Geonapló: A háború. 2022. január (1)

12. 20.

Alcibiades Siculus és Bozóki Zoltán legutóbbi bejegyzésem által kiváltott párbeszéde az ukrajnai háborúról, az ezzel (is) összefüggő amerikai stratégiáról és a lehetséges kifejletről, meg arról, hogy milyen kifejlet lenne a mi szempontunkból kívánatos, rádöbbentett arra, hogy ideje volna minderről (vagyis mindenről) nekem is nyilatkozni. De hogy tegyem ezt meg, amikor január óta gyakorlatilag egyebet sem teszek, mint hogy a háború lehetőségéről, majd magáról a háborúról írok, többnyire áttételesen, ilyen vagy olyan szempontból releváns álláspontokat idézve, de minden bejegyzésben világossá téve vagy legalább felvillantva a saját véleményemet is?

Ebből adódott a feladat, hogy áttekintsem, időrendben, természetesen, mindazt amit január óta írtam erről. És támadt az az ötletem, hogy januártól errefele újraközöljem minden hónap blogtermését, de úgy, hogy minden egyes bejegyzéshez – a közel egy éves laufot, vagy pontosítva: az események és vélemények közel egy éves menetének, nyilván hézagos, ismeretét kihasználva – kommentárt fűzök. A dolgot az teszi igazán érdekessé, hogy az elsővel párhuzamosan futó második idősor szintén nyitott, hiszen a háborúnak még egyáltalán nincs vége, és nem tudhatjuk, hogyan fog végződni.

Végül elképzelhetőnek tartom, hogy nagyjából jövő márciusra, amikor reményeim szerint az említett kommentárokkal utolérem a tulajdonképpeni blog reálidejét (ami nem lesz olyan egyszerű, mert a régebbi bejegyzések sorba rendezése és kommentálása közben azért a bloggal sem állok le), és addig talán a háború is többet elárul önmagáról, szóval tavaszra – ha a sors kegyes lesz hozzám – összerakok egy kb. 150-200 oldalas kis kötetet is mindebből. Ami azért is fontos nekem, mert akkor elkezdhetek gondolkodni azon is, hogy mit kezdjek azzal a kb. ezerötszáz oldalnyi (lehet, hogy több, lehet, hogy kevesebb) szöveg-folyammal, amely a Magyar Hírlapban éveken keresztül írt heti geopolitikai rovatom, aztán pedig a blogok (mert több is volt) és a 2016 januárjától futó Geonapló anyagából összeáll. De hogyan állhat össze az, ami az idő rejtelmekkel tele medrében folyik?

Most pedig indítsuk el a hógolyót (hátha Karácsonyra lesz igazi hó is), és lássuk mi kerekedik ki belőle.

Elszánt önmérséklet

2022. január 13

A megoldás nem valamilyen fekete-fehér döntés lesz, hanem inkább az éles kontúrok elkenésén fog alapulni

2022. 01. 01.

Amerikában nem csekély azoknak a szakértőknek, kommentátoroknak, sőt – időnként – kormánytisztviselőknek a száma, akik Oroszországot egyszerűen egy másik nagyhatalomnak tekintik, amellyel bizonyos kérdésekben érdemes kiegyezni és nem az amerikai világelsőség vagy geopolitikai primátus akadályozójának, amely ellen folyamatosan küzdeni kell.

Mindenekelőtt George F. Kennant kell itt megemlíteni, aki már 1997 februárjában „végzetes tévedés”-nek nevezte[1] a Nato-bővítést[2]:

1996 végén – az elnökválasztással és az ennek nyomán várható washingtoni személyi változásokkal egyidejűleg – kitudódott, illetve hagyták, hogy kitudódjon, hogy megszületett a döntés a Nato kibővítéséről, egészen Oroszország határaiig.

Valami egészen komoly jelentőségű dolog forog itt kockán. Talán még nem késő előállni egy olyan állásponttal, amelyet hiszem, hogy mások is osztanak, akik kiterjedt és frissebb tapasztalatokkal rendelkeznek orosz ügyekben. Nyersen megfogalmazva arról van szó, hogy a Nato kibővítése az amerikai politika legvégzetesebb tévedése volna az egész hidegháború utáni korszakban.

Egy ilyen döntés várhatóan felszítaná az orosz közvélemény nacionalista, Nyugat-ellenes és militarista hajlamait; hátrányosan érintené az orosz demokrácia kifejlődését; visszahozná a kelet-nyugati kapcsolatok hidegháborús atmoszféráját és az orosz külpolitikát olyan irányokba fordítaná, amelyek nekünk határozottan nem tetszenének.

Természetesen nem volna más választásuk, mint tudomásul venni a terjeszkedést mint egy katonai fait accompli-t. De továbbra is goromba elutasításként értelmeznék ezt a Nyugat részéről, és valószínűleg másfelé keresnék biztonságos jövőjük garanciáit.

Prófétai szavak. Amelyeket az 1997-ben második mandátumába lépő Clinton elnök és Madeleine Albright, az új külügyminiszter elengedett a füle mellett.[3]

01. 02.

Mint ahogy Condoleezza Rice külügyminiszter és George W. Bush elnök sem hallgatott 2008-ban William J. Burns akkori moszkvai nagykövetnek és a CIA jelenlegi főnökének[4] a figyelmeztetésére, hogy a Nato-bővítés Ukrajára való kiterjesztésével csínján kell bánni. Burns 2020-ban megjelent „diplomáciai memoár”-jában[5] idézi egyik 2008 februári, Moszkvából Rice külügyminiszternek hazaküldött személyes e-mailjét:

Az elmúlt két és fél év alatt megtettem minden tőlem telhetőt, hogy jelezzem az [amerikai-orosz]viszonyt terhelő súlyos problémákat, és hogy mit lehetne tenni az elhárításuk érdekében. Tudom, hogy többek türelmét is próbára tettem ezzel Washingtonban, akik dühösek voltak, amiért figyelmeztettem a várható bajokra. Mégis úgy döntöttem, hogy tartozom Rice külügyminiszternek és a Fehér Háznak azzal, hogy még egyszer összefoglaljam egy helyen az aggályaimat és a javaslataimat.

Egy tipikusan sivár péntek délutánon 2008 február elején, miközben a szürke moszkvai égből kitartóan hullott a hó irodám ablaka előtt, leültem és megírtam egy hosszú személyes emailt Rice-nak, amit ő később megosztott Steve Hadley-vel[6] és Bob Gates-szel[7]. Miközben a formálisabb diplomáciai táviratoknak megvolt a maguk haszna, a bizalmas emailek gyorsabbak, közvetlenebbek és diszkrétebbek voltak – ami ebben az esetben alkalmasabb módja volt aggályaim közvetítésének, tekintettel azok sürgősségére és széles körére.

„Az elkövetkező néhány hónap, következményeit tekintve, nagyon fontos lehet az amerikai-orosz kapcsolatok szempontjából” – írtam. „Három potenciális katasztrófa fenyeget bennünket: Koszovó, az ukrajnai-grúziai Nato-tagsági akcióterv [MAP] és a rakétapajzs[8]. Egy kiemelt fontosságú problémánk támadt Iránnal, amit rendkívül nehéz lesz… Oroszország nélkül kezelni. Lehetőségünk adódott, hogy az oroszokkal valami tartós dolgot csináljunk a nukleáris együttműködés terén, és hogy kedvezőbb kapcsolatokat építsünk ki az átkonfigurált orosz vezetéssel Medvegyev valószínű győzelme után, hozzásegítve őket, hogy a WTO-tagság célegyenésbe érjenek ebben az évben, mert ez az egyik legkézzelfoghatóbb dolog, amit tehetünk azért, hogy előmozdítsuk ennek a büszke, érzékeny és komplikált társadalomnak a politikai és gazdasági modernizációját.” Igyekeztem világosan fogalmazni arról, hogy mit kellene tenni:

„Az a véleményem, hogy a három katasztrófából csak eggyel birkózhatunk meg anélkül, hogy igazi kárt okoznánk annak a kapcsolatnak, amelyet nem áll módunkban ignorálni. Az én bizonyára szűklátókörű itteni perspektívámból nehezen látható be, hogyan érhetnénk el, hogy a kulcsfontosságú európai partnerek egyszerre mind a háromban támogassanak bennünket. Én amellett volnék, hogy határozottan lépjünk előre Koszovó ügyében, az ukrán és a grúz akcióterevet halasszuk el addig, ameddig az nem áll biztosabb alapokon, és közvetlenül szólítsuk meg Putyint ameddig még tart az elnöksége, és próbáljunk megállapodni vele a rakétavédelem kérdésében, azt egy szélesebb biztonsági keret részének tekintve.

