12. 28.
Már-már úgy tűnt, hogy Trump mégis csak tudomásul veszi a vereségét, de erről szó sincs. Pontosabban szó sem lehet, hiszen, mint Karen Tumulty a Washington Postban december közepén megírta[1]:
A Monty Python nevű bölcs prófétának az Egyesült Államok elnöke járhatott a fejében, amikor a Fekete lovag néven ismert alakját megmintázta.
A Gyalog galopp (Monty Python and the Holy Grail) című film egyik mulatságos jelenetében Arthur király és Balek nevű fegyverhordozója szembetalálkoznak egy fekete páncélba burkolt alakkal, amikor épp egy erdőn haladnak keresztül a Kerekasztal lovagjait keresve. Ez ahelyett, hogy velük tartana, elállja a király útját, és rákiált: „Most meghalsz!”
Az elkerülhetetlen kardpárbajban az idétlen lovag sorra elveszíti a végtagjait, amíg már csak egy torzó és egy fej marad belőle. „Ez csak egy kis horzsolás – hajtogatja –, jártam már rosszabbul is.” Mikor Arthur és Balek továbbindulnak, a lovag utánuk kiált: „Meglógunk, mi? Gyáva férgek! Gyertek csak ide, és meglátjátok, mit kaptok! Leharapom a lábatokat!”
Nos, a mai amerikai valóság túltesz még a Gyalog galoppon is, hiszen Trump most épp a fegyverlobbi aranytojást tojó tyúkját szerette volna levágni azzal, hogy megvétózta a 740 milliárdos nemzetvédelmi törvényt, amelyet persze éppen most (december 28-án) fog a kongresszus nagy többséggel másodszorra is megszavazni, azaz felülbírálni.
James Jay Carafano, a konzervatív Heritage Foundation alelnöke, aki szerint „a fegyveres erőknek Reagan óta ne volt elkötelezettebb híve Trumpnál”, nem érti, miért köt bele kedvenc elnöke lényegtelen dolgokba, amelyekben akár igaza is lehet, amikor itt arról van szó, hogy ez a törvény olyan létfontosságú kérdésekkel foglalkozik, mint például Kína kelet- és délkelet-ázsiai befolyásának a visszaszorítása.
Carafano azonban – oly sok konzervatív társához hasonlóan – maga válik nevetségessé, amikor azt képzeli, hogy Trumpra lehet ilyen racionális érvekkel hatni (már amennyire az ilyen mértékű fegyverkezés feltétlen támogatása racionális lehet).
Fareed Zakaria már valamivel nagyobb eséllyel próbálja meg értelmezni[2] az értelmezhetetlent:
Trump bejelentette, hogy megvétózza a nemzetvédelmi törvényt, nyilván azért, mert az eltávolítja a konföderációs tábornokok nevét a katonai bázisokról és nem törölte az on-line tartalmakat szabályozó cégeket védelmező 230-as szakaszt. De aztán úgy döntött, hogy jobb lesz, ha egyszerűen azt állítja: „Az új védelmi törvény legnagyobb győztese Kína!” Ez a legkevésbé sem felel meg a valóságnak, hiszen a törvény éppen hogy előírja egy formális Kína elleni elrettentési kezdeményezés létrehozását. De Trump jól tudja, hogy egy szenzációs hazugság sokkal hatékonyabb lehet egy komplikált igazságnál.
A világjárvány úgy tűnik, felgyorsította ezeket a dezinformációs trendeket. A társadalmilag elszigetelt, a legtöbb közösségtől elszakított amerikaiak egyre inkább hajlamosak elhinni a saját elfogult elképzeléseiket alátámasztó teóriákat. 2020-al kapcsolatban nem az a legelképesztőbb tény, hogy Trump megpróbálta megváltoztatni a választási eredményeket. Sokan előreláttuk, hogy megfogja ezt próbálni. A megdöbbentő az, hogy a felmérések szerint[3] 60 millió amerikai elhiszi az állításait, és azt a sok hazugságot, amivel alátámasztja őket. A probléma nemcsak az, hogy Oroszország meghekkelte Amerika számítógépes rendszereit. Úgy tűnik, meghekkelte az agyunkat is.
