrajna-politikája “nem áll ugyan nagyon messze attól, amit Oroszország követel tőle”, és hogy “az nem engedmény, ha kimondjuk, hogy nem tervezünk valamit, ami amúgy sem áll szándékunkban” (ti. Ukrajna formális Nato-tagsága), a Nyugat még sem hajlandó “engedni”, és nem akarja kipróbálni “azt a javaslatot, amely – háború nélkül – lehetővé tenné” Amerika számára, hogy elkerüljön [ünk] egy igazán katasztrofális kimenetelt”.[6]

Az általam felvázolt “elképzelhető szcenárió” egy teljes ukrajnai politikai irányváltásról tehát irreális volt, egyrészt azért, mert az adott helyzetben nem lehetett valamilyen belső, oroszbarát fordulatra számítani, másrészt pedig azért, mert Amerika egyáltalán nem akarta kimondani azt, hogy Ukrajnát soha nem fogják felvenni a Nato-ba, mert ezzel tálcán kínálta volna az oroszoknak azt a lehetőséget, hogy előbb-utóbb megteremtsék egy ilyen irányváltás feltételeit.

Így teljesen logikus lépésnek tűnt, hogy – az ukrán politikai és katonai vezetés teljes egyetértésével – még intenzívebbé tegyék Ukrajna támogatását, és mindenfajta diplomáciai megoldástól eltekintsenek. Vagyis az így elkerülhetetlenné váló ukrajnai háború megfizetendő árnak tűnt mind az Egyesült Államok, mind pedig Ukrajna számára. Amit Samuel Charap tragikusnak érzett, legfőképpen Ukrajna szempontjából, azt az amerikai és az ukrán vezetés az orosz nagyhatalommal való leszámolás nagy esélyének tekintette. Függetelenül attól, hogy – legalábbis az amerikaiak – a háború kezdeti fázisában komolyabb orosz sikerekre számítottak Kelet- és Dél-Ukrajnában.

2022. 12. 24.

A nyugati geopolitikai köldökzsinór tehát továbbra is megmaradt, sőt megerősödött, és így Ukrajnában nem teremtődtek meg az általam felvázolt (és az oroszok által remélt) kelet- és dél-ukrajnai politikai irányváltás feltételei. Ennek legfőbb oka természetesen a nagyobb szabású (Kijevre ls Harkovra is kiterjedő) orosz katonai sikerek elmaradása, de ez a tény egy hónappal az orosz támadás elkezdődése előtt még nem volt ismeretes (szemben a nyugati katonai támogatás fokozódásával és az amerikaiak oroszokkal szembeni diplomáciai intranzigenciájával).

Én mégis biztosra vettem azt, hogy Ukrajna és a Nyugat viszonya előbb-utóbb problematikussá válik.

Az általam a 2022. január 24-e előtti napokban felvázolt szcenárióról a bejegyzés végén ezt írom: “Az ‘elképzelhető’ nem azt jelenti, hogy ‘lehetséges’. De nem is zárja ki azt.” Az oroszbarát Kelet- és Dél-Ukrajna víziójáról fentebb már megírtam, hogy irreális volt (és nem azért, mert ma már tudjuk, hogy ez nem jött létre, hiszen így tévedésem “bocsánatos bűn” volna, hanem az akkor általam ismert tények fényében!).

Ehelyett, mint tudjuk, Ukrajna összterületének 18 százalékán [7] létrejött viszont egy nem oroszbarát, hanem immár Oroszországhoz tartozó stratégiai fontosságú területsáv, amelyet az oroszok nemhogy megtartani, de – ami a donyecki oblasztyot illeti – még a tél folyamán bővíteni akarnak, az ukránok pedig teljes egészében (tehát a Krímet is beleértve) vissza akarnak foglalni.

A helyzet pillanatnyi állásának részleteit és a várható fejleményeket itt mellőzve csak annyit szögeznék le, hogy most (2022. 12. 23.) úgy tűnik, Ukrajna nem fogja megkapni azokat az amerikai fegyvereket, amelyek lehetővé tennék számára, hogy közepes vagy nagy hatótávolságú rakétákkal mérjen csapásokat azokra az oroszországi bázisokra, ahonnan az Ukrajna elleni rakéta- és drón-támadásokat elindítják.

2022. 12. 25.

Zelenszkij Karácsony előtti washingtoni látogatásának mérlegét a jól tájékozott David Ignatius a Washington Postban így vonta meg[8]:

Ne essünk tévedésbe: az Ukrajna bátor elnökét köszöntő lelkes, szívből jövő ünneplésen túl, ez a washingtoni látogatás háborús csúcstalálkozó volt. Amely a jelek szerint úgy ért véget, hogy a két szövetségesnek a háború befejezésével kapcsolatos stratégiája eltávolodott egymástól.

Kongresszusi felszólalásában Zelenszkij határozottan leszögezte, hogy “abszolút győzelemre” törekszik Oroszországgal szemben, olyan diadalra, mint amilyet Franklin D. Roosevelt elnök ígért, amikor az Egyesült Államok belépett a 2. világháborúba. “Az ukrán nép – mondta – szintén abszolút győzelmet fog aratni.”