Teljes mértékben megértem, mennyire nehéz lesz a MAP elhalasztásáról szóló döntést meghozni. De ugyanilyen nehéz túlbecsülni egy idő előtti akcióterv felajánlásának a stratégiai következményeit, különöen Ukrajna esetében. Ukrajna Nato-tagsága a legerősebben fénylő vörös vonal az orosz elit (nemcsak Putyin) számára. Több mint két és fél éven keresztül tárgyaltam kulcsfontosságú orosz szereplőkkel, a Kreml sötét fülkéiben meghúzódó izomagyú alakoktól Putyin legélesebb liberális kritikusaiig, de senkit sem találtam, aki ezt ne az orosz érdekek elleni közvetlen kihívásnak tekintette volna. A Nato-csatlakozási akciótervet most nem puszta technikai lépésnek tekintenék a tagsághoz vezető hosszú úton, hanem stratégiai kihívásnak [throwing down the strategic gauntlet]. A mai Oroszország válaszolni fog. Az orosz-ukrán kapcsolatok teljesen befagynak… Ez termékeny talajnak fog bizonyulni a krími és a kelet-ukrajnai orosz beavatkozáshoz. Grúzia esetében Koszovó függetlensége és a MAP-ajánlat együtt valószínűleg Abházia elismeréséhez fog vezetni… Ezt követően pedig nagyon megnőnek egy orosz-grúz katonai konfliktus esélyei. (Kiemelések tőlem – M. G.)

Burns hiába érvelt amellett 2008-ban, hogy Ukrajna és Grúzia Nato-csatlakozásának a kérdését (legalább átmenetileg) le kell venni a napirendről, mert annak súlyos következményei lesznek (mint ahogy hamarosan kiderült, hogy Grúziában lettek is), Bush elnök, maga mögött tudva az adminsztráció és a kongresszus túlnyomó részének az egyértelmű támogatását[9], úgy döntött, hogy az Észak-Atlanti Tanács 2008. áprilisi bukaresti csúcsértekezletén mégis keresztülerőlteti azt. Magáról a csatlakozási akciótervről ugyan Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia elnök ellenállása miatt nem született döntés, de a közös nyilatkozat így is eléggé egyértelmű volt:

A Nato üdvözli Ukrajnánk és Grúziának a Nato-tagság elnyerésére irányuló euroatlanti törekvéseit. Ma megállapodtunk abban, hogy ezek az országok a Nato tagjai lesznek. Ukrajna és Grúzia tagsághoz vezető közvetlen útján a MAP elfogadása lesz a következő lépés. Ma egyértelművé tesszük, hogy támogatjuk ezeknek az országoknak a csatlakozási akciótervét.

Tudjuk, mi következett ezután. Pontosan az, amit William Burns megjósolt: Koszovó függetlenségének amerikai elismerése és a Nato-tagság Ukrajának és Grúziának való beígérése után 2008 augusztusában sor került Oroszország Grúzia elleni katonai akciójára, ami Abházia és Oszétia orosz elismerésével „Grúzia területének 20 százalékát kivonta az ország ellenőrzése alól, és ezzel Tbilisit gyakorlatilag alkalmatlanná tette a Nato-tagságra”.[10]

Egy darabig úgy tűnt, hogy az Oroszország szempontjából sokkal jelentősebb Ukrajna esetében Viktor Janukovics korrekt választásokon történt 2010. februári megválasztása[11] után más irányt vesznek a dolgok[12]:

Janukovics parlamenti többséget tudott létrehozni a Radában és stabil kabinetet állított össze Mikola Azarov vezetésével. Ezzel képessé vált arra, hogy Ukrajna addigi egyértelműen euroatlanti orientációját felváltsa egy olyan iránnyal, amely inkább Oroszországhoz alkalmazkodott. A Nato-tagság erőltetéséről lemondva aláírt egy hosszú távú bérleti szerződést az orosz Fekete-tengeri flottával, ami eltávolította Ukrajnát az amerikai-orosz versengés sakktáblájáról – ugyanakkor Oroszországot arra késztette, hogy kevesebb problémát okozzon az Egyesült Államoknak a világ más térségeiben.

Az Egyesült Államok így megszabadult attól a kötelezettségtől, hogy támogassa Ukrajna Nato-tagságát, mert azzal érvelhetett, hogy maguk az ukránok mondtak le a dologról.

A Maidan-forradalom és Janukovics megbuktatása azonban véget vetett ennek a kényelmes kibúvónak. Az átmeneti kormány, majd Petro Porosenkó elnök kormánya megtagadta Janukovics semlegességi politikáját, és újból az euroatlanti integrációt állította a középpontba. Moszkva pedig, pontosan úgy, mint a 2008-as bukaresti Nato-csúcs után Grúzia esetében, úgy döntött, hogy elfoglalja az orosz szempontból fontos földrajzi fekvésű Krímet, Kelet-Ukrajnában pedig szeparatista felkelést szít, hogy megnehezítse Ukrajna Nato-tagsági kérelmét.

01. 11.

Úgy tűnik, hogy Oroszország most már nem ezt a 2008-ban és 2014-ben kipróbált mintát akarja követni, hanem egy sokkal nagyobb szabású játszmába kezdett Amerikával és annak egész euroatlanti holdudvarával. Ennek lényegét Maxim A. Suchkov, a moszkvai Center for Advanced American Studies igazgatója, így foglalta pár nappal ezelőtt össze az amerikai War on the Rocks című védelmi és külpolitikai kérdésekkel fogalkozó portálon[13]:

Az orosz javaslatok sürgőssége Ukrajna miatt van. Az orosz vezetők több alkalommal is beszéltek Ukrajna „aktív katonai kiaknázásá”-ról, vagyis az ukrán katonai potenciál amerikai felépítéséről, az amerikai titkosszolgálati struktúrák behatolásáról az ukrán kormány kulcsfontosságú ágazataiba, valamint Amerika saját katonai infrastruktúrájának ukrajnai megjelenéséről. Ha ehhez hozzávesszük Kijev ellentmondást nem tűrő donbaszi politikáját, az oroszbarát csoportok és egyének üldözését Ukrajna többi részében, valamint a Lukasenko Belaruszára nehezedő nyomást, a Kreml által kialakított kép elég zord: az orosz határok közelében megfigyelhető politikai és katonai trendek Oroszország biztonsága és státusza szempontjából fenyegetően alakulnak. Amikor Putyin azt mondja, hogy „Oroszországot a falhoz szorítják”, az nem túlzás, hanem pontos kifejezése annak, ahogy az orosz vezetők látják a jelenlegi helyzetet.

Amennyiben a már régebben kialakult minta újból viszatér, és a biztonsági garanciák iránti orosz igényeket nem veszik tekintetbe, az komoly válságokhoz és háborúhoz vezethet, úgy, mint az orosz-grúz háború és a Krím megszerzése idején. A diplomácia lehetőségei még nem merültek ki, de lehet, hogy ez hamarosan bekövetkezik.

Oroszország Amerikával folytatott játszmája [gambit] két megfontoláson alapul: az Egyesült Államok Oroszországról kialakított képének orosz percepcióján és a Biden-adminisztráció külpolitikai prioritásainak orosz értékelésén.

Ami az elsőt illeti, miközben az Egyesült Államok – a Kreml legnagyobb bánatára – nem tekinti Oroszországot egyenrangú versenytársnak globális szinten, az amerikai hadsereg és a hírszerzői közösség viszont komoly ellenfélnek tekinti. A 2021. június 16-i Biden-Putyin csúcson az orosz fél számára nyilvánvalóvá vált, hogy a stratégiai stabilitás az egyetlen olyan terület, amely Oroszországgal kapcsolatban ténylegesen foglalkoztatja Amerikát, mert itt Moszkva hozzá hasonló képességekkel rendelkezik, és komoly fenyegetést jelenthet. E feltevések alapján Putyin javaslatai a stratégiai stabilitás kérdésében elérhető bármiféle eredményt hozzákapcsolták Oroszország saját biztonsági garanciáihoz Európában. Az utóbbiak megadása nélkül nem lehet érdemi előrelépés a stratégiai stabilitással foglalkozó két amerikai-orosz munkacsoport[14] keretében sem.

A második megfontolás tekintetében Moszkva a jelek szerint úgy véli, hogy a Biden-adminisztráció e pillanatban alkalmasabbnak látszik egy komoly egyezkedésre [deal-making]. Először is azért, mert az Egyesült Államokban egyre erősebb a belső igény egy visszafogottabb [more restrained] külpolitikára, aminek a politikai spektrum minkét oldalán vannak támogatói. Másodszor, és ennek van nagyobb jelentősége, Moszkva szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy Biden másodszor is indulni fog az elnökségért, és ezért azt feltételezi, hogy már most gondolkodhat a politikai örökségén. Két alapvető célja az „építsük újra, de jobban” [Build Back Better] elv alkalmazása a belpolitikában és a felkészülés az évszázad legfontosabb erőpróbájára Kínával. Egy kellemetlen, elhúzódó konfliktus Oroszországgal, amely megkötheti Amerika kezét más régiókban is, elvonja az erőforrásokat és útját állja mindkét cél teljesítésének.