Zakaria komoly szerző, akinek érdemes odafigyelni a véleményére. (Ő volt az első például, aki az „illiberális demokrácia felemelkedésé”-ről írt[4] még 1997-ben!) Az a tény, hogy ő is azt képzeli, hogy az orosz propaganda „hamisság-tömlőjére” van szükség ahhoz, hogy az amerikai demokrácia súlyos válsága és ezen belül a Trump-jelenség értelmezhető legyen, egyszerűen érthetetlen számomra. Vagy lehet, hogy ez is csak egy további tünete ugyanannak a válságnak.
Lehetséges, hogy a jelenlegi, a hidegháborús modelltől igencsak eltérő orosz propaganda-modell a szociális médiákra alapoz, és – mint a Zakaria által idézett Rand-tanulmány[5] írja –, „nagyon sok csatornát és üzenetet használ, és arcátlanul terjeszti a féligazságokat és a nyilvánvaló fikciókat”.
A mostani hekkelési botrány kapcsán sokan megírták Amerikában is, hogy manapság a hekkelés a kémkedés bevett formája, amit az amerikaiak is kitartóan gyakorolnak. Ami pedig a féligazságok és a fikciók terjesztését illeti, szerintem ebben sem maradnak alul.
Minden esetre szerintem Trumpnak nincs szüksége az „orosz modell”-re ahhoz, hogy a saját propaganda-stratégiáját kidolgozza és alkalmazza. Ő ugyanis pontosan ebben zseniális.
12. 29.
Most, hogy a képviselőház bő kétharmados többséggel tényleg felülírta Trump említett vétóját, sokan gondolhatják azt, hogy íme, elszenvedte újabb vereségét, tehát tulajdonképpen nem is kellene vele foglalkozni. De nézzük csak meg, mit ír erről Jeet Heer a liberális Nationben[6]:
Trump szánalmas performansza alátámasztja azoknak a teóriáját, akik szerint egyedülállóan gyenge elnök volt, nagyon halvány törvényhozói örökséggel, és rengeteg sikertelen tárgyalással és visszavonulással.
Corey Robin, a New York-i City University oktatója volt a legmeggyőzőbb kritikusa annak az elképzelésnek, hogy Trumpot autoritárius veszélynek kellene tekinteni. A Jewish Currents-ben közölt december eleji interjújában[7] Robin megállapította, hogy Trump és a GOP hatalma a jelenlegi amerikai politikában szinte teljes egészében az alkotmányos rend antidemokratikus, de törvényes elemein alapul: az elektori kollégiumon, a szenátuson és a bíróságokon. „Ebből a szempontból ez szinte a fasizmus teljes ellentéte” – mondta.
Robin elemzése helyénvaló. Szükséges korrektívuma a készülődő fasizmusról szóló erőtlen liberális és balos fecsegésnek. De hiányos is. Mert röviden elintézi az elnökség retorikus dimenzióját.
Az amerikai elnök a kormányfő is (mint más rendszerek miniszterelnökei) és államfő is (mint egy uralkodó). Kvázi-uralkodóként Trump viselkedése nagyon nyugtalanító volt.
A sajtót „a nép ellenségének” nevezte és erőszakra buzdított az újságírókkal és politikai ellenfeleivel szemben. Nem volt hajlandó egyértelmű választási vereségét legitimnek tekinteni, és Amerikában szokatlan lépéseket sürgetett az eredmények megváltoztatására.
Trump törvényhozási gyengesége és féktelen demagógiája összefügg egymással. Pontosan azért jött neki kapóra a kitalált alternatív valóság, amelyben ő folyton felül kerekedik, mert a törvényhozási küzdelemben nem tud győzelmeket elérni. És ha a felméréseket nézzük, akkor azt látjuk, hogy a republikánusok millióit rántotta bele[8] ebbe az alternatív valóságba.
Ezekre a tényekre az lehetne az ésszerű válasz, hogy „mit számít az, hogy Trump és a követői képtelenek elfogadni a valóságot”? A megfelelő válasz az, hogy a trumpi demagógia elmélyíti az amerikai demokrácia válságát, amely már jóval Trump előtt elkezdődött: a polarizációnak köszönhető politikai bénultságot.
