Az ukrajnai háború egyik következménye az Európai Unió kettészakadása lehet.
22. 12. 28.
Vladislav Zubok világörténelmet tanít a London School of Economicsban, és a Collapse: The Fall of the Soviet Union című kötet szerzője. A Foreign Affairsben megjelent esszéjében arról ír, hogy az elhúzódó ukrajnai háborúban senki sem fog győzni, és hogy most jött el annak az ideje, hogy a Nyugat előálljon egy mindkét fél számára elfogadható békeajánlattal.
Íme okfejtésének lényege[1]:
2022 novemberében Mark Milley tábornok, az amerikai egyesített vezérkarok elnöke riadalmat keltett a nyugati fővárosokban, amikor kijelentette, hogy az ukrajnai háborút pusztán katonai eszközökkel nem lehet megnyerni. Milley arra utalt, hogy Ukrajna most előnyös helyzetben van, és hogy ez a tél alkalmas lehet a béketárgyalások megfontolására. Emellett az első világháborút is felidézte, amikor az ellenfelek nem voltak hajlandóak tárgyalni egymással, és ez több millió további áldozattal járt, és emlékeztetett arra, hogy az alkalom “megragadásának” elmulasztása még sokkal több emberi szenvedéshez vezethet. Megállapításaival nemcsak Kijevnek, hanem Kijev sok nyugati támogatójának is ellentmondott (köztük Lengyelországnak, a baltiaknak, Észak-Amerikának és az Egyesült Királyságnak), akik támogatják Ukrajnának azt a törekvését, hogy teljes katonai győzelmet arasson.
Azok szerint, akik teljes győzelemre hívnak fel, a Nyugatnak nincs más teendője, mint hogy ellássa Ukrajnát a harc folytatásához szükséges fegyverekkel és forrásokkal, és hogy várjon, amíg Oroszország veszít, és – ideális esetben – amíg Putyin távozik.
De ez a felőrlő anyagháború máris nagyon sokat ártott Ukrajnának és a Nyugatnak, mint ahogy Oroszországnak is. Úgyhogy egyáltalán nem világos, hogy a katonai elrettentés elég lesz a béke eléréséhez.
Ami tehát hiányzik, az egy koherens politikai terv, ami véget vethet a szenvedésnek, és megnyugtatja Ukrajnát afelől, hogy az oroszok nem fognak az első alkalommal új háborúba kezdeni, még akkor sem, ha Putyin hatalmon marad. Ez megköveteli azt, hogy az oroszok fogadják el a vereséget, az ukránoktól meg azt, hogy lássák be, a teljes győzelem elérhetetlen. De ha ezeket a célokat el akarjuk érni, a Nyugat véget kell hogy vessen Oroszország pária státuszának, hogy az ország “visszatérhessen Európába”, miközben szilárd biztonsági garanciákkal látja el Kijevet. Más szavakkal, a Nyugatnak meg kell fogalmaznia egy nagyszabású politikai víziót, ami szükségtelenné teszi Ukrajnának és legelkötelezettebb támogatóinak azt a törekvését, hogy térdre kényszerítsék és semlegesítsék Oroszországot. Ha az Egyesült Államok és partnerei nem tudnak előterjeszteni egy ilyen tervet, Milley forgatókönyvének az esélyei megnőnek: folytatódik az anyagháború, az eszkaláció és a katasztrófa veszélyével, és a háború átláthatatlan utóhatásaival.
Minél tovább tart ez a háború, annál súlyosabbak lesznek a következményei. Az első világháború megdöntötte a nagy európai birodalmakat és dinasztiákat, előkészítette a második világháborút, és közvetlenül előidézte Mussolini és Hitler felemelkedését.
Az ukrajnai háború hosszú távú következményeit nem lehet megjósolni. De ha tudatában vagyunk annak, hogy a hosszú és pusztító háborúknak milyen destabilizáló következményei lehetnek, beláthatjuk egy átfogó stratégia szükségességét, amely Ukrajnának biztonságot nyújthat, Oroszországnak pedig a jövő perspektíváját. Ahelyett, hogy arra várna, hogyan reagáljon Moszkva és Kijev legújabb lépéseire, a Nyugatnak végre kezdeményeznie kell.