Ráadásul, ha Oroszország úgy dönt, hogy Kína „erejének megsokszorozója”-ként lép fel, a dolgok bonyolultabbá válhatnak az Egyesült Államok számára az indiai-csendes-óceáni térségben is. Putyin már tett egy kis lépést ebbe az irányba azzal, hogy virtuális beszélgetésük során felkérte Xi Jinping kínai főtitkárt, hogy támogassa Oroszországnak az Egyesült Államokhoz és a Nato-hoz intézett „ultimátumát”.

Biden afganisztáni kivonulását, függetlenül attól, hogy az hogyan ment végbe és hogy mennyit profitált belőle az orosz média-propaganda, Moszkvában úgy értékelték, hogy Biden – eltérően elődeitől, akiknek az újraválasztásukkal kellett törődniük – alapvető cselekvőképességről tett tanúbizonyságot, bátran és döntő módon lépett fel az Egyesült Államok szempontjából stratégiai fontosságú kérdésekben. Putyinnak az a megjegyzése Bidennel folytatott legutóbbi telefonbeszélgetése során, hogy „túl sok hibát követtek el az utóbbi harminc év folyamán”[az amerikai-orosz kapcsolatokban] passz Biden számára. Az orosz elnök úgy véli, hogy amerikai megfelelőjének most megvan a lehetősége, hogy profitáljon ezekből a javaslatokból, és oldja meg a 9/11 utáni amerikai külpolitika még egy „átkozott kérdés”-ét – „az orosz kérdés”-t.

01. 12.

A Wendy Sherman és Sergei Ryabkov külügyminiszterhelyettesek által vezetett amerikai és orosz küldöttség január 10-i genfi találkozója nem közelítette egymáshoz a két fél álláspontját, de legalább világossá tette a pillanatnyi diplomáciai frontvonalakat. Dmitri Trenin, a Carnegie Moscow Center igazgatója és Debra Cagan volt amerikai karrier-diplomata még 10-én este elég jól összefoglalta a helyzetet a PBS Newshour című műsorában. (A beszélgetés átiratát lásd itt.)

Suchkov egy lánctweetben, szintén 10-én este, ezeket írta: Ryabkov: „Jogi garanciák a (további) Nato-bővítés leállításáról – ez a legfontosabb Oroszország számára.

Oroszország azt is világossá tette, hogy azt akarja: a jövő évi madridi csúcs dokumentumaiba[15] foglalják bele, hogy a Nato nemet mond Ukrajna és Grúzia Nato-tagságára. Ez a legteljesíthetetlenebb része a megállapodásnak, de ez az, ami igazán érdekli Oroszországot.

Ryabkov: „Azzal, hogy nem hajlandó tárgyalni a Nato-bővítési stopra vonatkozó javaslatunkról, az Egyesült Államok alaposan alábecsüli a helyzet komolyságát.”

Ukrajna kérdését, amely annyira fontosnak tűnik az Egyesült Államok és a Nyugat számára, Ryabkov elhessegette: „Nem áll szándékunkban lerohanni Ukrajnát. Oroszországnak nincsenek ilyen szándékai és egyszerűen nem is lehetnek.”

Oroszország beígért „katonai-tecnikai válasz”-a egy csomó egyéb dolgot jelenthet, beleértve a katonai egységek telepítését [military deployments] és Isten tudja, mi mindent még.

Ryabkov azt mondta, hogy Oroszország a tárgyalások jövőjéről a Nato-Oroszország Tanács találkozója [január 12.] és az EBESZ-szel folytatott megbeszélések [január 14.] után fog dönteni. Ez nem valami megnyugtató, mert nem valószínű, hogy Oroszország a Nato-tól biztató dolgokat fog hallani.

Ezt a tárgyalási fordulót így jellemezném: „mérsékelt haladás a széleken, de áthidalhatatlan ellentétek a központi kérdésben”. Egyetértek azokkal, akik nem látják, hogyan lehet innen továbblépni…

P.s. Oroszország és Kína külügyminiszterei telefonon beszéltek az este (moszkvai idő szerint). Wanag Yi pozitívan értékelte a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének[16] (CSTO) intézkedéseit a rend helyreállítása érdekében Kazahsztánban. Lavrov tájékoztatta Yit a genfi tárgyalásokról. Putyin februárban [a téli olimpia idején] Kínába megy. (Kiemelések tőlem – M. G.)

Természetesen mindenkit az érdekel, hogy mi lesz Ukrajnával és hogy mi lesz az amerikai-orosz kapcsolatokkal, de ezt egyetlen szakértő sem tudja. Az amerikai Michael Kofman szerint:

Az Egyesült Államok nem tudja, hogy Oroszország diplomáciai erőfeszítése őszinte-e. Maga Ryabkov sem tudja.

Az orosz Fyodor Lukyanov pedig azt mondja:

Az egyetlen szakértői vélemény, amit hitelt érdemlően kinyilváníthatok: ki a fene tudja?

Putyin ilyen meg olyan információkat kap. Akiktől ezek származnak, azoknak nincs saját befolyásuk, és nem tudják, mi lesz a dolog eredménye.

A német Thornsten Benner és az észt Kadri Liik rögtön meg is dicsérték ezért.

Akkor most igaza van a New York Times Lukyanovot is megszólaltató cikkének[17], amely szerint „Putyin következő húzása Ukrajával kapcsolatban: rejtély”?

Lehet, hogy a francia Jean-Marie Guéhenno hibázott rá leginkább a dologra:

Az oroszok a diplomáciára alkalmazzák Napóleon háborús képletét: „on s’engage et puis on voit”[18]. A válság dinamikus helyzetet teremt, amelynek nincs mindig előre meghatározott végső állapota! De az ellenfél destabilizálása új lehetőségeket teremt, amelyeket ki lehet használni.

Szerintem Putyin a háborút, pontosabban a háborúval való reális fenyegetést eszközként használva valójában a diplomáciára, tehát a Bidennel kötendő kompromisszumra játszik.

Van ugyanis esély a kompromisszumra. Bejegyzésem elején (01. 01.) említettem, hogy Amerikában sokan keresik a kiegyezés lehetőségét Oroszországgal, de csak a számításaiban csalódott George Kennan kilencvenes évek végi keserű kifakadásait idéztem. Most folytatom a sort néhány aktuális idézettel.

David Von Drehle, a Washington Post kolumnistája írta december 17-én[19]:

Ki kellene nyíltan mondani azt, amit Nyugaton mindenki tud: a Nato-nak nincs se rövid, se hosszú lejáratú terve arra, hogy Ukraját és Grúziát bevegye a szövetségbe. Bushnak nem volt erre terve 2008-ban, és azóta egyetlen más adminisztráció sem dolgozott ki ilyet. Ha Putyinnak biztosítékokra van szüksége, hogy ilyen terv nincs, miért ne adjuk ezt meg neki?

Ugyanakkor, miközben a Nyugatnak nem áll szándékában, hogy igényt tartson erre a területre, mi nem is szolgáltatjuk azt ki. A Nyugatnak pontosan annyi érdeke fűződik Ukrajnához, mint Oroszországnak. Ez egy határvidék, amin osztozunk.

Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek el kell ismerniük, hogy a semleges Ukrajna orosz érdek. Ki kell alakítani a formális és informális tárgyalásoknak azt a mechanizmusát, amely érvényesítheti a Kelet és a Nyugat közös érdekét egy stabil és semleges határövezetben.

Néha a diplomáciához hozzátartozik az igazság megkerülése. De ebben az esetben az igazság hatalmas erő lehet. Egy stabil, semleges Ukrajna mindenkinek érdekében áll. Akkor miért ne nevezzük nevén a gyermeket.

Vagy itt van Jacob Heilbrunn, a tekintélyes (bár egyesek által természetesen oroszbérencnek tartott) The National Interest főszerkesztője[20]:

Ami az orosz politikát illeti, Biden egyfajta détente-lite-ban gondolkodott Moszkvával kapcsolatban, anélkül, hogy a rettegett „reset” [újraindítás] kifejezést használta volna. A Biden-adminisztráció – vagy hogy pontosabban fogalmazzak, Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó – kormányzati teóriája értelmében Kína, nem Oroszország jelenti a legsúlyosabb külpolitikai kihívást Amerika számára. Biden a Nemzetbiztonsági Tanácson keresztül próbálja meg kialakítani új politikáját Moszkva irányába. Más szavakkal, Biden kezében van a döntés.