Az idézett interjúban Robin rámutat erre: „Ha feltesszük, hogy a demokraták nem nyerik meg a két georgiai szenátusi helyet, 2022 végéig 12 év politikai immobilitás lesz az osztályrészünk. Vagyis az Obama első mandátuma idején megtartott 2010-es időközi kongresszusi választásoktól a 2022-es időközi választásokig nem beszélhetünk olyan törvényhozásról, amely az aktuális kihívásokkal foglalkozott volna, hanem csak egy csomó elnöki rendeletről, amelyeket aztán a következő elnök megsemmisített.”
De Trump demagógiája maga is egyszerre az eredménye ennek a zsákutcának és kiváltója a még súlyosabb bénultságnak. Trump részben azért kerülhetett hatalomra, mert azt ígérte, hogy mint outsider majd felrázza Washingtont és pártközi megállapodásokat köt. Nem sikerült ezt elérnie, és így hamar visszatért a paranoiához és a bűnbakkereséshez (ami addig is jellemző volt rá). Azzal, hogy konspirációs elméleteivel megmérgezte a politikai diskurzust, lehetetlenné tette utóda számára, hogy kiutat találjon az immobilitás csapdájából. Nagyon nehezen képzelhető el, hogy bármilyen republikánus törvényhozó együttműködjön Bidennel, ha a republikánus szavazók ilyen nagy számban hiszik azt róla, hogy ellopta a választást.
Minél tovább tart a paralízis, annál ingatagabbá válik az amerikai demokrácia. Az az ország, amely még az olyan alapvető kérdéseket sem tudja megoldani, mint az infrastruktúra vagy a gazdaságélénkítés, nagy valószínűséggel újból és újból Trumphoz hasonló demagógokhoz fog folyamodni. Az amerikai demokrácia fasiszta puccs nélkül is siralmas állapotban van. Trump feltételezett gyengesége csak rontott a helyzeten. (Kiemelés tőlem – M. G.)
12. 30.
Úgyhogy a „Fekete lovag” nem adja fel. A következő nagy mutatvány, amire készül, január 6-án lesz (lásd itt és itt), amikor a kongresszus mindkét háza összeül, hogy formálisan összeszámlálja és jóváhagyja az államok által beküldött elektori szavazatokat. Ezt követően a hivatalban lévő konzervatív alelnök – mint a szenátus elnöke – kihirdeti politikai ellenfelei győzelmét.
Ez a rituálé azonban nem biztos, hogy simán fog lezajlani. Trump elnök ugyanis nyilvánosan arra szólította fel kongresszusi híveit, hogy ne ismerjék el Joe Biden győzelmét azokban a kulcsállamokban, amelyek a járvány miatt „illegálisan” megnövelték a postai szavazatok számát.
A képviselőházi republikánusok egy csoportja arra készül, hogy bejelentse tiltakozását, és ha legalább egy szenátor csatlakozik hozzájuk, a kongresszusnak – több órás vitát követően – szavaznia kell a kérdésben. Bár Mitch McConnell, a szenátusi konzervatív többség vezetője bizalmasan arra kérte kollegáit, hogy maradjanak távol ettől, több szenátorról is feltételezhető, hogy részt fognak ebben venni.
Legutóbb a 2004-es elnökválasztást követően került sor ilyesmire, amikor Barbara Boxer demokrata szenátor tiltakozott George W. Bush John Kerryvel szembeni ohioi újraválasztási győzelme ellen, rákényszerítve a képviselőházat és a szenátust, hogy szavazzanak az adott állam elektori szavazatainak elutasításáról.
Akkor azonban még távolról sem volt annyira feszült a belpolitikai helyzet, mint most, amikor a két nagy párt közötti kötélhúzás valósággal gúzsba köti Amerikát (mint a pekingi Global Times egyik vezércikkének illusztrációja kárörvendően mutatja). Ráadásul ez olyan körülmények között zajlik, amikor mindkét pártot belső ellentétek is marcangolják.
Természetesen, ha valóban szavazásra kerül sor, a trumpistáknak semmi esélyük sincs a győzelemre. De azt a céljukat – a tulajdonképpen ártalmatlannak és szórakoztatónak tűnő „Fekete lovag”-gal az élen – elérhetik, hogy Biden győzelmét politikai cirkusszá változtassák.