Zelenszkij a “győzelem” szót tizenegy alkalommal használta a beszédében, egyszer pedig a Fehér Ház-i sajtótájékoztatón, Bidennel való találkozója után. Sokatmondó, hogy Biden egyetlen alkalommal sem használta ezt a szót. Ehelyett támogatásáról biztosította Ukrajna “törhetetlen akaratát…, hogy megválaszthassa a saját útját”, és megígérte: “Mellettetek fogunk állni mindaddig, ameddig csak kell.”

Zelenszkij Rooseveltet megidéző szavai egy másik háborús csúcstalálkozóra utaltak, a Roosevelt és Churchill közötti 1943. januári casablancai tanácskozásra, amelyen Roosevelt először beszélt arról, hogy a célja a tengely-hatalmak “feltétel nélküli veresége”. “A béke csak a német és a japán háborús hatalom teljes felszámolásával érhető el” – mondta Roosevelt.

Szinte biztosra vehető, hogy ez a háború nem az orosz háborús hatalom teljes kiiktatásával fog végződni, ami magyarázattal szolgál arra, hogy Biden miért nem hajlandó engedni a “totális győzelem” retorikájának. Ezt explicit módon megfogalmazta a december 21-i sajtótájékoztatón, amikor az egyik ukrán riporter megkérdezte, hogy fog-e adni Kijevnek olyan nagy hatótávolságú rakétákat, amelyek el tudják érni Oroszországot, és megadja-e Ukrajnának “mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy minél előbb felszabadítsa valamennyi területét”.

Biden azt válaszolta, hogy Ukrajna ilyen nagy erejű támadó fegyverekkel való ellátása “a Nato felbomlásához vezetne”, és hogy a Nato-szövetségesek “nem kívánnak háborúba keveredni Oroszországgal, és nem akarnak 3. világháborút”. Biden szavai arra vonatkoztak, hogy mi az, amit más szövetségesek akarnak. De az Egyesült Államok és Oroszország közötti közvetlen konfliktus elkerülése, miközben támogatjuk Ukrajna ellenállását, mindig is az elnök egyik központi háborús célja volt.

Zelenszkij némileg eltérő megfogalmazással élt. Mint azoknak az ukránoknak a tucatjai, akikkel két kijevi látogatásom alkalmával ezen az őszön találkoztam, ő az ellenséget nem egyszerűen csak Putyin személyében, hanem magában Oroszországban látja. “Az oroszoknak csak akkor lehet esélyük arra, hogy szabadok legyenek, ha lélekben leszámolnak a Kreml-lel” – mondta a kongresszusban. Ukrajna sikerét az európaiak győzelmeként írta le – a szabad, nyugati világ győzelmeként, amelyhez Ukrajna századok óta tartozni akart. “Az orosz zsarnokság elveszítette az ellenőrzését fölöttünk. És soha nem fogja többé a tudatunkat befolyásolni” – mondta Zelenszkij.

Mind Bident, mind pedig Zelenszkijt megkérdezték a békéről. Biden rábökött főparancsnoktársára, és azt mondta, “ő nyitott az igazságos béke irányában”, és hogy a háború Putyin hibájából folytatódik: “Mi mind a ketten azt akarjuk, hogy a háborúnak vége legyen” – mondta Biden.

Zelenszkij azt mondta, hogy az ő “béketerve” szerint Oroszországnak minden olyan területről ki kell vonulnia, amelyet 2014 óta illegálisan elfoglalt. És ez a helyes válasz, egyelőre.

Zelenszkij pár perccel később árnyalta a képet: “Az igazságos béke, nem tudom. Nem tudom, mi az, hogy ‘igazságos béke’. Ez nagyon filozofikus megközelítés… Számomra, mint elnök számára az igazságos béke azt jelenti, hogy nincs kompromisszum az országom szuverenitását, szabadságát és területi integritását, az orosz agresszió által okozott valamennyi kárért való megfizetést illetően.” Itt legyünk óvatosak: a béke és a visszafizetés[9] nem ugyanaz.

Valamikor a jövő év folyamán foglalkozni kell azzal a feszültséggel, amely ennek a háborús csúcstalálkozónak a felszíne alatt meghúzódott. Nagyobb világosságra és összhangra van szükség atekintetben, hogy mit is értünk ukrán siker alatt, ami nem lehet “abszolút győzelem”. De egyelőre maradjunk Zelenszkij képleténél: “Győzelem, csak győzelem.” (Kiemelés tőlem – M. G.)

Az ukránok kissé megszédültek a saját szépséges és feltétlen híveik által lelkesen visszhangzott szólamaiktól. És olyasmiket láttak bele az amerikai kormányzat udvariasan bátorító nyilatkozataiba, amik azokban soha nem voltak benne. Az ukránok és általában a Nyugat perifériáján elhelyezkedő politikusok nem tudják jól olvasni az amerikaiakat. David Ignatius most segített nekik egy kicsit ebben a fordítási műveletben.