Ezért kért Vlagyimir Putyin elnök egy másodszori telefonbeszélgetést Bidennel. Az oroszok úgy vélik, hogy Biden személyes részvétele nélkül a nagyon is Ukrajna felé hajló State Department bürokráciája bármilyen potenciális előrelépést valószínűleg szabotálni fog. Orosz források szerint[21] egy nemrég [december 2-án Stockholmban] lezajlott külügyminiszteri találkozón Lavrov külön hivatkozott Bidenre – hogy kiemelje pozitív szerepét a Moszkvával folytatott dialógus elősegítésében.

Az egyik lehetséges kivezető út az „osztrák megoldás” volna Ukrajna számára. A 2. világháború után Auszriát, akárcsak Németországot a négy szövetséges hatalom foglalta el. De 1955 májusában a Szovjetunió aláírta az Osztrák Függetlenségi Szerződést, amely garantálta az ország semlegességét, és kivonta a csapatait. Ausztria ütközőállammá vált Kelet és Nyugat között. Mint ahogy Ausztria is hivatalosan feláldozta Dél-Tirolt, Ukrajnának is le kellene mondania a Krímről. Ha Putyin az ukrán semlegességet akarja elérni, ahelyett hogy megpróbálná egy bábállammá változtatni, vagy teljes szuverenitást gyakorolni fölötte, az osztrák modell lehetne a megoldás Ukrajna vitatott státuszának a megoldására.

Mindez keserű pirula volna Ukrajna számára. De sem Európának, sem az Egyesült Államoknak nem nagyon fűlik a foga ahhoz, hogy egy hosszantartó gazdasági és katonai patthelyzetben találja magát Oroszországgal Ukrajna miatt. Ha van valami, amire Bidennek egyáltalán nincs szüksége, akkor az egy orosz invázió volna Ukrajnában, ami felvinné az olaj árát és erősítené az elnökségét körüllengő ostromállapot-hangulatot. Az elkövetkező hetekben nagyon is lehet, hogy arra fog törekedni, hogy diplomáciai győzelmet érjen el külföldön. (Kiemelések tőlem – M.G.) De nemcsak a Washington Post és a National Interest, hanem a szintén a média- és szakmai establishmenthez tartozó Forbes és a Brookings is hasonló húrokat penget.

A Forbes munkatársa nem fogalmaz olyan cizelláltan, de annál érdekesebb, amit ír, mert arra világít rá, hogy a tényleges megoldás nem valamilyen fekete-fehér döntés lesz, hanem inkább az éles kontúrok elkenésén fog alapulni:

Vlagyimir Putyin tulajdonképpen nem akarja elfoglalni Ukrajnát – amit az országot kettéosztó Dnyeper folyótól keletre könnyen megtehetne –, hanem katonai veszélyforrásként szeretné semlegesíteni.

Biden & Co. bizonyára valamilyen fortélyt fog alkalmazni [finesse the situation]: hallgatólagosan elfogadja Putyin követeléseit, anélkül, hogy ezt nyíltan kimondaná. Nem lesz Nato-tagság, nem lesznek bázisok, csak egy minimális katonai segély. Putyin olyan pozitív értelmet adhat ennek a kimenetelnek, amilyet csak akar, miközben az adminisztráció azt fogja hajtogatni, hogy nincs szó semmiféle formális kötelezettségvállalásról. A válság így megoldódik, Biden pedig foglalkozhat a belpolitikai gondokkal, amelyek valószínűleg meghatározzák elnöksége sorsát.

Michael O’Hanlon, a Brookings kutatási igazgatója és a CIA külső tanácsadó testületének volt tagja szintén semlegesség-párti:

Kelet-Európa jövendő biztonságának alapkoncepciója a permanens semlegesség lehet a Nato-n kívüli volt szovjet köztársaságok – Ukrajna, Moldova, Belarusz, valamint Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán – számára.[22]

O’Hanlon ezt a nemcsak az említett országokra, hanem Svédországra, Finnországra, valamint Ciprusra és Szerbiára is kiterjedő neutrális geopolitikai félkörív-koncepcióját 2017-ben megjelent könyvében fejtette ki[23] és az amerikai nagystratégiáról írt új kötetében gondolta tovább. Ez utóbbit a bejegyzésem elején (01. 02.) hosszan idézett William Burns, volt külügyminiszterhelyettes és moszkvai nagykövet (mellesleg a CIA jelenlegi igazgatója[24]) így jellemezte:

Kiváló, nagyon jól megírt vezérfonal a pandémia utáni amerikai stratégiához, Amerika egyik legjobb nemzetbiztonsági gondolkodójától.

A könyv[25] címe beszédes: A háború művészete a béke korában. Amerikai nagystratégia és elszánt önmérséklet. Nekem különösen az „elszánt önmérséklet” tetszik. Lehet, hogy kissé más a hangszerelése, mint a restraint-doktrínát megalapozó Barry Posen 2009-es alapkönyvének (Restraint: A New Foundation for U.S. Grand Strategy, 2009), de a lényeg az, hogy a visszafogottság, és nem a geopolitikai primátus minden régióra kiterjedő hajszolása áll a középpontjában.

A kérdés csak az, hogy elég „elszánt” lesz-e Biden (Sullivannel, Burnsszel és az őt támogató többi döntéshozóval együtt) ahhoz, hogy felvállalja és végre is hajtsa ezt a stratégiaváltást. És hogy Putyin megfelelő partnere lesz-e ebben.

[1] George F. Kennan: A Fateful Error. The New York Times, 1997. febr. 5. 1998-ban, amikor a szenárus ratifikálta a Nato-bővítés első hullámát, a 94 éves volt diplomata ehhez még hozzátette: „Úgy vélem, ez egy új hidegháború kezdete. Úgy vélem, az oroszok fokozatosan egyre ellenségesebben fognak reagálni. Ez egy tragikus tévedés. Nem volt erre semmi szükség. Senki nem fenyegetett senkit. Hát senki nem érti? A hidegháború alatt a szovjet kommunista rendszer volt az ellenfelünk. És most pontosan azoknak az embereknek fordítunk hátat, akik végrehajtották a történelem legnagyobb vértelem forradalmát, hogy azt a rendszert eltávolítsák. Mondjátok meg a gyerkeiteknek és a gyerekeitek gyerekeinek, hogy Bill Clinton és Madeleine Albright és Joe Liberman korában éltetek. Törpék kora a miénk. Ez volt az egész életem, és fájdalommal tölt el, hogy a végén látnom kell, hogyan tettek tönkre mindent.” (Thomas L. Friedman: Now a Word From X. NYT, 1998. máj. 2.)

[2] Kennan álláspontjáról lásd még 2021. január 28-i Oroszország-anyácska című geonapló-jegyzetemet. Ugyanott jeleztem azt is, hogy a kilencvenes években én is támogattam a Nato-bővítést, és hogy erre ma egyáltalán nem vagyok büszke. Hogy ezt a (szelektív és nem parttalan!) Nato-bővítést milyen geopolitikai kontextusban képzeltem el, arról majd később.

[3] Töréspont című 2021. márciusi bejegyzésem 2. lábjegyzetében idéztem Madeleine Albright akkori amerikai külügyminiszter 1998. februári szavait: „Az erő alkalmazásával való fenyegetés [Irak ellen] és a mi ottani felsorakozásunk teszi lehetővé, hogy a diplomáciát katonai erővel támogassuk meg. De ha erőt kell alkalmaznunk, ez azért van, mert mi vagyunk Amerika; mi vagyunk a nélkülözhetetlen nemzet. Mi emelt fővel járunk, és messzebb belelátunk a jövőbe, mint a többi ország, és látjuk, milyen veszély fenyeget valamennyiünket.” (Kiemelés tőlem – M. G.) Azóta láthatóan az oroszok is „felnőttek” a feladathoz, és azon vannak, hogy – legalábbis Eurázsiában, Kelet-Ázsiát is beleértve, a „tágabb Közel-Kelet”-en és nem utolsó sorban Európában – nélkülözhetetlenné tegyék magukat.

[4] David Ignatius év végi prevíziós kérdőívében azt tippeli, hogy 2022 decemberében is Antony Blinken lesz a külügyminiszter, de – érdekes módon – a lehetséges személyek között William Burnst is megjelöli. (WP, 2021. dec. 30.)

[5] William J. Burns: The Back Channel: A Memoir of American Diplomacy and the Case for Its Renewal. Random House, 2020. 233.

[6] Stephen Hadley 2005 és 2009 között, vagyis George W. Bush második mandátuma idején és Obama elnökségének első évében nemzetbiztonsági tanácsadó volt.

[7] Robert Gates, az Egyesült Államok védelmi minisztere (2006-2011).

[8] A Lengyelországba és Csehországba tervezett és formálisan Irán, de gyakorlatilag Oroszország ellen irányuló rakétavédelmi rendszerek, amelyek telepítéséről az Obama-adminisztráció végül 2009-ben lemondott.

