Miközben a Biden-adminisztráció egyre jobban beleragad a kelet-európai dagonyába, Ron DeSantis floridai kormányzó a világ legegyszerűbb módján vágta ketté az ukrán gordiuszi csomót.
2023. 03. 04.
2022. április 13-i bejegyzésemben Robert Kagannek A hegemónia ára című esszéjével foglalkoztam, amelyben az amerikai szakértő – e vonatkozásban a liberálisok által sokat szapult Mearsheimer álláspontjával egybehangzóan – kifejti, hogy az Ukrajna elleni orosz invázió tulajdonképpen választ jelentett “az Egyesült Államok és szövetségesei expanzív hidegháború utáni európai hegemóniájára”. Így az amerikaiaknak tulajdonképpen nem kellett volna meglepődniük azon, hogy Putyin Oroszországa ilyen durván reagált. Ezt elkerülhették volna, “ha az amerikai befolyást hatékonyabban érvényesítik”, vagyis ha megakadályozzák Putyint abban, “hogy egyre több területet foglaljon el, ami aztán egész Ukrajna lerohanásához vezetett”. Ugyanezt a hibát követték el egyébként az 1920-as és 1930-as években is, “megengedve Németország, Olaszország és Japán agresszióit, ami végül pusztító világháborút eredményezett”.
Ez a nem egyszerűen csak par excellence hegemonista, hanem a gyakorlatilag 1918 óta, nem egyforma intenzitással ugyan, de folyamatosan érvényesülő amerikai világhegemóniát tételező alapállás, amelyet Kagan részletesen 2023 januárjában megjelent The Ghost at the Feast: America and the Collapse of World Order, 1900-1941 című könyvében fejtett ki, ellenkező geopolitikai előjellel ugyan, de alátámasztja 2017 december végi – “címadó”[1] – írásom fő megállapítását, hogy ti.:
A revans lényege, hogy az 1918-ban győztes világhatalom (az Egyesült Államok) egyértelműen el kell hogy veszítse világelsőségét, vagyis mind globális hegemóniáját, mind pedig regionális (európai, közel-keleti és kelet-ázsiai) hegemón szerepét. A világelsőség már ma sem egyértelmű, de még el kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy a bukás nyilvánvaló legyen.
A “nyilvánvaló bukás” persze még odébb van, de Amerika – a Biden-kormányzat hatalomra kerülését követően – a 2021 novemberében Ukrajnával megerősített kvázi szövetségi szerződéssel, majd a 2022. február 24. utáni ún. proxy-háborúval olyan helyzetbe manőverezte magát, hogy amennyiben védence nem arat egyértelmű győzelmet Oroszország fölött, akkor az számára stratégiai vereséggel ér majd fel az európai színtéren. Ha pedig ezt el szeretné kerülni, akkor előbb-utóbb kénytelen lesz közvetlenül is konfrontálódni Moszkvával.
Amikor Kagan idézett cikkében arról ír, hogy “Putyin legújabb lépése nyomán az amerikaiak levonhatják a konzekvenciákat”, akkor nem feltétlenül arra gondolt, hogy Amerikának – az első és második világháborús alaphelyzethez hasonlóan, amikor utólag volt kénytelen beavatkozni a mások által kiprovokált háborúba – megint ezt kell majd tennie, hiszen inkább arra, hogy a hegemóniának ideje korán érvényt szerezve el lehet kerülni a felesleges konfliktusokat. Vagyis a megoldás nem az amerikai világhatalom korlátozása és az orosz és kínai (kelet-európai, illetve kelet-ázsiai) érdekszféra megengedése, hanem az amerikai hegemónia minden körülményeskedés nélküli érvényesítése.
Az adott helyzetben, az orosz invázió után alig másfél hónappal mindenesetre Kagan úgy vélte, hogy ha már “Putyin Oroszországa nagyjából ugyanúgy döntött, mint a birodalmi Japán és II. Vilmos császár Németországa, és mint sok más elégedetlen hatalom a történelem folyamán”, akkor ennek “valószínűleg a végső kimenetele is hasonló lesz – vagyis a vereség”. Ezt én úgy értelmezem, hogy – Kagan szerint – áttételes (proxy) vagy közvetlen háborúval, de Amerikának itt megint győznie kell. És akkor a világrend – legalábbis Európában – helyreáll.
2023. 03. 06.
A hegemónia ára című, fentebb idézett 2022. áprilisi bejegyzésemben már rámutattam arra, hogy Putyin az orosz érdekszférát nem egész “Közép- és Kelet-Európában” akarja “visszaállítani”, mint Kagan állítja. Ő “csupán” Belaruszra és Ukrajna oroszul beszélő és részben etnikailag is orosz délkeleti részére tart igényt. Ez utóbbiakra viszont teljesen, amennyiben nemcsak a Krímet és a Donbaszt, hanem a kerszoni és a zaporizsjai oblasztyot is az “orosz világ”-ba, vagyis az orosz nagyállamba integrálta. Minden bizonnyal Belarusznak is ez lesz a sorsa, hacsak Ukrajna Dnyepertől keletre elterülő harmadában (a Krím nélkül, természetesen) Putyin létre nem hoz egy olyan oroszbarát Ukrajnát, amely egyrészt hajlandó volna csatlakozni az orosz-belarusz unióhoz, másrészt messzemenő autonómiát biztosítana a délkeleti tartományoknak. Ez azonban – jelen pillanatban – nem valószínű.