Mindenesetre előbb-utóbb meg fogják érteni ők is azt, hogy mire számíthatnak és mire nem a belső körben elhelyezkedő nyugatiaktól. Egyelőre azt hiszik, vagy úgy tesznek, mintha azt hinnék, hogy a franciák és németek, Macron és Scholz elleni sorozatos kirohanásaikkal Bident és csapatát (legalábbis annak mérvadó részét) szembe tudják állítani az óvatosabb mag-európaiakkal.

Azt hiszem, közeledik az a pillanat, amikor az ukránok és a lengyelek kénytelenek lesznek rádöbbenni arra, hogy valójában meddig terjed a nyugati támogatás és egyáltalán a Nyugat kulcsállamainak Oroszországgal szembeni kiállása és kitartása.

Mindezt csak azért tartottam szükségesnek itt, ennek a 2022. január 24-i bejegyzésnek a karácsonyi kommentárjában leszögezni, hogy akkori második, az elsőnél fontosabb és érdekesebb szcenárióm mai relevanciáját megvilágítsam.

Ez, jó egy hónappal a háború előtt, így szólt:

Sokkal érdekesebb és egyben átláthatatlanabb az, hogy mi lesz Ukrajna orosz befolyás vagy ellenőrzés alá nem tartozó nagyobb részével. Itt feltehetően egy a mostaninál is sokkal radikálisabb és nacionalistább kormány fog alakulni, ennek minden bel- és külpolitikai következményével.

Ha ez a szcenárió netán megvalósul, akkor nincs kizárva, hogy a „Nyugat”, azaz Amerika és az EU sokkal nehezebben fogja tudni pacifikálni és ellenőrzése alatt tartani ezt a – nagyobb – országrészt, mint az oroszok a másikat. (…) Elég ha csak arra gondolunk, hogy a leendő, pontosabban elképzelhető nyugat-ukrán kvázi-állam nagyon hamar komoly történelmi és területi vitákba bonyolódhat (mint ahogy ez a fű alatt már eddig is folyt) Lengyelországgal és Romániával az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum következményeként a Szovjetunióhoz, illetve (szovjet)-Ukrajnához csatolt lengyel és orosz területek miatt.

Miközben a legkevésbé sem szeretném eltussolni azt, hogy az Ukrajna egyharmadára, a Dnyeperig terjedő oroszbarát ukrán kvázi-államra vonatkozó hipotézisem hibásnak bizonyult, ezt a másik “predikcióm”-at továbbra is relevánsnak tekintem, természetesen korrigálva a korrigálandó pontatlanságokat. Először is itt nem Nyugat-Ukrajnáról, hanem az ország összterületének “csak” 18 százalékától megfosztott, vadul oroszellenes és a Nyugattal szemben egyelőre még békésen elégedetlen, de hamarosan talán ellenségessé váló csonka-Ukrajnáról van szó. Amely annyira beleélte magát a “totális győzelem”-be, hogy a valószínűleg tartósan orosz ellenőrzés alatt maradó és Ukrajna méreteihez képest viszonylag csekély területi veszteség miatt bűnbakot fog keresni.

A másik pontosítás arra vonatkozik, hogy az Egyesült Államok nem biztos, hogy “mindenképpen el fogja veszíteni Ukrajnát”, mint 2022. január 24-i bejegyzésemben írtam. Az viszont biztosnak látszik, hogy a már most is kitapintható feszültség mind Washinton és Kijev között, mind pedig a nyugati szövetségen belül erősödni fog. Ez pedig – tekintettel arra, hogy a január-februárban elmulasztott orosz-amerikai vagy orosz-nyugati stratégiai megállapodásra Ukrajna és Lengyelország és az amerikai ukrán lobbi határozott ellenállása miatt az elkövetkező hónapokban sem fog sor kerülni – oda vezethet, hogy Ukrajna, Lengyelország és talán még néhány további kelet- és észak-európai állam megpróbálja formálisan is létrehozni azt az “új geopolitikai uniót”, amelyről Zelenszkij volt szóvivője e kommentár elején idézett 2022. február 2-i cikkében írt. Mivel ez a szövetség – ha létrejön – nemcsak Oroszország, hanem Németország és Franciaország ellen is fog irányulni, az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának gyorsan el kell majd dönteniük, hogy visszatérnek-e az első világháború vége felé R. W. Seton-Watson irányításával kitervelt[10] és a háború után megvalósított jó öreg cordon sanitaire stratégiájához, vagy tehetetlenül nézik, amint feltartóztathatatlanul kaotizálódik Európa.

Ami pedig a lengyelek és ukránok közötti történelmi vitákat és esetleges területi problémákat illeti, azokat a tágabb geopolitikai unión belül létrehozható szoros államszövetségen vagy konföderáción belül próbálják majd megoldani. De erről majd máskor.