22. 12. 29.
A londoni orosz-szakértő nyilvánvalóan arra számít, hogy egy olyan átfogó nyugati béketerv előterjesztése, amely garantálja Oroszország helyét Európában egy, a Nato-n kívüli biztonsági szerkezetben nagyban elősegítené azt, hogy Moszkva elfogadja a vereséget, és leüljön tárgyalni:
Az orosz fél az eljövendő béketárgyalásokon nem demokratákból, háborúellenes aktivistákból és száműzetésben élő vezetőkből fog állni. A hadsereg és az orosz bürokrácia tagjai elkerülhetetlenül ott fognak ülni a tárgyalóasztalnál. Ha legalább néhány orosz vezető számára lehetővé tesszük a választást a hágai bíróság és egy új, békés Oroszország megteremtésében való részvétel között, az nagyon erős ösztönzést jelentene a békéhez és a háború befejezéséhez vezető út számára.
Zubok esszéje jelen pillanatban naív álmodozásnak tűnik, de ha egy ilyen jellegű béketervvel tényleg előállna “a Nyugat”, akkor az komolyan megnövelné egy részleges, de annál hatékonyabb orosz palotaforradalom esélyeit.
A probléma azonban az, hogy egyáltalán nem világos, kik léphetnének itt fel mint békekezdeményezők, hiszen “a Nyugat” – mint erre már többször is utaltam ebben a blogban – mint egységes geopolitikai entitás valójában nem létezik. Mivel én egy ilyen, a közeljövőre vonatkozó kérdésben nem hivatkozhatom tényekre, hanem csak többé-kevésbé releváns véleményekre, mint ezt az 1984-ben megjelent Ó, Anglia, Angliá…-ban is tettem, amely a látszatok ellenére szintén nem a múltra (ti. a 17. századi Angliára), hanem az akkori közeljövőre vonatkozott[2], lássunk két mérvadó véleményt erről.
Wolfgang Münchau, a brit Eurointelligence igazgatója:
Annak kicsi az esélye, hogy Oroszország el fogja érni katonai céljait. De az sem világos, hogy Ukrajna le fogja győzni Oroszországot. Mivel egyik félnek sincs elsöprő fölénye, értelmetlen optimizmus volna arra számítani, hogy a háború katonai győzelemmel ér véget 2023-ban.
Azt hiszem, hogy a Biden-kormányzat, Franciaország és Németország erős támogatásával, diplomáciai megoldásra fog törekedni.
Emmanuel Macron azt mondta, hogy bármilyen békemegállapodásnak tiszteletben kellene tartania Oroszország biztonsági érdekeit, ami dühös reakciókat váltott ki. Olaf Scholz hasonlóan nyilatkozott. Az idő még nem érett meg a békemegállapodásra. De ha és amikor a megállapodás létrejön, Nyugaton sokan nagyon csalódottak lesznek, főként azok, akik szerint a Nyugat stratégiai célja az oroszországi rendszerváltás kellene hogy legyen.
Francia-német szemszögből az ideális kimenetel az lenne, amely tiszteletben tartja Ukrajna február előtti határait, és amely korlátok közé szorítja, de nem zárja ki Oroszországot.
A háború alatt Európában az angolszász kommentátorok és az észak- és kelet-európai politikusok voltak a leghangosabbak. De tévedés volna ezt az EU-n belüli konszenzussal összetéveszteni. Franciaország és Németország továbbra is az európai politikai viták gravitációs központja marad. Ez a válság újjáéleszti nehézségekkel küszködő kapcsolatukat. Az ő stratégiai érdekeik középpontjában a szélesebb eurázsiai kontinens áll – ez az, ami közös bennük, és amiben mindketten különböznek a kelet-európaiaktól.[3]
Münchaut nem lehet azzal vádolni, hogy elfogult volna Németország és Franciaország irányában. Úgyhogy én figyelemreméltónak találom, hogy most mégis inkább e két kulcs-ország, nem pedig az angolok és az észak- és kelet-európaiak perspektívájából szemléli az ukrán-orosz konfliktust. És az sem mellékes dolog, hogy úgy látja, a Biden-adminisztráció francia-német támogatással fog 2003 folyamán valamilyen diplomáciai megoldással előállni.