Hogy az említett országrészek végül is hova fognak kerülni, és hogy egyáltalán mi lesz Ukrajna sorsa, az természetesen – mint Michael Ignatieff történész, a bécsi Közép-Európa Egyetem professzora is elmondta az egyik kanadai tv-nek[2] – “a harctéren fog eldőlni”. De hogy Ukrajna (és vele és általa Amerika) ebben a küzdelemben teljes győzelmet arathat-e, azaz a Donbaszt és a Krímet is visszafoglalja, az kétséges. Sőt Ignatieff professzor szerint ezt Biden elnök és Scholz német kancellár is így látja:
Bidennek és Scholznak, valamint Zelenszkijnek eltérőek a végcéljai. Az előbbi kettő politikus és alá van vetve a közvélemény nyomásának. Biden ezen kívül újraválasztással néz szembe. Nekik együtt kell élniük azzal, hogy Oroszország a jövőben is ott lesz Európa keleti határán. És lehet, hogy inkább elfogadnak egy olyan Oroszországot, amelyben Putyin van hatalmon, mint egy olyat, amelynek egy Putyinnál jobboldalibb vezetője van, vagy amelyben a vereséget követően polgárháború tör ki. A kellemetlen dolog itt az, hogy Ukrajna győzni akar, a Nyugat viszont azt akarja, hogy Ukrajna csupán túlélje a jelenlegi helyzetet. Úgyhogy Biden arra a következtetésre juthat, hogy jobb egy olyan Oroszország, amely leül a tárgyalóasztalhoz, mint egy legyőzött Oroszország.
Biden és Scholz március 3-án találkoztak a Fehér Házban, de érdekes módon a négyszemközti eszmecseréről nem adtak ki hivatalos közleményt, nem volt közös sajtóértekezlet, és a kancellár az út előtt nem tájékoztatta a parlamentet és a sajtót sem látogatása céljáról. A Wall Street Journal azonban a találkozóról szóló cikkében megírta, hogy néhány szövetséges aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a két vezető inkább a diplomáciára koncentrál ahelyett, hogy az ukrán győzelemért szállna síkra. Biden varsói látogatása során például megfeddte a balti vezetőket, amiért egyfolytában Oroszország legyőzéséről beszélnek, ami a kelet-európaiakban azt a benyomást keltette, hogy Washington ezt nem tekinti realista célkitűzésnek. A lap szerint a kelet-európaiak arra gyanakodnak, hogy a jelentős nyugati fővárosok összehangolt akcióba kezdtek, hogy Zelenszkijt megpuhítsák a tárgyalásokat illetően.[3]
Persze az nagy kérdés, hogy végül is Biden mihez kezd a maradék elnökségével, ha Ukrajnában végül is elmarad az egyértelmű győzelem. Bill Schneider, a George Mason University emeritus professzora szerint:
Az ukrajnai háború acélketreces harc Putyin és Biden között. Nehéz elképzelni, hogyan maradhat Putyin hivatalban, ha Oroszországot kiűzik Ukrajnából. Ha pedig a háború patthelyzethez vezet, nem világos, hogyan tudja bármelyikük is politikailag túlélni a “győzelem” elmaradását.[4]
Ebben a blogban már többször is leszögeztem (legelőször 2022. március 19-i, Fordulópont? című bejegyzésemben), hogy a Krím, a Donyeck és ez utóbbit a Dnyeperrel összekötő “szárazföldi híd” megtartásával Putyin “győzelemmel” fejezheti be a háborút, “még akkor is, ha sem Kijevet, sem Harkovot, sem pedig Odesszát nem foglalja el, és az ukrán kormányt sem tudja megbuktatni”. Az ukránok viszont annyira beleélték magukat a nyugati támogatóik által generált győzelmi retorikába, hogy számukra bármiféle érdemleges kompromisszum a bukást fogja jelenteni.
A Biden-adminisztráció arra spekulál, hogy az ukránok tavaszi vagy koranyári offenzívájuk során a “szárazföldi hidon” áttörve eljutnak az Azovi-tengerig, és a Krím közvetlen veszélyeztetésével Putyint a tárgyalóasztalhoz kényszerítik. Kérdés azonban, hogy az offenzíva sikerrel jár-e, mint ahogy az is, hogy amennyiben igen, az ukránokat meg lehet-e a Krím előtt állítani. És az is elképzelhető, hogy az oroszok a támadás elkezdődése után valahol új frontot nyitnak, ami valószínűleg egy újabb patthelyzet kialakulásához vezet.
Az Economist “előzetese” szerint[5] az ellentámadás áprilisban kezdődhet. Az amerikaiak január óta öthetes kiképzést tartanak az ukránoknak egyik bajorországi telepükön. A legújabb fegyverszállítmányok nyomán az ukrán hadseregnek már közel egyharmada Nato-szabvány szerint lesz felszerelve és megszervezve. Valery Zaluzhny tábornok, az ukrán hadsereg főparancsnoka arra számít, hogy három új, egyenként több, mint húszezer fős hadtest áll majd a rendelkezésére, amelyek mindegyike hat komplex dandárból fog állni.