Ez a hipotézis – minden ága-bogával együtt – természetesen azon áll vagy bukik, hogy az oroszok tartani tudják-e a frontot a tél folyamán. A patthelyzet ugyanis nem Ukrajnának és nem a Nyugatnak kedvez.

A hipotézis finomítása. 2022. január 25.

Oroszország máris megváltoztatta az európai biztonság szentnek és sérthetetlennek hitt premisszáit.

2022. 01. 25.

Néhány, az én hipotézisemet nem cáfoló vélemény Ukrajnáról.

Michael Kofman, a washingtoni Center for Naval Analyses (CNA) orosz programigazhatója:

Az orosz fegyveres erők Belaruszba való telepítése arra utal, hogy egy bekerítő hadműveletet akarnak végrehajtani Kijev ellen. Ha az a szándékuk, hogy körülzárják a fővárost, akkor az orosz terv nagy valószínűséggel a rezsimváltás kikényszerítése. Mi mást akarhatnának beiktatni, mint egy oroszbarát rendszert?

Ez a terv sokkal valószínűbb, mint abban bízni, hogy a légicsapások és az offenzívák majd eredményeznek valamit. A hadműveletek előrelátható nagyságrendje azt mutatja, hogy az orosz politikai célok nagyratörőek – messze túlmennek egy újabb minszki megállapodáson.

Ha erőt fognak alkalmazni, és a tények ebbe az irányba mutatnak, akkor az nagyarányú lesz, maximális célokkal. A kisebb erőbevetés többet árt, mint használ, és nehéz elképzelni, hogy egy büntetőakcióval Oroszország elérheti politikai céljait.

Nem zárnám ki az ország kettéosztásának a lehetőségét sem, akár mint alternatívát, akár mint az ezzel való fenyegetést, ha Moszkva Ukrajna területének jelentős százalékát birtokolni fogja. Ez lehet az az ütőkártya, amelynek az alkalmazásával elérhetik a kívánt politikai eredményt. (01. 23.)

Kofman álláspontját részletesebben [1] lásd itt.

Szerintem az ország kettéosztása nem puszta ütőkártya, hanem stratégiai cél Moszkva számára. Egyrészt mert Kelet-Ukrajna fontos komponense lehet egy új Uniónak, másrészt Nyugat-Ukrajna hosszú távon is alapvető bizonytalansági tényező marad Kelet-Európában, Oroszországnak pedig a nyugat-ukrán nacionalizmus miatt csupán tehertétel volna.

Samuel Charap, RAND Corporation, Washington, D.C.:

Az olyan elemzés, amely abból indul ki, hogy a történelmi mintáknak érvényesülniük kell, problematikus. Bizonyos orosz-szakértők (és ukrán politikusok!) gondolkodását behatárolja az útvonal-függőség.

Miután minden 1992 utáni orosz intervenciót közelről megvizsgáltam, megerősíthetem, hogy ez az epizód eltér a régi mintáktól.

És a döntő különbség ez: Oroszország a katonai erő eszközét (még akkor is, ha éppen most csak fenyeget a kinetikus akcióval) megelőző szándékkal alkalmazza; nem válaszol az eseményekre, mint korábban, hanem mozgatja őket.

Olyan drámai a különbség a status quo ante retorikához és katonai tevékenységhez viszonyítva, hogy elvetni egy jelentős háború lehetőségét csupán azért, mert Oroszország évtizedek óta nem vívott ilyet, őszintén szólva bizarr.

Ráadásul a Biden adminisztrációt semmi sem ösztönzi arra, hogy nagy felhajtást csapjon e fenyegetés körül.[2] Ha volt valami, amit egyáltalán nem akartak, akkor az egy orosz krízis. Ez nem volt része a tervnek.

Mindazonáltal ez NEM jelenti azt, hogy a háború elkerülhetetlen. Oroszország céljai alapvetően politikaiak, függetlenül attól, hogyan értelmezzük a részleteket. Ha Putyin megkaphatja azt (vagy valamit abból), amit akar, meg fogja ragadni a lehetőséget.

Ami egyben azt is jelenti, hogy – amennyiben a tárgyalások kudarcot vallanak – Moszkva valószínűleg cselekedni fog, hogy elérje, amit akar.

Végül jegyezzük meg, hogy most már nem lehet a korábbi időszakhoz visszatérni. Az orosz fenyegetés és katonai felvonulás már megváltoztatta az európai biztonság kontúrjait. (01. 25.)

Vagyis kissé nyíltabban fogalmazva: Oroszország máris megváltoztatta az európai biztonság szentnek és sérthetetlennek hitt premisszáit.

Charap álláspontját részletesebben[3] lásd itt.

Dmitry Stephanovich: Primakov Intézet (IMEMO RAS), Moszkva:

Minél hamarabb kezdünk el az „orosz-ukrán válság” helyett „európai biztonsági válság”-ról beszélni, annál hamarabb találjuk meg a megoldásokat. (01. 24.)

Most pedig próbáljunk meg választ adni a legfontosabb kérdésre: mikor?