[9] Az Ukrajna és Grúzia Nato-tagságát támogató döntés az Egyesült Államokban már valamivel korábban, 2007-ben megszületett, amikor az amerikai szenátus elfogadta, George W. Bush pedig aláírta az ezzel kapcsolatos törvényt. „Ameddig Ukrajna kifejezésre juttatja csatlakozási szándékát – írja Nikolas K. Gvosdev, a Carnegie Moszkvai Központjának a munkatársa – az Egyesült Államokat törvény kötelezi arra, hogy előmozdítsa ezt a választást.” (The National Interest, 2021. dec. 10.) A törvényt egyébként nemcsak a konzervatív „héják”, hanem olyan vezető demokratapárti politikusok is megszavazták, mint Barack Obama és Hillary Clinton.

[10] Lásd a 9. lábjegyzetben idézett cikket. Az orosz-grúz háborúról és a szovjet utódállamok közötti területi konfliktusok gyökereiről lásd: Lyle J. Goldstein: What the Georgia War Means for U.S.-Russia Relations. The National Interest, 2021. nov. 29.

[11] Vö. Yanukovich set to become president as observers say Ukraine election was fair. The Guardian, 2010. febr. 8.

[12] Vö. Nikolas K. Gvosdev: The Reset Blooms. The National Interest, 2010. okt. 28; valamint uő: A Temporary Pause, But No Solution on Ukraine. The National Interest, 2021. dec. 10.

[13] Maxim A. Suchkov: What is Russia’s Logic for the Current Crisis? warontherocks.com, 2022. jan. 7.

[14] A tömegpusztító fegyverekről és a fegyverzet-ellenőrzésről folytatott stratégiai párbeszéddel foglalkozó munkacsoportok.

[15] A 2022. június 29-31-i madridi Nato-csúcson fogadják el – többek között – a Nato új stratégiai koncepcióját is.

[16] Az 1990-ben alapított és 1999-ben kölcsönös segítségnyújtási szervezetté vált szövetség kb. 3500 fős orosz-belorusz-örmény-kirgiz-tadzsik békefenntartó egységet szállított légi úton Kazahsztánba, hogy támogassa Tokaryev kazah elnököt a rend helyreállításában és megerősítse pozícióját. A hamarosan véget érő akció látványos módon bizonyította, hogy Oroszország egyszerre több fronton is képes gond nélkül „helytállni”.

[17] Anton Troianovski: Putin’s Next Move on Ukraine Is a Mystery. Just the Way He Likes it. NYT, 2022. jan. 11.

[18] „Belevágunk, aztán majd meglátjuk.” (fr.)

[19] David Von Drehle: It’s an open secret there’s no Nato plan for Ukraine. Why not just tell Putin? WP, 2021. dec. 17.

[20] Jacob Heilbrunn: Why Moscow Sees Biden As the Key to Avoiding War in Ukraine. The National Interest, 2022. jan. 1.

[21] Dimitri Simesnak, a lapot is kiadó Center for the National Interest (az egykori Nixon Center) vezetőjének kiváló és elég magasra nyúló személyes kapcsolatai vannak Moszkvában, mint a Wikipedia szócikkéből is kiderül.

[22] Michael O’Hanlon: Defusing the crisis in Europe: A better idea for Ukraine than Nato membership. The Hill, 2022. jan. 10.

[23] Michael O’Hanlon: A New Security Architecture for Eastern Europe. The Brookings Marshall Papers, 2017.

[24] Burns kinevezését 2021 januárjában Dmitri Trenin „rendkívül bölcs” döntésnek nevezte. Oroszországgal kapcsolatos észrevételeinek és politikai elképzeléseinek gyűjteményét lásd itt: Daniel Shapiro: William Burns on Russia. russiamatters.org, 2021. jan. 14.

[25] Michael O’Hanlon: The Art of War in an Age of Peace: U.S. Grand Strategy and Resolute Restraint. Yale University Press, 2021.

Kommentár

2022. 12. 16 – 12. 19.

Elszánt önmérséklet. 2022. január 13

A dőlt betűs dátumok a kommentált bejegyzés vonatkozó részeit jelölik.

01. 11 – 01. 12.

Bidenék számára soha vissza nem térő alkalom: megnyerni egy háborút, anélkül, hogy közvetlenül részt vennének benne. Ez volt kezdettől fogva a stratégiájuk, ami azt jelenti, hogy ők akarták ezt a háborút, vagyis Oroszországot – javaslatai egyértelmű elutasításával – tudatosan olyan helyzetbe hozták, hogy ne legyen más kiútja, mint megtámadni Ukrajnát. Azt azonban nem tudhatták vagy csak feltételezhették – valahol egy másik bejegyzésben említem, hogy talán lehettek információik az orosz hadsereg tényleges állapotáról –, hogy Oroszország ennyire gyengén fog szerepelni a háborúban. (Az általános gyenge szereplés alól volt egy fontos kivétel: a háború első napjaiban az oroszok megteremtették a szárazföldi hidat a Donbasz és a Krím között, és a Dnyeper gátjához eljutva, biztosították a Krím vízellátását.)

01. 12.

“Természetesen mindenkit az érdekel – írtam –, hogy mi lesz Ukrajnával és hogy mi lesz az amerikai-orosz kapcsolatokkal, de ezt egyetlen szakértő sem tudja.”

Valóban így van, és én sem tudtam? Nem is sejtettem? Annak alapján, amit január 11-én és 12-én idéztem és leírtam, már lehetett volna tudni azt is, hogy a háború elkerülhetetlen és hamarosan beindul, és azt is, hogy Oroszországot tulajdonképpen csapdába csalták. Pontosabban: az volt a cél, hogy csapdába csalják: kezdje csak el a háborút, amibe bele fog bukni.

De márciusban vagy áprilisban arról írok, hogy látva az orosz hadsereg elég siralmas szereplését, az amerikaiak háborúval kapcsolatos céljai megváltoztak.

E szerint eredetileg azzal számoltak, hogy az oroszok sikeresebbek lesznek, ha azt nem is gondolták, hogy egész Ukrajnát elfoglalhatják. A blog erre vonatkozó részénél majd visszatérek erre.

Drehle és Heilbrunn: hajlottam rá, hogy igazat adjak nekik. És tévedtem. Bíztam valamennyire Bidenben. Akkor még. Azt írtam, hogy “van esély a kompromisszumra”. David Von Drehle a Washington Postban és Jacob Heilbrunn a National Interestben nagyon okos dolgokat írtak a Nato-ról, és a megegyezés lehetőségéről, de ilyen lehetőség nem volt. Pontosabban lehetett volna, ha Bidenék élnek vele. De eszük ágában sem volt. Ezt látnom kellett volna. Az, hogy a Nyugatnak és mindenekelőtt Amerikának nem volt “sem rövid, sem hosszú távú terve arra, hogy Ukrajnát bevegye a Nato-ba”, nem jelentett semmit, hiszen Ukrajna enélkül is tökéletes kliens-állam volt. Később írok – vagy már 2021 decemberében, amikor az új megállapodást megkötötték Ukrajnával, írtam – is arról, hogy az oroszok szemében nem a formális, hanem a de facto Nato-tagság volt a vörös posztó. Az, hogy a Nyugat hídfőállásává váltak egy stratégiai szempontból kritikus térségben (a Fekete-tenger, plusz Moszkva közelsége). “Ez egy határvidék, amin osztozunk” – írta Drehle. Szó sem lehetett semmiféle osztozkodásról, hiszen az amerikai külpolitika már rég a Brzezinski-féle doktrína, az ún. geopolitikai pluralizmus alapján állt, amely szerint az egész kelet-európai és orosz kérdés kulcsa az, hogy Ukrajnát geopolitikai értelemben le kell választani Oroszországról.[1] Ami Joe Biden elnöksége idején még fontosabbá, gyakorlatilag nélkülözhetetlenné vált Amerika számára amiatt is, hogy Belarusz leválasztása nem sikerült.

Még hihetőbbnek tűnt számomra Heilbrunn érvelése: hogy Jake Sullivan és a Nemzetbiztonsági Tanács számára Kína, nem pedig Oroszország a legkomolyabb külpolitikai kihívás, és Biden inkább az NBT, nem pedig a minden potenciális előrelépést szabotáló State Department (Nuland, Sherman, Blinken) vonalát követi. Legalábbis ezt gondolták, illetve remélték az oroszok, és Heilbrunn a jó orosz kapcsolatokkal rendelkező öreg Dimitri Simes-tól, aki a főnöke is volt a The National Interestnél, tudta ezt. De abból, hogy stratégiai értelemben Kína volt a fő kihívó az adminisztráció számára, még nem következett az, hogy Oroszország ellenfélként és egyáltalán zavaró tényezőként való kiiktatása ne lett volna nagyon is fontos Bidenék számára. Többek között azért is, mert könnyebb ellenfélnek tűnt, amellyel egyszerűbb háborút nyerni közvetlen harc nélkül. Még az is elképzelhető, hogy eleve egyfajta főpróbának szánták ezt a kínai-tajvani szintén áttételes és egyelőre csak a gazdasági szintre korlátozódó “háború” kritikus szakaszba jutása előtt.