2022. 12. 30.
Andrew A. Michta, a németországi Garmischban működő amerikai George C. Marshall European Center for Security dékánja egészen másképp látja Európa geopolitikai helyzetét[4]:
Az ukrajnai háború dönti el Európa jövőjét, geostratégiai átrendeződését és végső soron új biztonsági architektúráját.
Tektonikus elmozdulás ez a kontinens életében, amelyet Putyin történelmi tévedése és az ukrán nép ellenállása okozott. És az Egyesült Államok gyors, szinte ösztönös válasza, az azonnali katonai és gazdasági segítség csak felgyorsította ezt a változást.
Ez egy rendszerváltoztató háború, mivel felszínre hozta Európa hatalmi elrendeződését (az európai hatalom megoszlását), amelyet a szupranacionalizmus évtizedei alatt látszólag elfedtek az intézmények, hogy ellensúlyozzák a kontinens 1945 utáni katonai gyengeségét. És feltárta az Európán belüli egymással versengő érdekeket és szövetségeket is, miközben előtérbe és középpontba állította azt a kérdést, hogy vajon a meglévő intézmények alkalmasak-e még arra, hogy ellássák a feladatukat.
Képes-e a Nato és az Európai Unió arra, hogy felrázza Európát: szegüljön szembe Oroszországgal, és nyújtsa be a megsemmisítő számlát [devastating price] az 1945 óta példátlan háború kirobbantása miatt?
Mindeddig a háborúra adott nyugati válasz egyszerre volt bőkező és rendszertelen. És az a politikai “izommemória” is meghatározta, amely kijelöli, hol van Európa középpontja, és hol kezdődik és végződik a perifériája.
Európa Ukrajnával kapcsolatos politikai vitája akörül forog, hogy mi legyen a végjáték, vagy – inkább – arról szól, hogy lehetséges-e még egyáltalán egy olyan végjáték, amely egybevág (összhangban van) a dolgok korábbi állásával, amint elhallgatnak a fegyverek. Részben ez a magyarázata annak, hogy az Ukrajna jövőjével kapcsolatos közbeszéd a megszokott bővítési zsargonban folyt, és hogy a legfontosabb és –keményebb biztonsági kérdések – mint az ország Nato-tagsága – nemigen kerültek eddig terítékre.
A Nato végső soron a hard powerről és a kollektív védelemről szól, és az intézményi keretek kialakítását, továbbá a jövő Európájának új architektúráját a hard power háború utáni megoszlása fogja meghatározni. Pontosan úgy, mint a hidegháború kezdetén, egy új súlypont fog Európában megjelenni – egyre inkább északkeleten.
A biztonsági dilemmák intézményi megoldásai azonban – történelmileg – a múltba néznek. Természetesen az intézményi megállapodások erősíthetik a szövetségeket, de csak akkor, ha ezek az intézmények a tényleges hatalmat és érdekeket tükrözik. Erre a valóságra a háború folyamán ébredtünk rá. És miközben az orosz revansizmus veszélye politikailag új lendületet adott a Nato-nak, tényleges európai újrafegyverkezés nélkül ez a tiszteletreméltó szövetség üressé és irrelevánssá válik.
Európa ma törésponthoz [inflection point] érkezett, mert nem tud elszakadni egy olyan “intézményi gondolkodástól”, amely egyre távolabb kerül a hatalom terepen érvényesülő kemény valóságától. Ugyanakkor a kontinens politikai vezetői érzékelik, hogy az fogja meghatározni Európa és ezzel a transzatlanti kapcsolatok evolúcióját, ami Ukrajnában történik – meg hogy végső soron, hol fog ez Európa politikai térképén végződni.
Bárhogy történjék is, egy dolog biztos: valós és tartós következményei lesznek Európa jövőjére nézve.
Azt a nemzetet, amely szörnyű és véres áldozattal vívta ki szabadságát, megvédve ezzel másokat a kontinensen, nem lehet félreállítani, és nem lehet neki azt mondani, hogy periferikus állam. A győztes Ukrajna áldozata puszta nagyságrendje folytán is követelni fogja a helyét Európában, míg az Egyesült Államok és a győzelmében kulcsszerepet játszó országok – főként a keleti szárnyon elhelyezkedők – még sokkal nagyobb befolyásra tesznek szert.