Az Egyesült Államok január 30-áig juttatja el írásbeli válaszát Oroszország javaslataira. A Nato február elején teszi meg ugyanezt. Ezt követően újabb találkozó (esetleg csúcstalálkozó) lesz. Putyin február 4-én, az Olimpia megnyitóján találkozik Xi kínai elnökkel. Február 10-én elkezdődik az „Elszánt szövetségesek” nevű orosz-belarusz hadgyakorlat Belaruszban, amely február 20-án ér véget, akárcsak az Olimpia.

Ha egyáltalán elkezdődik valami, akkor az a február 20-a utáni napokban fog megtörténni.

[1] Michael Kofman: Putin’s wager in Russia’s standoff with the West. warontherocks.com, 2022. jan. 24.

[2] Hacsak az nem, hogy Biden és Sullivan az ukránokat engedményekre késztesse, az amerikai közvéleményt pedig olyan helyzetbe hozza, hogy megkönnyebbüléssel fogadjanak egy esetleges megegyezést.

[3] What would a Ukraine conflict look like? Russian military build-up suggests war could be imminent. FT, 2022. jan. 20.

Kommentár

2022. 12. 26.

Michael Kofman 2022. január 24-én megfogalmazott hipotézise azt bizonyítja, hogy más is tévedett, nemcsak én. Kofmant egyébként az egyik legjobb, ha nem a legjobb orosz katonai szakértőként tartják számon Amerikában. Sajnos az oroszok kijevi, majd harkovi kudarcai nyomán teljesen ukránpárti lett (felőlem lehet, de ennek nem kellene eleve meghatároznia az elemzései irányvételét). Feltehetően azért “haragudott meg” az orosz hadseregre és annak katonai és politikai vezetőire, mert elemi hibáikkal keresztülhúzták az ő kezdeti számításait.

Nyugat-Ukrajnára vonatkozó, Kofman kapcsán megfogalmazott megjegyzésemet (hogy ti. “Nyugat-Ukrajna hosszú távon is alapvető bizonytalansági tényező marad Kelet-Európában, Oroszországnak pedig a nyugat-ukrán nacionalizmus miatt csupán tehertétel volna”) most is aláírom. Legfeljebb annyit tennék hozzá, hogy Nyugat-Ukrajna, sőt egyáltalán Ukrajna idővel nem csupán bizonytalansági tényezővé, hanem valóságos rémálommá válhat a Nyugat számára.

Samuel Charap viszont most ( 2022. 01. 20.) is ráhibázott a lényegre (“amennyiben a tárgyalások kudarcot vallanak, Moszkva valószínűleg cselekedni fog, hogy elérje, amit akar”). A probléma itt az, hogy ezzel nyilván a Biden adminisztráció is tisztában volt, és így kétséges, hogy Charap felvetése (“ Ha volt valami, amit [Bidenék] egyáltalán nem akartak, akkor az egy orosz krízis. Ez nem volt része a tervnek.”) megállja-e a helyét.

Hogy az adminisztrációnak volt-e valamilyen konkrét terve Oroszországgal kapcsolatban, azt nem lehet tudni. (Nyilván volt, több is, mint minden valamirevaló kormánynak, de ez önmagában nem jelent semmit.) Az viszont nyilvánvaló, hogy a harcias ukrán lobbinak volt.

Daniel Fried volt varsói nagykövet és volt európai és eurázsiai ügyekért felelős külügyi államtitkárhelyettes például a Financial Times 2022. január 14-i számában így írt[11]:

Az Egyesült Államok és Európa erőteljes ellenintézkedéseket készített elő, ha Oroszország új támadásokat intézne Ukrajna ellen: katonai felszereléseket Ukrajnának, amerikai és más katonai erők telepítését a keleti szárny országaiba, szélesebb körű szankciókat és más gazdasági lépéseket.

Amerika és Európa jó helyzetben vannak ahhoz, hogy felülkerekedjenek ebben az egymásnak feszülésben, ha kellően eltökéltek és erősek maradnak. Akárcsak a hidegháború alatt, a Kremlnek megvan az a taktikai előnye, hogy kedvére fenyegetőzzön és zajongjon. De, mint szintén a hidegháborúból tudjuk, a belső zsarnokság Oroszországot gazdaságilag gyengévé, politikailag törékennyé, és végeredményben alkalmatlanná teszi arra, hogy hosszan tartó konfrontációba bocsátkozzék az Egyesült Államokkal és Európával. Otthon Putyinnak minden eszköz a rendelkezésére áll. De az orosz társadalom nem lelkesedik túlságosan egy hosszú Ukrajna elleni háborúért. Elkezdeni egy ilyet kockázatos fogadás lenne Putyin számára.

Charapot nem győzte meg ez az érvelés:

Én nem látom semmi jelét annak, hogy a szilárd kiállás megváltoztatja Oroszország számításait. Más szavakkal, ez háborút jelent. A Nyugat lehet, hogy hosszú távon felülkerekedik, ha háborúra kerül sor, de a biztos halál és a pusztítás Ukrajnában és az európai stabilitás szétrombolása megéri ezt?