Persze visszamenőleg könnyebb okosnak lenni, de talán már akkor is lehetett volna ezt sejteni. De miért ne hihettem volna Heilbrunnek, aki azt írta, hogy “Biden egyfajta détente-lite-ban gondolkodott Moszkvával kapcsolatban”, hogy “Ukrajnának is le kellene mondania a Krímről”, “mint ahogy Ausztria is hivatalosan feláldozta Dél-Tirolt”, amikor 1955-ben “a Szovjetunió aláírta az Osztrák Függetlenségi Szerződést, amely garantálta az ország semlegességét, és kivonta a csapatait”?

És Heilbrun végső érve is teljesen racionálisnak tűnt a számomra, amikor január 12-én idéztem:

Sem Európának, sem az Egyesült Államoknak nem nagyon fűlik a foga ahhoz, hogy egy hosszantartó gazdasági és katonai patthelyzetben találja magát Oroszországgal Ukrajna miatt. Ha van valami, amire Bidennek egyáltalán nincs szüksége, akkor az egy orosz invázió volna Ukrajnában, ami felvinné az olaj árát és erősítené az elnökségét körüllengő ostromállapot-hangulatot. Az elkövetkező hetekben nagyon is lehet, hogy arra fog törekedni, hogy diplomáciai győzelmet érjen el külföldön. (Kiemelések tőlem – M.G.)

Persze, reménykedtem én is, hogy a háború még elkerülhető, bár a logika mellette szólt. Úgy véltem, leírtam, hogy “van esély a kompromisszumra”. Egyrészt azért, mert látni véltem, hogy Putyin, a napóleoni háborús képlet (“on s’engage et puis on voit”) szellemében “a háborúval való reális fenyegetést eszközként használva valójában a diplomáciára, tehát a Bidennel kötendő kompromisszumra játszik”. Másrészt pedig azért, mert el akartam hinni Heilbrunnek, hogy Biden is a diplomáciát részesíti előnyben a háborúval szemben. Nem gondolva – ekkor még – arra, hogy van egy harmadik lehetőség is, a liberális imperialista „drôle de guerre”, ez az amerikai “furcsa háború”, amelyet, mint az elején írtam, meg lehet nyerni anélkül, hogy véreznél benne. Ám hogy valóban meg lehet, az még távolról sem dőlt el.

De erről kicsit később. Most egyelőre marajunk ennél a január 13-i elő-háborús posztnál, amelynek a hátterében van még valami. Ami mindent meghatározott, és ami nem véletlenül bukkan fel a bejegyzés elején is és a végén is. Az amerikai világelsőségről vagy geopolitikai primátusról van szó, amely ellen az általam 2022. január 1-én idézett George Kennan oly kitartóan és oly hiábavalóan hadakozott.

A parttalan Nato-bővítésről csak akkor lehetett volna lemondani, pontosabban csak akkor lehetett volna a bővítést a visegrádiakra korlátozni, ha Amerikában legalább még négy évig az idősebb Bush és Baker akkori külügyminiszter által képviselt visszafogott, az oroszokkal való kiegyezés letőségét kereső külpolitika marad érvényben, amely nem akadályozta, hanem inkább támogatta az Európai Unión belül domináns szerepet betöltő Németország kelet-közép-európai és „keleti” (értsd: orosz) politikáját is.[2]

1992. márciusi, Los Angelesből hazaüzenő és otthon elég nagy port felvert cikkemből idézek:

A State Department egyik képviselője nemrég, egy kérdésre válaszolva kijelentette: ,,Nincsenek vitális érdekeink Jugoszláviában. Ez az európaiak ügye, nekik kell a megfelelő megoldást megtalálni.”[3]

Az Egyesült Államok új, globális stratégiája most van alakulóban. A Pentagon 1994-99-re szóló Politikai Irányelveinek a New York Times[1992] március 8-i számában nyilvánosságra hozott részletei nagy vitát kavartak ugyan, de nem valószínű, hogy a bennünket közvetlenül érintő kitételek a további politikai tervezőmunka során érdemben megváltozzanak. (Bush elnök újraválasztását adottnak véve, természetesen.)[4]

Az új amerikai ,,önkorlátozó” szuperhatalmi stratégia lényege: minden lehetséges módon meg kell akadályozni, hogy Amerikával szemben ellenséges magatartást tanusító hatalmak az Egyesült Államokat vitálisan érintő térségekben regionális dominanciára tegyenek szert. Ma három ilyen térség van a világon: Európa, a Csendes-óceáni övezet és a Közel-Kelet.

Oroszország, Ukrajna, Belarusz, a közép-ázsiai köztársaságok és a Balkán nem létfontosságú az Egyesült Államok stratégiai érdekei szempontjából. Ha netán valamilyen autoritárius fordulat következne be Oroszországban, az persze kellemetlen volna, de nem omlana össze a világ. Az a Montenegrótól Vlagyivosztokig terjedő eurázsiai térség (az ortodox Kelet-Európával és Közép-Ázsiával), amelyben egy esetleg újból agresszívvé váló Oroszország uralkodni szeretne – tulajdonképpen nem fontos Amerika számára.

Annál fontosabb viszont az Európai Közösség, amelynek Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország, vagyis a három kelet-közép- európai ország a Pentagon említett dokumentuma szerint a lehető leghamarabb (,,at the earliest opportunity”) tagjává kell hogy váljon, a NATO biztonsági védőernyőjének megfelelő kiterjesztésével.

Az Egyesült Államok legbefolyásosabb körei ma nem azt tartják a legfontosabbnak, hogy megnyerték a hidegháborút (ez a ,,győzelem” nagyon is váratlanul érte őket), vagy hogy Irakot rendreutasították, hanem azt, hogy – és most megint a Pentagon-dokumentumából idézek – Németországot és Japánt integrálni tudták ,,az Egyesült Államok által vezetetett kollektív biztonsági rendszerbe”.

Ma – akár tetszik ez, akár nem egyeseknek Ázsiában és Európában – Amerika áldását adja arra, hogy Németország Európa, Japán pedig a csendes-óceáni övezet ázsiai részének vezető hatalma. Németország és Japán pedig ma – akár tetszik ez bizonyos német és japán köröknek, akár nem – elfogadja az Egyesült Államok szuperhatalmi, vagyis vezető szerepét, és ami ezzel együtt jár: az amerikai katonai védőernyőt.

Ezen a két premisszán nyugszik ma a világ biztonsága.

Nem itt a helye annak, hogy akkori álláspontommal és annak magyarországi visszhangjával érdemben foglalkozzak. Ezt majd – ha időm és erőm engedi – Időkísértés című anti-memoáromban[5] fogom megtenni. Most csak azt emelném ki, hogy a kilencvenes években, egészen addig, amikor az EU és a Nato ún. big-bang kiterjesztése hivatalos politikává nem vált, egyértelműen elfogadtam, sőt támogattam Amerika világelsőségét, azt a bizonyos primacy-t, amelyet 2001 szeptemberétől kezdve már határozottan az amerikai geopolitikai hübrisz kifejeződésének tekintettem.[6]

Amerika – írtam a hivatkozott cikkben – “a mérhetetlen elbizakodottság istenkísértésének engedve, a 20-21. század fordulóján elérkezett egy olyan történelmi csúcspontra, ahonnan már nem vezet út tovább felfelé”. Az afganisztáni fegyveres beavatkozás elkezdődése persze csak az egyik oka volt ennek a mélységes – és idővel egyre inkább elmélyülő – geopolitikai kiábrándulásnak.[7] A másik ok kevésbé látványos, de a kilencvenes években és a kétezres évek elején annál fontosabb volt számomra: nevezetesen az amerikai szupremációt elfogadó német hegemóniájú Európai Unió politikai és katonai autonómiájának, valamint a szelektív, csak a kelet-közép-európai országokat felölelő Nato- és EU-bővítés koncepciójának a napirendről való lekerülése. Ez az európai alaphelyzet, ameddig fennállott és ameddig volt rá remény, hogy fenntartható – ezt nincs miért tagadjam – a geopolitikai szempontból önmagában súlytalan Magyarországnak a “kelet- és délkelet-európai” Ukrajnával, Romániával és Szerbiával szembeni felértékelődését jelentette volna (ennek minden lehetséges regionális következményével).[8] Ez a Magyarországnál egyébként jóval nagyobb geopolitikai súlyú Lengyelország Ukrajnához, valamint Belaruszhoz való viszonyulásában be is következett, ami gyakorlatilag máris Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belarusz Lengyelországgal való szoros összefonódásához vezetett és fog méginkább vezetni, függetlenül attól, hogy a lengyel hivatalos retorika természetesen az egész Ukrajna és Belarusz nyugati integrációját erőlteti (hogy ez az immár nem mag-európai, azaz elsősorban német, hanem amerikai jóváhagyással és támogatással végbemenő lengyel geopolitikai expanzió milyen formában fog bekövetkezni és milyen következményekkel jár, azt hamarosan meglátjuk).