A fenti, ukrán szempontból biztató előjelek ellenére az Economist óvatosan mérlegeli a helyzetet:
Március 2-án Mark Milley amerikai vezérkari főnök meglátogatta a wiesbadeni bázison folyó hadijátékokat, amelyek különböző támadási opciókat vázoltak az ukrán tisztek számára. Kevesen hiszik azt, hogy Ukrajna egycsapásra helyreállíthatja háború előtti határait, arról nem is szólva, hogy a 2014-ben elfoglalt területeket, a Krímet is beleértve, visszaszerezze. De ha Ukrajna elszakíthat egy újabb jelentős darabot az oroszok által megszállt területből, mint ahogy tavaly csinálta Harkov és Kerszon körül, megcáfolhatja azt a – Milley tábornok és mások által is hangoztatott – elképzelést, hogy a háború patthelyzetre van ítélve.
Én mindebből csak arra tudok következtetni, hogy Ukrajna óriási lehetőséget szalaszt el azzal, hogy nem hajlandó kompromisszumot kötni. Ugyanis csak akkor teremtheti meg annak a feltételeit, hogy mind a hadseregét, mind pedig általános biztonsági, valamint gazdasági-társadalmi helyzetét a Nyugat részévé válva stabilizálja, ha bizonyos területeket nemcsak hogy gyakorlatilag átenged Oroszországnak, de le is mond róluk. E nélkül ugyanis sem Nato- sem EU-tagság nem lehetséges. Ez a racionális megoldás azonban két okból sem jöhet számításba. Egyrészt azért, mert Ukrajna, mindenekelőtt az ukrán elit ezt a jelenlegi háborús helyzetben egyszerűen nem tudja és nem is akarja megtenni.[6] A másik pedig az, hogy az ukrán intranzigenseket[7] támogató amerikai héják (a háborús párt), vagy ha úgy tetszik, az amerikai hegemónia hívei semmi esetre sem óhajtják Oroszországot továbbra is a nagyhatalmak klubjában tudni. Márpedig ha Oroszország nem szenved megsemmisítő vereséget és egy nemzetközi megállapodás keretében gyarapítja területét, akkor – a Közel-Kelet és Afrika mellett – Európában is olyan hatalmi tényező marad, illetve lesz, amellyel továbbra is számolni kell.
2023. 03. 09.
Közben a nyugati “harcosok” mindenképpen háborút akarnak Oroszországgal. Anders Aslund svéd közgazdász és volt ukrajnai bankár és kormány-tanácsadó 2023. január végén ezeket írta:
Sokan félnek Oroszország felbomlásától, mint ahogy George H.W. Bush is félt a Szovjetunió felbomlásától, és még el is ment Ukrajnába, hogy agitáljon az ukrán nacionalizmus ellen 1991-es beijedt kijevi beszédében[8]. Ne essünk mi is az ő hibájába. Azok a nemzetek, amelyek el akarják hagyni Oroszországot, tegyék csak ezt meg.
Mint Leonid Gozman száműzött orosz politikus is hangsúlyozza, az ideális végeredmény az, ha Oroszország vereséget szenved és kapitulál, mint Németország 1945-ben. A Szovjetunió 1991-es összeomlásával az volt a baj, hogy túl békés volt. Oroszországnak most kapitulációra, igazi megaláztatásra van szüksége, és akkor a legtöbb orosz majd megérti, hogy el kell utasítaniuk Putyint.
Simon Tisdall pedig a Guardianben pár nappal ezelőtt még ennél is tovább ment[9]:
Oleksii Reznikov ukrán védelmi miniszter szerint Ukrajna gyakorlatilag már a Nato tagja. Jens Stoltenberg Nato-főtitkár ezt elutasítja, mert mert fél egy nagyobb szabású háború kirobbanásától. Ez irracionális. Kijevnek meg kell adni minden biztonsági garanciát, amit csak igényel – és amihez az 1994-es Budapesti memorandum alapján joga van.
Ez visszavezet az “új Nato” alapvető dilemmájához. Vajon ez még mindig pusztán védelmi szövetség? Vagy a vezetői elfogadják végre a kialakulóban lévő helyzet megkerülhetetlen logikáját? Vagyis Putyin folyamatos katonai, geopolitikai és retorikai eszkalációja és az egyes nyugati országok elmélyülő részvétele [involvement] azt jelenti, hogy a Nato határozatlan, felemás hozzáállása nem tartható fenn tovább, ha egyáltalán valaha is az volt.
Itt már nemcsak Ukrajnáról van szó. A nyugati demokráciáknak tudomásul kell venniük, hogy a szélesebb körű, frontális konfrontáció Moszkvával, amit hiába igyekeztek elkerülni most rájuk szakad és belerobban a fülükbe. Putyin mindent belead, és a második nagy honvédő háborúra mozgósítja az orosz társadalmat. A francia “ha”, a német “de” és az amerikai “talán” egyre kevésbé megengedhető.
A Nyugat nem engedheti meg magának, hogy ezt a küzdelmet elveszítse. Ám mindaddig nem remélheti, hogy győzhet, ameddig nincs tisztában azzal, mik a szándékai és a céljai, ameddig visszafogja magát és hagyja, hogy Putyin diktálja a tempót.
Ukrajna egyre sürgetőbben követeli “a jussát” a Nato-tól és az EU-tól[10], de nem valószínű, hogy a jelenlegi európai és észak-atlanti bürokrácia, és egyáltalán a meglévő intézményrendszer képes lehet arra, hogy megbírkózzon az ukrajnai háború kihívásaival.
Ukrajna most abban a különös helyzetben van, hogy be kell fejeznie a háborút ahhoz, hogy a háború után megerősödve és megerősítve elrettenthesse Moszkvát bármiféle újabb inváziótól, de ezt a most folyó háborút nem nyerheti meg, legfeljebb visszaszerezhet bizonyos, az oroszok által 2022. február 24-e után elfoglalt területeket.