Nagy kár, hogy az amerikai kormányzat nem Samuel Charapra és a hozzá hasonló szakértőkre hallgatott, hanem a Daniel Fried-féle intranzigensekre. Valószínűleg azért, mert mind Biden, mind Blinken, mind Sullivan meg volt győződve arról, hogy Oroszországnak nincs esélye a Nyugat egyesített erejével szemben. Ráadásul – gondolhatták – Európa Amerika melletti felzárkózása az ukrán kérdésben meg fogja könnyíteni a Kínával szembeni egységes fellépést is. Meg voltak – és továbbra is meg vannak – győződve arról, hogy a nyugati demokrácia – közvetlen háborús konfliktus nélkül – történelmi győzelmet arathat mind az orosz, mind pedig a kínai típusú autoritarizmussal szemben. Arra nyilván nem gondoltak, hogy az ukrajnai háború attól még olyan kíméletlen háborúvá válhat, amelynek kiszámíthatatlan következményei lehetnek.

Összejátszanak? 2022. január 30.

Az ukrán elnök nemzetbiztonsági tanácsadója nem is mer arra gondolni, hogy a nyugati országok a háború elkerülése érdekében összejátszhatnak Oroszországgal.

2022. 01. 29.

Hajlok arra, hogy Bidennel és a Pentagonnal szemben Zelenszkijnek és a tanácsadóinak adjak igazat: Ukrajnát elsősorban nem egy „szörnyűséges” invázió, hanem a belső destabilizálódás fenyegeti.

Mark Milley tábornok, az egyesített vezérkarok főnöke Lloyd Austin védelmi miniszterrel közösen tartott január 28-i sajtótájékoztatóján[1] ezeket mondta:

Ha megnézzük, milyen típusú csapatokat sorakoztattak fel… ha ezt rázúdítják Ukrajnára, az nagyon, nagyon jelentős számú áldozattal járna. Elképzelhetik, hogyan nézne ez ki a sűrűn lakott városi térségekben, az utak mentén, satöbbi, satöbbi… Szörnyű volna. Rettenetes volna. És erre semmi szükség. Mi úgy véljük, hogy a diplomáciai megoldás lehet itt a kiút.

A védelmi miniszter pedig – többek között – leszögezte:

Az elnök világosan megmondta, hogy nem áll szándékában csapatokat küldeni Ukrajnába. De azt nem zárta ki, hogy a hadsereg segíthet az evakuálás[2] lebonyolításában.

Nem csodálom, hogy Zelenszkij elnök és az ukrán kormány nincs elragadtatva az amerikaiktól, beleértve Biden elnököt is. Ami – a washingtoni szóbeszédet jól ismerő puck.news információi szerint – fordítva is igaz:

Az a benyomás alakult ki Zelenszkijről, hogy nem túl jól navigál az amerikai politikában, és mindig rossz lóra tesz. Ez talán azért van, mert kétségbeesetten szeretné megmenteni az országát; vagy azért, mert a volt TV-sztárnak nincs kellő geopolitikai felkészültsége vagy műveltsége.

A Fehér Háznak és demokrata szövetségeseinek mindenesetre kezd elegük lenni Zelenszkijből. Három fehér házi és kongresszusi forrás szerint az ukrán elnök hol unalmas, hol dühítő, hol egyenesen kontraproduktív.

Az ukránok fő problémája mindenestre nem az, hogy az amerikaiak az ilyen nyilatkozatokkal és a követségi alkalmazottak családtagjainak a hazahívásával „pánikot kelthetnek”, amire Zelenszkij több tweetjében is utalt. Hanem az, hogy az amerikaiak minden bizonnyal olyan kompromisszumok elfogadására akarják őket rávenni, amelyek az ukrán nacionalisták szemében tabunak számítanak. Ezek sorában első helyen nem is annyira a Nato-tagság sine die elnapolása áll, hiszen a Nato „nyitott-ajtó”-politikája csak egy szólam, és valójában nem létezik[3], hanem a 2015 februárjában (!), több ezer ukrán katona debalcevei bekerítését követően megkötött Minszk II-egyezmény betartása. A Donbasz ugyanis orosz álláspont szerint csak úgy kerülhet vissza Ukrajnához, ha megkapja az alkotmányban rögzített – és Porosenko akkori és az ukrán küldöttségben szintén részt vevő Kucsma volt elnök által kénytelenségből elfogadott – autonóm státuszt.

2022. 01. 30.

Molly McKew, az egyik legeltökéltebb oroszellenes „harcos”[4] ezt pontosan megfogalmazta egy lánc-tweet-ben:

Biztos vagyok benne, hogy sokmindent el lehet mondani Zelenszkij stílusáról. De legalább világosan megmondta, Ukrajnának mire van szüksége.

Ez az egész nem őróla szól. Hanem arról, hogy a Kreml itt egy esélyt lát arra, hogy rávegye ezt a Fehér Házat arra: gyakoroljon nyomást Zelenszkijre, hogy tegye meg azokat az engedményeket, amelyekre Oroszországnak szüksége van Ukrajnában.