Januári első bejegyzésem végén Michael O’Hanlonra, a Brookings kutatási igazgatójára hivatkozom, aki 2017-ben és 2021-ben megjelent két, William Burns volt külügyminiszter és a CIA jelenlegi igazgatója által is nagyra értékelt könyvében, valamint január 10-én a The Hillben megjelent cikkében[9] a permanens semlegességet ajánlja megoldásként a pillanatnyilag biztonsági garanciákkal nem rendelkező európai országok figyelmébe.

Most kicsit hosszabban idézek a The Hillben megjelent cikkből:

Ezen a héten amerikai tisztségviselők találkozni fognak más Nato-országokkal és Oroszországgal, hogy megvitassák az európai biztonsági válságot. Mivel Oroszország nagyjából százezer katonát telepített az ukrán határ közelébe – ez éppen elég ahhoz, hogy sok bajt okozzon és korlátozott területfoglalásokat hajtson végre, de ahhoz nem, hogy elfoglalja az országot –, a helyzet kritikus. Ha a dolgok elszabadulnak, nagyon hamar a világpolitika legveszélyesebb pillanatában találhatjuk magunkat a hidegháború vége óta.

Oroszország azt követeli, hogy a válság feloldása érdekében az Egyesült Államok és az Észak-atlanti Szövetség többi 29 tagállama ígérje meg, hogy nem fogja a jövőben felvenni a szövetségbe Ukrajnát vagy más olyan volt szovjet köztársaságokat, mint például Grúzia. Oroszország ahhoz is ragaszkodik, hogy ígérjük meg, nem fogunk fegyvereket elhelyezni a kelet-európai Nato-tagállamokban, például Lengyelországban és a balti államokban, amelyek a hidegháború vége óta csatlakoztak a szövetséghez.

A Nato nem engedhet az orosz nyomásgyakorlásnak és nem teheti lehetővé, hogy Oroszország kiterjessze az érdekszféráját egykor alárendelt helyzetben levő szomszédaira. Úgyhogy bármiféle olyan megállapodás, amely Vlagyimir Putyin orosz elnök javaslatait venné alapul, elfogadhatatlan.

De alapjaiban meg kell változtatnunk a párbeszéd kereteit, és az európai biztonságra vonatkozó új elképzelésekkel kell előállnunk. Ukrajna és Grúzia nem kerülhet be a Nato-ba – még akkor sem, ha nem Oroszország lesz az, amely ezt eldönti a számukra.

Jelenleg minden bizonnyal a lehető legrosszabb helyzetbe hoztuk saját magunkat. A 2008-as csúcson a Nato megígérte, hogy Ukrajna és Grúzia végül is el fogja nyerni a tagságot, de ezt anélkül tette, hogy bármiféle konkrétummal szolgált volna arra vonatkozóan, hogy ez mikor és hogyan fog megtörténni. Egyelőre ezek az országok, akárcsak a többi kelet-európai semleges állam, nem kapnak katonai védelmet a Nato-tagoktól. Tudván azt, hogy a végső célunk arra irányul, hogy bevonjuk ezeket az országokat egy olyan szövetségbe, amelyet ő ellenségesnek tekint, Putyint minden arra ösztönzi, hogy minél gyengébbé és labilisabbá tegye őket, hogy ne legyenek abban a helyzetben, hogy felvehessék őket a Nato-ba. Ez a tény, továbbá Oroszországnak az a törekvése, hogy uralkodjon szomszédai fölött szolgálhat magyarázatul arra, hogy az elmúlt 14 év alatt Oroszország miért destabilizálta mind Grúziát, mind pedig Ukrajnát.

Itt az ideje, hogy a nyugati országok elkezdjék egy új biztonsági struktúra kidolgozását a kelet-európai semleges országok számára. A párbeszéd a Nato-n belül kell hogy elkezdődjön, majd be kell hogy kapcsolódjanak ebbe maguk az érintett országok is, még mielőtt tényleges tárgyalásokra kerülne sor Oroszországgal bármiféle megállapodásról. De elvontabb és általánosabb síkon már a mostani találkozókon is elkezdődhet a párbeszéd Oroszországgal.[10]

Az új biztonsági struktúra azt is megkövetelné, hogy Oroszország, a Nato-hoz hasonlóan, kötelezi magát arra, hogy közreműködik Ukrajna, Grúzia és a térségben lévő többi ország biztonságának a fenntartásában. Oroszországnak ellenőrizhető módon ki kellene vonnia a csapatait ezeknek az országoknak a területéről (bár a Krím kérdését finomítani kellene, hiszen Moszkva szinte bizonyosan nem fogja ezt a fekete-tengeri stratégiai félszigetet visszaadni Ukrajnának, miután az 1950-es években átengedte neki, majd 2014-ben visszaszerezte.

A semleges országok fenntartanák maguknak azt a jogot, hogy részt vegyenek sokoldalú biztonsági műveletekben, még azokban is, amelyek esetleg a Nato vezetése alatt állnak. Nyugati országoknak (vagy másnak, ha úgy akarják) tekinthetnék önmagukat. A szó minen értelmében teljes szuverenitással és önrendelkezési joggal rendelkeznének; egy napon, ha meghívást kapnak, csatlakozhatnának az Európai Unióhoz. De nem lennének Amerika szövetségesei semmilyen formális értelemben; nem tennénk nekik ígéretet arra, hogy ugyanúgy megvédjük őket, mint bármilyen amerikai területet, mert végeredményben a Nato-hoz való tartozás ezt jelenti.

Ukrajna és Grúzia csodálatos, de távoli országok, amelyeket nehéz megvédeni, és amelyek sokkal kevésbé fontosak Amerika biztonsága szempontjából, mint Oroszország világban elfoglalt helyzete szempontjából – és igen, Oroszország saját biztonsága szempontjából. Az a tény, hogy egy Putyinhoz hasonló teljhatalmú vezér fogalmazza meg a követeléseit erről, és hogy ezt ilyen ésszerűtlen feltételekhez köti, nem jelenti azt, hogy ignorálnunk kell Oroszország aggodalmait. (Kiemelések tőlem – M. G.)

Biden végül is a legfontosabb kérdésben végig tartotta és most is tartja magát az O’Hanlon által megfogalmazott kulcsfontosságú szemponthoz, vagyis Ukrajnát nem tekinti Amerika szövetségesének “semmilyen formális értelemben”, és nem tett neki ígéretet arra, hogy ugyanúgy megvédi, “mint bármilyen amerikai területet”. Az a számtalanszor megfogalmazott álláspontja ugyanis, hogy támogatja ugyan Ukrajna önvédelmét, de semmiképpen sem akar közvetlenül konfrontálódni Oroszországgal, pontosan ezt jelenti.

Azt azonban nagyon különösnek tartom, hogy ugyanakkor méltóságán alulinak tartotta, hogy még idejekorán érdemi tárgyalásokba bocsátkozzék Moszkvával.

Nem tudhatjuk, hogy ennek az egész háborúnak a végén vajon nem valami ehhez hasonló biztonsági szerkezetről fognak-e majd tárgyalni az érintett felek, mint ahogy erre – természetesen az ukránok, valamint a lengyelek és a baltiak már megszokott felháborodását kiváltva (lásd itt és itt) – Macron francia elnök nemrég utalni merészelt.[11]

De az biztos, hogy a Biden-adminisztráció történelmi mulasztása volt az, hogy még januárban nem nem állt elő érdemi ellenjavaslatokkal, és ehelyett csak úgy minden további nélkül lesöpörte az asztalról Putyinnak az európai biztonsági szerkezetre vonatkozó javaslatait.

Ezért a januári első beejegyzésem végén megfogalmazott (szónoki) kérdésre, hogy ti. “elég ‘elszánt’ lesz-e Biden (Sullivannel, Burnsszel és a többi döntéshozóval együtt) ahhoz, hogy felvállalja és végre is hajtsa” az O’Hanlon által felvázolt stratégiát, sajnos nem csupán implicit, hanem egyértelmű “nem”-mel kell válaszolnom. Az “elszánt önmérséklet” helyett Amerika már megint a geopolitikai primátus minden régióra kiterjedő vakmerő hajszolását választotta. Igaz, egyelőre valódi (amerikai) háború nélkül.