Putyin őrültsége, hogy nekitámadt Ukrajnának egy olyan folyamatot indított el, amelyet nem lehet visszafordítani. És itt nemcsak arról van szó, hogy Európa súlypontja északkeletre fog elmozdulni, hanem arról is, hogy a Kelet-Európát a Nyugat holtágának tekintő ködös elképzelés egyszer s mindenkorra érvényét vesztette.
Az ukrajnai háborúnak még nincs vége, de Európa már megváltozott. És, az igazat megvallva, vezetői elismerik ezt. Csak kicsit hosszabb időbe telik, míg az érintettek felfogják ezt, mivel ezzel el fogják temetni – talán örökre – a kontinens eddigi alakzatának elmeszesedett csontvázát.
Úgy látszik, megérett az idő annak nyílt kimondására, amit az ukránok (és nyilván a lengyelek is) 2022 elején, nem sokkal az invázió előtt egy új geopolitikai unió lehetőségének a felvetésével (2022. 12. 23.) még csak tervezgettek.[5]
2022. 12. 31.
A “német-brit” Wolfgang Münchau és a “lengyel-amerikai” Andrew Michta által képviselt két, egymással radikálisan szemben álló koncepció világosan jelzi a két lehetséges európai fejlődésirányt. A lényeg itt az, hogy az elkövetkező években mind az Oroszországot valamilyen formában egy tágabb európai biztonsági keretbe visszacsatolni akaró és a francia-német együttműködésen alapuló hagyományos mag-Európa, mind pedig az Oroszország Európából való kiiktatására törekvő lengyel-ukrán tandem meg fog erősödni, ami előbb-utóbb oda vezethet, hogy a formálisan most még létező közös intézményi kötelékek is szét fognak szakadni.
Amerika pedig – mint erre az általam már többször idézett Elbridge Colby, az egyik legaktívabb republikánus védelmi stratéga is rámutat a lengyel külügyi intézet igazgatójának adott washingtoni interjújában[6] –, az udvarias támogató hozzáállás ellenére, tulajdonképpen kívülről szemléli ezt az egészet. Számukra ugyanis az ukrajnai háború legkézenfekvőbb eredménye – Oroszország meggyengülése és Kínától való függésének egyértelművé válása – amolyan “mixed blessing”, enyhén szólva is vegyes érzelmeket kelt.
Vagyis Európa – már Biden hátralévő két évében is, az utána következő konzervatív adminisztráció alatt pedig még sokkal inkább – kénytelen lesz egyedül kimászni abból a geopolitikai csávából, amelybe került.
[1] Vladislav Zubok: No one would win a long war in Ukraine. The West must avoid the mistakes of World War I. Foreign Affairs, 2022. dec. 21.
[2] Vö. Molnár G.: Ó, Anglia, Anglia… [1984], in Alternatívák könyve. II. 2007. 378. 61. lábjegyzet. Az eredeti kiadásban ez a jegyzet az 52. oldalon található.
[3] Wolfgang Münchau: The West must confront its failures on Ukraine. Sanctions have not achieved their stated goal: to deny Vladimir Putin the resources to fight a prolonged war. New Statesman, 2022. dec. 23. Münchau (ezt egyszer korábban már idéztem tőle) azt írja magáról, hogy “német akcentussal beszél, de angol akcentussal gondolkodik”. Úgy látszik, a Brexit utáni Angliában “német akcentusa” felerősödött.
[4] Vö. Andrew A. Michta: Ukraine: A battle over the future of Europe. politico.eu, 2022.dec. 26.
[5] Lásd még az erről az Egy elképzelhető szcenárió című 2022. január 24-i bejegyzésem 2022. december 25-i kommentárjában (https://geonaplo.wordpress.com/2022/12/27/a-haboru-2022-januar-2/ ) foglaltakat.
[6] Sławomir Dębski: Towars a natural equilibrium in transatlantic relations. Interjú Elbdidge A. Colbyval. pism.pl, 2022. dec. 30.