Az ukránok azt szeretnék, hogy vegyük már észre: ezek az engedmények nem fognak békéhez, vagy akár csak a béke látszatához vezetni, hanem ehelyett megteremtik annak a feltételeit, hogy Ukrajnát destabilizálhassák, és hogy véget vessenek az ukrán államiságnak.

De akkor végeredményben kik is destabilizálják Ukrajnát? Az oroszok vagy az ukrán nacionalisták?

A Financial Times kijevi keltezésű cikke akaratlanul is rátapint a lényegre[5]:

Az ukrán elemzők és a kormány tanácsadói úgy vélik, hogy Putyin igazi szándéka az, hogy inkább befolyást és ne területet szerezzen. Az ismételt amerikai nyugtatgatások ellenére, továbbra is az a gyanújuk, hogy Ukrajnát kemény nyomásnak fogják kitenni, hogy kössön kompromisszumot Oroszországgal, és az alkotmányt megváltoztatva adjon permanens autonómiát a szeparatisták által ellenőrzött donbaszi tartományoknak, vétó jogot adva nekik az EU-val vagy a Nato-val kötendő jövőbeli megállapodásokat illetően. Szerintük ez olyan engedmény, amely nacionalista ellenreakciót válthat ki, és veszélybe sodorhatja a kormányt.

Oleksiy Danilov, Ukrajna nemzetbiztonsági tanácsadója[12] azt mondta az FT-nek, hogy Oroszország fő prioritása a teljeskörű invázió lebegtetésével az, hogy arra késztesse az európaiakat és az Egyesült Államokat, hogy Kijevet kapitulációra kényszerítsék a minszki békemegállapodás ügyében. Egy ilyen kompromisszum azonban destabilizálja az országot, ami rendszerváltáshoz [regime change] vezet.

Danilov arra a kérdésre, hogy a nyugati országok belemehetnek-e egy ilyen javaslatba, hogy elkerüljék a teljes körű háborút, ezt válaszolta: „Nem is akarok ilyesmire gondolni, hogy összejátszanak. Nehéz nekem erről beszélni.”

Ez tökéletes win-win helyzet lenne az oroszok számára. Ha Zelenszkij beadja a derekát és Minszket elfogadva hatalmon marad, akkor ő lesz az új partner (természetesen némi biztosítékokkal egybekötve). Ha viszont a biztosra vehető sorozatos tüntetésekkel és provokációkkal, sőt merényletekkel a nacionalisták lehetetlenné teszik a kormányzást vagy egyenesen puccsot szerveznek Zelenszkij ellen, akkor be fognak vonulni.

De – mint Mikhailo Podolyak, Zeleszkij egyik tanácsadója elmondta a kanadai Globe and Mail kijevi tudósítójának, és mint ahogy én is említettem már ezt a lehetőséget korábban (01. 21.) – nem megszálló, ellenséges hadseregként, hanem „békefenntartókként”.

„A cél az – hangsúlyozta Podolyak –, hogy káosz törjön ki az utcákon. Az oroszok számára az volna az ideális, ha a január eleji Kazahsztánhoz hasonló helyzet alakulna ki”, amikor is a közép-ázsiai országban kirobbant tiltakozásokat hamar elfojtották, miután az Oroszország által vezetett békefenntartó misszió megérkezett. Azoknak a tüntetéseknek az eredete máig nem világos.

Az ukrajnai helyzet leginkább figyelemreméltó aspektusa az, hogy az ukrajnai nacionalistákat nem is kell különösebben kívülről noszogatni. Mozdulnak ők maguktól is, mint ahogy ezt már december 1-én is megtették, amikor is több ezren követelték Kijev központjában Zelenszkij lemondását, amiért parlamenti beszámolójában azt merészelte mondani, hogy hajlandó közvetlen tárgyalásokat folytatni Putyin orosz elnökkel a donbaszi háború befejezése érdekében.

[1] Top general warns of ’horrific’ outcome if Russia invades Ukraine. edition.cnn.com, 2021. jan. 28. A New York Times ugyanerről beszámoló cikkének a címe is beszédes: Russia has enough troops and equiment at Ukraine’s borders to invade the whole country, Pentagon says (NYT, jan. 28.).

[2] Ukrajnában jelenleg 30 ezer amerikai állampolgár tartózkodik.

[3] Michael O’Hanlon and Stephen Van Evera: There is no Nato open-door policy. The Hill, 2022. jan. 27. Az a tény, hogy Biden elnök és Stoltenberg Nato-főtitkár ismételten kijelentették, hogy Amerika és a Nato nem fog csapatokat küldeni Ukrajnába, mert Ukrajna nem tagja a Nato-nak, gyakorlatilag azt jelenti, hogy Oroszország már megkapta az Ukrajna Nato-tagságával, pontosabban Nato-n kívüli státuszával kapcsolatos „biztonsági garanciát”.