[1] Vö. Zbigniew Brzezinski: The premature partnership. Foreign Affairs, 1994. március-április. Ebben Brzezinski – többek között – a következőket írta: “Egy realista és hosszú távú nagystratégia központi célja a volt Szovjetunión belüli geopolitikai pluralizmus megerősítése kell hogy legyen. Ez a cél megfelelőbben kifejezésre juttatja a hosszú távú geopolitikai érdeket, tekintet nélkül arra, hogy a közeljövőben Oroszország egy elfogadható demokrácia lesz-e vagy sem. (…) A geopolitikai pluralizmusnak magában kell foglalnia az európai biztonság övezetének a határozottabb kiterjesztését is [more deliberate expansion].” Brzezinski szerint egyedül ez biztosíthatja azt, hogy Oroszország ne legyen képes arra, hogy szomszédaival szemben “politikailag vagy katonailag domináns helyzetben legyen”. Carter elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadója ekkor a washingtoni CSIS tanácsadója és a John Hopkins Egyetemhez tartozó School of Advanced International Studies professzora volt. Emlékeim szerint már 1990 tavaszán is, Varsóból jövet, egy budapesti előadásában hasonló nézeteket hangoztatott. Ez akkor nem egyezett az idősebb Bush európai és oroszországi politikájával, de annál inkább összhangban volt a Kennan által is említett 1996 végi fordulattal, amely – Madeleine Albright külügyminiszteri kinevezésével – Bill Clinton második mandátumát jellemezte. L. még: Zbigniew Brzezinski: A nagy sakktábla. Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai. Európa, Budapest, 1999. 126-128. A lengyel származású amerikai stratéga itt 52 millió, “etnikai és vallási szempontból” az oroszokhoz “elég közel álló” ember 1991-ben bekövetkezett elveszítéséről beszél. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy az ukrajnai ombudsman pár napja bejelentette, hogy “a háború kezdete óta közel 8 millió személy hagyta el az országot; ez Ukrajna lakosságának 20 százaléka”. Vagyis Ukrajnának már a háború kezdete előtt is csak 40 millió lakosa volt. Vagy a már korábban is nagyarányú elvándorlás miatt ennél pár millióval kevesebb.

[2] Ezzel kapcsolatos korabeli álláspontomról lásd: Németország mint európai szuperhatalom. 1992. január; Üzenet a Duna-tájra, avagy kik azok a szerbbarátok? Los Angeles, 1993. március; valamint Új stratégiai alku. Előadás a Konrad Adenauer Stiftung prágai konferenciáján. 1993. november; Érdekszférák zenéje. 1994. július-szeptember. Ennek némileg aktualizált változatát adtam elő 1995. januárjában az Oroszország és Kelet-Közép-Európa az új geopolitikai realitások közepette című moszkvai konferencián. Újraközölve in: Alternatívák könyve [AK] III., 201-204; 403; 378-382; 406; AK IV., 81-92; 364.

[3] A Magyar Hírlapban megjelent cikkhez, annak kötetben való 2014-es újraközlésekor két lábjegyzetet fűztem. Az első: „1992 márciusában egy amerikai kormányközeli szervezet jóvoltából egy hónapig tartózkodtam az Egyesült Államokban, körülbelül 30 más közép-európai, afrikai, közel-keleti és dél-ázsiai meghívottal együtt. Fogadtak bennünket a State Departmentben, a Pentagonban, beszélgettünk a Washington Post vezető szerkesztőivel, legalább 15 egyetemen, katonai főiskolán és külpolitikai háttérintézetben hallhattunk érdekes előadásokat és vettünk részt szakmai vitákon. (A New York-i Columbia Egyetemem találkoztam Deák Istvánnal. Amikor elkezdtem magyarázni, ki vagyok, a szavamba vágva csak ennyit mondott: „Olvastam a Magyar Füzetekben az Európai Naplót.”) A lényeg, hogy amikor csak a volt kommunista országok helyzete szóba került (például a RAND Corporationben, de sok más helyen is) mindig és mindenütt csak és kizárólag a visegrádiak nyugati integrációjának a szükségességét hangsúlyozták. (M. G. – 2014.)

[4] Ha 1992 őszén az idősebb Busht újraválasztják, és legfontosabb nemzetbiztonsági és külpolitikai tanácsadói, Brent Scowcroft és James Baker is mellette maradnak, az amerikai külpolitika – legalábbis Európában – minden bizonnyal megmaradt volna az önkorlátozó realizmus irányvonala mellett, és tartózkoodott volna attól, hogy – Oroszország érdekeit ignorálva – a Nato- és az azzal párhizamosan haladó EU-bővítést gyakorlatilag parttalanná tegye. A liberális imperialista Clinton hatalomra kerülése mindenestre keresztülhúzta a Kelet-Közép-Európa gyors – a tulajdonképpeni Kelet-Európával szembeni különbségeket tovább mélyítő – integrációjával kapcsolatos elképzeléseimet. (M. G. – 2014.)

[5] Azért lesz (ha lesz) anti-memoár, mert nem visszaemlékezni fogok pályafutásom különböző epizódjaira vagy stációira, hanem saját korabeli cikkeim és az általam folyamatosan összegyűjtött és elraktározott, a geopolitikai kontextus szempontjából releváns cikkek és könyvek fognak emlékeztetni engem arra, hogy mi is volt és hogy is volt. Vagyis a mából visszanézve fogom kommentálni a múltbeli szövegeket és az azokkal összefüggő eseményeket. Ami – a nagyobb időbeli távolság miatt – talán valamivel egyszerűbb lesz, mint ez a mostani kommentálása az egy évnél valamivel kevesebbet öregedő szövegeimnek, amelyek ráadásul egy még a kommentálás pillanatában is ismeretlen végjáték felé haladó háborúra vonatkoznak.

[6] Vö. M. G.: Civilizációk összecsapása, civilizációk csődje. 2001. szeptember 22. AK IV., 289-291. A cikket bővebben is idéztem Szarajevótól Szarajevóig – via Thuküdidész és Halford Mackinder című 2020. januári bejegyzésemben.

[7] Ennek az Amerikából való geopolitikai kiábrándulásnak, sőt a globális hegemónia – vagy valamivel enyhébb megfogalmazásban: a globális elsőbbség (primacy) – stratégiájával és ideológiájával való szembenállásnak az elméleti alátámasztását lásd A mackinderi képlet, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei című 2007-es tanulmányomban, amelynek teljes szövege a kolozsvári Korunk 2008. novemberi számában jelent meg, de harmadik, legfontosabb része a Népszabadság 2008. február 11-i számában is olvasható volt. Ezt Egy kis időutazás című 2022. szeptember 14-i bejegyzésemben tettem elérhetővé.

[8] Ennek a koncepciónak a megalapozását és részletes kifejtését lásd Centrum és periféria. Erdély közép-európai öröksége című tanulmányomban. Ennek teljes változata először angolul jelent meg az Erdődy Gábor által szerkesztett Mitteleuropa. Politische Kultur und Europaische Einigung című kötetben (Nomos, Baden-Baden, 2003.). Magyarul először a Partiumi Egyetemi Szemle 2003/2-es számában, majd az Alternatívák könyve IV., Erdélyi alternatíva alcímet viselő kötetében (293-324.).

[9] Lásd a január 13-i bejegyzés 23., 25. és 22. jegyzetét.

[10] A találkozó eredményéről, pontosabban eredménytelenségéről lásd a jan. 13-i bejegyzés 01. 12. dátum alatti részét.

[11] Macron a TF1-nek adott interjújában – többek között – elmondta: “Van egy dolog, ami az ukránoktól függ, és ez a határok kérdése. Van egy dolog, amit nekünk kell előkészíteni, és erről is beszéltünk Biden elnökkel, az a biztonsági sruktúra, amelyben holnap élni akarunk.” “Ez a kérdés a béke tényezői közé fog tartozni, úgyhogy ezt is elő kell készíteni: mit vagyunk készek megtenni, hogyan védjük meg a szövetségeseinket és a tagállamokat, miközben garanciákat nyújtunk Oroszországnak a saját biztonsága tekintetében, amikor majd visszatér a tárgyalóasztalhoz?” – Az ukránokat ez a dolog azért nyugtalaníthatja, mert Macron szavaiból az derül ki, hogy Biden lényegében egyetért az ő álláspontjával. Lehet, hogy így van, de Biden megtehette volna, hogy ne a háború ki tudja, mikor és milyen körülmények között bekövetkező vége, hanem még a háború előtt – azt elkerülendő – tárgyaljon Putyinnal.

A szerző Geonapló-bejegyzése 2022. december 20-án.