Ez világosan kiderül a Wall Street Journalnek a háború egy éves évfordulóján közölt cikkéből[11]:
Rishi Sunak brit miniszterelnök letett az asztalra egy megállapodás-tervezetet, amely Ukrajna számára sokkal fejlettebb katonai felszerelést, fegyvereket és lőszereket tesz elérhetővé, amint a háború véget ér. Azt mondta, hogy a terv az Észak-Atlanti Szövetség júliusi [vilniusi] találkozóján kerülhet napirendre.
Párizs és Berlin szintén támogatja a kezdeményezést, amelyről mind a három kormány azt gondolja, hogy növelni fogja Ukrajna önbizalmát és arra ösztönzi az ottani kormányt, hogy elkezdje a tárgyalásokat Oroszországgal, mondták a francia, német és brit tisztségviselők, akik ehhez elővigyázatosan hozzátették, hogy azt teljes mértékben Ukrajnának kell eldöntenie, hogy mikor és milyen feltételekkel kezdi el a béketárgyalásokat.
Ez a nyilvános retorika azonban csupán elfedi azokat a brit, francia és német politikusi kételyeket, hogy Ukrajna képes lesz-e visszafoglalni az oroszok által 2014 óta ellenőrzött Kelet-Ukrajnát és a Krímet, valamint azt a meggyőződést, hogy a Nyugat az ukrán katonai erőfeszítést nem akármeddig tudja támogatni, különösen, ha a konfliktus patthelyzetbe torkoll, mondták a három ország tisztségviselői.
“Egyfolytában azt ismételgetjük, hogy Oroszország nem győzhet, de mit jelent ez? Ha a háború elég hosszú ideig folytatódik ezzel az intenzitással, az ukrán veszteségek elviselhetetlenné válnak” – mondta egy vezető francia hivatalos személy. “És senki sem hiszi azt, hogy a Krímet vissza tudják szerezni.”
2023. 03. 10.
Miközben tehát a “régi Nato” európai részének vezető hatalmai (Franciaország és Németország ezúttal Nagy-Britanniával együtt, ami figyelemreméltó) világosan látják, hogy Ukrajnát csak a háború befejezése után lehet mind gazdasági, mind katonai és biztonságpolitikai téren olyan mértékben stabilizálni és megerősíteni, hogy formális Nato- és EU-tagság nélkül is képes legyen elrettenteni Oroszországot egy újabb támadástól, az ukrán “vezérkar”[12] és a Frankenstein-lobbi kitűzött céljait (vagyis az ukrán területek teljes visszafoglalását, Oroszország teljes legyőzését, valamint a teljes jogú Nato-tagsághoz vezető út kijelölését) a most folyó háború alatt akarja elérni.[13]
Persze az oroszok sem adják alább. A 12 pontos kínai békekezdeményezésre adott orosz válasz érdemi része így hangzik:
Ami az ukrajnai válságot illeti, Oroszország készen áll arra, hogy a Különleges Katonai Hadművelet céljait politikai és diplomáciai eszközökkel érje el. Ez a következőket foglalja magában: a nyugati fegyverszállítmányok beszüntetése; az ellenségeskedések befejezése; Ukrajna visszatérése a semleges, el nem kötelezett státuszhoz; az új területi realitások elismerése, amelyek a népek önrendelkezési jogának az érvényesülése nyomán alakultak ki; Ukrajna demilitarizálása és nácítlanítása, és mindenfajta, ukrán területről jövő veszélyforrás kiküszöbölése.
Ukrajna állampolgárai számára, beleértve az oroszul beszélő népességet és a nemzeti kisebbségeket, biztosítani kell elidegeníthetetlen jogaikat, beleértve az anyanyelvasználatat és az anyanyelven való tanulás jogát. Minden törvénytelen korlátozó intézkedést meg kell szüntetni.
A háborúval és Ukrajna biztonságpolitikai státuszával kapcsolatos nyilvánvaló ellentéteken túl a két fél álláspontja az Ukrajnán belüli politikai és nemzeti feszültségek miatt is összeegyeztethetetlen. Az ukrán védelmi és nemzetbiztonsági tanács titkára szerint:
A Kreml terve: “Minszk-3”. Fegyverszünet, a támogatás leállítása, ami válságot, politikai zűrzavart, szakadást idéz elő. Egy “második Ukrajnát” akarnak létrehozni a kompromisszum támogatóiból, Medvedcsukkal, és a háttérben az FSB-vel, az SVR-rel és a GRU-val. Értjük, miről van szó, elemezzük a helyzetet, nem lesz újabb “minszki árulás”.
Oleksiy Danilov nem először utal arra, hogy bármiféle kompromisszum politikai válsághoz, az ország politikai kettészakadásához vezet. Az említett kínai békekezdeményezés egyik kínai értelmezője, aki kitűzött tweetjében büszkén említi, hogy már a nagyapja is a kínai propaganda-gépezetben dolgozott, úgy véli, hogy a majdani béke-megállapodás “megköveteli, hogy Ukrajna átengedjen bizonyos területeket; hogy mennyit, az a harctéri helyzettől függ”. Ennél még érdekesebb az az általa mellékelt térkép, amely egy “megbízható belső forrás”-ra hivatkozva a békemegállapodás keretében létrehozandó ukrán demilitarizált zóna területét is kijelöli, mégpedig úgy, hogy az magában foglalja az egész Dnyepertől keletre elterülő országrészt, természetesen a teljes Luhanszk és Donyeck, valamint a “szárazföldi híd” és a Krím nélkül. Ez az érdekes módon a Danilov által elrettentésképpen emlegetett “második Ukrajnának” megfelelő térkép még egy kvázi-fővárost is kijelöl, Harkovban, míg a tulajdonképpeni Ukrajnának a fővárosa a Dnyeper másik oldalán elterülő “Nyugat-Kijev” lenne.