[4] Molly McKew: The free world won’t save itself trapped by fear. It’s time to conceptualize a Kremlin defeat. greatpower.us, 2022. jan. 10. A szerző nem most kezdte a „harcot”, hiszen 2009-2013 között Saakashvili grúz elnök, 2014-’15 között pedig Vlad Filat moldovai miniszterelnök tanácsadója volt. 2017 januárjában, miközben egy „ukrán szabadságharcos”-sal üldögélt a washintoni háza előtti verandán, és éppen a „háború”-ról, „az Oroszország által valamennyiünk ellen vívott nagy háború”-ról beszélgettek, meg arról, hogy a kijevi kormány valamivel éppen borsot tört az EU orra alá, az ukrán megjegyezte: „Oroszország. Az EU. Még mindig ugyanaz a Molotov–Ribbentrop baromság.” Az úgy látszik nem jutott eszébe, hogy az a bizonyos „Molotov-Ribbentrop shit”, ahogy fogalmazott, csatolta Kelet-Lengyelországot Ukrajnához és Belaruszhoz. A román digi24.ro egyébként akkor átvette ezt az irányvonalával nagyon is egybevágó Politico-cikket.

[5] Ukraine to the world: keep calm and stop spreading panic. FT, 2022. jan. 28.

Kommentár

2022. 12. 27.

Ezzel a 2022. január 30-án megjelent bejegyzésemmel kapcsolatban csak egyetlen dolgot emelnék ki: az ukrán elnök és tanácsadói komolyan tartottak attól, hogy amennyiben Amerika a Nato-tagság és az ún. minszki megállapodások kérdésében engedményeket tesz Moszkvának, az nem egyszerűen csak belső zavargásokhoz, hanem – mint Oleksiy Danilov, az ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkára a Financial Timesnak elmondta – “rendszerváltás”-hoz (regime change) vezet. Egészen pontosan így fogalmazott: ha Kijevet kapitulációra kényszerítik a minszki békemegállapodás ügyében, “az destabilizálja az országot, ami rendszerváltáshoz vezet”.

A brit lap megfogalmazása szerint egy ilyen engedmény “nacionalista ellenreakciót válthat ki, és veszélybe sodorhatja a kormányt”, de Danilov nem biztos, hogy pontosan erre gondolt. A “rendszerváltás” jöhetett volna kívülről, kaotikusan, de jöhetett volna belülről, maguknak a vezetőknek vagy azok egy részének a részéről is, “rendezett” formában. És ez a lehetőség most is fennáll.

Azt mindenestre nem árt tudni, hogy Danilov azok közé tartozik, akik Ukrajnát nem a Nyugat engedelmes függvényének tekintik, hanem a saját céljaiért a végsőkig harcoló, globális kihatású geopolitikai szereplőnek. 2022. december 17-én például ezeket írta:

Ha a világ nem vonja le a megfelelő következtetéseket, az Ukrán Függetlenségi Háború a Nagy Háború prológusává válik. De Ukrajna meg tudja változtatni a jövő forgatókönyvét azzal, hogy globális vereséget mér Oroszországra.

[1] Thousands of protesters demand Zelensky’s resignation. kyivindependent.com, 2021. dec. 1.

[2] Vö. Michael O’Hanlon: Defusing the crisis in Europe: A better idea for Ukraine than Nato membership. The Hill, 2022. jan. 10. A cikk részletesebb ismertetését lásd Elszánt önmérséklet című 2022. 01.13-i bejegyzésem 2022. 12. 16-19-i kommentárjában.

[3] Vö. Nikolas K. Gvosdev: The United States needs a new approach to Russia. The National Interest, 2022. jan. 21. A cikk kulcsmondatát idézem Egy elképzelhető szcenárió című 2022. január 24-i bejegyzésemben.

[4] Iuliia Mendel: Strategic reconfiguration in the making. kyivpost.com, 2022. febr. 2.

[5] Charap legújabb könyvének (Everyone Loses: the Ukraine Crisis and the Ruinous Contest for Post-Soviet Eurasia ) már a címe is tökéletesen jellemezte a küszöbön álló tragikus konfliktust.

[6] A beszélgetés vonatkozó részét lásd a kommentált bejegyzésben, a teljes szöveget pedig itt.

[7] Az ukrajnai frontvonalak legjobb és legmegbízhatóbb (francia) térképészének a 2022. november 30-i, a kerszoni taktikai visszavonulás utáni állapotot tükröző térképe és táblázatai szerint.

[8] David Ignatius: ’Victory’? Zelensky and Biden differ on the path forward for Ukraine. WP, 2022. dec. 22.

[9] A „payback” nemcsak visszafizetést, hanem bosszúállást is jelent.

[10] Vö. Hugh and Christopher Seton-Watson: The Making of a New Europe. R. W. Seton-Watson and the last years of Austria-Hungary. Methuen, London, 1981.

[11] Daniel Fried: Western unity will prevail in the stand-off with Putin. FT, 2022. jan. 14.

[12] Danilov az ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkára.

A szerző Geonapló-bejegyzése 2022. december 27-én.