Miközben Trump épp leharapni készül szegény Biden lábát (aki már úgyis megsérült, amikor kedvenc kutyáját sétáltatta) Amerikában mindenki – még a Simpson család is – azt lesi, hogy mikor jön már el január 20-a, Biden megválasztott elnök beiktatásának a napja. Bár egyesek szerint
ez a várakozás olyan, mint egy Apollo-kilövés Cape Canaveral-i visszaszámlálása hurrikán idején.
De nyugalom, tragédia helyett megint csak a farce következik, hiszen – mint ezt októberben[9], tehát még az amerikai elnökválasztás előtt megírtam – Trump „egész elnöksége tulajdonképpen egyfajta farce volt, és ezen feltehetően a távozása sem fog változtatni”.
Az Axios úgy tudja, hogy Trump igazi tv-be való nagy finálét készít elő[10]:
Főparancsnoki hatalmának utolsó szikrájával élve az elnöki helikopteren elhagyja a Fehér Házat, és az Air Force One-al Floridába viteti magát, hogy részt vegyen egy Joe Biden beiktatása ellen tüntető politikai nagygyűlésen. Miután nem volt hajlandó tudomásul venni a vereségét, sem arra, hogy fogadja őt a Fehér Házban és részt vegyen a beiktatásán, összehoz egy megosztott képernyős [történelmi] pillanatot: a távozó elnök üvöltöző tömeg előtt beszél egy repülőtéri hangárban, miközben a hivatalba lépő elnök épp leteszi az esküt egy szociálisan távolságtartó hallgatóság előtt.
*
Sic transit gloria mundi.
De nemcsak az amerikai „imperiális elnökség”[11] dicstelen vége nélkülözi a tragikumot, hanem – sajnos – a még hátra lévő egész várakozási időszak is, amely eléggé megfellebezhetetlenül „a tragédia halálá”-nak a jegyében telik immár, amiről annak idején az idén februárban 90 esztendős korában elhunyt George Steiner írt emlékezetes könyvében.[12]
Azért mondom, hogy emlékezetes, mert számomra az volt, mint ez a pár sor[13] is tanúsítja:
Nincs tragikum szabadság nélkül, sőt csak a szabadság lehet tragikus. De a tragikum mást is feltételez: környezetet. (…) Talán erre vonatkozik George Steiner megállapítása, miszerint az élő (görög) tragédia a szerzőt a közönséggel egybekapcsoló közös világfelfogással magyarázható. (…) A görög tragédiában a kar a szemlélődő, érzékeny társadalmiság, a szabadság visszfénye: rémület. Ez az antik harmónia, amelyből nincs kiút.
[1] Karen Tumulty: President Trump has become a delusional character out of Monty Python. WP, 2020. dec. 14.
[2] Fareed Zakaria: Russia hasn’t just hacked our computer systems. It’s hacked our minds. WP, 2020. dec. 17.
[3] Pippa Norris: Can our democracy survive if most Republicans think the government is illegitimate? WP, 2020. dec. 11.
[4] Fareed Zakaria: The rise of illiberal democracy. Foreign Affairs, 1997. nov.-dec.
[5] Christopher Paul, Miriam Matthews: The Russian “firehose of falsehood” propaganda model. Why it might work and options to counter it. Rand Corporation, 2016.
[6] Jeet Heer: Even as a weak president, Trump has undermined democracy. The Nation, 2020. dec. 28.
[7] Corey Robin: „Almost the complete opposite of fascism”. jewishcurrents.org, 2020. dec. 4.
[8] Vox poll: 73 percent of Republican voters are questioning Biden’s victory. vox.com, 2020. nov. 18.
[9] Vö. Trump elviselhetetlen könnyűsége. geonaplo.wordpress.com, 2010. okt. 17.
[10] Trump’s wild exit. Axios, 2020. dec. 6.
[11] Vö. Michael Kimmage: Joe Biden should terminate the imperial presidency. The National Interest, 2020. dec. 26.
[12] George Steiner: A tragédia halála. Európa, 1971. Steinerről lásd Sébastien Lapaque: George Steiner serviteur de l’intelligence. Le Figaro, 2020. febr. 5.
[13] Molnár G.: Tragikum és filozofikum a görögöknél [1972]. In: Alternatívák könyve. I. Kolozsvár, 2007. 47.