2023. 03. 13.
Nagyon csekély annak a valószínűsége, hogy “az ukrajnai konfliktus szempontjából kritikus elkövetkező néhány – négy, öt, hat – hónap” folyamán, amiről William Burns CIA-főnök beszélt nemrég egy kongresszusi meghallgatáson, akár az ukrán, akár az orosz maximális célok teljesülni fognak.
A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a júliusi vilniusi Nato-csúcsig az ukránok több ponton is sikert érnek ugyan el, de anélkül, hogy a dél-ukrajnai megerősített orosz védelmi állásokon (lásd itt és itt) áttörve kijutnának az Azovi-tengerig. Az ukrán vezetést azonban mindez nem nagyon fogja zavarni abban, hogy továbbfolytassa a háborút, és fenntartsa a hadiállapotot egészen addig a pontig, ameddig a nyugati támogatás kérdésessé nem válik.
Az említett meghallgatáson azonban Burns nem véletlenül hangsúlyozta a következő fél év kritikus fontosságát. Miközben Putyin “hosszabb távra tekint”, és “abban bízik, hogy az orosz haderő egy felőrlő állóháborúban felülkerekedhet”, “mert meg van győződve arról, hogy Ukrajna az ő számára fontosabb, mint a mi számunkra”, a Nato-nak és mindenekelőtt Amerikának egyre sürgetőbb a dolog, és azt szeretnék, ha az ukrán ellentámadás a déli fronton minél hamarabb döntő sikert érne el az oroszokkal szemben. Nyilván azért is, mert egyre inkább érzik, hogy különben győzelmi retorikájukkal kellemetlen csapdába kerülnek.
Charles Kupchan professzor, aki Clinton első mandátuma és Obama alatt a Nemzetbiztonsági Tanács Európával foglalkozó igazgatója volt és most nemzetközi kapcsolatokat tanít a Georgetown Egyetemen, szerintem pontosan látja a helyzetet[14]:
A történelem világossá teszi, hogy a vezetők elég gyakran kerülnek a saját retorikájuk csapdájába, amikor az általuk teremtett belső nyomásnak kitéve meddő stratégiai célkitűzéseket hajhásznak. Zelenszkij lelkesítő és hatékony háborús vezető, de túlígéri magát és politikailag megköti a saját kezét, ha esetleg vissza kell majd vennie háborús célkitűzéseiből. Ugyanez a helyzet a Nato-vezetőkkel is. Ők is sajnálhatják majd, hogy eltúlozták az ukrán győzelem stratégiai fontosságát, ha a végén kénytelenek lesznek magyarázkodni a választóiknak, hogy miért nem tettek többet azért, hogy Ukrajna győzelme és teljes területi szuverenitásának a helyreállítása ne maradjon el.
Ennek a felemás helyzetnek az is az egyik fontos, de eddig szőnyeg alá söpört jellemzője, hogy az ukrán hadsereg jelenlegi állapota egyáltalán nem felel meg annak az idealizált képnek, amely a háború első szakaszát követően kialakult róla. A Washington Post egyik friss beszámolója a déli frontvonal közeléből már egészen más hangot ütött meg[15]:
Az ukrán haderő minőségét, amelyet korábban komoly előnynek tekintettek Oroszországgal szemben, lerontották az egy év alatt felhalmozódott veszteségek, amelyek sok tapasztalt harcost kivontak a harcmezőről. Emiatt néhány ukrán kormánytisztviselő megkérdőjelezte azt, hogy az ország valóban készen áll-e az annyira várt tavaszi offenzíva elindítására.
Amerikai és európai tisztviselők 120 ezerre becsülik az orosz invázió óta meghalt vagy megsebesült ukrán katonák számát. Orosz részről ez a szám 200 ezer, de az orosz haderő sokkal nagyobb létszámú, és háromszor akkora az ország lakossága.
“A legértékesebb dolog a háborúban a harci tapasztalat” – mondta az egyik ukrán dandárparancsnok. “Egy katona, aki túlélt hathónapi harcot, és amelyik most tért vissza a lőtérről két különböző katona. Ég és föld a különbség. És csak kevés harci tapasztalattal rendelkező katona van. Sajnos már mind halottak vagy sebesültek.”
A harctéri helyzet nem feltétlenül tükrözi az ukrán haderő tényleges állapotát, mivel Kijev külön képezi ki a várható ellentámadásban résztvevő csapatokat, amelyek szándékosan nem vesznek rész a jelenlegi harcokban, beleértve Bahmut védelmét is – mondta egy amerikai tisztviselő.
Az ukrán parancsnok jelezte, hogy azért szólalt meg, mert reméli, hogy Washington jobb kiképzést biztosít az ukrán erőknek, és hogy az ellentámadásra fenntartott csapatok nagyobb sikerrel járnak, mint a parancsnoksága alatt most a fronton lévő tapasztalatlan katonák. “Az ember mindig reménykedik valami csodában” – mondta. “Vagy vérfürdő lesz és hullák, vagy egy szakszerű ellentámadás. A dolog kétesélyes. Bárhogyan is, de az ellentámadásra mindenképpen sor kerül.”
Egy magas rangú ukrán kormánytisztviselő elmondta, hogy a Nyugat által beígért tankok mennyisége “szimbolikus”. Mások bizalmasan pesszimizmusuknak adtak hangot azzal kapcsolatban, hogy a beígért felszerelések egyáltalán időben fognak a harctérre érni.
“Ha több eszközöd van, aktívabban támadsz” – mondta a magas rangú ukrán tisztviselő. “Ha kevesebb, akkor inkább védekezel. Mi védekezni fogunk. Ezért, ha a személyes véleményemre kíváncsi, én nem hiszek a mi nagy ellentámadásunkban. Szeretnék hinni benne, de ránézek a harci eszközeinkre, és azt kérdezem: ‘Mivel?’ Talán lesz náhány helyi áttörésünk.”
Ezeknek a keserű helyzetértékeléseknek a tapintható, de többnyire ki nem mondott pesszimizmusa elér a frontvonalakból egészen a kijevi hatalom folyosóiig. Ha Ukrajna képtelen lesz végrehajtani a nagy felhajtással beharangozott ellentámadást, az felszítja majd a kritikát, hogy az Egyesült Államok és európai szövetségesei túl sokáig vártak a kiképző programokkal és a harckocsikkal, amíg az ukrán haderő már rosszabb állapotba került.
2023. 03. 14.
Az amerikai-ukrán harci egységben támadt repedések azonban nemcsak a zaporizsjai frontról vagy Kijevből nézve kezdenek egyre komolyabbá válni, hanem washingtoni nézőpontból is. Az általában jól értesült Politico ezeket írja erről[16]:
A több mint egy éve tartó háború a színfalak mögött elmélyítette a különségeket Washington és Kijev között a háborús célokat illetően, és a két fél között potenciális összezördülések várhatók arról, hogy mikor és hogyan fog a háború véget érni.
Az adminisztráció több tagja is elkezdett aggódni amiatt, hogy Ukrajna annyi embert és muníciót vet be Bahmutban, hogy ezzel már alááshatja azt a képességét, hogy tavasszal egy nagyszabású ellentámadást indíthasson.
De az egyre nagyobb mértékű eltávolodás egy mélyebb szakadást is előrevetíthet azzal kapcsolatban, hogy a háború hogyan fog befejeződni.
Bár Biden tartós támogatást ígért, és a pénztár egyelőre nyitva van [the coffers remain open for now], az Egyesült Államok világosan megmondta Kijevnek, hogy nem tudja Ukrajnát ezen a szinten a végtelenségig finanszírozni.
Biden egyelőre kitartóan ismételgeti, hogy az Egyesült Államok a háborúval és a békével kapcsolatos döntéseket Zelenszkijre hagyja. De Washingtonban elkezdődtek a suttogások arról, hogy ez mennyire lesz tartható, ha a háború elhúzódik – és közeledik az újabb elnökválasztás.
Ugyanez a helyzet a másik kritikus ponttal, a Nato-tagsággal is. Ukrajna nyilvánvalóan nem elégedhet meg annál kevesebbel, mint amit pédául Daniel Fried volt varsói nagykövet (és Bush második mandátuma idején, 2005 és 2009 között európai ügyekért felelős külügyi államtitkárhelyettes) így jelölt ki a számára[17]:
Jobb lenne, ha Ukrajna valennyi területét fel tudná szabadítani; így a Nato-csatlakozás rögzíthetné ezt a sikert. Ha nem tudja, attól a Nato-csatlakozás még végbemehet. Az 5. cikkely Ukrajnára való kiterjesztése nem jelentené annak az Oroszország által elfoglalt Ukrajnára való kiterjesztését is. Az 5. cikkely a szabad Ukrajnában volna érvényes, mint amikor Nyugat-Németország 1955-ben csatlakozott a Nato-hoz. Vagyis van precedens arra, hogy megosztott országok is csatlakozhatnak a szövetséghez. Amikor egész Németország szabad lett, az egész Németország csatlakozott a Nato-hoz, ami jó modell Ukrajna számára.
A vilniusi Nato-csúcson lehet elkezdeni a folyamatot. A legjobb megoldás az volna, hogy Ukrajnának ajánlják fel a tagsági cselekvési tervet (Membership Action Plan), ami a 2008-as bukaresti csúcson meghiúsult. Akárhogyan is, de a vilniusi csúcsnak reális útvonalat kell kijelölnie Ukrajna Nato-csatlakozása számára.
Ez hiú ábránd. Danilov ukrán nemzetbiztonsági tanácsadó nemrég ezeket mondta a Wall Street Journalnak: “Ha nem oldjuk meg a Krím kérdését, nem fogjuk megoldani országunk puszta létének a kérdését sem. Senki sem fog itt befektetni, ha megoldatlan marad a területi kérdés.” Ha pedig megoldatlan marad a területi kérdés (márpedig az marad, mert az ukránok nem fognak lemondani semmiről), akkor nemcsak hogy a Nato-tagságból nem lesz semmi, de az egyéb nyugati biztonsági ígéretek sem fognak sokat érni, mint a Danilovot idéző Yaroslav Trofimov, a WSJ kramatorszki tudósításának szerzője megjegyezte:
Az ukrán vezetők az orosz katonai vereségben látják az ország fennmaradásának egyetlen esélyét, nem bízva azokban a nyugati ígéretekben[18], amelyeket a jóideig szóba sem jöhető teljes jogú Nato-tagság helyett ajánlanak nekik.
Nyilvánvaló. hogy ebben a zsákutcás helyzetben Ukrajna nemcsak hogy Nato-tagságot, de egyértelmű Nato-menetrendet sem kaphat, hiszen a nyugatiak nem mondhatják azt Zelenszkijnek, sem a többi ukrán vezetőnek, hogy mondjanak le azokról a területekről, amelyeknek a megszállását a Nyugat kezdettől fogva főbenjáró bűnnek, vagyis a nemzetközi jog és az egész európai béke-rendszer durva megsértésének tekintett.
2023. 03. 15.
Miközben a Biden-adminisztráció egyre jobban beleragad a kelet-európai dagonyába, Ron DeSantis floridai kormányzó, és az egyetlen esélyes, mert Trumpot megszüntetve-megőrző (már megint az a fránya Aufhebung) reménybeli konzervatív elnökjelölt a világ legegyszerűbb módján vágta ketté az ukrán gordiuszi csomót[19]:
Az Egyesült Államoknak sok létfontosságú nemzeti érdeke van – a határok megerősítése, a hadsereg harckészültsége, az energia-biztonság és függetlenség elérése, és a Kínai Kommunista Párt gazdasági, kulturális és katonai hatalmának megfékezése –, de még jobban belekeveredni egy Ukrajna és Oroszország közötti területi viszályba nem tartozik ezek közé.
A Biden-adminisztráció virtuális ‘biankó csekk’-je, amellyel pénzeli ezt a konfliktust, ‘ameddig csak kell’, bármilyen világos célkitűzés vagy elszámolási kötelezettség nélkül, csak eltérít bennünket országunk legsürgetőbb kihívásaitól. (Kiemelések tőlem – M. G.)
DeSantis a fentiekhez még hozzátette[20], hogy az Egyesült Államok célja “a béke kellene hogy legyen”, és azt is jelezte, hogy ellenzi “F-16-osok és nagy hatótávolságú rakéták” Ukrajnába küldését.
Én ebből arra következtetetk, hogy ha DeSantis az “ukrán-orosz területi viszály”-lyal való törődést nem tekinti “létfontosságú [amerikai] nemzeti érdek”-nek, akkor feltehetően az ukrán győzelem valószínű elmaradása esetén Európán belül elkerülhetetlenül kiéleződő régebbi és újabb geopolitikai konfliktusok “megoldását” is inkább az európaiakra bízza. Úgyhogy DeSantis esetleges győzelme esetén nem a demokrata és republikánus establishment által képviselt és Robert Kagan által vizionált amerikai hegemónia még egyértelműbb érvényesülése, hanem sokkal inkább Amerika Európa fölötti bábáskodásának a rég esedékes megszűnése várható, amint azt az Országútban nemrég megjelent interjúmban is megjegyeztem.
[1] Geopolitikai revans című 2017. decemberi írásomban jeleztem, hogy geopolitikai naplóm 2016-ban elkezdett új sorozatából 2018 novemberéig, vagyis a nyugati szövetségesek elsősorban Amerika hadbalépése által lehetővé tett első világháborús győzelmének 100. évfordulójára egy kisebb kötetet szeretnék összeállítani, amelyben a szép kort megélt amerikai világhegemónia “bukásának” állítok majd emléket. Ezt az optimizmusomat – akkor – elsősorban a zúzó golyóként működő Donald Trumpra alapoztam. Nem mintha őt magát különösebben nagyrabecsültem volna, de úgy gondoltam, hogy “mandinerből” jövő csapásai megrendíthetik az Egyesült Államok világhatalmi pozícióját. Ez bizony – már ami az időzítést illeti – tévedésnek bizonyult, mind Amerika megroggyanását, mind pedig a kötet összeállítását illetően.
A napló-kötet állapotáról Ilia Mihálynak szóló 2020. novemberi levelemben is írtam: “Van egy geopolitikai blogom, amelyet 2016-ban kezdtem el, és [2021] februárra szeretném időrendbe szedve és kissé megszerkesztve, de semmi lényegeset nem módosítva, összerakni egy elektronikusan elérhető kötetben (e-book), amelynek Geopolitikai revans lesz a címe. Más megoldás szóba sem jöhet, hiszen lesz vagy 600 oldal, ha nem több. Persze most még fogalmam sincs, milyen lesz az összkép, de valamiféle globális, főként a nagyhatalmak viaskodásával és vergődésével foglalkozó krónika majd kikerekedik belőle. “ A levélben említem 2020. június 3-i A revans című bejegyzésemet is, amelyben leszögeztem: „Itt szigorúan egy globális geopolitikai revansról van szó, mégpedig a kulcshatalom vonatkozásában, amelynek a pozíciói alapvetően belső okok miatt rendültek meg. A szó nemzeti értelmében vett (1938 és 1944 közötti) revansról A magyar-német gepolitikai viszony című esszém Utóhangjában írtam.”
Végül a levélben kitérek a kötet összeállításának a fő nehézségére is, ami miatt a saját magamnak kitűzött második határidőt sem tudtam betartani, miközben a Napló-folyam egyre csak dagadt tovább: “A ‘baj’ az, hogy folyamatosan írnom kell, mert az események nem állnak le, sőt, de talán az egybeszerkesztést is megoldom majd valahogy. Egyfajta esszé ez, rengeteg ismertetetéssel, idézettel, hordalékkal, és többnyire az egyes bejegyzések vége felé vagy néha közbevetve is rövid kommentárokkal. Maimonidésznek van egy hatalmas könyve, A tévelygők útmutatója, amelyben a nagy tekintélyeket idézi folyton, és explicit és implicit kommentárokban jelzi csak a saját véleményét. Istenkísértés őt modellként emlegetni, de néha azért eszembe jut. Valahol meg – egy kommentárban – arról írtam, hogy olyasmi ez, mint az égig érő paszuly meséje, egyik ágról a másikra (ezek az idézetek) lépegetve menni folyton előrébb az ismeretlen és egyre fenyegetőbb időben.”
[2] How will the war between Ukraine and Russia end? cbc.ca, 2023. márc. 5.
[3] Vö. President Biden discusses Ukraine strategy with Germany’s Olaf Scholz. WSJ, 2023. márc. 4.
[4] Vö. Bill Schneider: Understanding why some in the US don’t want victory in Ukraine. thehill.com, 2003. márc. 5. A szerző legújabb könyve: Standoff: How America Became Ungovernable (Simon & Schuster).
[5] Ukraine is building up its forces for an offensive. The Economist, 2023. márc. 6.
[6] Lásd ezzel kapcsolatban Oleksiy Danilovnak, az ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkárának a február 22-i nyilatkozatát: „Amikor az ukránok 95 százaléka hisz a győzelemben, az agresszorral kötött kompromisszum elkerülhetetlenül polgári ellenálláshoz vezet. És ha egyesek ügyesen játszanak az ukrán társadalom meztelen idegeivel, melegen tartják a belső korrupció örökös témáját és hangot adnak az ’orosz béke’ csendben meghúzódó híveinek, az ország elkerülhetetlenül belép a politikai válság akut fázisába. (…) Ebben a háborúban nincsenek döntetlenek, sem félmegoldások. Ukrajnának győznie, Oroszországnak pedig veszítenie kell. A kompromisszum és az engedmények vereséghez és az államiság elveszítéséhez vezetnek.” Nem nehéz az intranzigens jelszavak mögött felfedezni az ország politikai stabilitásával kapcsolatos mély nyugtalanságot. És az is valószínű, hogy Danilov itt nemcsak a kompromisszum esetleges ukrán híveinek, hanem a Nyugatnak is üzent.
[7] Ugyancsak Danilov, március 6-án: “A háború utáni világ központi kérdése a kollektív biztonsági rendszer megváltoztatása. A változások között van Oroszország eltávolítása az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsából, valamint Oroszország demilitarizálása és dekolonizálása.”
[8] George H.W. Bush: Chicken Kiev speech. 1991. aug. 1. en.wikisource.org
[9] Simon Tisdall: Nato faces an all-out fight with Putin. The Guardian, 2023. márc. 5.
[10] Olekssiy Reznikov ukrán védelmi miniszter március elején levelet intézett az EU 27 tagállamához, amelyben havi 250 ezer tűzérségi lövedéket kért tőlük, mert a lőszerhiány miatt az oroszok négyszer annyi muníciót használnak el egy nap, mint ők. Ehhez azonban az európai hadiiparnak át kellene térnie a hadigazdálkodásra, ami nehezen elképzelhető, nem beszélve a szétaprózottságról és a dolog anyagi hátteréről, vagyis hogy ki fog mindezért fizetni? (Vö. Ukraine asks EU for 250,000 artillery shells a month. Defence minister Oleksiy Reznikov seeks big boost to ammunition supplies to ease critical shortage. FT, 2023. márc. 3.)
[11] Bojan Pancevski és Laurence Norman: NATO’s biggest European members float defense pact with Ukraine. French and German leaders told Ukrainian President Zelensky that he needs to consider peace talks.WSJ, 2023. febr. 24.
[12] Lásd a 6. és 7. lábjegyzetet.
[13] Két Ukrajnában tevékenykedő katonai és titkosszolgálati hátterű amerikai újságíró a Kyiv Post című lapban így reagált a Wall Street Journal cikkére: “A régi Nato egy olyan kérészéletű békét hajszol, amely nem lehet tartós. Elég volt ebből. Az ukránok elég nagy árat fizettek már a Nyugat tétovázása miatt. Már rég itt lett volna az ideje a stratégiai tiszta beszédnek, és Ukrajna kiérdemelte azt, hogy a Nyugat egyértelműen kimondja: a cél a feltétel nélküli győzelem és a teljes jogú Nato-tagság.” (Mark Toth-Jonathan Sweet: Old Nato’s road to nowhere. Kyiv Post, 2023. febr. 27.)
[14] Charles A. Kupchan: US-West must prepare for a diplomatic endgame in Ukraine. responssiblestatecraft.org, 2023. febr. 24.
[15] Ukraine short of skilled troops and munitions as losses, pessimism grow. WP, 2023. márc. 13.
[16] ’Little fissures’: The U.S.-Ukrainian war unity is slowly cracking apart. politico.com, 2023. márc. 12.
[17] Ambassador Daniel Fried: To secure peace in Europe, bring Ukraine into Nato. justsecurity.org, 2023. márc. 13.
[18] Lásd a 11. sz. lábjegyzetet.
[19] Ron DeSantis says ptotecting Ukraine is not a ’vital’ U.S. interest. nbcnews.com, 2023. márc. 14.
[20] DeSantis nyilatkozatának teljes szövegét lásd itt. Ebben a floridai kormányzó azt is leszögezi, hogy „a Biden-adminisztráció politikai döntései belekényszerítették Oroszországot egy de facto szövetségbe Kínával”.
